2014. augusztus 21., csütörtök

Tizenegyedik fejezet.

"Minden barátság alapja az őszinteség. (...) Két ember között mindig ott kezdődik, hogy egymásra bízzák a titkaikat."

Amióta Cady rákérdezett milyennek is látom a srácokat, hogy eltöltöttem velük szűk másfél órát, Majomarc elég furcsán néz rám. És a furcsa alatt azt értem, hogy érdeklődően, kíváncsian és döbbenten - szerintem nem nézett ki belőlem ennyi kultúrát. Jó magam a nagy ölelés után, ami azt jelenti, hogy befogadtak a bandába - bár én még kételkedem mindebben - a földön foglaltam helyet, közvetlenül a kanapé előtt és Milo enyhén szagos lába mellett, mivel szó szerint kitúrt Cady mellől. Állítása szerint azzal, hogy én magam hívtam fel, hogy jöjjön át, kétszeresen veszítettem a fogadást, így kénytelen vagyok elviselni a mai éjszakán minden óhaját-sóhaját.
Mint említettem a földön terpeszkedtem elképesztő vörös arccal, amit felírhatok a nagy ölelkezés, valamint a srácok érdeklődő és Nikki öldöklő tekintetének számlájára.
De ennyi történt - én ültem, míg a többiek bámultak, egyedül Milo próbált kapcsolatot teremteni a többiekkel, ami úgy-ahogy éppen sikerült, de egy rövid válaszadás után ismét rám néztek. Ilyen zavarban szerintem a táborban voltam utoljára és talán még akkor, mikor az édesanyám egy Kertvárosi Anyák gyűlésén kiállított a pódiumra és utasított, miszerint a legújabb novellámat - ami egy pillangóról szólt - osszam meg az érdeklődő társaságnak. Senki sem figyelt rám, ami egy kicsit bosszantott, de végtelenül megnyugtatott egyszerre.
Alkalomadtán, mikor úgy találtam nem figyelnek annyira, megtöröltem az arcom, megnyugtatva magam azzal, hogy nem egy tészta ragadt a képemre, beletúrtam a hajamba, újonnan megnyugtatva magam azzal, hogy nincs benne ételmaradék. Mikor megállapítottam, hogy teljesen tészta, kosz és szöszmentes vagyok, ismét belém jött a szorongás: Ember, engem bámulnak!
Nem mondanám, hogy bizalommal és jóleső érzésekkel töltött volna el a pillanat.
- Oké emberek. Ebből elég volt. - szólaltam meg talán egy picit ingerülten a hirtelen jött figyelemtől. Nem lett volna szabad neheztelnem rájuk, ha hatalmas directioner lettem volna, talán én is így bámultam volna őket, azzal a plusszal, hogy talán nekem egy nyálcsík is díszítette volna az arcom és egy általam okozott nyáltócsában feszítettem volna. - Ki kell mennem levegőzni...ez így túl sok. - meg sem vártam a reakciókat gyorsan a hátsó ajtó felé vettem az irányt, amivel már egy jó ideje szemeztem. Kilépve az arcomba csapott a hideg engem is meglepve, mennyire lehűlt a levegő az éjszaka folyamán. Fázósan húztam magamon össze a pulcsimat, kezeimet mélyen a zsebekbe mélyesztettem és egyik lábamról lépegettem a másikra, mivel csak egy zokni volt rajtam, de nem volt az a pénz, amiért én visszamentem volna az ádáz tekintetekkel teli nappaliba. Inkább fagyjanak le a lábujjaim! Senkinek sincs szüksége mind a tíz lábujjára, nyolccal is ugyanolyan boldogan lehet éldegélni, erre még a nagyapám tanított meg.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át lassan teljesen átfagyott agyamon. Ahhoz képest, hogy már májusban járunk elképesztő mennyire ingadozó az időjárás. Nagy szerencse, hogy nem múlthéten volt ilyen az idő. Egy nagyot sóhajtottam és láttam a leheletemet előttem gomolyogni.
Ismétlem: május!
Ezek után már nem is foglalkoztam a hideggel, határozottan megálltam mind a két negyvenes lábamon és próbálkoztam egy nagy paca helyet különböző formákat produkálni a leheletemmel. Igyekeztem feldobni az önkéntes száműzetésemet. Éppen a boksznál alkalmazott támadóállásban álltam, kezem még mindig mélyen hevert a zsebekben, a fejemet pedig teljesen hátrahajtottam a nyelvemet pedig kinyújtottam és így próbáltam kifújni a levegőt, remélve, hogy egy szív alakot produkálok.
Nem sikerült.
Viszont az arcom rengeteg nyálcseppet felfogott. Ekkor sikerült Liamnek kilépnie az ajtón. Színtisztán láttam a döbbenetet és a sokkot az arcán, nem erre a látványra számított. Enyhén elnyílt ajkakkal még mindig szótlanul az ajtóra mutatott, ezzel is azt üzenve: Magadra hagylak, ha gondolod. Nem szeretnék zavarni.
Gyorsan, nem csak a hidegtől kipirult arccal fordultam el és a kertre összpontosítottam minden figyelmem.
Menj el! Kérlek. Most azonnal húzz vissza a házba!
Hiába voltak ezek a néma fohászok, hallottam közeledő lépteit, amelyek elhaltak, mikor megállt mellettem. Hasonló testtartást vett fel mint én, azzal az eltéréssel, hogy Ő engem nézett.
Bár ebben nem vagyok biztos. Mivel a szemem sarkából kellett ránéznem, ahol ugyebár bár nincsen szemüveglencse elég homályosan láttam. De szerintem engem nézett...talán.
- És...mi jót csinálsz? - kérdezte érdeklődő hangnemben. Most komolyan...azt remélte, bevallom, hogy éppen szívet akartam lehelni?
- Semmi különöset. - feleltem egyszerűen és reméltem, Ő lesz az, aki feladja és szó nélkül visszaslattyog a szobába.
- Nekem nem úgy tűnt. - miért? Miért nem válik valóra amit kérek?
- Ha van egy elméleted, sőt teljesen biztos vagy benne, akkor minek kérdezel?
- Reméltem bevallod. - nézett rám.
- Hát arra várhatsz.
- Ugyan Vöröske...hamarabb szabadulsz, ha elmondod.
- Nos, Majomarc. - nyomtam meg gúnyosan a becenevét. - Bármikor elmehetek innen.
- Nem ismersz még engem. - villantott meg egy huncut mosolyt.
Szemöldököm nagyjából már a homlokom közepén díszelgett és úgy néztem rá. Karjaimat összefontam a mellem előtt és valamivel közelebb csoszogtam hozzá.
- Szerintem az előbb elég jól bebizonyítottam, hogy jobban ismerlek, mint azt bárki hinné. - fejét lehajtotta, majd néhány csöndes másodperc elteltével a pillái alól nézett rám, szikrázó mogyoróbarna szemeivel.
Jesszus.
- Amúgy is. - mondtam unottságot színlelve, nehogy esetleg kihallja az izgalmat és a lenyűgözöttséget a hangomból. - Ha megmutatom neked a lassan elkékült lábujjaimat Te magad fogsz beküldeni. - egy aprót horkantott, hogy a nevetését visszafogja, majd ismét csend telepedett ránk. Egy nagy szélroham majdnem ledöntött a lábamról, hajamat pedig az arcomba fújta. Becsukott szemmel, grimaszolva próbáltam kiszedni a hajamat az arcomból, majd pedig a kapucnit a fejembe húztam, ezzel is megregulázva a sörényem.
- Honnan tudtad? - kérdezte csendesen makacsul a cipőjét bámulva.
- Tessék? - az agytekervényeim lassacskán lefagytak, tényleg, fogalmam sem volt, hová akart ezzel a kérdéssel kilyukadni.
- Honnan tudtad, hogy én is egy...páncél vagyok? - kérdezte döbbenten és kissé összezavarodva emelte rám szemeit.
- Nos, egy páncél felismer egy másikat. - néztem rá és arra gondoltam mennyit és kik között voltam pajzs az elmúlt húsz év során. A családom és úgy random az egész emberiség között. Fel kellett fognom azt a sok bántást, amit a suliban kaptam apám hippisége, anyám életfelfogása és a saját kinézetet miatt. Nem engedhettem, hogy megtudják mennyire nem kedvelnek és meg kellett védenem magamat...saját magamtól.
Hisz az ember önmaga ellensége elsősorban.
Egyfajta pajzsot vontam magam köré, hogy azt az életvidám lányt lássa mindenki, akit elvárnak és azt a keserűséget és fájdalmat, a pajzson belül tartottam, ahol senki sem láthatja. Egyszerűbb volt így élni, mint bármilyen más magyarázkodás.
- Te miért vagy ilyen...páncél? - kérdezte. Hitetlenkedve néztem rá. Ezt nem én választottam! Egyszerűen így jött ki a lépés.
- Megvannak rá az okaim. - feleltem egyszerűen, majd elhallgattam, de a kíváncsiságom túlzottan is nagyra duzzadt. - És Te? Miért csinálod ezt?
- Így alakult. - na ugye. - Mikor összekerültem a srácokkal egyértelmű volt, hogy én leszek a komoly, mindenkire odafigyelő és mindenkiről gondoskodó srác. Harry túl fiatal volt, Niall és Zayn talán a legérzékenyebbek, Louis...meg egyszerűen Louis. Hiába volt idősebb mindenkinél, túlságosan lekötötte az, hogy mindenkinek mosolyt csaljon az arcára ezzel is biztosítva, hogy szeressék. Egyedül én maradtam, aki elviseli ezt a terhet. - megrökönyödve hallgattam. Teljesen átéreztem a helyzetét, de neki valamivel könnyebb volt. Négy vele azonos, vagy éppen közel azonos korú srácot biztatni és megóvni könnyebb, mint a negyvenéves apádat, akinek a legnagyobb problémája, hogy a napraforgóból nem lehet virágkoszorút fonni. - De ez egyre nehezebb. A rajongók is egyre őrültebbek, mi pedig egyre jobban fáradunk. Nehéz tartani a lépést. - eresztett meg egy fáradt mosolyt és rendületlenül bámult a távolba, ahol talán egy nyugodtabb élet képeit látta. Talán fiatalon látta önmagát, gondtalanul, baráti körben a családjával a szerelmével, akiket nem zaklatnak őrült tizenévesek. - De mindent nekik köszönhetünk. - fejezte be a mondandóját hálával és odaadással a hangjában
Csupán bólogattam válaszként, mivel csak elképzelni tudtam a helyzetet, teljesen átélni és átérezni már nehezen. És nem is nagyon szerettem volna, azonnal a hideg futkosott a hátamon.
Nekem tökéletesen megfelelt ez a szürke kis egér állapot, ezért is akadtam ki annyira a folytonos bámulástól. Nem voltam én ehhez hozzászokva.
- Nem nehéz így élni? - böktem ki az első kérdést, ami eszembe jutott és ami talán számomra nehéz lenne, ha híres lennék. - Mármint, hogy követnek, hogy nincs titkod, hogy a rajongók mindenbe beleszólnak. Persze szeretitek őket és én is megkedveltem Őket a blogok által, mert elképesztő mennyire kitartóak, de én nem tudnám mindezt elviselni. - néztem hitetlenkedve Liamre és kutattam, hogy mitől ennyire kitartó és toleráns az emberek felé. Ennyi stressz után én már tuti felképeltem volna néhány rajongót - persze, akik megérdemlik. Ne bántsatok!
Liam összevonta a szemöldökét, ajkait rágcsálta így kétségem sem volt afelől, hogy nem egy elviccelt, hanem egy igazán átgondolt és őszinte választ kapok a kérdésemre.
- Tudod eleinte nagyon nehéz volt hogy nem tudtam úgy kilépni az utcára hogy ne jöjjön utánam minimum öt lesifotós vagy, hogy ne állítsanak meg az utcán autogramot kérni vagy közös fotót. Ma már igazából megszoktam. De amit soha nem fogok tudni megszokni, az az, hogy beleszólnak a magánéletembe és, hogy mindenki mindent jobban tud rólam. - mondta keserűen. - És valamilyen szintén el kell viselnem az őrült rajongókat is, mert az őrült rajongók nélkül sem lennénk sehol. - igen Payne, ezt már hallottam.
- Én simán felképelném őket. - mondtam ki egyszerűen, majd egy kicsit meg is bántam. Úgy hangzott az egész, mintha okoskodnék és javasolnám, hogy mit is csináljon. Hát nem az ilyen emberektől áll fel a szőr a hátán? - De ez én vagyok. Türelmetlen és tele még le nem vezetett haraggal. Nem érzed úgy néha, hogy jó lenne kikiabálni a bánatod?
- Kiabálni? - hitetlenkedett.
- Igen, mert egy idő után mindenkinél betelik a pohár még akkor is, ha szereti azt a valamit. Ez sosem volt szégyen és nem is lesz az. - vonogattam a vállam.
- Szóval nálad gyakran kiborul a bili?
- Elég gyakran. - vallottam be. Nincs mit ezen szégyellni. - Német vagyok és közel sem olyan a temperamentumom, mint az angoloknak. Imádok kiabálni, veszekedni mindez hozzám tartozik. - néztem őszintén rá.
Az új, őszinte kirohanásom engem is meglepett.
Mi lett a félénk, visszahúzódó Liloval, aki, ha már kérdeztek tőle elpirult és dadogni kezdett? Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy bármit is veszítettem volna a személyiségemből. Nem azért nyíltam meg ilyen hamar ezeknek a srácoknak, mert megváltoztam, hanem azért mert velük mindez ennyire egyszerű. Ilyen egyszerű olyanná válnod, aki lenni akarsz. Aki mélyen legbelül vagy.
A páncél meggátol gyakorlatilag mindebben, ideje mindezt levetkőzni. 
- De, most komolyan Liam. Nem akarsz néha ordítani? Nem akarod kiadni magadból a keserűséget? Haver, te egy kikúrt páncél vagy! - kiáltottam ingerülten, majd mikor láttam az arckifejezését szelídebben folytattam. - Tudom, hogyan is érzel most. És hidd, ha ez a szarnyelés tovább folytatódik csak magadban fogsz kárt tenni. Hidd el, tudom mit beszélek. - néztem rá nagyon komolyan. Mindezt nem viccnek szántam, a legkomolyabban gondoltam minden egyes szavamat. - Egyszer légy őszinte magadhoz és kiabáld ki, mit is érzel és gondolsz valójában! - gondolkodás nélkül egy aprót csaptam a mellkasára. - Gyerünk! Ne félj káromkodni én is szoktam. - biztattam. Döbbenten nézett rám, szerintem azt gondolhatta elment az eszem, ahogy a szélben rikácsolok egy zokniban, hajammal a számban. - Megkönnyebbülnél. - még mindig nem szólalt meg. Úgy nézett rám, mintha kinőtt volna legalább még egy fejem három karom és egy farkam. - Tudod mit? - kérdeztem széttárt karokkal. - Kikiabálom én, hogy Te mit érzel. - megköszörültem a torkom és elfordítottam a tekintetem Liamről. Az újonnan jött merészségem engem is letaglózott. - Első lépés: kiabálj. Második: légy őszinte. Liam James Payne vagyok! - kiabáltam a csendes udvarba. - Ideiglenesen. - tettem hozzá, mert ez így magában elég rosszul hangzott. - Alkalomadtán rohadtul elegem van a rajongókból! Sőt, néha már a banda és az egész sztárlét miatt tele van a tököm! Kurvára akarok egy olyan napot, tudjátok mit egy egész hetet, amikor magam lehetek a szeretteimmel lesifotósok és őrült rajongók nélkül. Több időt szeretnék tölteni a családommal és a barátnőmmel! Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat, mert ez így nem mehet tovább. Néha szeretnék egy kis nyugalmat! Azt akarom, hogy meglássák, nem lettem más! Bármi történik, mindig is Liam James Payne maradok! Yeeah! - kiáltottam végezetül, majd hangosan ziháltam. Kezeimet csípőre tettem és lehajolva kapkodtam levegő után.
Megterhelő volt.
Miután újra egyenletesen tudtam venni a levegőt, Liamre néztem, aki a falnak támaszkodott összefont karokkal. Lenyűgözve és döbbenten bámult rám, egy apró mosoly keretében.
- Ennyire lennél megkönnyebbült, ha ezt Te kiabálod ki az éjszakába. - mutattam végig magamon teljes meggyőződéssel.
- Honnan tudod, hogy párkapcsolati gondjaim vannak? - kérdezte és ellökte magát a faltól.
- Csak rád kell nézni. - feleltem őszintén. -  Az arcod teljesen be van esve, szerintem egy hete nem borotválkoztál és állandóan a távolba révedsz, mintha egy problémára keresnél megoldást. - soroltam a meglátásaimat. - Ráadásul azért is gondolom, mivel hallottam, mikor Milo a Pro-Kontra listáról beszélt neked, amit csak ilyen esetekben szokott ajánlani. Ezért gondolom, hogy gondjaitok vannak. - Liam folyamatosan bólogatott. Onnan sejtettem, hogy ingerült, hogy görcsösen szorongatta a kabátját, de annyira, hogy az ujjai már teljesen elfehéredtek. Nagy levegőt vett, mintha erőt és bátorságot gyűjtött volna valamihez, ami kínos lehet számára...és talán számomra is.
- Akkor a Pro-Kontra listát nem is Te találtad ki? - ez nem is volt kínos kérdés.
- De. De szerintem Neked is van olyan ismerősöd, aki átveszi a Te szövegedet csupán azért, mert jól hangzik.
- Miért találtad ki? - na ez már kínos.
- Nem hiszem, hogy ezt néhány órás ismeretség után közölnöm kellene veled. - nem akartam elmondani Neki, hogy még egy régi szerelem késztetett minderre. Nem készültem még fel ilyen vallomásra és főleg nem neki.
- De hisz Te mindent tudsz rólam! - kiáltott fel.
- Azért, mert a munkámhoz tartozik. Nem hiszem, hogy Te azért kapsz fizetséget, hogy két fellépés között minél többet tudj meg, egy Lilo Fitzberg nevezetű egyénről. - emeltem fel a hangom. Egyik pillanatban annyira normális a másikban meg annyira idegesítő! - Ideje bemenni. - mondtam egyszerűen és az ajtó felé vettem az irányt. Egyszerű megoldás, ha nem akarsz beszélni valamiről: menekülj.
- Szeretem Sophiet. - szólt utánam, mire megmerevedtem, de nem fordultam hátra. - Mindent meg kell tennem azért, hogy ne járjak úgy, mint korábban.
A picsába!
Megsajnáltam. A másodperc tizedrésze alatt ellepte a szemeimet a könny, amiket dühösen töröltem le. Összeillenek...de nem érdemlik meg egymást.
De ki vagyok én, hogy mindezt azonnal meg is mondjam?
Nagyon sóhajtva hátra fordultam és közvetlenül Liam előtt fékeztem le.
- Add is a telefonodat. - nyújtottam a kezem.
Látszott az arcán, nem érti minderre mi szükség, de nem tiltakozott. A kezembe nyomta telefonját, melyről próbáltam lefeszegetni a tokot.
- Segítenél? - kérdeztem még mindig a földet bámulva. Mikor visszaadta a telefont és a tokot leültem a földre, ahová néhány másodperc múlva, vonakodva, de követett. Velem szemben ült törökülésben én pedig egy nagy terpeszben. A telefonját hozzá közel raktam le, ami elé a tokot raktam. Ugyanezt megismételtem a saját telefonommal, amit az én közelembe helyeztem el, majd pedig a zsebeimben kezdtem el kutakodni további elemek után. Sorra emeltem ki a különböző tárgyakat, amiket a telefon köré raktam. Volt ott koszos zsepi, egy gyufaszál, hajgumi, üveggolyó, hajcsat, gemkapocs, egy apró ceruza.
- Ez vagy Te. - mutattam a telefonjára. - Ez pedig a pajzsod. - mutattam a  telefonját körülvevő vackokra. - Ez pedig Sophia és az ő pajzsa. Nem véletlenül vagytok ilyen távol egymástól. Te elzárkózol a pajzsod miatt, mivel félsz megosztani bizonyos gondjaidat, gondolataidat még a saját párodnak is. És itt van Ő, aki próbálja nem kimutatni mennyire fáj neki mindez. Mikor próbál feléd közeledni. - ekkor a Sophia-t jelképező mobilomat pajzstól mindenestül Liam telefonja felé toltam. - Te hirtelen elugrasz. Nem azért mert nem szereted, vagy nem becsülnéd meg. Csupán nem akarsz további okot adni arra, hogy ne szeressék. Ezért távolodtok, mert túlságosan meg akarod védeni. Te vagy Superman Ő pedig Lois Lane. Holott néha Ő is Superman akar lenni, mert képes lenne rá. Ahelyett, hogy ez csinálod - toltam egy picit távolabb a telefontját "Sophie" mellől. - Ezt kellene tenned. - az üveggolyóból és ceruzából álló pajzsát széthúztam, amit összekötöttem Sophia pajzsával. - Egy közös pajzs alá berakni a kapcsolatotokat, ami mindent kiállna. És az eltávolodás helyett ez lenne. - hirtelen felemeltem a telefonunkat és összeérintettem őket, közben cuppogó hangot adtam ki, csupán azért, hogy oldjam a hangulatot. Liam egy aprót felnevetett, majd minden figyelmét az elméletre fordította.
- Mi lesz, ha ez sem segít rajtunk? Ha én leszek néha Lois, Ő pedig Klark Kent? - kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában.
- Akkor Pro-Kontra.
Csupán bólintott majd szótlanul felállt. Erre én is csak bólintani tudtam, majd felszedtem minden szemétnek tűnő kis dolgot és a zsebembe raktam a telefonommal együtt. Liam telefonjával a kezemben felálltam és átadtam neki.
- Köszönöm. - nézett rám csillogó szemekkel. - Tényleg, mindent köszönök. - mondta és ölelésre tárta a karjait, ezzel egyidejűleg én távolságtartóan kinyújtottam a jobb kezemet egy ököl-koccra.
Természetesen azonnal megbántam. Nem hittem volna, hogy meg akar ölelni ezért a kis semmiségért.
Francba Lilo! De még megmentheted a helyzetet!
Ezzel egyidejűleg ölelésre tártam a karom, mikor Liam ököl-koccra váltott.
Zavartan néztünk egymásra, majd, hogy ennél is cikibb helyzetet teremtsek a fejem felé emeltem mind a két kezem, hogy gondtalanul belecsaphasson. Mindez meg is történt, ám a kezeimet továbbra is tartotta hatalmas markában. Nagyon jól esett, mikor kellemesen meleg tenyere az én átfagyott kezemre kulcsolódott, de elképesztően zavarban voltam és nem értettem mire ez a közjáték. Liam nyelt egy hatalmasat, melynek következtében ádámcsutkája fel alá száguldott, majd szólásra nyitotta a száját.
- Liam James Payne vagyok! - suttogta egyre jobban kurtította a közöttünk lévő távolságot. - És megismertem egy gyönyörű, okos és fantasztikus, ám annál idegesítőbb vörös hajú lánnyal. Tény, hogy bosszantó és néha elég gyerekes, de hálával tartozom neki. - barna szemei csapdában tartották az én tekintetemet. Hatalmas gombóc gyűlt a torkomba, ami miatt képtelen lettem volna megszólalni. Éreztem, hogy a könny hamarosan elhomályosítja a látásom. Még soha nem mondtak nekem ilyen szépet. A legrosszabb a helyzetben csak annyi volt, hogy pont az a srác mondja ezt, akit két órával ezelőtt simán megfojtottam volna, valamint akinek nem egészen két perce párkapcsolati tanácsot adtam.
Az élet szar.
- Most már szeretnék bemenni. - suttogtam alig hallhatóan. Liam bólintott, eleresztette a kezem és az ajtó felé vette az irányt. Sejthettem volna, hogy ez a meghitt és barátságos állapot eddig tartott. Gyorsan újra a kert felé fordultam, kiemeltem a zsepit megtöröltem vele a szemeimet, majd egy nagyot trombitáltam bele. Mély levegőt vettem és a szokásos biztató mantrámat kezdtem motyogni.
Te vagy Lilo Fitzberg, és nem hagyod, hogy ez a helyzet eltaposson, akár egy apró bogarat. Kitartó vagy és nem adod csak úgy fel!
Fejemet megrázva az ajtó felé fordultam és meglepődve tapasztaltam, hogy Liam ott áll belül és tartja nekem. Egy apró mosoly kúszott a számra és megindultam felé. Mikor már majdnem átléptem a küszöböt az ajtó nagy sebességgel megindult az arcom felé én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy Ez a mocsok! Ha megúszom orrtörés nélkül tuti tökön rúgom! de mielőtt az ajtó egyáltalán becsapódhatott volna Liam gyorsan visszarántotta.
- Bevetted! - nevetett fel, minek következtében rájöttem, hogy ez egy elég gyatra poén akart lenni a részéről. Rám akart ijeszteni, hogy rám csapja az ajtót. Haha. Egy széles, kamu mosollyal beléptem az ajtón és a bal kezem az arca felé lendítettem.
Komolyan, mintha lassított felvételen láttam volna az egészet.
Liam szája meglepődve elnyílt, majd a becsapódás előtt szorosan behunyta a szemeit, hátha így kevésbé fáj annyira. Ám én megállítottam a bal kezem, néhány centire csodás arca előtt. A megkönnyebbülés azonnal szétáradt az arcán, mikor rájött, hogy nem pofozom fel.
Vagyis nem a bal kezemmel.
Hiper gyorsan felemeltem a jobb kezem és jó erősen, minden eddigi érzelmemet beleadtam a mozdulatba. Olyan erősen fricskáztam meg Payne orrát, hogy azonnal pirosodni kezdett. Meglepődve nézett rám, miközben az orrát szorongatta.
- Bevetted! - nevettem fel.
Néhány másodperc után Liam is felnevetett és kacagva tértünk vissza a nappaliba, ahol Harry és Niall hatalmas bulit csinált. A srácok éppen a feneküket rázták eszeveszettül, közben Cady és Milo hitetlenkedve nevettek és Nikki...várjunk, az egy őszinte mosoly? Cady vett észre minket először és lehalkította a zenét.
- Hát Ti? - kérdezte meglepődve, ám a megkönnyebbülés és az öröm azonnal kiütközött az arcára. - Azt hittem megfojtjátok kint egymást! - nevetett fel.
- Ugyan! Hallottuk volna, ahogy Liam segítségért kiabál. - szólt közbe Harry utalva elképesztő harciasságomra. Felnevettünk a poénon, ami azonnal el is halt és visszatértünk a zavartan bámulós időszakra.
- Rendben srácok ez így nem mehet tovább. - csaptam össze mind két tenyerem és elhatároztam, nem én leszek a buli fő témája, hanem a titkot. - Kitaláltam egy jó kis játékot.
- És mi lenne az? - lelkesedett Niall.
- A játék neve...dobpergést Milo...Mi a mocskos kis titkod?


Ez lett volna az After ten year tizenegyedik fejezete!
Reméljük tetszett és ugyanannyira élveztétek olvasás közben, mint mi írás közben. Igyekeztünk minél többet megmutatni Liam és Lilo alakuló - helyenként gyerekes és nevetséges - kapcsolatából. Szerintünk sikerült.
A designnal kapcsolatos dicséret pedig Crystalt illeti. Nem lehetünk Neki elég hálásak a csodáért, amit a blogon végzett. Innen is milliószor köszönjük!
Írjátok meg bátran a véleményeteket, hiszen rengeteget számít.
xx.

2014. augusztus 10., vasárnap

Tizedik fejezet.

"Néhány kedves szót szólni valakihez nem nagy dolog. Visszhangjuk a másik szívében azonban végtelen."

- Szia Cady! - tárta szét karjait a vigyorgó Niall és rögtön egy ölelésbe vont. - Gondoltuk meglepünk.
- Felhívhattatok volna. - válaszoltam nyögve és kibontakoztam a Szöszi öleléséből.
- Talán nem örülsz nekünk? - tette csípőre kezeit Nikki és ál-mérges fejjel nézett rám.
Normális esetben nagyon örültem volna nekik, hogy nem kell egyedül lennem de most, hogy éppen Liloval próbáltunk bepótolni tíz évet, nem volt olyan kellemes a meglepetés.
- Ami azt ill... - kezdtem volna bele mondókámba de Niall félbeszakított.
- Ugyan Cady, nem hagyhattuk, hogy egyedül ülj itthon! 
- Ami azt illeti nem vagyok egyedül. - nyögtem ki végre amire Niall és Nikki is lefagyott, egyedül Harry figyelt fel.
- Még jobb, legalább leereszthetjük a fáradt gőzt. - vihogott.
- Csak azt ne mond, hogy a szerelmi csalódás után máris bepasiztál. - komolyan ennyire ismer a legjobb barátnőm?!
- Mi? Dehogy! Nem pasival vagyok.
- Kezd izgalmas lenni a történet. - nevetett mellettem továbbra Harry, amire én is egy félmosolyt eleresztettem.
- Harry, kérlek! - sóhajtott fel Niall és kissé nyakon húzta említett barátját, aki csak tovább nevetett.
- Be sem hívsz? - toporgott Nikki, mire Niall is csatlakozott.
- Mos tmár én is kezdek kíváncsi lenni. És tényleg mi lenne, ha nem az ajtóban álldogálnánk?
Egy hatalmas sóhaj kíséretében arrébb álltam az ajtóból, hogy beengedjem Őket.
- Persze, gyertek.
Pont ahogy beléptek az ajtón és elkezdték levenni cípőiket Lilo feldúlt arccal csörtetett ki a nappaliból.
- Akkor én is megyek is, oké? Nem szeretnék zavarni. - egyik elszabadul vörös tincsét füle mögé tűrte de az rögtön visszahullott arcába, amiatt miatt csak idegesen kezdett fújtatni. Igazából vicces volt.
- Ó, hát a Vöröske. - derült fel Harry. Úgy látszik megjegyezte Lilot.
- Ó, hát a Göndörke. - mosolygott Lilo is őszintén.
Miután sikerül bezárnom az ajtót barátnőm felé fordultam.
- Hülyéskedsz? Miért zavarnál? Különben is...Ők zavarták meg a mi esténket. - néztem nyomatékosan az előtérben toporgó barátaimra.
- Öhm, oké. - már megint a pulcsija alját gyűrögette.
- Te lennél Lilo? - állt elé félénk ám egyben kíváncsi mosollyal Niall.
- Igen én lennék az. - nevetett zavartan. - De remélem semmi ciki sztorit nem mesélték nekik rólam. - nézett rám olyan tekintettel, amiből simán kiolvastam az üzenetét: Mondd, hogy nem meséltél nekik
- Nem emlékszem. - nevettem fel jó kedvűen arckifejezésén. - Ti még nem is ismeritek egymást. Lilo, Ő Nikki a barátnőm.
- A legjobb barátnője. - lökött arrébb Nikki. Mi a fene baja van? - Te pedig Lilo, sokat hallottam rólad.
- Érdekes. Te vagy a legjobb barátnője, de én semmit nem hallottam rólad.
Erős visszavágás volt meg kellett hagyni, de nem akartam, hogy tovább durvuljon a helyzet. Nikki összeszűkűlt szemekkel vizslatta barátnőmet, aki büszkén tolta feljebb orrán szemüvegét.
- Csípős a nyelve. - röhögött Harry, miközben én azt kívántam bárcsak elnyelne a föld.
- Oké, ez kínos. Inkább menjünk be a nappaliba - indultam el miközben az orrom alatt motyogtam tovább. - és vágjuk fel az ereinket.
- Támogatom. - topogott mellettem Lilo, mire eleresztettem egy mosolyt.
- Szóval csajos buli volt és meg sem hívtál. - nézett rám másik barátnőm kérdőn én pedig kezdtem migrént kapni az undok hangvételétől.
- Nikki, kérlek! - emeltem égnek a tekintetem.
- Így van Cady. - kezdett el nyávogni Niall és valamilyen idióta lányos pózba vágta magát. - Csajos buli volt és meg sem hívtál?
Egy pillanatig mindenki megtorpanva figyelte alakítását majd hangos nevetésben törtünk ki. Tudtam, hogy mindezzel azt volt a célja, hogy oldja a feszült hangulatot. Az én barátom.
- Ne gúnyolj ki, ír fiú! - kapott fel egy párnát Nikki, amit izomból Niallnek vágott nevetve.
- Anderson végre kitalálhatnál valami szellemes visszavágást. - rötyögött, majd leült a kanapéra és az asztalra pakolta lábait.
- Oké, akkor ha így betoppantatok kitalálhatnátok mit csináljunk. - ültem le Lilo mellé.
Niall mellett Nikki foglalt helyet, míg az egy személyes fotelben Harry terpeszkedett el.
- Mutatkozz be új lány, had ismerjünk meg! - egy figyelmeztető tekintetet küldtem Nikki felé, amit Ő teljes mértékben figyelmen kívül hagyott.
- Rendben, de nem tennél fel hozzá kérdéseket? - elnevette magát zavarában. - Eléggé el tudnak ragadni az emlékek, így simán elmesélem, hogy tizenegy éves voltam, mikor kiesett az utolsó tejfogam, amit elültettünk apával, mivel azt mondta, így sokkal több pénzt kapok a fogtündértől. Látod? Elkalandoztam. - láttam, ahogy virul az arca az emlék hatására, majd elpirult mint, aki rájött, hogy ezt hangosan meg is osztotta velünk.
- És azután mi történt? - érdeklődött Niall akárcsak egy kisgyerek.
- Hát - kezdett el buzgón magyarázni. - Apa azt mondta csak akkor teljesül, ha rengeteg eső esik aznap. Így kénytelen voltam esőtáncot járni egész nap egy hatalmas virágkoszorúval a fejemen. - nevetett, míg Harry értetlen és egyszerre döbbent fejjel bámult Lilora. - Apám hippi.
Csak mosolyogtam, ahogyan visszaidéztem hosszú hajú apukáját fejkendőjével a fején. Kicsit tartottam tőle de aztán mikor kedvesen rám mosolygott minden félelmem elillant vele kapcsolatban.
- Aranyos. De te német vagy, nem igaz? Akkor, hogy kerültél ide és pontosan honnan is jöttél? - tette fel a kérdéseket Nikki, akinek kívételesen kíváncsiság és csengett a hangjában.
- Igen, német vagyok és Bayreuth-ban születtem. Az anyukám egyik volt munkatársa még a mai napig itt él Londonban és Ő ajánlotta azt a nemzetközi tábort, ahol Cadyt is megismertem. Aztán még kétszer visszajöttem nyáron, ahol megismerkedtem a mostani lakótársammal utána pedig ide jártam fősulira.
- És mit tanultál a fősulin? - szállt be érdeklődve Harry a beszélgetésbe.
- Angol-irodalom szakos voltam. - arca elkomorodott egy percre és ujjait kezdte birizgálni. - De otthon beütött a krach és nem tudtuk tovább fizetni a sulit, így kénytelen voltam ott hagyni. - mind a négyen csendben maradtunk és sajnálattal néztünk Lilora. Sajnáltam, hogy nem tudja azt csinálni, amire vágyik. - De semmi pánik. - mosolygott ránk. - Talán a következő évtől felvesznek levelezőre és akkor sikerült befejeznem.
Ezután mindenki csendben ült, szinte még a kínos tücsök ciripelést is hallottam.
- Mondj valamit németül! - csattantam fel hirtelen mosolyogva.
Kiskoromban is imádtam, ahogyan németül beszélt.
- Mit mondjak? - nézett rám tancsátalanul de Harry rögtön ki is segítette.
- Mond, hogy Harry csodálatos és minden lány szereti Őt.
Egy egységként nyögtünk fel és emeltük égnek tekintetünket míg Lilo csak hangosan nevetett.
- Harry ist wunderbar und alle Mädchen lieben ihn. - mosolygott.
- Hallottátok? Wunderbar vagyok. - kiáltott Harry nevetve.
Ahogy hallgattam barátaim hangját és nevetéseit olyan nyugalom és lelki béke töltött el, ami már rég nem. Ott ült mellettem rég nem láttott barátnőm, akivel a véletlen során sikerült egymásra találnunk. Velem szemben pedig a többi barátom, akik nélkül már nem tudnám elképzelni az életemet. Tökéletes volt minden.
Egy pillanatra eszembe jutott Louis, hogy vajon mit csinálhat és, hogy vajon Eleanorral van-e. Bántott a gondolat, hogy nincs itt de inkább eltereltem róluk gondolataimat mert nem akartam elrontani az estét.
- Ki éhes? - álltam fel a kanapéről, mire mindannyian fellelkesedtek. - Segítesz? - néztem Lilora, aki készségesen bólintott és követett a konyhába.
Miközben csendben szedtük össze és kezdtük el főzni a csirkemelles tésztát teljesen kikapcsoltam az agyam. Csak gépiesen szeleteltem a csirkét, fűszereztem és dobtam a serpenyőbe.
- Minden rendben van? - állt mellé Lilo miután feltette a tésztát főni.
- Persze. - mosolyogtam és fogalmam sem volt vajon miért kérdezheti.
- Csak mert teljesen elmerültél és hiába beszéltem hozád nem reagáltál. - válaszolt a kimondatlan kérdésemre.
- Lefoglalt a főzés. - sóhajtottam. - És nem tudom miért viselkedik így Nikki, soha nem ilyen. Aztán még mindig bánt valamennyire Louis.
- Megértem de most próbáld Őket kizárni és érezd jól magad. - lökött meg csípőjével mosolyogva.
Hálát adtam az Istennek, hogy akkor abban a táborban az utamba ejtette Lilot és, hogy egy héttel ezelőtt az esküvőn is. Úgy érzem most teljes az életem. Most, hogy Ő is itt van.
- Cady, öhm, felhívhatnám Milot? - kérdezte félénken miközben segített elmosogatni.
- Tőlem kérsz engedélyt arra, hogy felhívhasd a barátodat? - néztem rá felhúzott szemöldökkel egy nevetés kíséretében.
- Tudod, hogy értettem. - fröcskölt az arcomba. - Mármint. hogy áthívhassam, hogy ne legyek egyedül.
- De hisz nem vagy... - hirtelen kapcsoltam, hogy értette azt, hogy egyedül. Hiába érezte jól magát még idegen volt számára minden és vágyott valami biztos után. Na már most ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle? - Ó, értem. Persze, hívd át nyugodtan. Biztosan örülni fog neki. - kacsintottam, majd mindketten nevetésben törtünk ki.
- Abban biztos lehetsz. - nevetett, majd elővette mobilját és arébb vonult telefonálni.
A vacsoránk már lassacskán kezdett készen lenni. Néhány perc múlva Lilo is visszatért.
- Hamarosan itt van.
Épp a tésztát kezdtem el leszűrni, mikor csengettek.
- Ó, az az átkozott csengő, ki lehet már megint? Megnéznéd, kérlek? - néztem rá a gőzfelhőn keresztül.
- Ha ez Milo lemegyek hídba. - indult el nevetve ajtót nyitni.
- Ezt nem hiszem el. Te mindenhol ott vagy? - hála a ház tökéletes elrendezésének tökéletesen hallottam Liam indulatos hangját.
Ha megint a vitájukat kell hallgatnom komolyan inkább belefojtom magam a tészta vizébe. Ami nehéz lenne tekintve, hogy nem férne bele a fejem a lábasba. Vagy még is? Most komolyan ezen gondolkozom?
- Persze, Majomarc. Megrögzötten kutatok a szószos tálak után. Bejössz vagy rád zárhatom az ajtót?
És persze Lilonak muszáj visszavágnia neki. Komolyan mint két nyolc éves kis gyerek, akinek tetszik a másik és így adják egymás tudtára. Végül is nem is hülye gondolat.
- Inkább bemegyek de, ha gondolod én szívesen rád csapom az ajtót. - válaszolt Liam majd hallottam trappoló lépteit, amint bejön a házba.
- Ha gondolod én szívesen rád csapom az ajtót... nyányányá. - utánozta gúnyosan Lilo Liamet, ami igazából vicces volt, de volt nem kedvem hallgatni a vitájukat. Akkor este nem.
- Hé, ti ketten! - léptem ki a konyhából és mutattam rájuk. - Nem tudom megérteni és felfogni sem a gyerekes vitáitokat és azok értelmét de ma fegyver szünet van, oké? Nem akarom hallgatni, hogy veszekedtek. Fogtad, Liam?
- De, ha egyszer Ő kezdi. - tárta szét karjait, mint aki nem érti, hogy miért rá szólok.
- De, ha egyszer Ő kezdi. - utánozta ismét barátnőm ingerült barátomat.
- Azt kérdeztem felfogtad? - emeltem fel a hangom.
- Fel, főnök. - sóhajtott megadóan mire egy apró mosoly kúszott ajkaimra.
- Lilo? - néztem a kuncogó lányra, aki csak gyorsan bólintott.
- Persze, Schnuk.
- Köszönöm. - hajoltam meg színpadiasan mire nevetni kezdtünk. - Milon kívül várunk még valakit?
- Milo a Vöröske barátja? - nézett fel rám öléből Harry. Fogalmam sincs, hogy már megint mit nézhetett.
- Igen, az én barátom. És Harry, hívhatlak Harrynek? Mindegy, már megtettem. Szóval hanyagolhatnánk ezt a Vöröske megszólítást?
- Nem tetszik a Vöröske? - kérdezte Liam.
Tényleg használt a fenyítésem mert hangjában nem volt sem gúny, sem indulat. Csupán csak némi... huncutság?
- Nem, kifejezetten nem. - tette csípőre kezét Lilo.
- Ingerült leszel tőle? - jött az újabb kérdés.
- Nem látszik?
- Akkor marad a Vöröske. - mosolygott Liam őszintén.
- Tudod, ez elég Csitt-Csitt-esen hangzott, de a Majomarc miatt maradhat. - válaszolt Lilo ugyanolyan őszinte mosollyal.
- Olvad a jég. - kiáltottam fel egy taps kíséretében majd tekintetem megakadt Harryn. - Harry miért nézegeted az esküvői ruha magazint?
- Nem tudod ennek a lánynak a számát? - tartotta felém az újságot az egyik modell lány képével.
- Rendezvény szervező. - böktem saját mellkasomra. - Nem kerítőnő. - ezzel a mondattal pedig vissza indultam a konyhába, hogy összekeverjem a tisztát a hússal, Liam pedig követett. - Mizu Payno?
- Semmi említésre méltó. - sóhajtott lemondóan. - Te hogy vagy?
- Most? Rendkívül jól. Viszont te nem úgy festesz mint, akivel semmi említésre méltó nem történik. - böktem játékosan arcára, ami csak akkor tűnt fel, hogy igencsak be van esve.
- Mindenkinek vannak gondjai. - eresztett el egy apró mosolyt.
- Halljam a tieid nagy fiú! - dőltem a pultnak a konyharuhával a kezemben.
- Párkapcsolati krízis helyzet. - égnek emelte a tekintetét, amitől igazán megsajnáltam. - Egyre jobban távolodunk. Megint. Most is hajnal ötkor kell kelnünk, aztán rögtön menni próbára. A többi programot pedig még meg sem jegyeztem. Sophie-val akartam tölteni ezt az egy napot, de eső napot kért. Ezért vagyok itt.
- Esőnapot? Feltalálták már az esernyőt. - mosolyogtam. Tudtam, hogy Liamnek fájó pont a kapcsolata és akármennyire nem bírtam - pont ezért - elviselni Sophiat azt akartam, hogy Liam boldog legyen. - Úgy tudom Őt is kiborítja, hogy keveset vagytok együtt mostanában. Akkor nem értem az egészet. Csak úgy lemondja, minden indok nélkül?
- Én már nem tudok semmit Cady. Azt mondják a szerelem bonyolult. De ez annyira közhely. A szerelem igenis egyszerű mert, ha két ember szereti egymást egyszerűen a pillanatnak élnek és egymásba merülnek. Érted? Az emberek és az idióta gondolatai teszik nehézzé a szerelmet.
- Kár, hogy nem mindenki gondolkodik így, mint te. - motyogtam. Akartam magam mellé én is egy Liamet. Nem pont Liam Paynet, csak egy olyan embert, aki úgy gondolkodik, mint Ő. Aki, ha szeret valakit mindent megtesz annak érdekében, hogy vele lehessen. Aki nem fél kimondani, hogy szereti a másikat. - Próbáltál már beszélni vele?
- Persze, de nem lehet. Ha úgy érzi, hogy egy komoly vita előtt állunk elrohan. Vagy levetkőzik. - egy kurta mosoly jelent meg ajkai szélén.
- Ribanc. - ahogy kimondtam a szót rögtön számra csaptam a kezemet. Basszus Cady, hogy nem tudod befogni a szád! - Ne haragudj.
- Cady, kérlek! - sóhajtott. - Tény, hogy ezzel nem oldja meg a problémáinkat és eléggé abnormális reakció és tudom azt is, hogy Sophie nem a szíved csücske de ettől függetlenül én szeretem Őt. - dorgált le.
- Tudom. Sajnálom. - hajtottam le a fejemet, mert azt hittem szégyenemben elsüllyedek.
- Nem akartalak megbántani. - ölelt meg hirtelen. Megbántani? Én ribancoztam le az Ő barátnőjét és Ő kér bocsánatot?! Ki vagy te valójában Liam? - De ez az állapot belőlem is sokat kivesz.
- Én sem akartalak téged bántani. - motyogtam vállába. - Sajnálom, hogy így alakulnak köztetek a dolgok mert tudom, hogy mennyire szereted Őt. Annak ellenére, hogy tényleg nem a kedvencem őszintén kívánom, hogy jöjjön helyre a kapcsolatotok és te is. De csak a te érdekedben Payno.
- Annyira jó hallani, hogy bízol bennünk. - válaszolt és még szorosabban kezdett ölelni.
- Cady? - hallottam egy meglepődött ám kissé szomorkás hangot amitől Liammel rögtön szétrobbantunk mintha legalábbis valami rosszat tettünk volna. Milo mégis mikor érkezett meg? - Ezt most értsem úgy, hogy esőnapot kérsz keddre?
Mi a fene ez az esőnap?
- Nyugi haver, feltalálták az esernyőt. - kacsintott Liam, amire egy hatalmas mosoly terült el arcomon, de amint Milo szomorú képére néztem az én mosolyom is lehervadt.
- Nem, ne értsd úgy! - mosolyogtam. - Inkább értsd úgy, hogy párkapcsolati problémái vannak és én vagyok a legjobb barátja. Na már most legjobb barátként az a dolgom, hogy megvigasztaljam Őt.
- Ó. Ne haragudjatok. - vakarta tarkóját zavarában. - Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni. - nézett rám bocsánat kérően. - Egyébként van egy tippem erre a problémára.
- És mi lenne az a nagy tipp? - kérdeztem kíváncsian.
- Az a nagy tipp, hogy csinálj egy tökéletes randit! - fordult Liam felé. - Nem tudom milyen volt az első, de általában azok nem sikerülnek valami fenomenálisan, mivel mindkét fél izgul. Ezért most csinálj neki egy tökéletes békülős-randit. Sok rózsaszirom, meglepetés helyszín, egy csokor virág - lehetőleg olyan, ami először eszedbe jut a lányról. Halk zene, esetleg piknik.
Elég vicces volt, ahogyan magyarázott. Pontosan úgy hadonászott a kezével, mint Harry a Best song ever klipjükben Marcelként.
- És mi van, ha nem használ?
- Akkor annak a nőnek nincsenek érzései és könnycsatornái. - Liam csak tátott szájjal bámult Milo őszintesége miatt. - De, ha tényleg nagyon gáz a helyzet írj egy Pro-Kontra listát.
- Egy mit? - kérdeztem vissza értetlenül.
Ez a srác mégis honnan szed ilyeneket?
- Pro-Kontra listát. Ami megmutatja, hogy érdemes-e próbálkoznotok. Leírod a pozitív és negatív tulajdonságait, mit szeretsz benne és mit nem. Ha pozitív tovább próbálkozol, ha negatív... fel is út, le is út. - mondta ki egyszerűen.
- Ezt már kipróbáltad? - kíváncsi voltam, hogy tényleg működik-e a módszer.
- Megpróbáltam de döntetlen jött ki. - vonta meg a vállát.
- És együtt maradtatok?
- Dehogy. Lilo mondott ítéletet...tudod, a munkája miatt rendkívül ésszerű és logikus döntéseket képes hozni. Igazából ezt is Ő találta ki... nem hülyeség, de valahol így is-úgy is nehéz a döntés.
- Miért, mit dolgozik Lilo? - érdeklődött Liam, ami nekem is felütötte a fejem.
Végre talán tényleg abba hagyják a gyerekes veszekedéseiket.
- Miért nem kérdezed meg tőle? Nem harap ám. - kacsintott Milo.
- Nem vagyunk olyan kapcsolatban. Nem hiszem, hogy válaszolna.
Milo égnek emelte tekintetét majd az orra alatt motyogva elindult a nappaliba.
- Miért mindig nekem kell elintézni mindent? - mikor beért a nappaliba kettőt tapsolt, amire mindenki ráfigyelt. - Oké Lilo, mindenki rád kíváncsi. Mesélj, mit is dolgozol?
- Pizzafutár vagyok. - nézett Lilo értetlen fejjel Milora.
Szinte láttam Liam arcán a kérdést: És ezért dönt ésszerűen?
- A másik. - legyintett Milo nem törődöm módon.
- Blogjavító vagyok, amolyan kritikus.
- És ez mit jelent valójában? - kérdeztem, mert tényleg érdekelt.
- Hát azt, hogy van egy cég a Blogokból Könyvet, ami ugyebár a tehetséges írókat keresi, akik az interneten publikálják az írásaikat. Ők elküldik nekem a linket, nekem pedig véleményeznem kell a blogokat. Gyakorlatilag én döntök arról, hogy abból a blogból készítenek-e könyvet vagy sem. - miközben munkáját magyarázta ismét letelepedtem mellé a kanapéra.
- Sok blogot vagy könyvet szoktatok kiadni?
- Mikor hogy. Ugyebár a blognak is kell, hogy legyen egy bizonyos tartása. Egy egy fejezetes blogról nem tudom megmondani, hogy érdemes-e arra, hogy könyv készüljön belőle. Szóval erősen hullámzó. - magyarázott lelkesen, ami egy mosolyt csalt arcomra.
- Rólunk szoktál olvasni? - érdeklődött tovább Harry is.
- Rengeteget. - mosolygott Lilo, mint aki éppen felidézi magában a fiúkról szóló történeteket.
- És jó történetek?
- A blogok 85%-a egyenesen szörnyű. Vagy az író enyhén fogalmazva gyenge, vagy a történet, de elég gyakori, hogy egyszerre mindkettő.
- Van olyan történet, amit kiadtatok és a fiúkról szól?  - felhúztam térdeimet és államat megtámasztottam rajtuk úgy figyeltem tovább.
- Akad néhány. De a srácok neveit a személyiségjogok miatt muszáj megváltoztatni. De szerencsére rengeteg egyedi és sztároktól teljesen független történetet adtunk ki.
- Ez mind szép és jó de én éhen halok. Kész van a kaja? - pattant fel Nikki ingerülten. Nem tudtam hová tenni viselkedését, egyáltalán nem rá vallott az, amiket a mai este folyamán csinált. Mindenképp beszélnem kell vele valamikor kettesben.
- Ja, a konyhában van. - intettem neki.
A többieknek fel sem tűnt Nikki ellenséges viselkedése így tovább faggatták Lilot, aki készségesen válaszolt minden egyes kérdésre. Bár láttam rajta, hogy kissé zavarban van a rá irányuló figyelem miatt.
- Akkor te elég jól ismersz minket. - nevetett Niall.
- Igen, minden titkotokat ismerem. Sőt, olyanokat is tudok rólatok, amit el sem hinnétek. - kacsintott Lilo, mire még Harry is lerakta mobilját és teljes figyelmét barátnőmre irányította.
- Mesélj!
- Tudom, hogy megfejelt egy kecske, tudok a Hörcsög nevű hörcsögödről, tudom kivel randizol jelen pillanatban, azt is, hogy egyre többet társalogsz Louval Twitteren, ami a rajongók szerint elég fura, de szerintük jó apukája lennél Luxnak. Azzal is tisztában vagyok, hogy te viszed fogorvoshoz Louist. Ja, és tudom mekkora csomagot hordasz a nadrágodban. - tátott szájjal bámultunk mindannyian csak Harry vigyorgott kajánul.
- Mekkora csomagot is pontosan? - húzogatta szemöldökét.
- Istenem, Styles! - kiáltottam fel majd arcomat térdeimnek nyomtam, hogy visszafojtsam a nevetést.
- Nem én szeretnék rávilágítani, hogy eléggé lemaradtál a kortársaiddal szemben. - vigyorgott barátnőm ördögien.
Senki nem bírta tovább. Mindenki hangos nevetésben tört ki. Niall a szokásos nevetését űzte, míg Liam megállás nélkül huhogott nevetés közben. Harold pedig tátott szájjal pislogott akárcsak egy hal, de rajta is látszott, hogy alig tudja visszafojtani a nevetést. Kellett néhány perc mire szabályoztuk lélegzeteinket, letöröltük könnyeinket és lenyugodtunk. Az már biztos, hogy Lilot bőven megáldotta humorral az Isten.
- És milyennek látsz minket a blogok által? - tette fel fel hirtelen Liam a kérdést, amin mindannyian meglepődtünk.
Lilo elpirult és néhány másodpercig ujjait nyomorgatta mielőtt válaszolt volna.
- Hát nem mindegyik blog egyforma és nem ugyanúgy ábrázolnak benneteket. Nincs bennük mélység és nem a valódi embert ábrázolják. Szóval nekem csak a sztereotípiás-személyiségetek van meg. Azaz, hogy Zayn hiú, Louis egy örök gyerek, Niall mindig éhes, Harry a nőcsábász és, hogy Te vagy a Daddydirection. - nézett egyenesen Liam szemébe.
- És most milyennek látod Őket, hogy itt vagy velük? - tettem fel a kérdést, mert igenis kíváncsi voltam, hogy ennyi idő után mi a véleménye róluk. Ugyanis a fiúknak általában elég ennyi idő, hogy valakire mély benyomást tegyenek.
Észrevettem, hogy mindegyik fiú feszültebben kezdi figyelni Lilot. Mindig is ilyenek voltak. Számított nekik, hogy hogy látják Őket az emberek és mit gondolnak róluk. Soha nem akarták a beképzelt sztár imidzset hozni, mert egyáltalán nem is voltak ilyenek. Hétköznapi fiúkként viselkedtek. Barátnőik voltak, bulizni jártak és alkalomadtán az én nappalimban dekkoltak. Az csak a plusz volt, hogy világ körüli turnékra járnak, stúdióznak, interjúkat adnak és egyéb olyan dolgokat csinálnak, mint a híres emberek. Ennek ellenére soha nem tekintettem rájuk úgy, mint sztárokra. Két évvel ezelőtt mikor megismertem Őket még nem voltak ennyire kiforrva, kiférfiasodva. Koruk ellenére még mindannyian gyerekek voltak. Viszont most ahogyan velem szemben ültek teljesen más embereket láttam. De még mindig ugyanazokat a tiszta lelkű, kedves és segítőkész fiúkat láttam magam előtt. Számomra Ők mindennapi fiúk voltak, akiket nagyon szerettem.
-  Hát Zaynről ugye nem sokat tudok mondani mert épphogy összeakadtunk az esküvőn. Louis... egyenlőre nagyon negatív, nem látja tisztán a helyzetet. - húzta el száját, bennem pedig egy pillanatra meghűlt a vér a Louis név hallatán. Aztán Niallhez fordult. - Tényleg sokat eszel de ennél több vagy. Úgy gondolom igaz barát vagy, aki bármilyen helyzetben a számára fontosak mellett áll. Ha valaki szomorú melletted felvidítod, ha pedig jó kedve van eléred, hogy még jobb legyen és még többet nevessen. És szerintem egyáltalán nem baj, hogy nincs barátnőd. Olyan mintha várnál az igazira, aki majd a saját Hercegnőd lesz. Mindemellett pedig nagyon tiszta lelked van. - Niall csak helyeslően bólogatott és a szeme is csillogni kezdett. Ugye nem fogja elsírni magát? Reméltem, hogy csak a boldogságtól csillog a szeme, mint általában. Ezután Lilo Harryre nézett, aki türelmetlenül várta a véleményt. Ötük közül Ő az, aki a legtöbbet foglalkozik a róluk-róla alkotott véleménnyel, és Őt is viseli meg a legjobban az, ha ez a vélemény nem éppen pozitív. - Harry, te pedig abszolút nem vagy szívtelen nőcsábász. Szerintem nagyon is romantikus lehetsz és biztosan nagyon tudsz szeretni. A pletykák ellenére pedig meg fogod mutatni annak a lánynak, aki majd elrabolja a szívedet, hogy csak Ő létezik számodra és Ő a világod. Talán kissé érdektelennek tűntél azzal, ahogyan végig nyomogattad a telefonodat de szerintem csak információt gyűjtesz, hogy mit gondolnak rólad és rólatok a rajongók, amivel semmi baj nincs. - az említett személy erősen harapta ajkát és egy könnycsepp is legördült arcán. Istenem, Styles! Niall bátorítóan veregette meg hátát és borzolta össze haját, amire Harry halványan mosolyogni kezdett és tovább törölgette könnyes arcát. Akárhányszor mondtuk Harrynek, hogy Ő jó ember és egyáltalán nem az, akinek mások és a média beállítja nem képes elhinni. Úgy gondolja, hogy ha ezt látják rajta mások akkor biztos olyan is. Ha azt mondták róla, hogy egy nőcsábász, aki érzelmek nélkül dönt meg lányokat, Ő elhitte. Ez volt Harry. Sokkal többet számított neki más és a külvilág véleménye, mint a saját magáról alkotott képe. Lilo hirtelen Liam felé fordult, ám mielőtt belekezdett volna mondandójába vett egy mély sóhajt. -  És Liam. Talán egy picit ideges és hirtelen haragú vagy és hajlamos vagy arra, hogy másokon töltsd ki a haragodat. Úgy látom, hogy minden problémádat próbálod elnyomni, hogy a többiek ne vegyék észre és rontsd el ezzel a kedvüket. Szerintem nagyon is szeretsz gondoskodni a többiekről. Rengeteg érzelem tombolhat benned, amik néha hadakoznak benned és pont ezért robbansz ki gyakran-nem gyakran. Úgy érzem mintha te lennél a páncél a fiúk és a rajongók között. Felfogod azt a keserűséget és haragot, ami néha árad a fiúkból akár a rajongók akár a külvilág felé. De ugyanakkor felfogod ugyanazt a keserűséget, haragot és düht, amit a rajongók közvetítenek felétek, és ezeket a negatív dolgokat mind magadba szívod, tartogatod és nem ereszted. Ezeket a gondokat pedig nem beszéled meg másokkal, mert tartasz tőle és mert úgy érzed ez a te felelősséged. - Liam tátott szájjal ült a kanapé karfáján. Leolvashatatlan érzelmek hada vonult át arcán. Liam pontosan ilyen volt. Folyamatosan próbálta megvédeni a fiúkat minden rossztól, ezáltal Ő készítette ki magát gyakran lelkileg.
Mindannyian csendben ültünk. Képtelenek voltunk megszólalni, mert az elmúlt öt percben több érzelem jelent meg a házamban, mint az elmúlt egy hétben. A fiúknak tudtam, hogy rengeteget jelentett az, amit Lilo mondott róluk.
- Banda ölelééééés! - kiáltotta el magát hirtelen Niall, majd Harryvel karöltve Lilora ugrottak és ölelgetni kezdték.
Liam még mindig mozdulatlanul ült távolba révedő tekintettel mint, aki képtelen elhinni, hogy valaki tényleg látja Őt. Hogy valaki tényleg érzi Őt. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik kavarta fel jobban. Az, hogy valaki ennyire kiismerte ennyire rövid idő alatt vagy az, hogy ez a valaki Lilo volt?
- Ezt miért csinálják? - nézett rám Milo.
- Ezzel jelzik, hogy befogadták és szeretik Őt. - mosolyogtam, a még mindig Lilot szorongató barátaimon.
Hirtelen felindulásból én is rájuk ugrottam ezt a kupacot pedig Milo tetézte be. Mind az öten hangosan nevettünk csak Liam ült még mindig gondolkozva, és Nikki állt mérges fejjel a konyha ajtómban.
De nem érdekelt. Akkor abban a pillanatban legjobb barátaim ölelésében mindennél és mindenkinél boldogabbnak éreztem magam.


Ismét itt vagyunk, immáron a kerek tizedik fejezettel. 
Igyekeztünk egy kicsit komolyabbak lenni és megmutatni nektek, hogy Lilo mit is gondol a fiúkról. Ez sikerült eddig a legérzelmesebb fejezetre és mindketten úgy gondoljuk, hogy ez a történetünk csúcspontja. 
Lilo és Liam kapcsolatáról is lassacskán többet tudhattok meg de ígérjük egyáltalán nem lesz unalmas a történetük. Cady szerelmi élete is szépen lassan fog alakulni, nem akarunk semmit elsietni. 
Reméljük, hogy tetszett a fejezet. Ha gondoljátok írjátok meg nekünk kommentben, hogy ti a sztereotípiás-személyiség mögött milyennek látjátok és képzelitek a fiúkat!
Kommenteljetek, pipáljatok... tudjátok a szokásos. 
Imádunk titeket. 

2014. augusztus 1., péntek

Kilencedik fejezet.

 " Két ember szíve között a legrövidebb út a nevetés."


- Jesszus, valami kaparja a torkom. - szólaltam meg, mikor Milo lendületből átkarolta Cady derekát és a keddi randijukról kérdezgette. - Inkább megyek és iszok valamit.
Ezzel a lendülettel a bárt céloztam meg. Nem érintett érzékeny pontot félreértés ne essék, egyszerűen látszott Cadyn, hogy zavarban van, sokkal jobb lesz mindkettejüknek, ha nem vagyok ott és a cikis részeknél nem kezdek el nevetni, vagy ami még rosszabb, röfögni.
- Szia. - köszöntem rá vidáman a pultos srácra és egy széles vigyort vetettem rá. - Egy B52 lesz. - adtam le a rendelést, majd felkászálódtam a bárszékre.
- Sajnos nem tudlak kiszolgálni. Erre az egy koktélra volt elegendő alapanyagunk. - mondta sajnálkozva és az előttem álló pohárra bökött a fejével, amiben narancssárga ital volt.
- Hmm...ez gáz. - mondtam ki a nyilvánvalót. - És hol a gazdája?
- Vagy tíz perce elment. Most nem tudom, hogy kiborítsam-e vagy sem. Már mi is indulnánk. - mondta ingerülten.
- Tudod mit? Elszámolok tízig, ha nem jönnek érte megiszom és mehettek haza. Benne vagy?
- Természetesen. - nevetett fel az aranybarna bőrű srác. Vajon, hogy néz ki szörf felszerelésben? Biztos feszül rajta...
Oké, Lilo fejezd be ezt a nyáladzást!
- Tíz. - mondtam hangosan, hogy a bár hátuljában poharakat törölgető lány is jól hallja. - Kilenc. - a pultos srác hangosan felnevetett és biztatásként, mint a két hüvelykujját a magasba emelte.
- Nyolc. - miközben számolgattam Majomarcon elmélkedtem. Sosem mutattam ki, ha valaki megbántott, vagy ha fájtak volna a szavai. Mindig is úgy tettem, hogy ne látszódjon, míg mélyen legbelül emésztgettem a szavakat és kerestem az okát, hogy mindazt mivel érdemeltem ki. Nem tettem ellene semmi rosszat! Semmi joga nincs ahhoz, hogy egy számára ismeretlen emberrel úgy beszéljen, mint valami korccsal. Majd én megmutatom neki.
Öntelt, egoista mamlasz.
- Öt. - segített ki a pultos gyerek. Elfelejtettem számolni.
- Köszi haver! Három. - nevettem fel hangosan. Nem is ittam sok pezsgőt, de eszméletlen emelkedett hangulatban voltam, valószínűleg az is közrejátszott, hogy hajnali fél öt volt.
- Kettő...egy. Enyém a pia! Juhú! - nevettem fel és belekortyoltam az italba. A narancs és vodka egyvelege a számba ömlött és hűsítő hatást gyakorolt testemre. - Nem B52, de egynek elmegy.
- Igen ez egy gyengébb pia, általában nőknek kínáljuk.
- Aha. Lilo vagyok. - engem is meglepett a hirtelen jött bemutatkozás, de a srác mosolyogva fogadta. Biztos azt hitte, valami részeg csitri vagyok. Francba.
- Toby. Nagyon örültem Lilo és köszi, hogy megszabadítottál a koktéltól.
- Máskor is. - jobb válasz abban a pillanatban nem jutott eszembe.
- Hol a koktélom? - jött egy ingerült kérdés a hátam mögül? Jaj ne.
Toby fülét farkát behúzva arrébb csoszogott a törölgetni való pohárral. Áruló!
Gyorsan megfordultam a széken és földbe gyökerezett a lábam. Várjunk, ez így nem pontos, mivel ültem.
Akkor székhez gyökerezett a...fenekem.
- Hol a koktélom? - ismételte meg Liam egyre ingerültebben.
- Itt nincs. - mondtam vidáman. Élvezet volt figyelni ahogy az arca vörös lesz ami aztán átcsap lilába. És azok az erek a nyakán? Szívderítő látvány volt.
Így jár az aki szívózik Lilo Fitzberggel!
A bárpult legtávolabbi sarkához ment, holott az üres koktélos pohár az orra előtt állt. De most komolyan, mit hitt?
- Hideg! - kiáltottam utána széles vigyorral. Dühödt arccal egyre közelebb jött, majd megállt közvetlenül előttem. - Langyos. - súgtam egyenesen az arcába. Lepattantam a székről és elég közül álltunk egymáshoz. Hitetlenkedve a hasamra mutatott és tátva maradt a szája.
- Forró. - emeltem pacsira a kezem, hogy gratuláljak neki. - Ez az! Megtaláltad a koktélod.
- Nem hiszem el! Te komolyan bevedelted az utolsó piát?
- Mi az, hogy bevedeltem? Tíz perc tíz másodpercet vártam arra, hogy megjelenjen a tulajdonosa. Nem jött így megittam. Egyébként is már nagykorú vagyok. - vágtam vissza ingerülten. Bár mindegy lett volna, ha tizenkettő vagyok, ez a pia akkor sem ütött volna ki.
- Akkor sem volt jogod ahhoz, hogy megidd az italomat!  - felhősödött el a tekintete.
- Jogok? Milyen jogok? Tudod mihez van jogom? Jól felképelni téged és ezt az Y poharat feldugni oda, ahol csak az urológus jár! - ezzel egyidejűleg magasba emeltem a poharat és Liam feje mellett hadonásztam vele.
- Igen? Igen?! - lépett eggyel közelebb Liam.
- Ennyi szó van a repertoárodban, hogy igen? - élcelődtem tovább vele. Képes lettem volna addig csesztetni, míg szét nem durran a feje.
- Most komolyan azon veszekedtek, hogy Lilo megitta az italodat? - lépett közénk Cady. Ő mikor is került ide? - Miért nem kérsz magadnak másikat?
- Azért mert ezek voltak az utolsó alapanyagok. - emelte fel ingerülten Liam a poharat.
Cady kérdőn nézett rám, én viszont csak tanácstalanul vállat vontam.
- A pultos fiú azt mondta már tíz perce nem jöttek érte, gondoltam akkor megihatom.
- Ennyi erővel a kocsimat is elvihetnéd mert már órák óta nem nyúltam hozzá. - csapkodott Liam.
- Te most tolvajnak nevezel? - hördültem fel. Azért ez már mindennek a teteje
- Befognátok egy percre? - kiáltott fel Cady, mire mindketten befogtuk.
- Imádom a domináns nőket. - vihogott arrébb Milo. És Ő mióta van itt?
- Toby biztos nincs több alapanyag még egy koktélhoz? -kérdezte Cady engesztelően a pultos srácot, aki valamivel hátrébb állva hallgatta a vitát.
- Sajnálom Cady, a maradék jég is ebbe ment bele. Bocs srácok. - nézett ránk bocsánatkérően, majd rám nézett és egy mosoly kíséretében kacsintott.
Ne kacsintgass! Itt hagytál a szarban, te mocsok!
- Látod?! Ez a te hibád!
- Mehetünk szívem? - jelent meg Sophia Liam mellett. Mennyire ellenszenves volt ez a nő! Nem értem hogyan lehetnek még mindig együtt. Egész este figyeltem őket..vagyis figyeltem volna, ha Sophia töltött volna egy kis időt Liammel. Mindig más nyakán csimpaszkodott. Egy ilyen domináns pali ezt nem hagyná szó nélkül.
- Persze. - morogta majd még egy utolsó gyilkos pillantást követően távoztak a helyszínről.
Figyeltem a távolodó alakokat. Sophia egyenes háttal, büszkén távozott, míg Liam összehúzta magát. Talán még mindig a koktél miatt kesergett. Vagy szimplán elege volt.
Sajnáltam.
Annyival jobb társat érdemelne maga mellé! Egy olyat, aki tiszta szívből szereti, aki támogatja, megvédi, aki egyszerűen mellette áll, legyen szó bármiről. És én sosem leszek az a valaki.
Ennek hatására, mintha több ezer szilánk fúródott volna a szívembe és nem tetszett. Ragaszkodni kezdtem egy olyan sráchoz, akihez soha nem lesz közöm. A szívemen viseltem a sorsát, holott ehhez hasonló érzelmekről az Ő részéről álmodozni sem merek.
Vágytam valakire.
Nem konkrétan Liam Paynről álmodoztam, emberek, tudom hol a realitás talaja. Egyszerűen egy idő után mindenki rájön hol az a pont, ahol már nem jó egyedül lenni. Ahol már nem vicces, hogy egyedül kelsz fel egy rázós buli után, amikor már nem akarod a parkban csókolózó, kézen fogva sétáló párokat kinevetni, amikor egy srác karjában akarsz elaludni és mellette is felkelni tökéletes harmóniában.
Én is végre olyan lány akarok lenni.
Akitől ha megkérdezik, Hogy van a barátod? azt mondhatja, Köszi jól, Te a szakítás miatt híztál tizenöt kilót?
- Lilo? Minden rendben?
Nehezen, de sikerült elszakítani tőlük a tekintetem.
- Mi? Persze. - mosolyogtam, de ez a mosoly nem volt valódi.
Hiába állt mellettem a két legjobb barátom, egyedül voltam.
Egyes egyedül.

.XXX.


- Rendben Cady...igen, persze. Igen,. viszek gumicukrot. Te csinálj forró csokit!...igen, megyek ma...nem, nem dolgozok...Jó, hét vagy nyolc?...Rendben...Igen, én is téged, szia! - nevetve tettem le a telefont. Az esküvő óta nem láttam Cadyt, neki rengeteg papírmunkája volt engem pedig nyakig betemettek a blogok.
Milo tágra nyílt szemekkel bámult rám, mintha transzba esett volna. Váratlnul felpattant és előkapta a mobilját.
- Nyolc? Jó, fél hét van, addigra elkészülök. - és se szó, se beszéd beindult a szobájába.
- Tessék?
- Megyünk. Nyolckor. Cadyhez. - tagolta lassan, mintha teljesen zakkant lennék.
- Én megyek, Te nem. - válaszoltam ugyanannyira lassan.
- Miért? - nyávogott akár egy kis lány és mindemellett még toporzékolni is kezdett.
- Ez egy csaj buli. - mondtam tömören, mire vállat vont. - Csaj. Érted, ahol csak lányok vannak.
- De én leülnék a sarokba és onnan figyelnék.  - visszajött a kanapéhoz és leült mellém - Csendben leszek esküszöm! - jobb kezét a szívére tette, míg a balt felemelte. Csoda, hogy a himnuszt nem kezdte el dúdolni.
- Milo. Elhiszem, hogy közel akarsz kerülni Cadyhez. - csupán mosolygott és gyorsan bólintott. - De nem akkor, mikor csajos esténk van! - ezzel egyidejűleg fejbe kólintottam.
- Áú. Tudod mit? Elviszlek ma és ha Cady behív maradhatok. - javasolta.
- Benne vagyok. De ha behív beülsz a sarokba és meg sem szólalsz! - lóbáltam előtte a mutatóujjam. Arca felragyogott akár egy gyermeké karácsonykor, mint mikor megpillantja a kívánt ajándékot a fa alatt.
- El kell készülnöm! - kiáltott fel akár egy idegesítő, hisztis csaj.
- Hé, Milo! - visszafordult az ajtóból. - A tamponod itthon ne hagyd!
Nem voltál vicces! arccal bámult vissza rám, majd a középső ujját a magasba emelte és bevonult a szobájába, én magam is így tettem. Pontban fél nyolckor egyszerre léptünk ki szobáink ajtaján Miloval.
- Csomag ellenőrzés! - égnek emeltem a szemem. 
Miért? Mondd miért?!
- Pizsama? - kérdezte.
- Bent. - morogtam.
- Fogkefe, fogkrém?
- Bent.
- Fogselyem?
- Nem használok. - mondtam.
- Rád férne.
- Vágjam el a torkod a borotvámmal? - kérdeztem.
A barátom erre akkorát nyelt, hogy már féltem, hogy az ádámcsutkája átszakítja a bőrét.
- Édesség?
- Majd beugrunk a boltba.
- Magazinok?
- Milo, hármunk közül Te vagy az egyetlen, aki Playboy magazinnal alszik el. - Milo fülig pirult.
- Nem igaz. - tiltakozott, de olyan kevés erővel, ami már felért egy vallomással.
- Szerintem Cady nem szereti az olyan magazinokat. - mondtam elmélázva.
- Tényleg? - csupán bólintottam. - Felírtam a noteszembe. - mutatott mosolyogva a homlokára. - Egyébként nem olyan magazinokra gondoltam, hanem tudod, amiket a lányok olvasnak. Hogy kivágjátok belőle a pasikat és összeragasszátok, hogy kiadja az álom pasitokat. - körülbelül úgy néztem rá, mint aki megőrült.
- Te honnan szedsz ilyen marhaságokat?
- Tizennyolc éves koromig mindig ott kellett lennem a húgom pizsi bulijain. - mondta elpirulva.
- Jaj, tényleg! Van is egy képem róla, hogy kisminkeltek, várj elő keresem! Tetszene Cadynek. - nevettem fel és a szobámba indultam. Milo utánam lendült és megragadta a derekam.
- Eszedbe se jusson! - de a végén már Ő is kacagott. - Jó, nem kell magazin.
- Szerintem sem.
- Smink cucc? - kérdezte.
- Nem használok. - nem is értettem miért kérdez ilyen marhaságot. Tudja, hogy olyan messziről elkerülöm a sminkeket, mint a franciák a zuhanyt.
Elmélázva bámult az arcomba.
- Néha pedig nem ártana. - utalt a karikákra a szemem alatt. Az utóbbi napokban elég sokáig voltam fent, mivel megszaporodtak a rendelések a cég meg várta a jelentéseket.
- Még mindig áll az ajánlatom, hogy megöllek.
A nagy csomagellenőrzés után lesétáltunk a garázsba, beültünk az autóba és egyenesen Cady felé vettük az irányt. Közben tettünk egy apróbb kitérőt egy kis boltba.
- Most miért álltál meg? - kérdeztem, de Milo már félig kint volt az autóból.
- Veszek Cadynek virágot. - mondta és rám csapta az ajtót. Nem telt el öt perc már újra mellettem ült. A fehér csokrot  gyengéden a hátsó ülésre helyezte.
- Nekem sosem veszel virágot. - jegyeztem meg, mikor ismét száguldoztunk.
- Utálod a virágokat. - emlékeztetett. - Vettem már neked virágot, de aznap elszáradtak.
- Jogos. Cady értékelni fogja. - biztattam - Ez milyen virág? - kérdeztem és ültömben is hátrafordultam, hogy gyönyörködjek a virágokban.
- Liliom.
- Miért pont ezt vetted? Miért nem rózsát? A pasik azt szokták adni a csajoknak, nem? - értetlenkedtem, és Milo felé fordultam.
- Általában, de a rózsa olyan...erős, érted? Nem akarok egyből ajtóstul a házba rontani. Mindenki rózsát ad, mert az a szenvedély jelképezi, míg én a visszafogott liliomot választottam. Sokkal bensőségesebb jelentése van.
- Tudtam, hogy érzékeny vagy, de, hogy ennyire arról fogalmam sem volt.
- Csak jól akarom csinálni. - mondta egyszerűen és látszott rajta, hogy ezt tényleg komolyan gondolta.
Leparkoltunk Cady háza előtt és az ajtóhoz sétáltunk. Nálam volt a táskám, míg Milo a sajátját a kocsiban hagyta.
- Ha látja, hogy táskával jövök egy piócának hisz, aki mindig mindenhol ott van. - mondta.
- Hiszen olyan vagy.
- De neki ezt még nem kell tudnia!
A táskát hátrébb toltam a vállamon, hogy be tudjak csengetni, Milo messze állt tőlem, hogy ha Cady kilép az ajtón ne vehesse egyből észre.
- Megyek! - kiáltotta Cady bentről, majd dörömbölést hallattunk, ami egyértelműen jelezte, hogy jön. - Szia! - sikította és ölelésre tárta a karját, ám Milo közénk ugrott.
- Szia! - sikított Ő is és Cady nykába vetette magát. Eközben én mögöttük álltam és vártam, hogy eleresszék egymást. - Tessék, virágot a virágnak.
Cady megilletődve állt az ajtóban, arca vörös volt, akár a paradicsom, szemei tágra nyíltak és kezét a szája elé kapta. Milo elégedetten vigyorgott, szerinte jó munkát végzett. Szerintem viszont Cady nem tudta eldönteni, mi a tökéletes reakció.
- Milo, nem tudtam, hogy te is jössz. - uh, csajszi ez nem volt túl diplomatikus válasz. Hiába álltam távol, mert ugye letaszítottak a teraszról, de itt hátul is érzékeltem, hogy Milo lelkesedése ugyancsak megzuhan. - De nem probléma. És virág. Ez nagyon rendes tőled. - mosolygott Cady kínosan.
- Tudod, a remény szimbóluma, hogy minden tökéletesen alakul.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - ragyogott fel Cady arca. - Egyébként tudom. A liliom a kedvenc virágom.
- Tudtam, olyan liliomos csajnak tűnsz. Egyébként, rengeteg rejtett mélységem van, amiről nem is tudsz. - kacsintott Milo.
- Ha nem mész el gyorsan a csajos estéről, az egyik mélységben találod a bakancsom. - szólaltam meg a kínos ölelkezés után először és vidáman meglengettem a lábbelim.
- Hacsak Cady nem akar behívni. - szólalt meg reménykedve az én rejtett érzelmekkel rendelkező barátom. 
- Milo, nagyon édes volt tőled a virág, tényleg. - simította meg a vállát - ez csak egy dolgot jelent... - De tiéd az egész kedd éjszakám. Viszont Lilo már tíz éve vár erre az estére. - ez az! Úgy tudtam.
Milo értetlenkedve állt az ajtóban, sőt, a meglepődöttségtől még a szája is tátva maradt.
- Ez azt jelenti, hogy menj haza és mosogass el. - léptem el mellette és becsuktam a száját. Cady bocsánatkérően mosolygott és elment, hogy a csokrot vízbe rakja. Mikor már elég messze járt, egy apró örömtáncot lejtettem az ajtóban, ami némi csípőrázásból és csápolásból állt.
-  Megnyertem a fogadást.
-  Mert tíz év előnyöd van! Régen lekoppintott volna. - jelentette ki magabiztosan.
- Menj és sírd magad álomba magzatpózban. - a válaszomat megspékeltem még egy fintorral is, amivel valószínűleg úgy nézhettem ki mint egy hét éves kislány. Aki látta ezt az arcot azt hihette, hogy sírok...vagy, hogy szorulásom van.
- Te egy nagyon gonosz nő vagy. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd összeszűkült szemmel bámult rám. Viszonoztam a pillantását.
Sosem voltam jó ebben. Amikor így kellett néznem, mindig a szemüveglencsén lévő apró karcokra zoomolt a szemem. Milo sem jobb benne, mindig elneveti magát a másik arcán.
- Ugye nincs harag? - kérdeztem végül, mikor már egy kicsit lecsendesedtünk.
- Dehogy, hiszen én készülök elcsábítani a legjobb barátnődet.
- Hát ez az!
- Jössz már?  - kiabált ki Cady.
- Igen! - kiáltottam és ezzel a lendülettel bezártam az ajtót a kíváncsi Milo előtt.
Egészen a nappaliig meneteltem, ahol az egyik fotelbe ledobtam a kis utazómat és vártam a házigazdára. Történetesen a konyhából sprintelt ki és egészen a dohányzóasztalig száguldott, hogy az ott uralkodó káoszt minél hamarabb beszüntesse.
- Ne haragudj a kupiért még nem volt időm összepakolni. Egész délután dolgoztam. - pillantott rám bocsánatkérően, miközben egy percre sem állt le a pakolással. - Egyébként mi volt ez a virág akció. Máskor is csinál ilyet? 
- Nem jártál még nálunk. - nevettem fel kínosan és segítettem elpakolni a rengeteg esküvői magazint. Magazin? Milo örülne.. - Hidd el engem is meglepett. Egy percre álltunk meg és utána egy csokorral tért vissza. 
- Szerinted Ő ezt tényleg komolyan gondolja? Mármint helyes és rendes srác és még soha senkitől nem kaptam virágot. De szerinted nem túl korai ez? - nézett rám tanácstalanul. Óó csajszi...randi tippeket biztos nem tőlem kellene kérned.
De ez titkos információ, szóval pszt. 
Átgondoltam a választ. Cady az igazat akarja hallani. A gáz csak annyi volt, hogy én sem tudtam mi igaz és mi csel Milo tetteiből. De ismertem a srácot, sosem teperne ennyit egy nőért.
Ez bizony komoly.
- Szerintem komolyan gondolja. Ábrándozik rólad, amit gyakran ki is mond. Ő még soha senkinek nem vett virágot, de nekem is nagy meglepetés volt, mikor elmondta a liliom mit is jelent.
- Bunkó vagyok. - elraktuk a magazinokat és terveket, majd leültünk a kanapéra. - Ugye téged nem zavar, hogy kedden találkozom vele? Úgy értem tudom nincs köztetek semmi de mégis a legjobb barátod. 
- Miért lennél bunkó? Mert elküldted? Cady, hidd el nem zavar. Mint minden barát én is féltem Őt és téged is féltelek, hogy ebből mi sül ki, de szeretném ha boldogok lennétek, akár együtt, akár külön. - elcsendesedtem. - Ez furcsán hangzott, ugye? - hallgattam el hirtelen. Miért beszélsz ennyit Lilo? Hallgass el néha korábban, baszki!
- Talán, egy kicsit. - mosolygott. - Ez az egész fura, hogy itt ülsz velem szemben. Még mindig alig hiszem el. 
- Tudom, mit érzel. Milot a mai napig kérdezgettem, hogy tényleg egy olyan esküvőn találkoztunk újra, ahová beszöktünk? - felnevettem. - De a legjobb döntés volt, hogy bevállaltam. 
- Egyébként tulajdonképpen miért is szöktetek be? Honnan jött az ötlet? - állt fel hirtelen és a konyha felé vette az irányt. - Kérsz valamit inni? A forrócsokit későbbre terveztem. - nézett vissza rám a válla fölött.
- Valami citromosat, ha lehet! - kiáltottam utána, de aztán én is felálltam és utána indultam. Beszéd közben a konyha pultra támaszkodtam. - Valójában ez felkerült a születésnapi bakancslistámra. Köszi - mondtam, mikor Cady elém rakta a hűsítőt.
- Születésnapi bakancslista? Jézusom, neked most volt a születésnapod! -csapott kétségbeesetten a homlokára.
- Nem rég, de szóra sem érdemes. - próbáltam hárítani. Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, csak mert nem adott ajándékot, hiszen akkor még nem is találkoztunk. Fölösleges lenne emiatt kiakadnia.
- Várj egy percet! - tartotta fel a mutatóujját, majd felrohant az emeletre. Míg várakoztam komótosan nekidőltem a csípőmmel a pultnak és a tekintetem bejárta a szobát. A falak kellemes barackvirág színűre voltak festve  -ne kérdezzétek honnan tudtam, egyszerűen éreztem, hogy a falak barackvirág színűek. Igaz, hogy még csak a nappalit és a konyhát láttam testközelből, de azonnal beleszerettem. Modern volt a berendezés, mégsem estek túlzásba, meg volt az otthon melege. És arról a kényelmes kanapéról még nem is beszéltem.
Álom lakás. Egy kicsit sem hasonlított a mi otthonunkhoz.
Jó, szerettem azt a lakást, de itt csak körbe kell nézni és egyből beleszeretsz a helybe.
- Nem régiben vettem meg ezt a könyvet. Igazából annyira nem is tetszett a fülszövege alapján és el sem olvastam de valamiért azt éreztem meg kell vennem. Szóval boldog szülinapot! - tért vissza Cady és felém nyújtotta a rögtönzött ajándékot.
- Cady, tudod, hogy nem kell ajándékot adnod.. - hárítottam, aztán letekintettem a felém nyújtott könyvre - Jézusom, pardon az Biff evangéliuma? - néztem tátott szájjal a sárga borítóra. A jobb kezem automatikusan a könyv felé nyúlt, majd visszahúztam. A zsigereim tudták, hogy ezt a könyvet akarom megszerezni hónapok óta. Hónapok óta. Erre itt hever az orrom előtt.
- Szülinapod van, vagyis volt. Szóval kell. - torpant meg. - Igen, az. - lepődött meg, hogy már a borítóról felismertem a könyvet. Ez van. Christopher Moore fanatikus vagyok. De nem csak ez okozta a sokkot, hanem az is, hogy érezte, nem kell sokáig győzködnie az ajándékkal kapcsolatban.
- Tudod mióta meg akarom venni ezt a könyvet? Eszméletlen. Az író tuti beszívva írja a könyveit! - nevettem fel, majd mikor megláttam, hogy Cady értetlenül mered rám inkább befogtam. - Imádom, köszönöm. - mondtam egyszerűen és megöleltem.
- Szívesen. - látszott rajta, még mindig nem érti miért lettem ennyire lelkes egy könyv láttán. 
- Oké. Tíz évet kell bepótolnunk szóval mesélj! - ezzel a kanapéra vetettem magam - mondtam már, hogy kényelmes? - és türelmetlenül meglapogattam a helyet magam mellett. Cady leült mellém, térdeit a mellkasáig húzta, nagy levegőt vett, majd mesélni kezdett. 
- Hát. A tábort követő nyáron Los Angelesbe költöztünk, mert apa ott kapott munkát. Tudod elég fura volt a borús idő után megszokni az örök napsütést. - nevetett fel. - Aztán pont a középsuli előtt vissza költöztünk Roystonba. Gimibe jártam aztán mikor leérettségiztem ide költöztem. - az arca csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Ebbe a házba költözött érettségi után? Eszembe jutott az én lakásom, ahová érettségi után költöztem, így az én arcomon egy csöppnyi undor tükröződött. Lilo, összpontosíts! - Jelentkeztem egy rendezvény szervezői tanfolyamra, amit egy év alatt elvégeztem. Aztán most itt vagyok. - csapta össze a tenyerét, amiből rájöttem, hogy ennyi volt az idézőjeles esti mese.
- Jaaaj Cady, ez annyira rövid! - nevettem fel. - Ki volt a legjobb barátod? Voltál pom-pom lány? Biztos vagyok benne, hogy voltál. Tudod, hogy imádom a részleteket. - soroltam a kérdéseimet és várakozásként a lábaimat magam alá húztam.
- Általánosban voltak barátaim de egyiket sem mondanám legjobbnak. A gimiben megismertem egy lányt, Chloet. Ő volt a legjobb barátnőm. Érettségi után valahová Ausztráliába költözött a pasijával. Megváltozott, én is változtam és már nem is beszélünk. - nevetett fel, de akkoriban ez a csalódás biztos nem volt ennyire mulatságos. - És igen, voltam pom-pom lány. Majdnem kapitány is lettem de kitúrtak a helyemről. - grimaszolt, na ez viszont még mindig annyira idegesítette és bántotta, mint régen. A jó, öreg Cady.
- Ezt nem mondod komolyan? Kitúrtak? Ha úgy táncoltál középsuliban, mint tíz évesen, akkor ez lehetetlen. - nevettem fel, mikor a rögtönzött tábori táncversenyre gondoltam.
- Talán azóta még fejlődtem is. - kacagott felszabadultan. - Hát a szőke szépség, tökéletes külsővel jobban imponált az edzőnknek.  - magyarázta és pedig egyetértően bólogattam. Én ne tudnám, csajszi?
- Most egy nagyon csúnya dologra gondoltam. - súgtam összeesküvőként.
- Hidd el. én is csúnya dolgokra gondoltam akkor!
És ezután lefagytam. Néztem a nevető barátnőmet és nem tudtam, mit kérdezzek. Annyi kérdésem volt, és mikor ki akartam bökni az egyiket, annyira értelmetlennek tűnt, hogy inkább hallgattam.
Mit kérdezzek?
Nem vagyok igaz barátnő. Tíz éve nem láttam és egy kérdés nem jut eszembe? 
Szánalmas, szánalmas. - dalolta egy elég idegesítő hang ott bent. De annyira igaza volt!
- És..hm..jól megy a rendezvényszervezés? Mármint, hogy sokan kérnek fel vagy vannak nyugisabb időszakok?  - oké, ez nem volt olyan gáz kérdés.
- Nem panaszkodom. Igazából változó. Van mikor csak kisebb bulikat kell szerveznem de itt volt most például Zayn-ék esküvője, most pedig egy nagy jótékonysági gálán dolgozom. - ragyogott fel az arca.
- Tényleg? És melyik alapítványnak lesz?
- Ne nevess ki, de fogalmam sincs egyenlőre. - pirult el. - Annyit tudok, hogy valami állatvédő liga szervezi. - vont vállat.
- Egyem meg! És lehetne olyat csinálni, hogy aki örökbe fogad egy állatot az kap egy pici tappancs matricát a ruhájára! - lelkesedtem fel. Aztán rájöttem, hogy megint hülyeségeket beszélek és befogtam.
- Hé ez nem is rossz ötlet. - vidult fel. - Ezt le kell jegyeznem. - mondtam már, hogy a fantáziám egy kész aranybánya?
- És mikorra kell megcsinálnod? - érdeklődtem. Tudatni akartam vele, hogy ha bármilyen ötlet-válsága van és ott leszek és minden hülyeséget kimondok, ami eszembe jut.
- Egy hónapot kaptam az előmunkálatokra. Aztán jön a rendes szervezés. - mosolygott.  
- És ennyi idő elég egy ilyen hatalmas parti megrendezéséhez? - döbbentem le. Egy hónap kell mire rászánom magam a nagytakarításra. Egy hónap alatt megszervezni egy partit, aminek a témája is komoly, hiszen életek is múlhatnak rajta. Igen, egy ilyen melóhoz Cady idegei tökéletesen megfelelnek.
- Kedden találkozom az igazgatóval vagy kivel. Ott megbeszélünk pontosan minden részletet. A helyszínt, az ételeket, bárt. Aztán már csak körbe kell telefonálnom, le kell foglalnom a helyszínt. Szóval elég lesz. - magyarázta, majd gondolkodóba esett. Végül kiült az arcára a pánik. - Remélhetőleg. - tette hozzá elbizonytalanodva.
- Ne izgulj, minden rendben lesz. - simogattam meg a hátát nyugtatásképpen.
- Hát remélem, így lesz. - mosolygott. - Nincs kedved majd eljönni?
- Nem is tudom...lehet hülye kérdés... de mehetek egyáltalán? - nevettem fel kínosan. Én, Lilo Fitzberg soha többet nem öltözöm ki. Ezt megfogadtam és ezt az egy ígéretet tartottam alkalmasnak arra, hogy be is tartsam.
Ez volt az egyik indok. A másik pedig Milo. Nem akartam, hogy azt érezze, hogy Cady kitúrja, mert van tíz év előnye. Nem akartam, hogy elhanyagolva érezze magát. Milo volt az egyik legjobb barátom és nem hagyhattam csak úgy el!
- Hahó! Én szervezem. Visszamondom, ha legalább egy embert nem vihetek magammal.
- De én nem tudok olyan sokat adományozni, mármint fogok..de nem sokat..Ez nem kritérium? És van még valami. - néztem rá komolyan. Most lököm le a Milo-bombát.
- Megijesztesz, mikor ilyen arcot vágsz  - nézett rám félősen Cady.
- Ha én megyek Milo is jönni akar...Ő viszont még jobban le van égve... - ez nem volt annyira igaz. Mindenki jobban állt anyagilag, mint a blogjavító, szemüveges vörös csaj - igen, ez én vagyok. 
- Hm, találunk valami megoldást ne félj!
- Mindegy beszéljünk másról! Anyudékkal mi a helyzet? - váltottam gyorsan témát.
- Jól vannak. Öregszenek. - nevetett fel. - Emlékszel még Margo nénire, aki mindig száraz kekszet adott nekünk? A táborban meséltem róla.

- Persze. Mindenre emlékszem. Vele mi van? - érdeklődtem.
- Hát még mindig minden nap képes áthívni anyuékat.
- Azért ez egy idő után már fárasztó és unalmas! - nevettem fel és belegondoltam mi lenne velem, ha Mrs. Thompson mindennap áthívna magához, hogy igyunk teát egy csöppnyi tejjel - német vagyok, életemben nem ittam teát tejjel - mellé pedig együnk egy kis kekszet, kefélgessük a macskáit és beszélgessünk az aznapi időjárásról. Vagy a tegnapiról. Esetleg a móka kedvéért hasonlítsuk össze a kettőt. 
Lehet, hogy nem ülnék itt.
- Igen az. Apunak elege is van belőle, de anya úgy gondolja illetlenség lenne nem elfogadni a meghívást.
- Apud mindig is kemény arc volt, hidd el, előbb-utóbb, de kitör Margo szorításából - nevettem fel, majd feltört egy-két röfögés is. Félénken Cadyre pillantottam, aki ugyanúgy nevetett tovább.
- Vagy ki tudja. 
- Amúgy egyedül laksz? Vagy neked is van lakótársad? - azért elég frusztráló egy ekkora házban egyes-egyedül élni.
- Egyedül lakom. Vagyis egy darabig a barátnőm itt lakott, míg nem talált magának lakást.

- Hogy-hogy elköltözött? 
- Csak rájöttünk, hogy képtelenek vagyunk együtt élni. - nevetett fel - És amúgy is, csak ideiglenes volt. 
- Arról a csajról beszélsz, aki a Wc-n volt, mikor hoztam a pizzát?- elmélkedtem hangosan.
- Igen. - és ezután a nevetésünktől zengett hosszú ideig a ház.
Hangos kacajunkat a csengő szakította félbe.
- Vársz valakit? - kérdeztem megszeppenten. 
- Nem! Fogalmam sincs, hogy ki lehet az. - vágott értetlen arcot, majd mikor az ismeretlen látogató konkrétan ráfeküdt a csengőre, felállt, hogy ajtót nyisson.
Add Uram, hogy egy biztosító legyen! Nem szeretnék társaságot én akkor tuti nem tárom fel a lelkem. Ó bakker.
Este háromnegyed kilenckor? Egy biztosító? - milyen okos ez a belső hang, majd inkább az ajtó felől áramló hangokra, neszekre figyeltem.
- Szia Cady! - üdvözölte barátnőmet vidáman egy érces, ám annál kellemesebb hang.
- Hát Ti mit kerestek itt? - Ti? Jézusom hát többen vannak?