Hatodik fejezet.

" A valódi barátság nem törékeny porcelán és nem is jégvirág, hanem a legszilárdabb dolog a világon."

-Most komolyan mit nem lehet azon megérteni, hogy minden asztalra egy csokor fehér tulipán és két gyertyás kis lámpa? - úgy éreztem a vérnyomásom veri az ötszázat, mikor már az ötödik magyarázat után sem voltak képesek felfogni a dolgozók, hogy mit is kell kirakni az asztalokra.
-Nyugi Szörnyella! - érintette meg vállamat Niall a semmiből, mire egy hatalmas sikkantással fordultam felé. - Minden a helyén lesz.
A homlokomra szorítottam tenyeremet és hangosan fújtam ki a levegőt.
-Nem akarom pont az Ő nagy napjukat elszúrni! - nyögtem és leroskadtam az egyik székre, ami éppen mellettem volt.
-Cady, nézz csak körül! Egy egyszerű fás placcból nézd milyen helyet varázsoltál. Gyönyörű és tudom, hogy mindenkinek tetszeni fog. Zaynnek és Perrienek pedig főleg. Csak nyugodj meg és lazíts egy kicsit! - szorította meg biztatóan a kezem.
Hálásan mosolyogtam rá egészen addig, amíg üveg csörömpölését nem hallottam. Felpattantam a székről és egyenesen a hang irányába vettem az irányt.
-Ez most komoly?! - sikítottam mikor megláttam, hogy egész doboznyi váza landolt a földön. - Komolyan nem értem Jillian honnan szedett ilyen embereket. - telefonom után nyúltam és a beszállító számát kezdtem keresni - Ezt most takarítsák fel és ezentúl semmilyen törékeny tárgy közelében nem akarom meglátni magukat! - adtam ki a parancsot összeszűkült szemekkel.
Miközben vártam, hogy a beszállító felvegye sétálgatni kezdtem az asztalok között. A gubancok ellenére mérhetetlen nyugalom töltötte el szívemet a berendezést nézegetve. Egy gyerekkori álmom válhatott valóra hála Zaynnek és Perrienek, amikor megszervezhettem az esküvőjüket. A kis vázlatfüzetem még tíz év elteltével is az éjjeli szekrényem fiókjában pihen és szinte nap mint nap végig nézegetem a kezdetleges terveket, amiket anyu újságaiból vágtam ki. Ahogy még mindig arra vártam, hogy felvegyék a telefont átfutott az agyamon, hogy mennyire jó lenne, ha Lilo is itt lehetne és láthatná az egészet.
Vajon büszke lenne rám?
-Crystal Glas üvegbeszállító vállalat. Miben segíthetek? - hallottam meg végre a már megszokott női hangot a vonal végén.
-Cady Simmons vagyok. Egy hónapja rendeltem a nulla-kettes kódú vázákból tizenöt dobozzal a Malik-Edwards esküvőre. - vettem elő hivatalos hangomat, amit ilyenkor szoktam.
-Igen, emlékszem. Valami probléma történt a vázákkal vagy nem érkeztek meg időben?
-Minden megérkezett viszont szükségem lenne plusz egy dobozra.
-Rendben. Mikorra szállítsuk ki Őket? - hallottam, ahogy a gép klaviatúráján pötyög körmeivel.
-Még ma kéne.
A pötyögés elhalkult.
-Ma? Az sajnos nem fog menni. Legalább két hétbe telne míg minden papírmunkával együtt megérkeznének a vázák.
A vérnyomásom ismét az egekbe szökött.
-Figyeljen! Tudja maga kiknek lesz az esküvője ma? Perrie Edwardsnak és Zayn Maliknak. Két éve erről az esküvőről szól minden és tökéletesnek kell lennie. A főnököm a világ legbénább embereit küldte ki hozzám segítség képen, de mióta itt vannak több kárt tettek, mint hasznot. Kizárt dolog, hogy nincs raktáron egyetlen egy nyomorult doboz abból a nyomorult vázából. - mire mondandóm végére értem szinte már kapkodtam a levegőt.
Ismét hallottam a tompa pötyögést.
-Diktálja a címet! - a nő hangja merev volt, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé, hogy felhúztam egy íróasztal mögött ülő nőt.
Miután bediktáltam a címet megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ahogy szét néztem a területen szinte láttam magam előtt, ahogy az emberek önfeledten nevetgélnek az asztaloknál és táncolnak a színpad előtt kihagyott táncparkettnek kinevezett területen. Már alig vártam, hogy meghallgassam a vendégek és persze Perriék véleményét.
Másfél óra elteltével megérkezett a vázák utánpótlása. Személyesen gondoskodtam elhelyezésükről nehogy ismét valami baleset történjen.
Dél környékén végeztem az egésszel. Mérhetetlen büszkeséggel töltött el a látvány.
Ez az, megcsináltad Cady! ujjongtam magamban, képzeletben pedig egy ugrás kíséretében a levegőbe öklöztem.

xxx

A templom csordultig volt rokonokkal, barátokkal, híres emberekkel és fotósokkal. Zaynék felhívták a figyelmemet, hogy fokozott figyelmet szenteljek a biztonságra ezért több gorillát is a templom kapuba állíttattam, hogy még véletlenül se kerüljenek be olyanok a templomi ceremóniára, akiknek semmi keresni valójuk nem lenne ott. 

-Te már láttad Perrie ruháját? - kérdezősködött Sophia, akivel az esküvő idejéig tűzszünetet kötöttem.

-Nem, de biztosan nagyon gyönyörű lesz. - mosolyogtam, ahogy Zaynre pillantottam.

Idegesen a hajába túrt, amivel megborította tökéletes külsejének egyensúlyát, de még így is remekül festett. 

-El sem hiszem, hogy eljött ez a nap. - sóhajtott mellettem a lány, aztán a távolba meredt álmodozó tekintettel.

Csak remélni tudtam, hogy nem a Liammel közös esküvőjüket tervezgeti. Ismét szét néztem a hatalmas termen, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tekintetem a velünk szemben álló fiúkra tévedt, akiknek olyan feszültség látszódott az arcukon, mintha legalábbis Ők készülnének az oltár elé vezetni életük szerelmét. Sorba néztem rajtuk, majd Louis arcán állapodott meg tekintetem. Haja - amit az utóbbi időben kissé megnövesztett - hátra volt fésülve, öltönye pedig tökéletesen illet testéhez. Ajkamba kellett harapnom, hogy elfojtsak egy felkívánkozó sóhajt. Hirtelen mindenki elhallgatott és megszólalt az oly ismerős zene. 

A templomban lévő emberek egy egységként álltak fel és fordultak a megjelenő menyasszony felé. 

Perrie, mint mindig most is gyönyörű volt, de ezúttal teljesen másképp. Fehér ruhája a földet súrolta, ahogy a sorok között lépdelt előre. A ruha pánt nélküli volt, derékban igencsak szűk. Szoknyarészét millió tüll réteg képezte, ezzel könnyed hatást keltve. Haja oldalra volt tűzve és lágy hullámokba volt sütve. Zaynre néztem, aki csillogó szemekkel figyelte az egyre csak közeledő lányt. A célnál Perrie apukája könnyes szemekkel nézett lányára, majd átadta Zaynnek. 

A pap elkezdte szokásos beszédjét, majd elérkezett a menyasszony és a vőlegény fogadalma. 

-Sokáig csak ültem egy papírlap felett és azon gondolkoztam, hogy mit is kéne majd mondanom, mikor eljön ennek az ideje. Valami szépet és hagyományosat akartam de rájöttem, hogy azok nem mi lennénk. Hiszen nézzünk csak körbe. Nem minden embernek ül az esküvőjén Rita Ora. - halk nevetés követte Zayn mondandóját. - Végül nem írtam fogadalmat. - megfogta Perrie kezét a lány szemeibe nézett - Mikor találkozgatni kezdtünk komolyan nem hittem, hogy egy nap majd itt fogunk állni. Tudtam, ki vagy, hogy mit csinálsz és azt, hogy gyönyörű vagy. Minden egyes alkalommal mikor rád nézek az az első gondolatom, hogy az enyém a világ legcsodálatosabb nője. De most, hogy itt állsz előttem ebben a ruhában..minden képzeletemet felül múltad. - szemeim könnyekkel teltek meg szavaira - Minden egyes nap azon gondolkozom, hogy mivel érdemeltelek ki. Nálad szebb, jobb lelkű nővel még nem találkoztam. Benned meg van minden, amire szükségem van. Tudom, hogy néha rettentően idegesítő tudok lenni és elég nehéz elviselni, de csak arra kérlek, soha ne hagyj el. Mióta ismerlek azóta nem tudnám elképzelni nélküled az életemet. Hiszen te jelented számomra magát az életet. Minden nap veled akarok lenni. Azt akarom, hogy minden este a te arcod legyen az utolsó amit látok lefekvés előtt, és minden reggel tiéd legyen az első, amit meglátok. Persze tudom, hogy ez fizikai képtelenség a helyzetünket tekintve. A sokszor előforduló távolságok ellenére mindig azt érzem, hogy mellettem vagy és ez mindennél többet jelent nekem. Száz szónak is egy a vége. Szeretlek. Minden részemmel szeretlek Perrie Louise Edwards. Fogadom, hogy életem végéig melletted leszek és szeretni foglak. Veled akarom leélni az életemet. - az utolsó mondat végén szájához emelte Perrie kezét és megcsókolta azt. 

Könnyeim megállás nélkül záporoztak, ezzel elkenve tökéletes sminkemet. De abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Perrie fogadalma pont ugyanannyira volt megható, mint Zayné, így pontosan ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlem, mint az első fogadalom.Aztán jött az a rész, amit mindenki a legjobban várt. 

-Perrie Louis Edwards. Fogadod, hogy kitartasz Zayn Jawadd Malik mellett jóban-rosszban, boldogságban-szomorúságban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban?
-Igen. - hallottuk a lelkes választ.
-Zayn Jawadd Malik. Fogadod, hogy kitartasz Perrie Louise Edwards mellett jóban-rosszban, boldogságban-szomorúságban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban?
-Igen. - Zayn válasza mellé, vigyorgó arca is párosult, ami engem is mosolygásra késztetett.
-Istentől felruházott hatalmamnál fogva férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatja a menyasszonyt!

xxx

Ahogy a színpad előtt álltam mérhetetlen büszkeség és megkönnyebbülés töltött el az emberek reakciót látván. Folyamatosan kaptam a pozitív visszajelzéseket azoktól, akik tudták, hogy én szerveztem meg az egészet. Hirtelen mindenki elcsendesedett Zayn pedig felállt a helyéről. 

-Szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki eljött ma, hogy osztozzon örömünkben. - nézett le mosolyogva Perriere - Rendkívül sokat jelent nekünk, hogy mindannyian itt vagytok. Viszont ez az egész nem jöhetett volna létre a mi egyetlen, tehetséges barátunk, Cady Simmons nélkül. - egyenesen rám szegezte tekintetét, mire mindenki felém fordult. Az arcom égni kezdett és idiótán kezdtem vigyorogni. - Köszönjük Cady, hogy megszervezted ezt nekünk. Köszönjük, hogy még tökéletesebbé tetted életünk legszebb napját. - még mindig idióta mosolyommal bólintottam egyet válasz képen. 

Néhány perc elteltével már senki sem foglalkozott velem, mindenki önfeledten nevetett és táncolt tovább. 

-Szép volt Simmons! - karolt át Nikki mosolyogva. 

-Akkor dicséret képen hozhatnál nekem valamit inni! - vigyorogtam barátnőmre, aki egy szemforgatás kíséretében lelépett valami alkoholért. 

Louis sétált el előttem de - mint máskor sem - rám se hederített. Már napok óta nem beszéltünk. Annyira idegesített, hogy képtelen a szemembe mondani, hogy van valakije. Ami pedig még jobban idegesített, hogy képtelen voltam a szemébe mondani, hogy tudom van valakije. Egy frusztrált sóhaj hagyta el számat, majd Liam éles hangjára kaptam fel a fejemet. Ingerülten beszélt valakivel, akit nem láttam mert magas alakja kitakarta. Néhányan megbámulták őket, így kötelességemnek éreztem, hogy közbe lépjek.
-Na most beszélj! - hallottam, ahogy az ingerültségtől rekedt hangon beszél.
-Nyugodj meg Liam! - szóltam,mikor még oda sem értem. - Ne hívd fel fölöslegesen a vendégek figyelmét.
Mikor mellé értem csak akkor vettem észre, hogy dühét kire is zúdította. Egy vörös hajú lány volt a célpont, aki rettentően ismerős volt.
-Segíthetek pizzás lány? - csapott arcon a felismerés.
Arcán a félelem ezernyi változata jelent meg, de nem szólt egy szót sem.
Az émelygés - amit azon az estén éreztem - visszatért a gyomromba. Idegesítően emlékeztetett Lilora így jelenléte még inkább csak idegesített. Liam ismét szólásra nyitotta száját, de közbe vágtam.
-Menjünk be a sátorba és majd ott megbeszéljük, hogyan is lehetséges, hogy itt vagy.
Elől mentem, a vörös lány pedig mögöttem kullogott Liam társaságában. Útközben összefutottunk Harryvel és Niallel, akikhez időközben Louis is csatlakozott és kérdő tekintettel mértek végig minket. Viszont ahelyett, hogy ténylegesen feltettek volna bármi kérdést csak szó nélkül követtek minket.
Mikor beértünk a sátorba Liam ismét a lánynak esett.
-Mégis ki vagy te és, hogy kerülsz ide? - szinte kiabált, ami igencsak meglepett, ha azt nézem, hogy Liam a fiúk közül a legszelídebb.
-Nyugodj már le! - szóltam rá erélyesebben - Ezzel nem mész semmire. Hogy jutottál be? - fordultam ismét a vörös felé, aki még mindig félelemmel arcán, csendesen állt előttünk.
-Egyedül vagy, vagy van veled más is? - kérdeztem ismét, mire arcán még nagyobb félelmet véltem felfedezni.
Egy helyben toporgott és pöttyös ruhájának szegélyét gyűrte, miközben nekem egyre csak fogyott a türelmem.
-Előbb szabadulsz, ha beszélsz. - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
-Lehet néma! - pattant mellém Niall eget rengető ötletével.
-Ne legyél már idióta! - suhintottam nyakon - Nem emlékszel? Körülbelül két hónapja Ő hozta ki a pizzát, mikor Nikkinél voltunk. Az ő fejéről verted le a szemüveget. Márpedig azon az estén igencsak volt hangja. Szóval? - utolsó szavam után egy magas, barna hajú fiú robbant be a sátorba, aki igencsak vonzó volt - és szintén hívatlan.
-Jesszusom Abigail! - kiáltott fel a srác, mire mindannyian hülye tekintettel bámultunk rá - Ne haragudjatok srácok! Szegény lány most szabadult az elvonóról. Látjátok a karikákat a szeme alatt? Még nem tiszta teljesen így mikor rájönnek az elvonási tünetek gyakran elmászkál. Mondtam Abigail, hogy maradj a kocsiban! - pörölt a lánnyal, aki csak ijedt tekintettel nézett vissza a fiúra. - Fiúk, tök jó az új album! - kacsintott a fiúkra, akik épp készültek valamit mondani, de a srác - aki hajazott egy Duracell nyuszira - nem hagyta Őket szóhoz jutni - Mi már itt sem vagyunk! Bocs a zavarásért. - megragadta a vörös lány karját és elkezdte kifelé rángatni, de akkor megláttam egy piros fonott karkötőt a karján, amin egy végtelen jel medált fedeztem fel.
Pontosan olyan volt...
-Állj! - kiáltottam rájuk - Honnan szerezted azt? - mereven szegeztem tekintetem a karkötőre.
Mindenki meglepett arccal bámult rám, bennem pedig a feszültség egyre csak fokozódott.
-Most komolyan nem tudsz beszélni, vagy mi?!
-Mi közöd hozzá? - vágott vissza élesen német akcentusával.
-Még is csak tud beszélni. - hallottam Liam gúnyos hangját magam mögött, ami egy cseppet sem segített a helyzetemen.
-Belógtál egy olyan eseményre, amin semmi keresnivalód nem lenne; akárcsak a barátodnak. Mert remélem nem hiszitek, hogy bekajáltam ezt elvonós-alkoholista sztorit. Szóval az egyetlen ember, aki itt fel lehet háborodva és kérdezhet az én vagyok! - mire mondandóm végére érte szinte már ziháltam és úgy éreztem magam, mint valami idióta szappanoperában. Komolyan azt vártam ki fogja először elsírni magát. - Honnan van az a karkötő?! - tettem fel a kérdést még indulatosabban.
-Ó, Scheiße! - kiáltotta el magát németül. Hanglejtéséből ítélve valami káromkodás lehetett. - Az egyik legjobb barátnőmtől kaptam lassan tíz éve egy itteni táborban, de azóta sem találkoztunk.
Úgy éreztem magam mint, akit gyomron vágtak.
-Lehetetlen. - leheltem magam elé és próbáltam valami racionális magyarázatot találni a történtekre. Nem akartam elhinni, hogy pont abban a helyzetben találtam meg rég elveszett barátnőmet. Mindenki kérdő tekintettel nézett rám - Lilo?
Megfagyott körülöttünk a levegő. A felismerés az arcán másfél perc alatt futott végig és láttam, ahogy a könnyek már is ellepték szemét.
-Cady?
Ajkamba haraptam, hogy ne zokogjak fel miközben felmutattam a csuklómon díszelgő karkötőt, ami pontosan ugyanolyan volt, mint Lliloé csak kékben.
Másodpercekig, talán percekig - fogalmam sincs - csak könnyes szemekkel álltunk egymással szemben, mikor a mellette álló fiú halkan oda súgott neki.
-Kihúzhatjuk az első tételt? - Lilo egy aprót bólintott válaszképpen én pedig nem bírtam tovább csendben maradni.
-El sem hiszem. - kiáltottam fel, majd egyenesen a nyakába vetettem magam.
Olyan szorosan öleltük egymást, mintha az elmúlt tíz év kihagyott öleléseit szerettük volna bepótolni egyben.
-Komolyan, Schnukiputzi? - suttogta úgy, hogy én csak én halljam, mire egy hangos nevetés bukott ki belőlem.
A táborban elmesélte egyszer, hogy a német párok így becézik egymást, nekem pedig annyira megtetszett a szó, hogy gyakran hívott utána így, vagy csak egyszerűen Schnukinak.
-Akkor...ennek örömére..koccintunk? - szólalt meg Harry reszelős hangján, mire mindannyian nevetni kezdtünk.
-Hordod a karkötőt. - méregettem mosolyogva csuklóját.
-Megígértem. - vigyorgott, majd szemeit ismét könnyek lepték el.
-Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. - visítottam majd megint nyakába vetettem magam.
-Legalább egy ember örül. - morgott Liam.
Összehúzott szemekkel néztem rá és nem értettem mi baja van Liloval, amiért ennyire ellenséges vele. Oké, tény, hogy beszökött Zayn esküvőjére és valószínűleg, ha nem Lilo lett volna még a zsarukat is ráhívtam volna. Lilo kibontakozott ölelésemből és morcosan nézett Liamre.
-Ezt az érzelmes pillanatot csak azok tudják értékelni, akik tudják mozgatni a hüvelyujjukat, Majomarc! - vágta Liam képébe.
Mindannyian próbáltuk elfojtani feltörni vágyó nevetésünket, de Liam arckifejezését látván egyikünk sem merte elengedni magát.
-Az ötös tételt is kihúzhatjuk? - kérdezte már megint a magas egy hatalmas vigyor kíséretében.
Már épp kérdezni akartam, hogy milyen listáról beszél, mikor belépett valaki a sátorba.
-Sziasztok! - magas lány volt, fekete combközépig érő ruhában, barna hullámos hajjal.
-Eleanor? - szaladt ki visítva számon a név, mielőtt bármire is gondolhattam volna.

Ötödik fejezet.

"Barátság számára a jó emlékek megszépülnek, a rosszak pedig könnyen feledésbe merülnek - ezt teszi a barátság csodája."

Dobozok és bőröndök vettek minket körül. Négy ágy volt a szobában, viszont csupán ketten uraltuk a négy négyzetméteres faházat. A körülöttünk élő gyerekek már elcsendesedtek, valószínűleg már épp az álmok világában jártak. Minket, hah.., minket azonban lehetetlen volt éjfél előtt az ágyba tuszkolni. Azon az estén is így volt. Nyakig betakarózva ültünk az ágyamon, Cady a vázlatfüzetét szorongatta. Egy egész napig kellett győzködnöm, hogy megmutassa. Tegnap este, a nagy párnacsata közben, hasra estem az egyik táskában és a kis füzete nyitva ért földet.

Mit tesz egy kíváncsi lány?

Hát megnézi!

Eléggé kiakadt, viszont megígérte, hogy egyszer megmutatja élete nagy titkát. Mint említettem némi győzködés árán - és természetesen, a saját akarata miatt is - ma jött el az a nap.

Cady ideges volt, szinte rettegett. Elképesztően tartott a reakciómtól, félt, hogy kinevetem.

A kis bolond!

Hisz én is ugyanúgy szorongtam, mint Ő. Számomra is nagy lépés volt mindez. Végül is, a számára legfontosabb dolgot akarta velem megosztani - Velem a négy napja tartóbb barátságának.

Mély levegőt vettem. Mindent belengett a kakaó illata.

Megnyugtató volt.

Cady is  mély lélegzetet vett, majd hangosan ki is fújta.

- Mit gondolsz? Jól néz ki? - kérdezte feszülten.

- Nekem nagyon tetszik! - mondtam ámuldozva. - Elképesztő. Hogy csináltad mindezt?

- Anya újságjaiból kivágtam azt, ami tetszett és így összeragasztottam.

Elképedve bámultam a füzet lapjaira, melyeken egy esküvő komplett terve elevenedett meg. Az esküvő - a tervrajz szerint - szabadtéri volt. Egy nagy kör alakú színpad ragadta meg először a figyelmemet, amire - számomra - egy ismeretlen bandát ragasztott. A színpaddal szemben egy hosszú asztal állt, amire a "házasodó emberek és családja" szöveget írta. Minden abrosz fehér volt - Cady csak a szokások miatt hagyta meg ezt a színt. Azonban a kiegészítők; a szalvéták, a gyertyák, a székeken lévő masnik, a lampionok amik, mintha a semmiből lógnának a táncoló vendégek fölé - rózsaszínben pompáztak, ami köztudottan Cady kedvenc színe.

- Szerintem mehetne hozzá egy kis barna. - mihelyst kimondtam ezt a mondatot, már rá is szorítottam a számra a kezem. 

Miért okoskodok ennyit?!

- Miért? - Cady arca elgondolkodó volt.

- Hát, tudod. Lehet, hogy számodra hihetetlen, de nem mindenki csípi ezt a hercegnő stílust. - igyekeztem egy poénnal eltusolni a mondandóm élét. Cady csupán az oldalamba könyökölt, melynek erejét a két paplan és a pléd, valamilyen szinten felfogott. - Vagy ha mégis - itt látványosan fintorogtam. - Akkor ott a férje, aki kézzel-lábbal tiltakozna a szín ellen.

- Jogos. De miért pont a barna?

- Mert, a kakaó is barna. - mennyire nagy hatással volt ma rám a vacsorához járó lötty. Nem semmi.

- Meg a kaka is! - nevetett fel Cady.

- Fuuuuuj! Ez gusztustalan! - ennek ellenére, szívből nevettem még órák hosszát ezen a hasonlaton, a legjobb barátnőmmel.

.XXX.

- Hmm...Cady - nyögtem egy nagyot. A hangtól hirtelen kinyílt a szemem. Tágra nyílt szemekkel bámultam a plafont, heves szívdobogással. Mikor meggyőződtem arról, hogy a falon mozgó árnyék csupán egy szél mozgatta faág, mély levegőt vettem és az oldalamra fordultam.
- Sziaaaa! - üvöltött fel Milo.
- Vááh! - és ezzel a lendülettel két métert fordultam az ágyon, egyenesen le a földre. - Te mi a lószart keresel itt? - kérdeztem hisztérikusan.
- Jöttem felkelteni Téged.
- Kösz szépen, de igazán nem kellett volna. Körülbelül hajnali hat óra van. - mondtam bosszúsan, majd mérgesen a kint uralkodó köd felé intettem.
Milo lassan az ablak felé fordult. Néhány percig csendben nézte a tájat, majd egy vállrándítás kíséretében újra rám nézett.
- És?
- Mi az, hogy és? Ilyenkor a normális emberek még alszanak. A munkások is csak fél hétkor kelnek! - hadonásztam magyarázat közben, majd visszamásztam az ágyra. - Menj innen, szépet álmodtam!
- Hallottam. - nevetett fel. - Ha nem tudnám, ki az a Cady, azt hittem volna, hogy valami meleg pornó díszletei közé csöppentem.
- Ó, hogy rohadnál meg! - nyögtem egy ásítás kíséretében és bevackoltam magam a puha takaróim közé.
- Cö-cö! Nem szép dolog ilyesmit mondani arra, aki megszervezte, hogy a mai nap kihúzhass még egy tételt a listádról. - ezek után fogta magát és lazán kisétált az ajtómon. Ez a gyerek aztán tudja, hogy a drámai feszültséget, hogyan is kell a plafonig felemelni.
Próbáltam visszaaludni, de Milo ezzel a kijelentésével totálisan kiűzte az álmot a szememből.
Vajon melyikre gondolt?
A kilencesre biztos nem, nélkülem és Dixi nélkül nem kezdett el volna lakást keresni. Csak remélni mertem, hogy a húszasra sem. Ilyen időben tuti nem nyomok be két vödör jégkrémet.
Egyik gondolat követte a másikat, egyik gödörből estem a másikba.
- Oké Milo, Te győztél. Halljam, mit találtál ki! - rontottam ki az ajtón, és egyenesen a kanapén terpeszkedő  barátomhoz mentem.
- Mire gondolsz? - kérdezte távolságtartóan.
A szemöldököm az egekbe szökkent. Meglepődve néztem a barátomra, majd néhány perccel később rájöttem, hogy én vagyok a világ legutálatosabb lakótársa.
- Sajnálom. - mondtam engesztelően és végigsimítottam a vállán, fel egészen a hajáig. - Gyökér vagyok, sajnálom, hogy a lelkedbe gázoltam. De mindezek ellenére, tudom, hogy Te vagy a király.
Milo szája hirtelen megrándult, mintha a nevetést próbálná visszatartani, de még mindig nem mondott semmit sem.
- Nos? Mi az a fantasztikus ötlet? - kérdeztem behízelgően, és közben simogattam a haját; imádta. A szeme színe olyan volt, akár a csoki. Ha ideges volt, olyan volt akár egy befagyott csokitó, most viszont, hogy nem volt zaklatott állapotban, inkább hasonlított egy olvadt csoki folyamra, amibe a gyümölcsöket mártjuk.
Már a gondolattól is megéheztem.
Egy köcsög bélpoklos vagyok, tudom.
Mély levegőt vett, majd teljes testével felém fordult. Lehunyta szemeit, összekulcsolt kezeinkre nézett. Ismét vett egy mély levegőt, majd a következő szavakat ejtette ki a száján.:
- Ma ketten, Te és és... BESZÖKÜNK EGY ESKÜVŐRE!
- Mi van?! - kérdeztem vissza döbbenten.
- Beszökünk egy esküvőre. Mit nem lehetett ezen érteni?
- De mi...mármint, hogyan. És egyáltalán kiére? Milo, Te belegondoltál egyáltalán a következményebe? Jézus, én nem akarok valami börtönesküvőn részt venni! - rosszabbnál rosszabb rémképek jutottak az eszembe, miszerint az első benntöltött éjszakámon kiverik belőlem még a szart is. Majd valahogy a csúcsra küzdöm magam. Természetesen Miloval egy üveglapon keresztül nézhetnénk egymást és beszélgethetnénk, mivel az ellenkező nemű fegyencek csak így létesíthetnének egymással kapcsolatot. Milonak könnyes lenne a szeme, akárcsak az enyém, majd bevallaná, hogy férjhez megy.
Az én egyetlen, igaz, hímnemű, hetero barátom férjhez menne!
Persze nem azért, mert hirtelen vonzónak találná a férfiakat, azonban csak így úszhatná meg a napi verést és azt, hogy a fejét az undorító, mocskos klotyóba dugják, mely nem csak az ürüléktől, hanem a tisztítószerek hiányától is bűzlene.
- Állítsd le magad! - szólt egyszerűen.
- Mindent kimondtam hangosan? - kérdeztem vissza döbbenten.
- Dehogy. Csak túl jól ismerlek. Ráadásul a szád széle már most remeg a szemedet, meg körülbelül két másodperc alatt ellepte a könny.
- Nem tehetek róla. - mondtam egyszerűen.
- Jó, jó. Itt és most nem is az a lényeg, hogy miért állsz jelen pillanatban a sírás határán. Itt és most az a kérdés, hogy készen állsz-e. - a barátom hirtelen felpattant, nem is törődve azzal, hogy már éppen válaszolni akartam neki. - Készen állsz megváltoztatni az életedet?
- Miét változtatnám meg azzal az életem, hogy beszökök egy esküvőre? - kotyogtam közbe. Abszolút nem értettem a gondolatmenetét. Miért lenne sorsfordító az, ha egy ismeretlen alak, pontosítva alakok legszebb napjára betörök és idióta arcokat vágva belerondítok az esküvői képekbe, amiket majd harminc év múlva önfeledten néznek visszaemlékezve arra a csodálatos napra. Majd meglátnak minket. És csak átkozni fogják a biztonságiakat, hogy hogyan nem vették észre azt, hogy két idióta beszökött a nagy napjukra.
Persze, ez aztán a sorsfordító élmény!
- El kell döntened, hogy mered-e élni az életet. Lilo, húsz éves vagy az Isten szerelmére. Sajnálom, hogy nekem kell kimondanom de Te sem leszel fiatalabb. - felnevetett. - Egyszerűen mikor csináltál olyan dolgot, ami egy kicsit veszélyes és őrült volt, mégis akkora boldogságot és szabadságot hozott? Olyan sok élménybeszámolódat hallottam már, olyan bevállalós csajokról, amiket egyetlen pasi nem hallott még. Én mindent láttam a szemedben. Az örömöt és a vágyat. Azt a vágyat, hogy Te is olyan legyél. Jó nem mondom azt, hogy úton útfélen lőj le valakit. Csak annyit mondok, hogy légy szabad. Tudsz Te spontán és felszabadult lenni, nem azt mondtam, hogy begyöpösödött vagy. De mindig elzárkózol attól, ami igazán nagy változást hozhatna az életedbe. Lehet, hogy már tizennyolc évesen megtaláltad volna az igazit, vagy annyi pénz kaszálhattál volna, amivel már rég létrehozhattál volna egy saját céget, hogy ne ezeknél a pöcscibálóknál dolgozz. Azt akarom, hogy felszabadult, spontán és menő legyél. Azt akarom, hogy negyven év múlva mikor egy verandán ülsz egy hintaszékben és körülötted az unokáid, Emma és természetesen Milo ülnek. Milo ölébe pedig Nyami, a fekete labrador kutya hajtja a fejét és téged hallgatnak. Te pedig azt meséled el nekik, hogy beszöktél egy esküvőre a legjobb barátoddal. Nem pedig azt, hogy igazi rossz kislány voltál és egy helyett két könyvet vettél. Nem! Az teljességgel kizárt!
- Milo. - szólaltam meg meghatottan. - Te teljesen hülye vagy!
- Ezért vagyok a legjobb barátod. Meg a stylistod. Meg mindened úgy egybevéve. Szóval felteszem még egyszer a kérdést. - Milo letérdelt elém és két - szerintem - kamu meghívót vett elő. Önkéntelenül felnevettem. - Csak, hogy stílusosak legyünk. - mondta széles mosollyal. - Lilo. Hajlandó lennél beszökni velem egy esküvőre?
- Igen, Milo. Azt hiszem készen állok.
- Királyság. Nos akkor nyomás zuhanyozni. Nem késhetünk el. - Milo azonnal felpattant, és a hatás kedvéért néhányszor tapsolt is, majd azzal a lendülettel a fürdőbe tuszkolt. - Moss hajat is! - szólt még utánam, mielőtt bezártam az ajtót. Beálltam a zuhany alá és olyan forróra állítottam a vizet, amelyet elbírt a bőröm. Elő vettem a kedvenc samponomat és tusfürdőmet, melyek barackillatúak voltak. Szőrtelenítettem, kétféle balzsamot és pakolást is használtam. Elvégre esküvőre megyünk. Körülbelül háromnegyed óra tollászkodás után, hatalmas gőz felhőt hagyva magam után egy szál törülközőben kiléptem a fürdőből és a szobám felé vettem az irányt, ami egy hadi térre hasonlított. Olyan volt mintha egy bomba robbant volna.
És ezt a bombát Milonak hívták.
- Nagyon király. - szólt Milo rám se nézve. - Kiválasztjuk a ruhát. Majd kifestjük a körmöd, megcsináljuk a hajad, kisminkellek majd felvesszük a kiválasztott ruhát.
- Ezt így mind egymás után?
- Igen. A lányok így szokták. - mondta mosolyogva, majd az íróasztalom felé tuszkolt.
- Szerinted nem gáz, hogy többet tudsz a lányokról és a viselt dolgaikról, mint én? Aki történetesen lány.
- Nem tudom. Sarah még sosem panaszkodott. - kacsintott rám összeesküvően.
- Milyen Sarah? - kérdeztem felvillanyozódva. - Csak nem..?
- Mi? Dehogy. Néhány menet két sminkelés között, semmi extra vagy említésre méltó dolog. - magyarázta miközben a piros körömlakkom tetejét csavarta.
- Olyan tárgyiasan beszélsz a nőkről.
- El ne kezdd megint, kérlek. A lányok is kihasználják a pasikat! - kelt a védelmére.
- Ugyan. Nem minden csaj olyan, mint Dixi!
Milo csak felnevetett és a figyelmét inkább a körmeim lakkozására fordította.
Gyűlöltem körmöt festeni. Egyrészt nem is tudtam. Vagy ha erőt is vettem magamon és valahogy tűrhetően nézett ki is utána a kezem, egyből megbántam. Túlontúl fura.
Felesleges, maradjunk ennyiben.
A körmöm kifestése után, Milo kisminkelt, felborítva ezzel az eredetileg eltervezett sorrendet. Egy natúr smink mellett döntöttük. Közösen megegyeztünk abban, hogy ha esetleg nevetésre kerül a sor, tuti annyira nevetni fogok, hogy bekönnyezek, ami már alapból elrontja az arcomon lévő kence-ficét. Majd, hogy rásegítsek a panda kinézetre ököllel biztosan dörzsölni fogom a szemem.
- A hajad egyenes vagy göndör? - kérdezte Milo.
- Nem lehetne a kettő között? - átmeneti fodrászom csupán csalódottan sóhajtott egyet.
Végül egy enyhén hullámos hajcsoda váltotta fel a fejem tetejére felkötött kontyot.
- Tűzzük fel? - kérdezte Milo és már vette is elő a csatokat.
- Nem, dehogy. Vagy le van engedve, vagy a fejem tetején egy kupacban. Nincs köztes állapot. - hárítottam el a lehetőséget. Felkötött hajjal úgy nézek ki, mint egy öt éves kisfiú. Vicc nélkül. Az más, mikor pont a fejem tetején egy csomóban himbálódzik a hajam. Ott látszik, hogy tényleg van.
- Melyik ruha mellett döntöttél? Rózsaszín vagy pöttyös? - kérdezte Milo, miközben felváltva emelgette a bal kezében tartott rózsaszín ruhát és a jobb kezében tartott pöttyöset.
- Egyértelmű, hogy a pöttyös.
- Miért? A rózsaszín olyan jól menne a bőröd színéhez.
- Ja, csak nem a hajaméhoz. - bizonyításként a répa vörös hajam felé intettem.
- Az egy téveszme, hogy a vörös nem illik össze a rózsaszínnel.
- Óó, csak nem a brit tudósok jöttek rá erre? - kérdeztem szarkasztikusan. - Amúgy sem vagyok egy rózsaszín fazon. Bármit mutathattál volna.
- Jó, akkor tessék. - felém dobta a ruhát. Egy baj volt, elbizonytalanodtam.
- Jól fog ez nekem állni? - kérdeztem félénken és a fekete alapon fehér, apró pöttyös ruhára néztem, ami körülbelül a combom közepéig érhet majd, ha felveszem.
- Persze.
- Nem néznék ki úgy, mint egy vásári majom?
- Hát hagynám, hogy úgy szökj be egy esküvőre, mint egy vásári majom? Dehogy, akkor cirkuszba vinnélek el, vagy egy állatkertbe. - próbált nyugtatni, ami sikerült is neki. Gyorsan felvettem a fehérneműt is, majd rávettem a ruhát.
- Mit szólsz? - szóltam, mire Milo azonnal elvette a kezét a szeme elől.
- Csodás. - mondta egyszerűen.
- Biztos? - kérdeztem, mialatt néhányszor megfordultam a tengelyem körül.
- Persze. Ott gömbölyödsz ahol kell. Minden pasi utánad fog fordulni.
- Köszönöm. - pusziltam arcon.
- Most pedig már csak a cipődet kell kiválasztani. Mit szólsz ehhez? - kérdezte.
- Kizárt. Nyitott cipőt nem veszek fel. - fura arcot vágott, ám nem hagytam, hogy valami idióta kérdést tegyen fel, így egyszerűen a lábujjaim felé mutattam. - Te még nem láttad ezeket a kis mocskokat? - egy elegáns, fekete magassarkút választottunk, majd, hogy egy kicsit hűek legyünk magamhoz, egy bőrkabátot vettem fel a ruhára.
- Lázadós, de nem túl sok. - így jellemezte Milo a ruhámat. Majd Ő is öltözni ment. Egy fekete öltönyben és nadrágban tért vissza. Hófehér inget viselt egy vékony fekete nyakkendővel. A haja éppen annyira volt kócos, hogy bohókás kinézetet kölcsönözzön neki. Az elmaradhatatlan karóráját is felvette.
- Csini. - mondtam egyszerűen. Fölösleges volt bármilyen más dicséret. Tudta, hogy fantasztikusan néz ki. - És, most merre? - kérdeztem, mikor már a háztömb előtt álltunk.
- Nem is tudom. Úgy terveztem, hogy elmegyünk a legközelebbi templomhoz hátha van ott egy esküvő.
- Tessék? Ez a csodás terv, hogy kilesünk egy esküvőt? És ha ma nincs is esküvő?
- Lilo ez itt London. Itt minden nap van minimum egy esküvő. - magyarázta, majd az autója felé vonszolt. Duzzogva ültem be mellé. Karjaimat összefontam a mellem előtt és mérgesen néztem ki az ablakon.
- Ez aztán a terv. - szólaltam meg, mikor már körülbelül húsz perce utaztunk csendben.
- Mi lenne ha nem lennél ennyire pessz... Hé nézd! - körülbelül negyven autó száguldott át a kereszteződésen hangosan dudálva, éljenezve, feldíszítve. - Ez egy esküvői menet! Kövessük őket!
-Mi..mi? - ennyit tudtam kinyögni. - Nem lesz ennek jó vége. - motyogtam magam elé.
Még van negyven percig autóztunk árkon-bokron keresztül mentünk. Az erdő legmélyére, mintha nem akarták volna, hogy bárki odataláljon. Gyanús volt.
- És ha ez egy nagy maffiózó lagzija? Nem akarok meghalni húsz évesen!
Milo mit sem törődve követte tovább a kocsik tömegét, néha dudálva vagy kiabálva. Egy hatalmas kertes ház előtt álltunk meg. Valamilyen klasszikus szálló lehetett, amit felújítottak és az igen gazdag embereknek volt rá pénzük, hogy kibéreljék bármilyen alkalomra, mondjuk; egy esküvőre.
Az autók megálltak és több száz ember rohamozta meg a kert bejáratát, ahol egy öreg kis bácsi állt kikeményített ingben, frakkban és a vendéglistát tanulmányozta.
- Láttad, hogy lista van? Forduljunk meg. - ezzel a lendülettel nyúltam a biztonsági öv után.
- Dehogy! Megvárjuk míg lemegy a nagy tömeg és csak utána jelentkezünk be.
Csendben ültem tovább és a legrosszabbra tudtam gondolni. hogy börtönbe kerülünk, hogy ezt a szüleim megtudják. Hisz nem így neveltek!
Ám a legrosszabb mégis az a tudat volt, hogy ezzel a tervvel tönkretehetem egy szerelmes pár legszebb napját.
- Mehetünk. - meg sem várva a válaszomat, vagy egyáltalán a reakciómat Milo kipattant a kocsiból. Kinyitotta az én ajtómat is és segített kiszállni.
- Csak semmi pánik. - suttogta és megfogta a derekam. Mosolyogva az öreg ember elé lépdeltünk.
- Nevük? - kérdezte.
- Abigail és Josh McKain. - mondta lazán Milo.
- Önök házasok? - kérdezte gyanakodva.
- Csak eljegyeztük egymást. De minden alkalmat kihasználok, hogy a világ tudomására hozzam, hogy ez a csodás nő hamarosan a feleségem lesz, ugye Porcukor Mókus?
Kábán bólintottam. Arra koncentráltam, hogy ne hányjam össze magam a helyszínen.
- Melyik családhoz tartoznak? - kérdezte a férfi.
- Pardon?! - döbbent meg Milo.
- A menyasszony vagy a vőlegény családjához tartoznak? - kérdezett vissza türelmetlenül.
- A menyasszonyéhoz. - mondtam gyorsan.
- Milyen kapcsolat fűzi Önöket Miss Edwards-hoz? Akarom mondani Mrs. Malikhoz?
- Ez egy vallatás? - igen, a stressz erős agressziót vált ki belőlem.
- Nos tudja, Miss Edwards nagymamájának a férjének és neki a testvérének a lányának, és neki a fiának a harmad unokatestvére vagyok. - magyarázta Milo. - Így vagyunk együtt. Totál közel. Akár egy család. - mondta majd a mutató és a középső ujját összefonva szemléltette, mennyire is állnak közel egymáshoz a "nagymamával".

A férfi gyanakodva nézett minket, majd mintha megunta volna ezt az egész felügyelősdit vállat vont és ennyit mondott:
- Jó szórakozást! - felemelt fejjel mentünk el mellette. Mikor átléptük a virággal feldíszített boltívet, akkor mertem újra levegőt venni.
- Nem hiszem el, hogy bent vagyunk! - néztem boldogan Milora, majd a kert és a parti színhelyére összpontosítottam. Egy nagy kör alakú színpad ragadta meg először a figyelmemet, amin - számomra - egy ismeretlen banda játszott. A színpaddal szemben egy hosszú asztal állt, ahol nagy valószínűséggel az ifjú pár és a családja ült. Minden abrosz fehér volt, azonban a kiegészítők; a szalvéták, a gyertyák, a székeken lévő masnik, a lampionok amik, mintha a semmiből lógnának a táncoló vendégek fölé - rózsaszínben pompáztak, valamint némi barna is vegyült volna a hercegnői stílus és árnyalat közé. Végre valaki gondolt a férfiakra és azokra is, akik herótot kapnak a rózsaszíntől.
Gyönyörű volt.
Mintha mindezt láttam volna már valahol...
- Héé, az ott nem Rita Ora? - sikkantott fel Milo és egy karcsú, szőke felé intett, aki éppen egy nagyon göndör sráccal beszélgetett. Időközben egy barna hajú, tetovált lány lépdelt felénk és csábító mosollyal az oldalamon álló "vőlegényemet" stírölte.
- Ez nem...
- Atya picsa, Cher Lyod végigmért. - hüledezett. A hatás kedvéért a kezét a szívére helyezte.
- Mi lenne ha nem állna fel a farkad az első híres csajra? Hisz a menyasszonyod melletted áll. - nevettem fel.
- Na figyu, hogy ne álljunk itt, mint az idétlenek, vázolom a tervet. Te elmész a piák felé én pedig a csini barna után. Csak, hogy elvegyüljünk.
- Mi? - kérdeztem. Milo meg se várva a válaszomat a kis barna után indult. - Milo..izé Josh!
- Semmi baj húgi..a bátyó hamarosan visszajön. - szólt vissza és mindkét hüvelyujját a magasba emelve távozott.
- Remélem beletörik a farkad. - morogtam az orrom előtt. Magam elé nézve a bárpult felé vettem az irányt. A bárszékről tartottam szemmel az embereket. Itt ott feltűnt egy Rihanna, Jessie J, és konkrétan az egész One Direction.
- Mi a tököm folyik itt? - kérdeztem magamtól. Aztán minden világossá vált, mikor megláttam a menyasszonyt.
Perrie Edwards, mellette pedig Zayn Malik.
Nem hiszem el, hogy pont arra az esküvőre rondítottam be, amiről már két éve beszélnek. Két éve! Az eljegyzés óta.
Jesszus.
El kell innen tűnnöm.
Az üres poharamat a pulton hagytam, majd gyorsan lekászálódtam a székről. Feltűnés mentesen akartam Milo keresésére indulni, azonban valami francos könyvhöz hasonlóan egy kőkemény mellkasba ütköztem.
Felnéztem és majdnem összeestem. Az ország, nem a világ, nem az egész kikúrt Naprendszer legjobb pasija állt előttem.
És nem volt boldog.
- Te meg még is ki vagy? Mennyit fizetnek Neked azért, hogy tönkretedd a legjobb barátom esküvőjét? Na most beszélj! - kőkeményen szorította meg a vállam.
- Nyugodj meg Liam. - szólalt meg mögötte egy lágy, női hang. - Ne hívd fel fölöslegesen a vendégek figyelmét.
Liam Payne - nem hiszem el - mellől a barna hajú lány lépett ki, az a lány, akinek valamikor, azt hiszem két hónapja a pizzát szállítottam ki. A meglepetés és azt hiszem valamilyen szintű felismerés suhant át az arcán, majd komolyan ennyit kérdezett:
- Segíthetek valamit, pizzás lány?
Ajajajaj.