2014. augusztus 21., csütörtök

Tizenegyedik fejezet.

"Minden barátság alapja az őszinteség. (...) Két ember között mindig ott kezdődik, hogy egymásra bízzák a titkaikat."

Amióta Cady rákérdezett milyennek is látom a srácokat, hogy eltöltöttem velük szűk másfél órát, Majomarc elég furcsán néz rám. És a furcsa alatt azt értem, hogy érdeklődően, kíváncsian és döbbenten - szerintem nem nézett ki belőlem ennyi kultúrát. Jó magam a nagy ölelés után, ami azt jelenti, hogy befogadtak a bandába - bár én még kételkedem mindebben - a földön foglaltam helyet, közvetlenül a kanapé előtt és Milo enyhén szagos lába mellett, mivel szó szerint kitúrt Cady mellől. Állítása szerint azzal, hogy én magam hívtam fel, hogy jöjjön át, kétszeresen veszítettem a fogadást, így kénytelen vagyok elviselni a mai éjszakán minden óhaját-sóhaját.
Mint említettem a földön terpeszkedtem elképesztő vörös arccal, amit felírhatok a nagy ölelkezés, valamint a srácok érdeklődő és Nikki öldöklő tekintetének számlájára.
De ennyi történt - én ültem, míg a többiek bámultak, egyedül Milo próbált kapcsolatot teremteni a többiekkel, ami úgy-ahogy éppen sikerült, de egy rövid válaszadás után ismét rám néztek. Ilyen zavarban szerintem a táborban voltam utoljára és talán még akkor, mikor az édesanyám egy Kertvárosi Anyák gyűlésén kiállított a pódiumra és utasított, miszerint a legújabb novellámat - ami egy pillangóról szólt - osszam meg az érdeklődő társaságnak. Senki sem figyelt rám, ami egy kicsit bosszantott, de végtelenül megnyugtatott egyszerre.
Alkalomadtán, mikor úgy találtam nem figyelnek annyira, megtöröltem az arcom, megnyugtatva magam azzal, hogy nem egy tészta ragadt a képemre, beletúrtam a hajamba, újonnan megnyugtatva magam azzal, hogy nincs benne ételmaradék. Mikor megállapítottam, hogy teljesen tészta, kosz és szöszmentes vagyok, ismét belém jött a szorongás: Ember, engem bámulnak!
Nem mondanám, hogy bizalommal és jóleső érzésekkel töltött volna el a pillanat.
- Oké emberek. Ebből elég volt. - szólaltam meg talán egy picit ingerülten a hirtelen jött figyelemtől. Nem lett volna szabad neheztelnem rájuk, ha hatalmas directioner lettem volna, talán én is így bámultam volna őket, azzal a plusszal, hogy talán nekem egy nyálcsík is díszítette volna az arcom és egy általam okozott nyáltócsában feszítettem volna. - Ki kell mennem levegőzni...ez így túl sok. - meg sem vártam a reakciókat gyorsan a hátsó ajtó felé vettem az irányt, amivel már egy jó ideje szemeztem. Kilépve az arcomba csapott a hideg engem is meglepve, mennyire lehűlt a levegő az éjszaka folyamán. Fázósan húztam magamon össze a pulcsimat, kezeimet mélyen a zsebekbe mélyesztettem és egyik lábamról lépegettem a másikra, mivel csak egy zokni volt rajtam, de nem volt az a pénz, amiért én visszamentem volna az ádáz tekintetekkel teli nappaliba. Inkább fagyjanak le a lábujjaim! Senkinek sincs szüksége mind a tíz lábujjára, nyolccal is ugyanolyan boldogan lehet éldegélni, erre még a nagyapám tanított meg.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át lassan teljesen átfagyott agyamon. Ahhoz képest, hogy már májusban járunk elképesztő mennyire ingadozó az időjárás. Nagy szerencse, hogy nem múlthéten volt ilyen az idő. Egy nagyot sóhajtottam és láttam a leheletemet előttem gomolyogni.
Ismétlem: május!
Ezek után már nem is foglalkoztam a hideggel, határozottan megálltam mind a két negyvenes lábamon és próbálkoztam egy nagy paca helyet különböző formákat produkálni a leheletemmel. Igyekeztem feldobni az önkéntes száműzetésemet. Éppen a boksznál alkalmazott támadóállásban álltam, kezem még mindig mélyen hevert a zsebekben, a fejemet pedig teljesen hátrahajtottam a nyelvemet pedig kinyújtottam és így próbáltam kifújni a levegőt, remélve, hogy egy szív alakot produkálok.
Nem sikerült.
Viszont az arcom rengeteg nyálcseppet felfogott. Ekkor sikerült Liamnek kilépnie az ajtón. Színtisztán láttam a döbbenetet és a sokkot az arcán, nem erre a látványra számított. Enyhén elnyílt ajkakkal még mindig szótlanul az ajtóra mutatott, ezzel is azt üzenve: Magadra hagylak, ha gondolod. Nem szeretnék zavarni.
Gyorsan, nem csak a hidegtől kipirult arccal fordultam el és a kertre összpontosítottam minden figyelmem.
Menj el! Kérlek. Most azonnal húzz vissza a házba!
Hiába voltak ezek a néma fohászok, hallottam közeledő lépteit, amelyek elhaltak, mikor megállt mellettem. Hasonló testtartást vett fel mint én, azzal az eltéréssel, hogy Ő engem nézett.
Bár ebben nem vagyok biztos. Mivel a szemem sarkából kellett ránéznem, ahol ugyebár bár nincsen szemüveglencse elég homályosan láttam. De szerintem engem nézett...talán.
- És...mi jót csinálsz? - kérdezte érdeklődő hangnemben. Most komolyan...azt remélte, bevallom, hogy éppen szívet akartam lehelni?
- Semmi különöset. - feleltem egyszerűen és reméltem, Ő lesz az, aki feladja és szó nélkül visszaslattyog a szobába.
- Nekem nem úgy tűnt. - miért? Miért nem válik valóra amit kérek?
- Ha van egy elméleted, sőt teljesen biztos vagy benne, akkor minek kérdezel?
- Reméltem bevallod. - nézett rám.
- Hát arra várhatsz.
- Ugyan Vöröske...hamarabb szabadulsz, ha elmondod.
- Nos, Majomarc. - nyomtam meg gúnyosan a becenevét. - Bármikor elmehetek innen.
- Nem ismersz még engem. - villantott meg egy huncut mosolyt.
Szemöldököm nagyjából már a homlokom közepén díszelgett és úgy néztem rá. Karjaimat összefontam a mellem előtt és valamivel közelebb csoszogtam hozzá.
- Szerintem az előbb elég jól bebizonyítottam, hogy jobban ismerlek, mint azt bárki hinné. - fejét lehajtotta, majd néhány csöndes másodperc elteltével a pillái alól nézett rám, szikrázó mogyoróbarna szemeivel.
Jesszus.
- Amúgy is. - mondtam unottságot színlelve, nehogy esetleg kihallja az izgalmat és a lenyűgözöttséget a hangomból. - Ha megmutatom neked a lassan elkékült lábujjaimat Te magad fogsz beküldeni. - egy aprót horkantott, hogy a nevetését visszafogja, majd ismét csend telepedett ránk. Egy nagy szélroham majdnem ledöntött a lábamról, hajamat pedig az arcomba fújta. Becsukott szemmel, grimaszolva próbáltam kiszedni a hajamat az arcomból, majd pedig a kapucnit a fejembe húztam, ezzel is megregulázva a sörényem.
- Honnan tudtad? - kérdezte csendesen makacsul a cipőjét bámulva.
- Tessék? - az agytekervényeim lassacskán lefagytak, tényleg, fogalmam sem volt, hová akart ezzel a kérdéssel kilyukadni.
- Honnan tudtad, hogy én is egy...páncél vagyok? - kérdezte döbbenten és kissé összezavarodva emelte rám szemeit.
- Nos, egy páncél felismer egy másikat. - néztem rá és arra gondoltam mennyit és kik között voltam pajzs az elmúlt húsz év során. A családom és úgy random az egész emberiség között. Fel kellett fognom azt a sok bántást, amit a suliban kaptam apám hippisége, anyám életfelfogása és a saját kinézetet miatt. Nem engedhettem, hogy megtudják mennyire nem kedvelnek és meg kellett védenem magamat...saját magamtól.
Hisz az ember önmaga ellensége elsősorban.
Egyfajta pajzsot vontam magam köré, hogy azt az életvidám lányt lássa mindenki, akit elvárnak és azt a keserűséget és fájdalmat, a pajzson belül tartottam, ahol senki sem láthatja. Egyszerűbb volt így élni, mint bármilyen más magyarázkodás.
- Te miért vagy ilyen...páncél? - kérdezte. Hitetlenkedve néztem rá. Ezt nem én választottam! Egyszerűen így jött ki a lépés.
- Megvannak rá az okaim. - feleltem egyszerűen, majd elhallgattam, de a kíváncsiságom túlzottan is nagyra duzzadt. - És Te? Miért csinálod ezt?
- Így alakult. - na ugye. - Mikor összekerültem a srácokkal egyértelmű volt, hogy én leszek a komoly, mindenkire odafigyelő és mindenkiről gondoskodó srác. Harry túl fiatal volt, Niall és Zayn talán a legérzékenyebbek, Louis...meg egyszerűen Louis. Hiába volt idősebb mindenkinél, túlságosan lekötötte az, hogy mindenkinek mosolyt csaljon az arcára ezzel is biztosítva, hogy szeressék. Egyedül én maradtam, aki elviseli ezt a terhet. - megrökönyödve hallgattam. Teljesen átéreztem a helyzetét, de neki valamivel könnyebb volt. Négy vele azonos, vagy éppen közel azonos korú srácot biztatni és megóvni könnyebb, mint a negyvenéves apádat, akinek a legnagyobb problémája, hogy a napraforgóból nem lehet virágkoszorút fonni. - De ez egyre nehezebb. A rajongók is egyre őrültebbek, mi pedig egyre jobban fáradunk. Nehéz tartani a lépést. - eresztett meg egy fáradt mosolyt és rendületlenül bámult a távolba, ahol talán egy nyugodtabb élet képeit látta. Talán fiatalon látta önmagát, gondtalanul, baráti körben a családjával a szerelmével, akiket nem zaklatnak őrült tizenévesek. - De mindent nekik köszönhetünk. - fejezte be a mondandóját hálával és odaadással a hangjában
Csupán bólogattam válaszként, mivel csak elképzelni tudtam a helyzetet, teljesen átélni és átérezni már nehezen. És nem is nagyon szerettem volna, azonnal a hideg futkosott a hátamon.
Nekem tökéletesen megfelelt ez a szürke kis egér állapot, ezért is akadtam ki annyira a folytonos bámulástól. Nem voltam én ehhez hozzászokva.
- Nem nehéz így élni? - böktem ki az első kérdést, ami eszembe jutott és ami talán számomra nehéz lenne, ha híres lennék. - Mármint, hogy követnek, hogy nincs titkod, hogy a rajongók mindenbe beleszólnak. Persze szeretitek őket és én is megkedveltem Őket a blogok által, mert elképesztő mennyire kitartóak, de én nem tudnám mindezt elviselni. - néztem hitetlenkedve Liamre és kutattam, hogy mitől ennyire kitartó és toleráns az emberek felé. Ennyi stressz után én már tuti felképeltem volna néhány rajongót - persze, akik megérdemlik. Ne bántsatok!
Liam összevonta a szemöldökét, ajkait rágcsálta így kétségem sem volt afelől, hogy nem egy elviccelt, hanem egy igazán átgondolt és őszinte választ kapok a kérdésemre.
- Tudod eleinte nagyon nehéz volt hogy nem tudtam úgy kilépni az utcára hogy ne jöjjön utánam minimum öt lesifotós vagy, hogy ne állítsanak meg az utcán autogramot kérni vagy közös fotót. Ma már igazából megszoktam. De amit soha nem fogok tudni megszokni, az az, hogy beleszólnak a magánéletembe és, hogy mindenki mindent jobban tud rólam. - mondta keserűen. - És valamilyen szintén el kell viselnem az őrült rajongókat is, mert az őrült rajongók nélkül sem lennénk sehol. - igen Payne, ezt már hallottam.
- Én simán felképelném őket. - mondtam ki egyszerűen, majd egy kicsit meg is bántam. Úgy hangzott az egész, mintha okoskodnék és javasolnám, hogy mit is csináljon. Hát nem az ilyen emberektől áll fel a szőr a hátán? - De ez én vagyok. Türelmetlen és tele még le nem vezetett haraggal. Nem érzed úgy néha, hogy jó lenne kikiabálni a bánatod?
- Kiabálni? - hitetlenkedett.
- Igen, mert egy idő után mindenkinél betelik a pohár még akkor is, ha szereti azt a valamit. Ez sosem volt szégyen és nem is lesz az. - vonogattam a vállam.
- Szóval nálad gyakran kiborul a bili?
- Elég gyakran. - vallottam be. Nincs mit ezen szégyellni. - Német vagyok és közel sem olyan a temperamentumom, mint az angoloknak. Imádok kiabálni, veszekedni mindez hozzám tartozik. - néztem őszintén rá.
Az új, őszinte kirohanásom engem is meglepett.
Mi lett a félénk, visszahúzódó Liloval, aki, ha már kérdeztek tőle elpirult és dadogni kezdett? Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy bármit is veszítettem volna a személyiségemből. Nem azért nyíltam meg ilyen hamar ezeknek a srácoknak, mert megváltoztam, hanem azért mert velük mindez ennyire egyszerű. Ilyen egyszerű olyanná válnod, aki lenni akarsz. Aki mélyen legbelül vagy.
A páncél meggátol gyakorlatilag mindebben, ideje mindezt levetkőzni. 
- De, most komolyan Liam. Nem akarsz néha ordítani? Nem akarod kiadni magadból a keserűséget? Haver, te egy kikúrt páncél vagy! - kiáltottam ingerülten, majd mikor láttam az arckifejezését szelídebben folytattam. - Tudom, hogyan is érzel most. És hidd, ha ez a szarnyelés tovább folytatódik csak magadban fogsz kárt tenni. Hidd el, tudom mit beszélek. - néztem rá nagyon komolyan. Mindezt nem viccnek szántam, a legkomolyabban gondoltam minden egyes szavamat. - Egyszer légy őszinte magadhoz és kiabáld ki, mit is érzel és gondolsz valójában! - gondolkodás nélkül egy aprót csaptam a mellkasára. - Gyerünk! Ne félj káromkodni én is szoktam. - biztattam. Döbbenten nézett rám, szerintem azt gondolhatta elment az eszem, ahogy a szélben rikácsolok egy zokniban, hajammal a számban. - Megkönnyebbülnél. - még mindig nem szólalt meg. Úgy nézett rám, mintha kinőtt volna legalább még egy fejem három karom és egy farkam. - Tudod mit? - kérdeztem széttárt karokkal. - Kikiabálom én, hogy Te mit érzel. - megköszörültem a torkom és elfordítottam a tekintetem Liamről. Az újonnan jött merészségem engem is letaglózott. - Első lépés: kiabálj. Második: légy őszinte. Liam James Payne vagyok! - kiabáltam a csendes udvarba. - Ideiglenesen. - tettem hozzá, mert ez így magában elég rosszul hangzott. - Alkalomadtán rohadtul elegem van a rajongókból! Sőt, néha már a banda és az egész sztárlét miatt tele van a tököm! Kurvára akarok egy olyan napot, tudjátok mit egy egész hetet, amikor magam lehetek a szeretteimmel lesifotósok és őrült rajongók nélkül. Több időt szeretnék tölteni a családommal és a barátnőmmel! Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat, mert ez így nem mehet tovább. Néha szeretnék egy kis nyugalmat! Azt akarom, hogy meglássák, nem lettem más! Bármi történik, mindig is Liam James Payne maradok! Yeeah! - kiáltottam végezetül, majd hangosan ziháltam. Kezeimet csípőre tettem és lehajolva kapkodtam levegő után.
Megterhelő volt.
Miután újra egyenletesen tudtam venni a levegőt, Liamre néztem, aki a falnak támaszkodott összefont karokkal. Lenyűgözve és döbbenten bámult rám, egy apró mosoly keretében.
- Ennyire lennél megkönnyebbült, ha ezt Te kiabálod ki az éjszakába. - mutattam végig magamon teljes meggyőződéssel.
- Honnan tudod, hogy párkapcsolati gondjaim vannak? - kérdezte és ellökte magát a faltól.
- Csak rád kell nézni. - feleltem őszintén. -  Az arcod teljesen be van esve, szerintem egy hete nem borotválkoztál és állandóan a távolba révedsz, mintha egy problémára keresnél megoldást. - soroltam a meglátásaimat. - Ráadásul azért is gondolom, mivel hallottam, mikor Milo a Pro-Kontra listáról beszélt neked, amit csak ilyen esetekben szokott ajánlani. Ezért gondolom, hogy gondjaitok vannak. - Liam folyamatosan bólogatott. Onnan sejtettem, hogy ingerült, hogy görcsösen szorongatta a kabátját, de annyira, hogy az ujjai már teljesen elfehéredtek. Nagy levegőt vett, mintha erőt és bátorságot gyűjtött volna valamihez, ami kínos lehet számára...és talán számomra is.
- Akkor a Pro-Kontra listát nem is Te találtad ki? - ez nem is volt kínos kérdés.
- De. De szerintem Neked is van olyan ismerősöd, aki átveszi a Te szövegedet csupán azért, mert jól hangzik.
- Miért találtad ki? - na ez már kínos.
- Nem hiszem, hogy ezt néhány órás ismeretség után közölnöm kellene veled. - nem akartam elmondani Neki, hogy még egy régi szerelem késztetett minderre. Nem készültem még fel ilyen vallomásra és főleg nem neki.
- De hisz Te mindent tudsz rólam! - kiáltott fel.
- Azért, mert a munkámhoz tartozik. Nem hiszem, hogy Te azért kapsz fizetséget, hogy két fellépés között minél többet tudj meg, egy Lilo Fitzberg nevezetű egyénről. - emeltem fel a hangom. Egyik pillanatban annyira normális a másikban meg annyira idegesítő! - Ideje bemenni. - mondtam egyszerűen és az ajtó felé vettem az irányt. Egyszerű megoldás, ha nem akarsz beszélni valamiről: menekülj.
- Szeretem Sophiet. - szólt utánam, mire megmerevedtem, de nem fordultam hátra. - Mindent meg kell tennem azért, hogy ne járjak úgy, mint korábban.
A picsába!
Megsajnáltam. A másodperc tizedrésze alatt ellepte a szemeimet a könny, amiket dühösen töröltem le. Összeillenek...de nem érdemlik meg egymást.
De ki vagyok én, hogy mindezt azonnal meg is mondjam?
Nagyon sóhajtva hátra fordultam és közvetlenül Liam előtt fékeztem le.
- Add is a telefonodat. - nyújtottam a kezem.
Látszott az arcán, nem érti minderre mi szükség, de nem tiltakozott. A kezembe nyomta telefonját, melyről próbáltam lefeszegetni a tokot.
- Segítenél? - kérdeztem még mindig a földet bámulva. Mikor visszaadta a telefont és a tokot leültem a földre, ahová néhány másodperc múlva, vonakodva, de követett. Velem szemben ült törökülésben én pedig egy nagy terpeszben. A telefonját hozzá közel raktam le, ami elé a tokot raktam. Ugyanezt megismételtem a saját telefonommal, amit az én közelembe helyeztem el, majd pedig a zsebeimben kezdtem el kutakodni további elemek után. Sorra emeltem ki a különböző tárgyakat, amiket a telefon köré raktam. Volt ott koszos zsepi, egy gyufaszál, hajgumi, üveggolyó, hajcsat, gemkapocs, egy apró ceruza.
- Ez vagy Te. - mutattam a telefonjára. - Ez pedig a pajzsod. - mutattam a  telefonját körülvevő vackokra. - Ez pedig Sophia és az ő pajzsa. Nem véletlenül vagytok ilyen távol egymástól. Te elzárkózol a pajzsod miatt, mivel félsz megosztani bizonyos gondjaidat, gondolataidat még a saját párodnak is. És itt van Ő, aki próbálja nem kimutatni mennyire fáj neki mindez. Mikor próbál feléd közeledni. - ekkor a Sophia-t jelképező mobilomat pajzstól mindenestül Liam telefonja felé toltam. - Te hirtelen elugrasz. Nem azért mert nem szereted, vagy nem becsülnéd meg. Csupán nem akarsz további okot adni arra, hogy ne szeressék. Ezért távolodtok, mert túlságosan meg akarod védeni. Te vagy Superman Ő pedig Lois Lane. Holott néha Ő is Superman akar lenni, mert képes lenne rá. Ahelyett, hogy ez csinálod - toltam egy picit távolabb a telefontját "Sophie" mellől. - Ezt kellene tenned. - az üveggolyóból és ceruzából álló pajzsát széthúztam, amit összekötöttem Sophia pajzsával. - Egy közös pajzs alá berakni a kapcsolatotokat, ami mindent kiállna. És az eltávolodás helyett ez lenne. - hirtelen felemeltem a telefonunkat és összeérintettem őket, közben cuppogó hangot adtam ki, csupán azért, hogy oldjam a hangulatot. Liam egy aprót felnevetett, majd minden figyelmét az elméletre fordította.
- Mi lesz, ha ez sem segít rajtunk? Ha én leszek néha Lois, Ő pedig Klark Kent? - kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában.
- Akkor Pro-Kontra.
Csupán bólintott majd szótlanul felállt. Erre én is csak bólintani tudtam, majd felszedtem minden szemétnek tűnő kis dolgot és a zsebembe raktam a telefonommal együtt. Liam telefonjával a kezemben felálltam és átadtam neki.
- Köszönöm. - nézett rám csillogó szemekkel. - Tényleg, mindent köszönök. - mondta és ölelésre tárta a karjait, ezzel egyidejűleg én távolságtartóan kinyújtottam a jobb kezemet egy ököl-koccra.
Természetesen azonnal megbántam. Nem hittem volna, hogy meg akar ölelni ezért a kis semmiségért.
Francba Lilo! De még megmentheted a helyzetet!
Ezzel egyidejűleg ölelésre tártam a karom, mikor Liam ököl-koccra váltott.
Zavartan néztünk egymásra, majd, hogy ennél is cikibb helyzetet teremtsek a fejem felé emeltem mind a két kezem, hogy gondtalanul belecsaphasson. Mindez meg is történt, ám a kezeimet továbbra is tartotta hatalmas markában. Nagyon jól esett, mikor kellemesen meleg tenyere az én átfagyott kezemre kulcsolódott, de elképesztően zavarban voltam és nem értettem mire ez a közjáték. Liam nyelt egy hatalmasat, melynek következtében ádámcsutkája fel alá száguldott, majd szólásra nyitotta a száját.
- Liam James Payne vagyok! - suttogta egyre jobban kurtította a közöttünk lévő távolságot. - És megismertem egy gyönyörű, okos és fantasztikus, ám annál idegesítőbb vörös hajú lánnyal. Tény, hogy bosszantó és néha elég gyerekes, de hálával tartozom neki. - barna szemei csapdában tartották az én tekintetemet. Hatalmas gombóc gyűlt a torkomba, ami miatt képtelen lettem volna megszólalni. Éreztem, hogy a könny hamarosan elhomályosítja a látásom. Még soha nem mondtak nekem ilyen szépet. A legrosszabb a helyzetben csak annyi volt, hogy pont az a srác mondja ezt, akit két órával ezelőtt simán megfojtottam volna, valamint akinek nem egészen két perce párkapcsolati tanácsot adtam.
Az élet szar.
- Most már szeretnék bemenni. - suttogtam alig hallhatóan. Liam bólintott, eleresztette a kezem és az ajtó felé vette az irányt. Sejthettem volna, hogy ez a meghitt és barátságos állapot eddig tartott. Gyorsan újra a kert felé fordultam, kiemeltem a zsepit megtöröltem vele a szemeimet, majd egy nagyot trombitáltam bele. Mély levegőt vettem és a szokásos biztató mantrámat kezdtem motyogni.
Te vagy Lilo Fitzberg, és nem hagyod, hogy ez a helyzet eltaposson, akár egy apró bogarat. Kitartó vagy és nem adod csak úgy fel!
Fejemet megrázva az ajtó felé fordultam és meglepődve tapasztaltam, hogy Liam ott áll belül és tartja nekem. Egy apró mosoly kúszott a számra és megindultam felé. Mikor már majdnem átléptem a küszöböt az ajtó nagy sebességgel megindult az arcom felé én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy Ez a mocsok! Ha megúszom orrtörés nélkül tuti tökön rúgom! de mielőtt az ajtó egyáltalán becsapódhatott volna Liam gyorsan visszarántotta.
- Bevetted! - nevetett fel, minek következtében rájöttem, hogy ez egy elég gyatra poén akart lenni a részéről. Rám akart ijeszteni, hogy rám csapja az ajtót. Haha. Egy széles, kamu mosollyal beléptem az ajtón és a bal kezem az arca felé lendítettem.
Komolyan, mintha lassított felvételen láttam volna az egészet.
Liam szája meglepődve elnyílt, majd a becsapódás előtt szorosan behunyta a szemeit, hátha így kevésbé fáj annyira. Ám én megállítottam a bal kezem, néhány centire csodás arca előtt. A megkönnyebbülés azonnal szétáradt az arcán, mikor rájött, hogy nem pofozom fel.
Vagyis nem a bal kezemmel.
Hiper gyorsan felemeltem a jobb kezem és jó erősen, minden eddigi érzelmemet beleadtam a mozdulatba. Olyan erősen fricskáztam meg Payne orrát, hogy azonnal pirosodni kezdett. Meglepődve nézett rám, miközben az orrát szorongatta.
- Bevetted! - nevettem fel.
Néhány másodperc után Liam is felnevetett és kacagva tértünk vissza a nappaliba, ahol Harry és Niall hatalmas bulit csinált. A srácok éppen a feneküket rázták eszeveszettül, közben Cady és Milo hitetlenkedve nevettek és Nikki...várjunk, az egy őszinte mosoly? Cady vett észre minket először és lehalkította a zenét.
- Hát Ti? - kérdezte meglepődve, ám a megkönnyebbülés és az öröm azonnal kiütközött az arcára. - Azt hittem megfojtjátok kint egymást! - nevetett fel.
- Ugyan! Hallottuk volna, ahogy Liam segítségért kiabál. - szólt közbe Harry utalva elképesztő harciasságomra. Felnevettünk a poénon, ami azonnal el is halt és visszatértünk a zavartan bámulós időszakra.
- Rendben srácok ez így nem mehet tovább. - csaptam össze mind két tenyerem és elhatároztam, nem én leszek a buli fő témája, hanem a titkot. - Kitaláltam egy jó kis játékot.
- És mi lenne az? - lelkesedett Niall.
- A játék neve...dobpergést Milo...Mi a mocskos kis titkod?


Ez lett volna az After ten year tizenegyedik fejezete!
Reméljük tetszett és ugyanannyira élveztétek olvasás közben, mint mi írás közben. Igyekeztünk minél többet megmutatni Liam és Lilo alakuló - helyenként gyerekes és nevetséges - kapcsolatából. Szerintünk sikerült.
A designnal kapcsolatos dicséret pedig Crystalt illeti. Nem lehetünk Neki elég hálásak a csodáért, amit a blogon végzett. Innen is milliószor köszönjük!
Írjátok meg bátran a véleményeteket, hiszen rengeteget számít.
xx.

7 megjegyzés:

  1. Wáááá! :))
    Egyszerűen fantasztikusat alkottatok megint csajok! :D Imádtam :D
    és az amikor Lilo szivecskét akart csináálni, meg amikor Liam helyett ordibált na akkor padlót fogtam a röhögéstől xD
    és néha én is csak úgy ordibálnék egyszer a semmibe, hogy megkönnyebbüljek :)
    abban reménykedem, hogy egyszer valamikor Liam és Lilo összejönnek vagy legalább kavarnak :D
    Már most kövit akarok csajok, kérlek siessetek a folytatással :D xoxo ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Rekka, eszméletlen jó érzés olvasni a kommentedet, örülök, hogy tetszik. :) Próbáltam Lilo karakterét annyira valóságossá tenni, amennyire csak lehetséges - mindezt én is megcsináltam már. :D
      A kiabálást pedig csak ajánlani tudom - én nagyjából óránként csinálom :D
      A következő rész pedig szerkesztés alatt van, de igyekszünk :)
      Csók.
      F.
      xx.

      Törlés
  2. Uristen nagyon jo csodalatos kedvenc reszem!! Siss a kovuvel *-------*

    VálaszTörlés
  3. Drága Lányok!

    Nagyon örülünk, hogy tetszik és, hogy ennyire várjátok a következő fejezetet. Hamarosan hozni is fogjuk hiszen már készenlétben van és megosztásra vár. Reméljük az is ugyanennyire fog tetszeni.
    Próbáljuk az erősségünket belevinni - a humort - a történetbe, de emellett a komoly dolgokra is fektetünk hangsúlyt.
    Liam és Lilo kapcsolata alakulgatni fog - a jövő titka, hogy miként - de ígérjük egy percet sem fogtok unatkozni!

    Imádunk titeket.
    xx

    VálaszTörlés
  4. Megnézném szívesen azt a fenékriszát és eskü már majdnem azt hittem Liam megcsókolja Lilot.ja és........dobpergést Milo........az a mocskos kis titkom h egy kb 1méteres plüsskutya a párnám.......hopp

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Little Red Riding Hood - ki kell találnom neked egy becenevet, mert ez eszméletlen hosszú! :D
      Ahogy kivettem a szavaidból - örülök, hogy tetszik a rész. Ami a csókot illeti nem lesz minden ilyen egyszerű :D
      Hamarosan jelentkezünk a következő résszel, érdemes kivárni!
      Ölel; F.
      xx.

      Törlés
  5. Wáááá imádom kövit gyorsan jöjenek már ossze Liamék

    VálaszTörlés