2015. július 29., szerda

Tizenhatodik fejezet.

Sziasztok!
Szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen sokáig nem szolgálhattam résszel, de higgyétek el, sok mindent el kellett rendezni, mire azt mondhattam, hogy ezt a blogot nem szabad csak úgy abbahagyni. A részen rengeteget vacilláltam és javítottam, mivel sehogy sem éreztem jónak. (Még így publikálás után sem, de ez már csak részletkérdés) Nehéz volt leülni a gép elé és Lilová átvedleni főleg úgy, hogy ez a fejezet abszolút nem az ő szemszögéből lett megtervezve, így a megszokottnál többet kellett agyalni rajta és végül ez lett belőle!
Ennek ellenére remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és így is követni fogjátok a blogot. Írjátok meg a véleményeteket, hogy mi tetszett vagy éppen mi nem.
Ölel Titeket.:
Fannii J.
xx.
.XXX.

A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes.

Mindig is imádtam enni.
Fantasztikus érzés volt leülni az ebédlőasztalhoz a szüleimmel és megenni azokat az eszméletlen fogásokat, amiket édesanyám az asztalra varázsolt. Sokáig nem jöttem rá, mennyit idegeskedett miatta, és görcsölt azon, hogy minden tökéletesen sikerüljön, Azokat a káromkodásokat, amiket minél halkabban próbált elmormolni az orra alatt, mikor megvágta a kezét mindennaposnak számítottak a konyhában. Azt hiszem innen örököltem a káromkodó tehetségemet. Mondjuk ha tudnák, hogy úgy káromkodom, akár egy kamionos, biztos, ami biztos kitérnének a hitükből. Azt hiszem tizenegy éves voltam, mikor először főztem önállóan. Édesanyám továbbképzésen volt, apa meg egyszer csak beállított, hogy mi lesz vacsorára, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen fiatalon is meg lehet halni szívinfarktusban. Ugyancsak szorongva hozzáláttam életem első Gulasch-ához, aminek az alapja nem csak a paprikától, hanem frissen szerzett sérüléseim végett is piroslott, de apa boldogon falatozott belőle és ez késztetett arra, hogy minél több időt töltsek édesanyámmal konyhában. Igaz, nem szerepelt a terveim között a világ szegényeinek az etetése, mégis euforikus élménnyel töltött el a tudat, hogy jóízűen fogyasztják az általam elkészített ételeket. De itt szól közbe a család és a soha meg nem szűnő véleményeik. Hiszen, ha valaki szeret és tud is főzni, annak egyértelmű következménye van: az elhízás. Főleg abban az esetben, ha Fitzberg vagy, mivel evidens, hogy:
a.) addig eszel, amíg jól esik.
b.) ez általában azt jelenti, hogy ha érzed, hogy az előbbi pite gyakorlatilag már a nyelved tövénél kacsintgat, te azért leküldesz még egy szelettel.
c.) nincs az az Isten, hogy te megmozdulj és legalább száz kalóriát lemozogj.
Ebből következik az az ördögi kör, hogy főzöl, eszel, hízol és így tovább, amíg a lakóhelyed önkormányzata nem ajándékoz neked egy targoncát, hogy ki tudj kelni az ágyból. Egyébként mekkora királyság lenne már, hogy egy targonca felemel a két csuklódtól fogva, aztán letesz a földre és úgy húz ki a nappaliig, miközben te azt ordítod; Csak óvatosan, az oldalhurkám már így beakadt a küszöbbe!
És, hogy eme eszmefuttatás miért is jutott az eszembe? Nem, nem azért mert véletlenül megsimítottam az oldalam és az Irmának elkeresztelt oldalhurkám rám mosolygott, hanem azért, mert emberek, olyan süteményt sütöttem, hogyha egy cukorbeteg ránéz, már akkor felugrik a vércukorszintje negyvenháromra!
- Jól néz ki. - szól mellettem Milo és elismerően meglapogatta a vállam. Szerénykedhettem volna, de miért? Tudtam, hogy valódi csodát alkottam. Ott volt előttem egy két piskótából álló, mogyorókrémmel és pudinggal megkent csoda, nagyjából tíz centi vastag habbal a tetején, csokiöntettel.
Hé, Buddy Valastro! Hivatalosan is átvettem a Tortakirály címet. Tessék? Hogy szeretnél az alkalmazottam lenni? Hát, nem is tudom, hívd fel az ügynökömet! Puszaa.
Igen, ez jobban hangzott gondolatban.
- Mikor lehet megkóstolni? - folytatta Milo és hosszú ujját a habhoz közelítette.
- Most azonnal elveszed a mocskos kezedet a süteménytől! - csaptam rá a kezére, és óvatosan felemelve a tortát a hűtőhöz araszoltam. - Majd este megesszük, mikor nézzük Az utolsó angol úriembert.
- Megint? - sóhajtott tehetetlenül Milo és végső elkeseredésében egy répát kezdett el majszolni.
- Igen. - nevettem. - Benedict Cumberbatch az új szerelmem.
Ekkor hallottam meg a tompán, ámbár jól kivehetően a skype hívás jellegzetes hangját.
- Ki az már megint? - kérdezte Milo, miközben a szobám felé siettem. - Megint Vee az a Dagi-csoportból? - az ajtófélfának dőlve figyelte, hogy a székben előrehajolva a fejem tetején egy Fitzber-kontyot kreálok. - Úristen Lilo, szerinted megehetek délután háromkor húsz deka sárgadinnyét? - megsemmisítő pillantást vetettem rá és visszafojtottam a szitokáradatot, amit a barátnőm megvédésére szándékoztam a fejére olvasni.
Vee Tressy egy nem mindennapi nő. Az esküvő utáni héten ismertem meg, amikor egy étteremben voltunk Miloval. Ő éppen a mosdóban volt, mialatt én a rendelésünket vártam. És egyszercsak ott volt ő, amint lihegve, enyhén piros arccal lerogy az üresen álló székre. Egy fekete nadrág volt rajta, egy lila tunikával, barna, göndör haját pedig a füle mögé igazította. De, ami igazán megfogott benne az az arca volt. Makulátlan, hibátlan bőre volt és ilyen gyönyörűen csillogó zöldeskék szempárt még sohasem láttam.
- Szia, Vee vagyok, túlevő. - ezzel egyidejűleg nyújtotta felém a jobb kezét és nyúlt Milo vizespohara felé. Összezavarodva ráztam meg a kacsóját, miközben ő úgy nyeldekelte a vizet, mintha már legalább három hónapja a sivatagban tengődött volna.
- Szia. - ennyit tudtam kinyögni. Tény, alapjáraton nem voltam egy túlzottan fecsegő ember, de rengeteget fejlődtem ezen a téren! De higgyétek el nekem a döbbenettől a hangszálaim szerintem Szíriáig sétáltak.
- Ne haragudj, hogy így letámadlak, de láttam, hogy a partnered elment, így gondoltam itt az idő.
- Mégis mire? - kérdeztem némi félelemmel a hangomban. Hiszen mégis a semmiből termett elő, ráadásul rébuszokban beszélt, amitől mindig is kivert a víz.
- Ne aggódj, nem akarok rád mászni. - nevetett fel, aminek köszönhetően ha nem is teljesen, de legalább egy kicsit nyugodtabban maradtam a helyemen.  - Csak ezt akartam neked átadni.

Duci-Duma

Várunk mindenkit, aki szeret enni és az meg is látszik rajta. Gyere el és beszélgess olyan emberekkel, akik már átélték azt, amit most talán te magad.
Helyszín.: Művészpártoló központ, Bonn-street, első emelet, hármas ajtó
Időpont.: minden csütörtökön, 19.00

Ne feledd! Ha valaki kritizál a súlyod miatt, edd meg nyugodtan!

- Nem is tudom mit mondjak. - és valóban cserben hagytak a szavak. Igen, tényleg nem fogytam egy dekát sem, sőt mondhatjuk azt is, hogy még egyet-kettőt örökbe is fogadtam, mégis nem tudtam ezt mire vélni. Hiszen a semmiből idejön egy idegen, a kezembe nyom egy szórólapot, ami meginvitál egy csoportterápiára, ahol kibeszélik ki mennyit és mit evett azon a héten, mennyit hízott, mennyi fogyott és a hasonlók. Azért higgyétek el, egy kicsit sem lettem boldogabb tőle.
- Ne haragudj. - ezek szerint minden gondolatom az arcomra volt írva. - Csak szimpatikusnak tűntél...
- És mivel kövér is vagyok, már mehetek is a klubodba.
- Nem így gondoltam. De kit akarunk becsapni? Duci vagyok és Te is az vagy. Szerintem viszont remek ötlet ez a csoport, hiszen ki érthet meg jobban egy túlsúlyos ember, mint egy hasonszőrű? - teljes mértékben egyetértettem a szavaival, mégis valahogy cikinek éreztem. - Nem muszáj eljönnöd, megértem, ha ezt valahogy...nem is tudom...na mindegy, ha nem akarsz jönni megértem. De velünk szemben, a hatos teremben terhes nőknek van ilyen gyűlés és képzeld, mindig kitesznek nekik csokis perecet, bármikor lenyúlhatjuk őket. - felnevettem az ötletem és magán az elképzelésen, ahogy néhány elhízott ember ráront egy tucatnyi terhes nőre és elkobozza tőlük az édességet. - Ne mondj semmit. - felállt a székről, majd illedelmesen betolta maga után. - Remélem találkozunk majd. - és azzal már ott sem volt. Még mindig sokkos állapotban csúsztattam be a szórólapot a táskámba és az előbb történteken elmélkedtem.
Aztán végül mégis elmentem a gyűlésre és állíthatom; egy kicsit sem bántam meg. Jobban megismertem Vee-t, volt alkalmam találkozni Gavinnel, Kelly-vel,  Mabellel és még másokkal is és elégedetten mondhatom; nagyon finom volt az a  csokis perec.
- Ne bántsd. Sokkal jobban megért, mint bárki más. - Milo arcán némi szomorúság suhant át, ami miatt szégyelltem magam. Teljességgel megértettem Milot, hiszen Vee hirtelen tűnt fel a semmiből, mégis már aludt nálunk, rengeteg időt töltünk együtt és szégyenszemre rengeteg találkozót lemondtam már miatta, így egyre kevesebbszer láttam Cadyt és Milot, valamint a többieket. De annyira felszabadító érzés volt Vee-vel lenni. Humoros, kedves, bár gyakorta voltak őrült ötletei, de jobban megértett, mint bárki ezen a földön. Vele lehettem önmagam, kiönthettem neki a szívem, elmondhattam neki, mitől tartok, mi miatt érzek félelmet, elmesélhettem neki a kétségeimet és szavakba önthettem, miért érzem azt, hogy a saját testem meggátol abban, hogy kiteljesedhessek és teljes, tartalmas életet élhessek. Ne értsetek félre, Milo is rengeteget jelentett számomra, de ha felütötte a fejét a súly téma, valamint előjött az az énem, aki stresszel a súlyán, mindig leállított és azt szajkózta, hogy Nem is vagy kövér. Mindig láttam az arcán, hogy kényes számára ez a téma és most őszintén, egy sovány, vézna ember míg él nem érti meg, milyen is a mi életünk.
- Persze, a csodás Vee mindent tud. - morogta az orra alatt. Mélyet sóhajtva próbáltam visszafogni magam, és egy mosolyt erőltetve az arcomra fordultam a képernyő felé.
- Szia Cady! - a szemem sarkából láttam, hogy Milo eltűnt. Utáltam, amikor ilyen és azt sem szerettem, ha én ilyen vagyok, szóval felírtam a képzeletbeli jegyzetfüzetembe, hogy rendezzem el ezt a helyzetet Miloval, mert egyikünknek sem jó mindez. Cady vigyorogva hasalt az ágyán, míg a szobájában tisztán kivehető volt a káosz. Egy tollboa a csillárról lógott lefelé, mindenhol cipők, üres sminkes táskák, ruhák feküdtek szanaszét. De ami megragadta a pillantásomat a egy nagy, ocsmány rózsaszín kupac volt. - Szünetet tartasz takarítás közben?
- A heuréka pillanatom megszakított. - válaszolt boldogan. - Oké, vázolom a szitut! - kezdett rögtön bele mondókájába így esélyt nem adott, hogy akár egy szót is kinyögjek. Mosolyogva figyeltem, ahogy boldogan, izgatottan mesél.  - Ha még most gyorsan összepakolunk és bevásárlunk akkor körülbelül ötre már a Deani erdőben leszünk, és egy egész hétvégét ott töltünk. - fejezte be vigyorogva. Ezzel ellentétben én érzetem, hogy fokozatosan hervad le a mosoly a képemről. - Ne már Lilo! Jó buli lesz. - nógatott. - Milo hol van?
- Először is hány energiaitalt ittál meg? - kérdeztem, miután megtaláltam a hangom. Hangosan felnevetett, majd akárcsak egy kis óvodás az öklét mutogatva jelezte, hogy egy kortyot nem ivott meg abból a szörnyű ízű löttyből.. - Milo? Szerintem a szobájában. Milo! - ordítottam el magam, majd vártam az említett érkezésére. - Egyébként honnan jött ez az ötlet? És azt sem tudom hol van a Deani erdő. És édes hármasban akarsz menni? - soroltam a kérdéseket és csak remélni mertem, hogy Ő nem fogja odadugni a képét.
- Helló szépségem! - vigyorgott bele Milo a kamerába. Cady arca felderült, mosolyogva térdepelt fel.
- Szia! - vihogta, akárcsak egy tinédzser. Le sem tagadhatta volna, hogy ez az idióta a jobb oldalamon a bűvkörébe vonta. - Mit szólnál egy hétvégi kiruccanáshoz a Deani erdőbe?
- Cady, szerintem nem gondoltad ezt át. - vágtam közbe, ezzel hallgattatva el Milot.. - Nem hagyhatunk itt csapot-papot csak úgy és vonulhatunk ki a természet lágy ölére.
- Csak egy okot mondj, hogy miért nem! - mérgesen húzta fel az orrát, ajkait lebiggyesztve pillantott rám. Na nem, ezzel nem nem versz át!
- Hát azért mert.. - kezdtem el, de valójában egyetlen észérvem sem volt.
- Nekem tetszik az ötlet. - vigyorgott rá Milo. - Hányan mennénk?
- Oh mein Gott! Nem mondod komolyan, hogy te is támogatod ezt a légből kapott, őrült ötletet? - hitetlenkedtem és tátott szájjal bámultam a barátomra.
- Ne ellenkezz már! Te sem halnál bele, ha egy hétvégét nem a szobádban töltenél. - csipkedte meg az arcomat.
- Igaza van! - bólogatott Cady is serényen a gép másik oldaláról.
- Őrültek vagytok! - morogtam frusztráltam, majd egyszerűen kinyomtam a hívást. - Te teljesen megőrültél Milo? - förmedtem rá. - Nem mehetünk csak el úgy sátorozni. Nekem dolgoznom kell, talán neked is befut valami.
- Lilo, ki kell mozdulnod, nem poshadhatsz bent itt éjjel-nappal.
- Ha nem tudnád a szobámnak ez a fele - mutattam az íróasztalra, a rengeteg dossziéra és az elengedhetetlen gépemre - Az irodám. A másik része - mutattam az ágyam felé. - Pedig a hálószobám. Szóval de, itt kell töltenem az egész napomat.
- Pedig szerintem remek lenne. Végre kimozdulnál egy kicsit, kiszakadnál a hétköznapokból, nem dolgoznál... Csukd le a szemed. - mondta hirtelen.
- Tessék?
- Csukd le a szemed. - mikor teljesítettem a kérését két kezét a vállamra téve beszélni kezdett. - Képzeld el magad az erdő közepén, ahogy...
- Éppen felfal egy medve? - siettem a segítségére.
- Nem, de ha nem fogod be kerítek egyet és megetetlek vele. - igyekeztem elfojtani a kuncogásomat, de nem jártam teljes sikerrel. - Tehát, képzeld el magad az erdő közepén, ahogy egy könyvet olvasol. A szellő gyengéden a hajadba kap, csiripelnek a madarak, csobog a víz, ropog a tűz, de mindemellett nyugalom van. Nem hívnak fel, nem kell rosszabbnál-rosszabb történeteket olvasnod, nem kell gondolnod semmire. Nos, tetszik?
Valóban láttam magam, ahogy egy nyugodt mosollyal olvasok és pihenek, ahol nem zavar senki. Istenem, de jó lett volna!
- Akkor, ugye hívhatjuk Cadyt? - kérdezte mosolyogva.
- Szerintem ez nem is arra megy ki, hogy ne kapjak a közeljövőben infarktust, hanem azért, hogy több időt tölts el Cadyvel.
- Lilo, Te nagyon okos vagy. - felelt a fiú megjátszott ámulattal.
- Gúnyolódj csak, rengeteg képem van arról, hogy lánynak vagy öltöztetve. - figyelmet sem fordítottam a hisztijére, ismét hívni kezdtem Cady-t.
- Mondjátok, hogy meggondoltátok magatokat! - könyörgött, kezeit imára kulcsolta. - Teljesen elvettétek a kedvemet még a takarítástól is, szóval, ha nem megyünk kirándulni akkor jöttök nekem két doboz mangós fagyival. - nézett ránk fenyegetően, mire az elvarázsolt herceg kuncogni kezdett, mint egy lány én pedig értetlenül ültem. A mangónak nincs is jó íze!
- Lenne pár kérdésem. - fogtam hozzá, mire Cady arca - ha lehetséges egyáltalán még jobban felderült. - Hol is van ez a Deani erdő és, hogy jutunk el oda?
- Százharmincnyolc mérföldre van Londontól, Newport közelében. Két és fél óra autó út és a közelben még vízpart is van. Tökéletes lenne. - villantott ránk képernyőn keresztül egy háromszáz wattos mosolyt.
- Te aztán felkészült vagy...
- Ne most udvarolj, ha lehet rendben? - fordultam Milo felé, aki lenyűgözve állt mellettem. Mintha Cady egy elképesztően szexi földrajztanár lenne és azzal izgatná fel, hogy Amerika koordinátáit és helyrajzi számát suttogja a fülébe. Brr. - Na és ki jönne még velünk?
- Hát Nikki biztos nem jön, mert nem ér rá. Felhívom a fiúkat is, hogy van-e kedvük jönni. - éreztem, ahogy a szemeim kétszeresükre tágulnak. Zavaromban a szemüvegemet igazgattam, majd alaposan megtöröltem az amúgy makulátlan lencséket. Mindeközben igyekeztem csillapítani a száguldó szívverésem és csak remélni mertem, hogy fiúk alatt mondjuk Brad Pitt gyerekeit érti.
- A fiúk alatt pontosan kikre gondolsz?
- Dumbra és Dumberre. Szerinted? - nevetett fel . - Telefonálok aztán visszacsörgök oké?
- De Cad... - kezdtem vele aggodalmaskodó arccal, de esélyem sem volt befejezni, mivel kinyomta a hívást és immár, egy tökéletesen mosolygó Cady képe vigyorgott rám. Pedig készen álltam arra, hogy bevalljam, nem tudok Liammel egy légtérben tartózkodni és előbb rágom le a kis lábujjam, minthogy egy autó hátsó ülésén összetapadjak vele, miközben a bogaraktól hemzsegő természetbe igyekszünk. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom szó nélkül tűrni, ahogy Liam kedvére szapul, viccelődik rajtam, a súlyomon ha úgy adódik kedve. Nem akarom, hogy rám nézzen, hogy szánakozzon rajtam, ha a szituáció ilyesmit váltana ki. Nem akarok egyedül lenni az erdőben. Magam előtt látom, hogy Milo és Cady elvonul, Liam inkább Harry társaságát keresi és nem az enyémet - és a duci, vörös pápaszemes lány ismét egyedül marad. De én ezt nem engedem, senki nem fog hülyét csinálni belőlem.
Na nem! Lilo Fitzberg nem olyan családból származik!

.XXX.

- Most mennem kell! - igyekeztem minél hangosabban kiabálni, mivel Milo ajtaja csukva volt a köszönést meg mindig elvárta. - Szerintem este tízre legkésőbb itthon vagyok. - lekaptam a kedvenc, khaki szövetkabátomat, majd a MaroonV legújabb dalát dúdolgatva gomboltam végig a kabátot. Miután végeztem szemrevételeztem magam és azt hittem az agyam nekivágom a szemközti falnak. A kabát gyakorlatilag szétnyílt a mellemen - ami valójában nem lenne gond - de a hasam vonalán két gomb között olyan rés éktelenkedett, hogy bárki szemügyre vehette az alatta viselt piros pólómat. - Te kis rohadék. - a szavaim keserűségtől és eszméletlen mennyiségű indulattól csöpögtek. Idegességemben kigomboltam a kabátot a piros pólóm fölé felvettem egy farmeringet és csak úgy vettem fel a kabátot, Londonban elég hideg van éjszakánként. Mivel semmilyen reakció vagy durva beszólás nem érkezett Milotól, óvatosan bekopogtam hozzá, majd akkorára tártam az ajtót, hogy a fejem beférjen. - Szia. - suttogtam. - mivel a csendet gyakorlatilag vágni lehetett a szobában, azonnal felállt és elém lépett, amikor meghallotta a hangomat. - Az előbb bekiabáltam, de ezek szerint nem hallottad. - és még mindig semmi válasz. - Akkor én most megyek. - hüvelykujjammal a hátam mögé böktem és már egy lépést távolodtam tőle, mikor hirtelen felkapta a fejét. Mintha eddig nem is egy légtérben lettünk volna. Úgy nézett rám, mintha csodálkozna, hogy egyáltalán ebben a lakásban tartózkodom.
- Hová mész? - kérdezte. - Igaz is, csütörtök van. - és ismét ott volt az arcán a szomorúság, némi dühvel keveredve.
- Szer...szeret...szeretnék veled beszélni, ha hazajöttem. - nyögtem ki elhalva.
- Igen, ideje, hogy végre egyáltalán normálisan beszéljünk egymáshoz. - szűrte a fogain keresztül a szavakat.
- Kérlek, ne csináld ezt...
- Mit ne csináljak?! Tudod mit? Tényleg menj, majd beszélünk. - és ezzel se szó se beszéd, gyengéden, ám mégis határozottan megtaszított vállamnál fogva. A döbbenettől szóhoz sem jutottam, egy perce még Milot bámultam utána meg már csak a fa ajtó erezeteit vizslattam.  A látásom a visszafojtott könnyektől elhomályosult, azonban nem hagytam, hogy egy is kicsorduljon. A rohadt életbe nem csináltam semmi rosszat! Élek, eljárok otthonról, nevetek, barátkozok - hát nem ezt akarta több hónappal ezelőtt? Dühösen töröltem le az akaratom ellenére kibukkanó könnyeket és olyan erővel csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, hogy még a távolság ellenére is hallottam, ahogy leesik a képkeret, amiben Miloval gondtalanul, boldogan vigyorgunk a tengerparton.
Fél óra sétálás után érkeztem meg a Központ elé, ahol egy fekete alak ólálkodott. Félősen torpantam meg, mivel az újságban egyre többet lehetett olvasni arról, hogy kis gyermekeket, fiatal lányokat rabolnak el férfiak állítólag szervkereskedelem céljából. Egyetlen módszerük, hogy hátulról szorosan átkarolják az áldozatot és betuszkolják a teherautóba. Idegesen pillantottam körbe, de egyetlen autót sem láttam az utcán, így valamivel nyugodtabban álltam a járdán. Aztán eszembe jutott; ha el akarnak rabolni, ahhoz fel kell emelniük, ami valljuk be, felér a lehetetlen küldetéssel. Ezek után szélesen mosolyogva indultam tovább. Néhány lépésre járhattam az árnyéktól, amikor hirtelen felém fordult, akkor fedeztem fel benne Veet.
- Na végre! - morgott ingerülten. - Lefagyott a tököm! - esélyem sem volt megszólalni már az épület lépcsőinél járt.
- Hová sietsz? Azt hittem még elszívsz egy szál cigit. - futólépésben indultam utána. A liftnél várt be és fázósan húzta magán össze a kabátot.
- Lefagyott a tököm. - suttogta teátrálisan.
- Nincs is olyanod. - mondtam a rend kedvéért. - Egyébként, miért nem gomboltad be a kabátot? - egy szót sem szólt, csak gyorsan összegombolta magát a ruhát és mintha a fél órával ezelőtti énemmel néztem volna farkasszemet.
- Három hónapja vettem. Három. - felnevettem szomorú ábrázatán és elmeséltem neki a saját incidensem a kabáttal. Nevetve léptünk be a terembe, majd döbbenten torpantunk meg. - Hát itt meg mi a picsa folyik? - visította. Igen, Veeről annyit kell tudni, hogy ami a szívén az a száján típus. Bátran kimondja amit gondol, nem gondolkozik azon, hogy kit sért meg vele, a saját szívét könnyíti meg azáltal, hogy őszinte az embertársaival.  Ilyen ember akarok lenni. Aki bátor, tettre kész; akárcsak Ő. Már az első gyűlés után tudtuk, hogy rengeteg közös van bennünk. Mindketten imádtunk olvasni, ugyanazokat a zenekarokat kedveltük, bármin tudtunk nevetni, gyakran odáig fajult a dolog, hogy már csak visítottunk vagy csapkodtuk a térdünket és a könnyeinket törölgettük és igen, mindketten remekül káromkodtunk.
- Vee úgy érti, hogy mi ez az elrendezés. - az eddig tanteremre hajazó teremben a székek most már egy kört formáltak. A kör közepén egy asztal állt, rajta egy tányér tele műanyagból fröccsentett étellel, volt ott csirke alakú, rengeteg zöldség, burgonya. - Hát ez meg micsoda? - kérdeztem, miközben helyet foglaltam Gavin mellett. Gavin Marlin  a harmincas éveinek közepén járó, informatikus férfi, amolyan amilyen magas olyan széles típus. De hatalmas szíve van, ennyit megtudtam róla. Nem beszél sokat, de ha megszólal mindenképpen ledöbbensz. Mellette foglalt helyett Mabel, az ő vezetéknevét még nem volt alkalmam megjegyezni, háztartásbeli, egyedül neveli a kislányát. A férje elhagyta miután szülés után nem tudta visszanyerni az alakját. Mellettem Vee foglalt helyet, az Ő jobb oldalán pedig Kelly kuporgott. Gyönyörű szőke haja volt, rendkívül szép mosolya, de látszott rajta, hogy szomorú, magányos. Tizenhét évesen itt ülni egy csapat húsz éven felülivel nem lehetett egy tini álomdélutánja. Aztán ott voltam én, hullámos vörös hajjal, zöld szemmel, hatalmas mellekkel, amiktől egyre többször fájt a hátam és olyan hullámokban feszültek a hurkáim a pólómnak, hogy félő volt a egyik előbukkan.
- Csak ennyien leszünk? - kérdezte Kelly.
- Ez már csak így megy. Mindig vannak csoportok, ahonnan kiesnek tagok. - feleltem.
- Pontosan, de mi kitartottunk. A Köpcös Ötös. - nevetett fel Vee. Nevettünk az új csapatnevünkön egy sort, majd végül csendbe burkolóztunk.
- Elkezdtem szedni egy fogyi tablettát. - szólt hirtelen Mabel. Egyöntetűen hördültünk fel. Soha, de soha nem szabad tablettát szedni, több jön fel, mint amennyi lement.
- Mabel! Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Kelly és csalódottan ingatta a fejét.
- Elkeseredtem. - szól szomorúan, majd tőlünk elfordulva törölte le a kicsorduló könnyeit.
- Régen én is szedtem ilyet. A Phen-fent. Imádtam. De aztán beadták egy patkánynak és mivel az állat nem reagált rá túl jól, kivonták a forgalomból. - azt hiszem, eddig ez volt a leghosszabb mondat, amit Gavintől egyszerre hallottam.
 - És mi történt a patkánnyal? - kérdezte Vee.
- Állítólag felrobbant, de ha engem kérdeztek szerintem csak túloznak. - nem tudtam, hogy nevessek vagy a fejemet fogjam ezen az információn, de mire megtehettem volna az egyiket egy magas férfi lépett be a terembe. Nem szólalt meg, ahogy mi sem, egyszerűen megállt velünk szemben összecsapta a tenyerét és megjátszott lelkesedéssel kezdett bele a mondandójába.
- Nagyon örülök, hogy itt lehetek ma veletek. Shaun Wayett vagyok, fitnesz-guru és étkezési tanácsadó és azért jöttem el ma hozzátok, hogy segítsek nektek. - döbbenten néztem, ahogy a sarokhoz sétál és egy táblát gurít elénk. Értetlenül néztünk körbe egymáson és mindannyiunk arcán ugyanaz a kifejezés ült; Mi a francokat keres ez itt?
- Haver, az aerobik csoport egy emelettel lejjebb van. - szólalt meg Vee.
- Ez a Duci-Duma csoport? - kérdezte Shaun.
- Igen. - mondtuk kórusban.
- Akkor jó helyen járok. - ezzel leült a székre, pontosan velem szemben. Beszélni kezdett, miközben vette lefelé a kabátját. - Ma csak fél órát tudok maradni, de legközelebb itt tudok maradni, ameddig csak akarjátok. - a csoport nőnemű tagjai egyöntetűen hördültek fel, mikor Shaunról lekerült a kabát. Egy fehér felsőt viselt és azt hittem, ilyen csak a könyvekben van, de tényleg kirajzolódtak a kockáinak a körvonalai. Mikor rájöttünk, hogy milyen vágyakozó hangot is adtunk ki igyekeztünk minél hangosabban köhögni ezzel feledtetve mennyire viselkedtünk idiótán az elmúlt három másodpercben. - Szóval - kezdett bele Shaun, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna, de a szája sarka akaratlanul is meg-megrándult, ami arra engedett következtetni, hogy nem sikerült átvágni. - Szeretném, ha mindannyian egyesével bemutatkoznának, elmondanák, miért szeretnek idejárni, hogy érzik ebben a pillanatban magukat és, hogy hány kilók.
- Mekkora egy pöcs. - szólalt meg Gavin. - A túlsúlyosok sosem mondják meg, mennyit nyomnak, főleg nem a nők. - oktatta Gavin, mire mindannyian egyetértően bólogattunk.
Ez mintha kizökkentette volna Mr. Tökéletest és megszeppenve pillantott ránk.
- Nem akarlak Titeket megsérteni, de tudnom kell. Így tudok nektek segíteni és ez közöttünk, barátok között marad. - biztatóan pillantott ránk, de a többiek dacosan elfordították a fejüket, ezzel is kifejezve néma tiltakozásukat. Shaun rám pillantott és reménykedve húzódott mosolyra a szája. Tudtam, hogy csak rám vár. Nagyot sóhajtva vettem erőt magamon és kezdtem bele a mondandómba.
- Lilo vagyok...túlevő. - tettem hozzá Vee szokásos jelzőjét. - És azért szeretek ide járni, mert olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik olyanok, mint én. Nem kell behúznom a hasam, ha belépek ide, nem kell úgy ülnöm, mint aki karót nyelt, hogy ne látszódjanak a zsírpárnáim, mert itt mindenkinek van és megértik, sőt irigykedve néznek egy másik kövér embert, ha annak a személynek kevesebbszer fodrozódik a hasán a felesleg. Rendkívül sok szeretet kaptam három hónap alatt, mióta idejárok és igen, most ebben a percben is úgy érzem, hogy szeretet vesz körül és emiatt felhőtlenül boldog vagyok. - mosolyogva néztem körbe a barátaimon, akik ugyanolyan boldogan pillantottak rám. - Oh, igen és hetvenhat kilogrammot mutat az a rohadt mérleg, ha ráállok.
Vee bátorítóan ragadta meg a kezem majd Ő is belefogott, aztán Gavin következett. Rengeteget nevettünk, én személy szerint sokszor pityeregtem is, hiszem olyan jó érzés volt nézni, ahogy öt bizonytalan, magába zárkózó ember így megnyílik és olyan titkokba avat be téged, amit korábban Ő maga sem gondolt volna.
- Kelly vagyok. - szólalt meg csendesen. - Azért szeretek idejárni, mert itt vannak a barátaim. Nem vagyok túl népszerű és kedvelt az osztályban, sokan csúfolódnak rajtam amiért így nézek ki és én elhittem. Elhittem azt, hogy tényleg baj az, ha kilencvenhárom kilót nyomok. Elfogadtam azt, hogy bennem van a hiba és sosem leszek megbecsült ember, mert így nézek ki. Aztán ráakadtam erre a csoportra, az anyukám erősködött, hogy jöjjek el, mert sose lehet tudni. És örülök, hogy így tettem. Ez a négy ember tanított meg arra, hogy szeretnem kell magam és, hogy sohasem leszek egyedül, mert lesznek emberek, akik átlátnak a feleslegen és megismernek engem és elfogadnak olyannak amilyen vagyok. - itt már szabályosan potyogtak a könnyeim. Serényen nyeldekeltem, hüppögtem, a kezem a számhoz tapasztottam így tompítva a hangot. -  Jaj, Lilo ne sírj. - mosolygott rám könnyein keresztül Kelly.
- Akkor ne mondj ilyeneket. - förmedtem rá minden indulat nélkül. Felnevettünk, majd Gavin akárcsak egy nagy mackó erősen magához szorított.
- Mabel vagyok. Én is rendkívül szeretem ezt a társaságot, nagyon sokat nevetünk magunkon, egymáson, amire gondolunk. Komolyan mondom, hogy egy csodás közösség alakult ki. Száztíz kilogramm vagyok. - Shaun javára legyen írva, hogy egy arcizma sem rándult meg. - És én most szégyellem magam. - és ezzel már megállíthatatlanul zokogni kezdett. Döbbenten pillantottunk egyikünkről a másikra, majd se szó se beszéd felpattantunk és Mabelhez rohantunk, kivéve Gavint, aki ülve maradt és sorosan markolta a nő kezét. Vee és én Mabel egy-egy vállát szorongattuk, míg Kelly mellé térdelt és megnyugtatóan próbálta csitítani.
- Miért szégyelli magát? - kérdezte Shaun csendesen.
Mabel három hatalmas lélegzetet vett, majd egy szuszra kiadta magából.
- Mert amióta beléptem ebbe a terembe csak arra tudok gondolni, hogy milyen jól néz ki az a kurva műanyag csirke. - ezután csend borult a teremre aztán megtörtént az, amit nem akartam: elkezdtem kegyetlenül röfögni.
- Jaj, kicsim! - öleltem át erősen a nyakát. - Nekem a burgonyák tetszenek. - nevettem fel hangosan.
- Én is megenném azt a két brokkoli alakú francot, pedig gyűlölöm azt a zöldséget. - szólalt meg Gavin. Még tíz percig álltunk így furcsán ölelve, tartva egymást, közben még nevettünk, esetleg sírtunk. de biztos támaszt nyújtottunk egymásnak és azt hiszem ezt jelenti a feltétel nélküli szeretet.
- Köszönöm, hogy őszinték voltatok velem. - szólalt meg Shaun miután mindannyian már felöltözve álltunk a Központ csarnokában. - Jövőhéten ugyanekkor?
- Persze, ahogy szoktuk. - felelt Mabel. Shaun intett majd kilépett a londoni éjszakába.
- Szerintetek egy tízes skálán mennyire tart minket idiótának? - kérdeztem. Szorosan álltunk egymás mellett így, öten és megbabonázva néztük a fitnesz-gurunk távolodó alakját.
- Ahol a tíz a totál őrült?
- Természetesen. - feleltem Kellynek.
- Akkor emberek, tíz és végtelen között bárhová besorolhat minket. - nevetve furakodtunk ki az ajtón, majd mindenki elindult a maga útján.
- Jövőhéten? - kiáltott Gavin.
- Sima! - ordított Vee mielőtt befordult volna az utcasarkon.
Széles mosollyal az arcomon indultam hazafelé. Találkoztam négy fantasztikus emberrel, akik véleményem szerint valamilyen módon hatással voltak rám, az életemre és remélhetőleg mindig is a részesei maradnak valamilyen formában. És ettől a tudattól boldog voltam, felhőtlenül boldog.

2015. január 17., szombat

Tizenötödik fejezet.

Utáltam vásárolni.
Ezzel a kijelentéssel talán nem vagyok a női társadalom jogos és megbecsült tagja, de pont hidegen hagy. Sosem voltam az a típus, akinek a boldogságtól és az "újabb-felesleges-dolgot-veszek-amit-majd-később-bedobok-a-szekrényem-hátuljába" érzéstől felszökik a vérnyomása és egy egyfajta extázis veszi kezdetét. És egy kicsit sem gondolom úgy, hogy bennem lenne az az idézőjeles hiba. Régebben, mikor apám még a Kicsi Tökmagjának hívott, már akkor sem éreztem feltétlen szükségesnek, hogy anyámmal egy órát töltsek azért, hogy maradéktalanul feltöltsük a hűtőnket. Inkább elvállaltam az egyre gyarapodó üres madáretetők feltöltését és elgyalogoltam a kis falunk másik végére megnézni, hogy nagymamám beszedte-e a vérnyomáscsökkentőjét.
Nos, ennyire nem szeretek vásárolni. Legyen szó élelmiszerről, bútorokról vagy ruháról. Az utóbbiról ne is beszéljünk, mert csak a régi, avas sebeket tépnénk fel vele.
Ennek ellenére itt állok London legnagyobb bevásárlóközpontjában, ahol a gyémánt karkötőn át egészen a WC keféig bármit - és a bármi alatt bármit kell érteni - megvehetsz, persze ha van rá elég kereted. Én pedig ezen a szokatlanul kellemes, napsütésben gazdag szombat délelőttön itt poshadok több száz emberrel ebben az üzletben és a matracok véget nem érő kínálata közül próbálom megtalálni azt az egyet, ami megfelelő.
Kicsit sem érzem rohadt igazságtalanságnak az egészet.
- Haza akarok menni. - nyögtem halkan a mellettem kullogó, szokatlanul csendes Milonak.
- Támogatom. - szólt vissza félvállról, de még csak rám sem pillantott. Szótlanul egy műanyag banánszeletelőhöz lépett és csendesen tanulmányozta. Csak úgy áradt belőle a feszültség és a legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, miért ez a nagy letargia. Tegnap volt a randija Cadyvel, akivel SMS-ben megtárgyaltuk, hogy a randijuk - lány szemszögből - tökéletesre sikeredett. Ezért is voltam tanácstalan éjszaka, mikor Milo elfelhősödött, ingerült arccal lépett be a lakásba és a Hogy sikerült? ugyancsak kedves és érdeklődő kérdésemre egy olyan pillantással válaszolt, aminek következtében úgy éreztem, mintha újra meghalt volna a teknősöm - és az rohadt pocsék érzés volt, csak, hogy tisztázzuk az érzelmi viszonyokat. Egy Lass mich in Ruhe! felkiáltással berontott a szobájába és ki sem bújt az odújából másnap reggelig, mikor is elém lépett, hogy most azonnal fejezzem be a kávézást és vigyem el bárhová, csak ne maradjon ebben a nyomasztó környezetben. Ennél a résznél a lime zöld nappalinkban álltunk és nem tudtam elképzelni, hogy tarthatja bárki is ezt a színt nyomasztónak, de inkább nem kérdeztem semmit, csak fogtam az autó kulcsait és egyenesen ide hajtottam.
Azonnal megbántam a döntést.
- Mikor fogjuk megbeszélni, hogy mi történt tegnap este? - kérdeztem csendesen, miután a háta mögé lopóztam. Gyengéden a hátára simítottam a kezem, hátha enyhíteni tudom valahogy a feszültségét.
- Tudod, ha végre adnál magadra és végérvényesen lemondanál az éjféli evésekről neked is lenne szerelmi életed és nem csak engem cseszegetnél! Foglald el magad és hagyj békén, világos? - támadt rám hirtelen megfordulva és még a szó is belém fagyott. Ellenséges szavai savként maró könnyeket csalogattak elő belőlem. Nem csupán azért, mert fájtak azok a szavak, hanem, mert ezeket pont Milo mondta.
Bassza meg, ha valakinek szar randija volt egyszerűen sír vagy hokizik egyet a mosdóban egy PlayBoy magazin társaságában, nem pedig vérig sérti hetvenöt súllyal bíró barátját, aki minden bűntudat nélkül lekever neki egy olyan Ohrfeiget, hogy a füle hét napig cseng utána.
- Kurvára elegem van, hogy úgy viselkedsz néhanapján, mint egy negyven éves klimaxos nő! - morogtam vissza ingerülten, könnyektől fulladozva, majd faképnél hagytam.
Még, hogy szerelmi élet. Egy dolog van, ami rosszabb a nem létező szerelmi életnél, mégpedig a plátói szerelem, főleg úgy, hogy ezt a híres-neves érzést Platón alkotta meg az olyan kapcsolatra még az ókori Görögországban, mikor egy negyven éves nős férfi nem jöhetett össze egy húsz éves palival, ami korábban teljesen normálisnak számított. Jó, az én esetem egy kicsit sem hasonlít ehhez a homoszexuális helyzethez, mégis erősnek érzem a szerelem szó használatot az ilyen és ehhez hasonló esetek során, hívjuk egyfajta ragaszkodásnak vagy vonzódásnak. Mégis elemi erővel tör rám Liam hiánya.
Igen, Liamről van szó.
Úgy érzem magam, mint valami elcseszerintett tini, aki a Bravo magazin címlapjai alapján választja ki az aktuális szerelmét és pöröl az apjával, mert az nem engedi meg neki, hogy tizenhat évesen varrasson magára egy tetoválást. Komolyan, ha ennél mélyebbre süllyedek eljutok arra a szintre, hogy Lola néven írni kezdek egy Liam fanfictiont. Na akkor viszont önként lövöm magam agyon. Fogalmam sincs, hogyan alakult ki bennem mindez. Hiszen hét hónapja azt sem tudtam, ki Ő - mármint persze újságokban láttam és a munkám miatt találkoztam már a személyével, de ezen kívül nuku. Két hónapja mondhatom azt, hogy ismerem és akkor is meg tudtam volna ölni. Erre tessék! Egy éjszaka kellett ahhoz, hogy az érzéseim és a véleményem száznyolcvan fokos fordulatot vegyenek és gyökeresen megváltozzanak. És a legrosszabb, hogy mindez egyáltalán nem zavart.
Zavarnia kellett volna. Végül is, ki hallott már olyat a spanyol szappanoperákon kívül, hogy a nagy ellenségek szeretők lesznek? Hagyjuk már, még egy Bollywood-i filmnél is kényszerforgatókönyvnek tűnik. Természetesen nem akartam a barátnője lenni, a felesége meg pláne nem, egyszerűen...egy tűrhetőnek nevezett kapcsolatnak örültem volna. Isten a megmondója, miért gondolkodom állandóan rajta, hogy mit csinál, mire gondol, hogy hogyan érzi magát, hogy mit miért tesz - szerintem ez a teljes agyhalottság rövid összefoglalója.
A barátja akartam lenni, de nem engedte.
Nagyot sóhajtva, az érzelmeim szempontjából még mindig tisztázatlanul feküdtem le az első matracra amit megláttam. Lábaimat keresztbe téve, csukott szemmel elmélkedtem a helyzet miértjeiről.
Miért Ő?
Miért én?
Miért most?
Miért így?
Ezt el kell temetnem magamban. Nem mehetek úgy a közelébe, hogy tudatában vagyok annak, hogy folyamatosan rá gondolok. Ez így tökre abszurd! És amilyen szerencsétlen vagyok, Ő is megtudná, hogy mindig csak Ő jár az eszemben és még mélyebbre süllyednék.
Miért utálsz engem ó, magasságos univerzum?!
Ez most már tényleg nem mehet így tovább. Miben reménykedem egyáltalán? Hogy egyik napról a másikra talán kinézek valahogy, aztán felfigyel rám és élünk boldogan? Ugyan már. Beteges. Megvan! Minden Liammel kapcsolatos gondolatom után fizetek magamnak egy fontot, amit aztán bármire elkölthetek.
Ez így nem rossz. Igen. Talán még egy új egeret is tudnék magamnak venni, vagy mondjuk egy könyvet, vagy ha nagyon sokszor jut eszembe Lia...azaz Akinek-Tilos-Kimondani-A-Nevét, akkor talán meg tudom venni magamnak azt a kockás inget, amit kinéztem.
Hmm, nem is olyan rossz dolog ez a hirtelen jött érzelmi hullámvasút.
- Elnézést, hölgyem! - riasztott fel egy hang. Hirtelen pattant ki a szemem és a mellettem álló bolti kisegítőre pillantottam. - Fel tudna kelni az ágyból? Rengetegen várnak még arra, hogy kipróbálhassák. - magyarázta én pedig egy főtt rákéhoz hasonló ábrázattal tápászkodtam fel.
- Nem olyan kényelmes ám, mint hiszik. - nyögtem ki zavartan és a következő matrac felé vettem az irányt.
Ekkora égést! Ezzel a gondolattal a következő fekvő alkalmatosságra vetettem magam. Próbáltam teljesen kiüríteni az agyam - erre nagyapám poénosan megjegyezné, hogy az nem lenne nehéz. Tehát, próbáltam nem gondolni semmire és senkire sem, főleg nem. Az a gáz, hogy ez tiszta fordított pszichológia. Nem akarok rá gondolni és ahogy ezt el is mondom magamnak, egyből Ő jut az eszembe. Ez teljesen a Ne gondolj az elefántra! szisztéma. Ahogy kimondják a mondatot, te azonnal egy hét tonnás, nagyfülű, ormányos állatot látsz magad előtt.
Így tartoztam saját magamnak röpke két másodperc alatt három fonttal.
- Elnézést, hölgyem! - nem létezik más megszólítás? - Sikerült választani? - kérdezte ugyanaz a srác, aki néhány perccel korábban kitaperolt.
- Ami azt illeti ez a matrac nagyon kényelmes. - mondtam elmélázva, közben akarva-akaratlanul végigsimítottam a matracot.
- Tökéletes választás! - lelkesült be a srác és nyomatni kezdte azt a bolond áruházi dumát, amit valójában még Ő sem ért, de be kellett nyalnia töviről-hegyire, akkor meg már villog vele egy kicsit. -Nos, ennek a matracnak a kifejlesztése húsz évet vett igénybe. Képzelje csak el! Húszat! - a végén a hangja az egekbe szökkent és a gondolataim arra terelődtek vajon, ha hozzá vágom ezt a súlyos matracot befogja a száját? - Ennek a matracnak számos előnye van a többivel szemben. Jobb a szellőzése, kényelmesebb, és nincsenek nyomáspontok, mivel a matrac valamennyi rugója saját zónával rendelkezik, ahol kifejtheti hatását és alátámaszthatja a testet. És azt tudta, hogy éjszakánként egy liter vizet izzadunk? - Istenem, fogd már be!
- És azt tudod-e hapsikám, hogy ilyen dumával sosem lesz csajod? - gondoltam magamban egy jó nagy adag szarkazmussal, de a legrosszabb, hogy képtelen voltam kontrollálni magam, így hangosan ki is mondtam. Csak reménykedni mertem abban, hogy a fiú nem változik egy őrjöngő vadállattá, mikor valaki indokolatlanul megsérti.
- Ami azt illeti van. - ilyenkor akarom magam tökön lőni... - És nekünk is ilyen matracunk van. Tökéletes pároknak, mivel a mozgást nem terjeszti tovább. Annyira tökéletes, hogy észre sem vettem, hogy a párom mellettem vajúdott, csupán reggel!
És még veled van? Ilyenkor nem értem én miért vagyok még mindig egymagam.
- Házhoz szállítás van? - kérdeztem gyorsan a szavába vágva, nehogy a végén kiderüljön, hogy a gyermekük is egy ilyen matracon jött a világra, valamint, hogy milyen jó, hogy egy ilyenen, mivel a méhsejt alakú habszivacsok tökéletesen felszívták a magzatvizet és a vért. Khm, jó éjszakát kívánunk!
- Természetesen. Ebben a méretben óhajtja? - vette elő hivatalos modorát és egy nagy köteg szállítólevelet varázsolt elő a hátsó zsebéből.
- Igen, ebben tökéletes lesz. - feleltem mosolyogva és mellé léptem. Kitöltöttük a papírokat, lediktáltam a címemet, megbeszéltük a pontos időpontot, mikor is érkeznek a fuvarosok. - Köszönöm a segítségét... - gyors pillantás a névtáblára, és csak remélni mertem, hogy nem cserélte ki valamelyik munkatársával az egyen pólót, mint ahogy az autószerelőknél szokás - Hunter.
- Az üzlet nevében köszönöm, hogy minket választott. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok. - mondta szertartásosan, majd se szó, se beszéd ellépett mellőlem és egy másik gyanútlan embert szólított le, mondván Ő tisztában van-e azzal mennyit izzadunk egy éjszaka.
- Ez kattant. - motyogtam magamban, miközben a kocsikulcsért matattam a táskámban. Ennek ellenére elégedett voltam a mai nappal, attól függetlenül, hogy eljutottam arra a pontra, hogy a legjobb barátomat egy illatos ibolya alá kívánom, hiszen teljesítettem még egy tételt a Bakancslistáról!
- Hé, Lilo! - csendült fel mögöttem Milo rekedtes hangja. Fél fejjel a táskámban megdermedtem a hangjában megbúvó érzelmek miatt, aztán erőt vettem magamon és felé pillantottam.
- Hogy én?! A szerencsétlen egyedülálló?
- Beszélni szeretnék veled erről az egészről. - mondta a padlót fixírozva.
- Nem hiszem, hogy ráérek. - nem akartam annyira megbántani. Csak annyit szerettem volna, ha Ő is érzi, mennyire fájtak a szavai. Hát olyan nagy bűn ez? - Lehet, hogy van egy újabb vakrandim a húsosztályon, azt viszont nem késhetem le. - indultam el a kijárat felé, ám hirtelen Milo elkapta a karom.
- Ne csináld ezt! Ne add itt a jégkirálynőt Lilo. Te is tudod mennyire utálom, ha fogod magad egy apró szóváltás után és addig nem veszel tudomást az emberről, míg meg nem jön a kedved újra megszólalni. Mennyire igazságos ez szerinted? - sziszegte mérgesen a fülembe és meglepően erős szorításba zárta az én gyenge karomat.
Elöntött a harag. Mit képzel ez az elkényeztetett strici?! Hogy nekem nem rossz? Hogy nekem nem fáj soha semmi? Azért mert alkalomadtán elejtek egy vicces megjegyzést a súlyommal kapcsolatban, amin röhögök, akkor már mindent lehet rám mondani? És, amikor nem úgy reagálok ahogy az megszokott, már én vagyok a szar és nekem kell bocsánatot kérni? Ennek ellenére nem akartam balhét az üzlet kellős közepén matracokkal, párnákkal és emberekkel körülvéve. Még a végén valamilyen eszeveszett párnacsata alakult volna ki, amiről még anno tíz évesen álmodoztam. Nem hiányzott nekem az, hogy a börtönbe kerüljek, mert megöltem Milot egy antiallergén párnával.
- Nem akarok veled veszekedni. - mondtam halkan. A francokat nem! Minden idegvégződésem meg akarta mondani neki a frankót, de elképesztő mennyire nem bíztam az idegeimben. - Indulnod kellene Cadyhez.
Láttam az arcán, hogy mondani szeretne valamit, de aztán visszafogta magát és nem tett semmit sem, csupán megigazította a haját, az öltözékét és egy mosolyt varázsolt az arcára.
Nem tűnök jó barátnak, ha azt mondom ez fájt. Nem mondhatom, hogy ez mindennél rosszabbul esett, mert ugye, akkor én lennék a gyökér. Pedig így van. Inkább elmegy egy randira, minthogy megbeszélné a problémáit azzal, akivel él! Mennyire logikátlan már ez az egész?! Vagy ezt csak az egyedülálló banyák nem értik? Istenem, úgy beszélek, mint aki túl van a negyedik X-en.
- Tudod, Milo azt hittem mi barátok vagyunk. - mondtam hirtelen, miután már hátat fordított nekem és indulni készült. Miért nem tudod befogni Lilo? Miért kell mindig a végén belökni egy akkora bombát, ami akár mindent elpusztíthat és tönkre tehet?
- Nagyon jól tudod, hogy azok vagyunk.
- A barátok nem mondanak egymásnak olyanokat, mint Te az előbb. Megbeszélik a gondjaikat, bármi legyen is az. - megint könnyes lett a szemem. Van erre valami tréning, hogyan bírjunk ki bármit zokogás nélkül? Mert akkor jelentkeznék. - Ennek ellenére, ha megkérdezek valamit, ami talán az életedre nagy hatással van ellöksz magadtól minden ok nélkül. Te is tudod, hogy érdekel mi van veled és, ha valamit nem akarsz egyből elmondani, otthagylak és megvárom, míg te magad készen nem állsz rá. De Te mikor kérdezel meg bármit is tőlem? - itt meg kellett állnom, hogy a lélegzetemet lecsillapítsam és, hogy egy zsepivel megtöröljem a szemeimet. - Vagy úgy gondolod, hogy nekem nincs valódi életem? - nevettem fel keserűen. - Nem kérdezed, hogy van-e valakim, pedig lehet, hogy van. Nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, mivel úgy gondolod, hogy nekem csak egy hangulatom van. Vagy valójában nem is érdekel?
- Te is tudod, hogy érdekel...csak...
- Csak mi? 
- Nem tudom. - morogta maga elé.
- Hát oké. - mondtam lezseren és vállat vontam. - Ha van valami jó kifogásod érdekelne. - ezzel a mellkasához nyomtam a kulcscsomót és elsétáltam a legközelebbi buszmegállóig.
Hogy miért adtam oda azt a fránya kulcsot?
Mégis csak a barátom, nem hagyhattam, hogy gyalog sétáljon át a fél városon egy randi miatt. Igyekeztem nem gondolni semmi rosszra. Nem akartam visszajátszani magamban a boltban történteket, mert tuti lekeverek magamnak egyet, mert rájövök, hogy úgy viselkedtem, mint egy troll vagy, mint egy féltékeny picsa. Egyik sem billenti a javamra a Jó arc mérleget. Öt megállóval később leszálltam és a búvóhelyem felé meneteltem.
Heinrich Antich Antikváriuma.
Igazán ötletes, nem igaz? Mikor ideköltöztem a fősuli miatt, még tizennyolc évesen, akkor találtam rá erre a helyre. Valójában egy postát kerestem, hogy kifizethessem a tankönyveimről szóló csekket, de egyet sem találtam így benéztem ide, hogy útbaigazítást kérjek. Hadd ne mondjam, hogy leragadtam itt és majd csak másnap fizettem ki a pénzt - és ebben nem csak az játszott közre, hogy egy könyvekkel teli csodaországba csöppentem, hanem az is, hogy Herr Heinrich német volt! És mire van szüksége egy otthonától távol lévő akkor még kislánynak? Mindig is támogatott és bizalommal fordulhattam felé bármi is történt velem. Ezért is jöttem hozzá; beszélgetni, kávézni meg persze azokért a fantasztikus süteményekért.
Mindig is imádtam antikváriumba járni, az a hangulat ami ott uralkodik, mindig is képes volt magába szippantani. Régebben, mikor még Németországban laktam, akkor is gyakran látogattam az ilyen létesítményeket. Elég gyakori volt, hogy akkori csóróságom miatt semmit sem vettem, csupán végig  simítottam a könyvek gerincét, megsimogattam őket, megbabonázva átrajzoltam a borító mintáit és a rajta lévő címet, belépjük lapoztam, magamba szívtam azt a valódi könyvillatot és beszéltem hozzájuk. Igen, ez is betegesen hangzik, de ezen már igazán nem kellene meglepődni!
- Guten Morgen, Fräulein Fitzberg! - köszöntött széles mosollyal Heinrich úr, akinek szakállában szokásához híven süteménymorzsák bújtak meg. faragott botjára támaszkodva emelkedett fel az ablak előtt terpeszkedő karosszékéből.
- Guten Morgen! - köszöntöttem vidáman és szélesre tárt karjaiba vetettem magam.
- Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben hellyel kínált. Eleinte nagyon fura volt számomra, hogy egy német emberrel német állampolgárként angolul beszélek, de mivel már Miloval is így szoktam meg és csak az igazán fontos dolgokat tárgyaltunk meg németül, valamint valljuk be; mindannyiunkra ráfért az a gyakorlás.
- Egész jól, köszönöm. És Önnek, hogy szolgál az egészsége? - kérdeztem, de már a kiselejtezett könyvek kupaca előtt térdeltem és próbáltam megkeresni az új kedvenc könyvemet.
- Köszönöm kérdésed, kedves. - láttátok ezt a tripla alliterációt? - A feleségem még mindig próbál leszoktatni a kávéról, a pipáról meg a kártyázásról. - nevetett fel öblösen és már meg is gyújtotta a pipáját.
- Ahogy látom, még nem sikerült neki. - kacagtam fel jómagam is.
- Huszonhárom éve próbál. - szólalt meg elmélázva. - Mikor adja már fel? - kérdezte ismét mosolyogva és az ablak mellett álló fotelbe ereszkedett.
- Ugyan! Ismerhetné már a feleségét és a híres női kitartást! - mire a férfi csak nevetett.
- Miről beszélsz? És, hogy van a párod? - kérdezte néhány perc csend után, amit az én pakolásom zaja töltött ki.
- Heinrich, ön is tudja, hogy nincs senkim. Múlthét óta cseppet sem változott a helyzet. - tettem hozzá egy figyelmeztető pillantás kíséretében, remélve, hogy nem zaklat tovább ezzel a témával.
- Lárifári! Az a Milo gyerek... - mondta elgondolkozva. Gondolom próbálta maga elé képzelni a srácot. - Van bennetek valami közös. Ezt bizton állíthatom. A sógornőmnek is én szereztem udvarlót, mondjuk Ő meghalt a világháborúban, de talált mást. A lényeg. - köszörülte meg a torkát. - Biztos van bennetek valami közös. - nagyon belelendült ebbe a Szerezzünk egy pasit Lilonak témába.
- Azon kívül, hogy mindketten németek vagyunk, nem sok. - mondtam egy kissé mérgesen és talán a kelleténél nagyobb erővel tettem vissza a könyvet a dobozba. - Bocsi könyv! - ezzel megsimogattam a bántalmazott könyv fedelét.
- És szeretnéd, ha több közös lenne bennetek?
- Micsoda? - nevettem fel a megszokottnál magasabb hangon. - Még, hogy az én fantáziám szárnyal!
- Látom, erről nem szeretnél beszélgetni. - szólt elmélázva. - Mégis, érdekelne, hogy hogy van az úrfi. - ezzel nagyot szippantott a pipájából, én pedig teljesen megfeszültem miatta.
- Egész jól. - feleltem végül és az öt megszerzett könyvvel feltápászkodtam a földről.
- Akkor te miért nem vagy jól?
- Én tök jól vagyok. Tényleg. - tettem hozzá nyomatékosítás kedvéért. - De tényleg. Jól vagyok, tényleg.
- Még egy tényleg után el is hiszem neked, kedves. - kuncogott mindent tudóan.
- Tényleg. - mondtam most már én is én is őszintén mosolyogva és a kasszához léptem. - Megcsinálom én, rendben? - kérdeztem, majd választ sem várva beütöttem az első könyv árát.
- Köszönöm. - lehelte. - De mikor válaszolsz végre?
- Mire is? - akárcsak egy kezdetleges Alzheimer-kóros nénike.
- Arra, hogy te miért nem vagy most jól. Nem mosolyogsz. - egy kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra. - Nem nevetsz.
- Ha-ha-ha. - nyögtem ki akadozva.
Heinrich csak az ég felé fordította az arcát. Talán abban reménykedett, hogy egy angyal alászáll és egy kis papírost nyújt át, amin a női lélek rejtelmei és azok megoldókulcsai találhatóak. Hát azt várhatta.
- Kis kicsi Affe! Megbántott téged az a fiú? - kérdezte gyengéden, majd reszkető lábaival mellém csoszogott. Fél karjával a mellkasára vont és úgy is tartott.
- Meg. - mondtam egyszerűen. Kár lett volna tagadni, azok a kis mocskos könnyek úgyis elárultak volna.
- És mégis mivel? - kérdezte majd a karosszékek felé terelt. Miközben meséltem, mi is történt az üzletben a saját tempójában sürgött-forgott. Kávét hozott, süteménnyel teli tányért tett a kettőnk között álló kis dohányzóasztalra. Elmeséltem a hónapokkal ezelőtti hasonló eseteket, amikről már nem vettem tudomást, mégis tüskeként szúrtak. Elmondtam, mennyire fájt mindez, de mégsem tudok ellene tenni semmit sem, mivel a verést kizártam, mert azzal kockáztatnám az Ő munkahelyét és az én priusz mentes életemet.
- Már miért ne tudnál tenni ellene? - tette fel a kérdést.
- Most verjem meg? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Dehogy! - nevetett fel. - Próbálj meg vele beszélni.
- Hát ennyire nem figyelt rám? Nem lehet vele! Folyton eltűnik és rám ordibál.
- Mintha a te temperamentumod, nem hasonlítana egy vérbeli spanyoléhoz. - tette hozzá komoly arccal, amiből már sejtettem, hogy egy komoly beszélgetésre várhatok. - Tudod, mi férfiak vagyunk a kemény mag. - mibe keveredtem Só törő Szent János? Vagy ez nem is így van? - Nehezen adjuk ki az érzéseinket, Lilo. Ezt el kell fogadnod.
- De...
- Most még nincs de. - szakította félbe mentegetőzésemet és gyengéden a fejem búbjához érintette a faragott botot. Ebben a pillanatban megint előtérbe került a Mese-agyam és úgy éreztem magam, mint Simba, mikor az a bolond majom fejbe vágta. Szokásomhoz híven megint nem jutott eszembe a majom neve, ami rohadtul idegesített! - Muszáj elfogadnod a döntéseit, az érveit, hidd el tudja, mit miért tesz, még akkor is, ha te nem látod értelmét. - Charlie volt talán? Jesu Christi, dehogy! Az egy teljesen más téma. - Nem fog ellökni magától, ettől egy cseppet se félj, sőt, mindez még közelebb hoz benneteket egymáshoz.
- Miből gondolja ezt? - kérdeztem.
- Tudod, réges-régen, mikor még apád gatyájában sem voltál. - kuncogott fel vidáman s vele együtt én is. - Két fiatal találkozott a háború kegyetlen, borús világában. A lány született arisztokrata volt, bár mondjuk a fiú sem a panaszkodhatott. Egymásba szerettek és elhatároztak, hogy amint vége a háborúnak semmi sem állhat az utukba. Azonban a fiút egyik napról a másikra frontra szólították.
- Úristen. - nyögtem ki elhalóan.
- Nem mondta el neki. - súgta halkan. - Nem tudta, képtelen volt rá. Majd csak aznap vallotta be a lánynak könnyek között, hogy elmegy és nem tudja visszatér-e valaha. Ilyenkor szoktak hallgatni a férfiak Lilo Az igazán komoly dolgoknál, nem a kis vizet zavaró ügyeknél, higgy nekem!
Az érzelmektől képtelen voltam megszólalni, így csak egy bólintásra futotta tőlem. Ezután nem szólaltunk meg. Csendben elfogyasztottuk a kávénkat, a süteményt. Azt hiszem az, hogy nem jutottam szóhoz és az agyam cigánykerekeket vetett, még távolról sem fejezte ki teljesen azt a hatalmas katyvaszt, ami akkor lezajlott bennem. Áthatóan néztem az öreg bácsit, próbáltam elképzelni fiatalon, bájosan, csibészen úgy, mint akiben zubog a friss vér és mindig tettre kész. Aztán megpróbáltam magam elé vetíteni azt a képet, mikor tudja, hogy az élete megváltozott csupán azáltal, hogy meglátta azt a nőt, akitől valójában él és szárnyal a lelke. De ki volt az a lány? Őszintén szólva, képtelen lettem volna elképzelni a feleségét úgy, ahogy a képzeletemben megelevenedett. Egy kacér, bátor fiatal lány, aki képes feláldozni az addigi megszokott életét egy szikra miatt. Nem is tudom, ez egy kicsit sem vall Frau Miriamra. Vajon azt a lányt vette el, akit szeret? És, ha nem, szereti-e még, gondol-e rá néhanapján? És mi történhetett a lánnyal? Él még egyáltalán? Vajon Ő gondolt-e Heinrichre évekkel később is? A meghatódottságtól könnyek gyülekeztek a szemeimben és igyekeztem minél hamarabb eltüntetni a nyomokat. Heinrich időközben pipára gyújtott én pedig elpakoltam a kifizetett könyveket a táskámba. Néhány percig még szótlanul ültem vele szemben és izgatottan doboltam a lábammal, akár egy kisgyermek, hogy mikor folytatódik már végre az esti mese. És én ültem és ültem, míg Ő pipázott és egy memoárt lapozgatott.
Az elbocsátás néma, ám annál kifejezőbb formája.
- Köszönöm a tanulságos mesét, Heinrich. Igazán. - ezzel arcon pusziltam az öreget, majd gyengéden megsimítottam a szakállát, hogy eltüntessem a morzsákat.
- Szervusz, kicsi Affe. - puszilt meg Ő is, majd a pipájával foglalatoskodott.
- Herr Heinrich! - szóltam vissza már az ajtóból. Meg akartam kérdezni. Tudni akartam, hogy az a lány, akiről a történet szólt, az az a lány-e, akit feleségül vett és leélt vele egy életet vagy sem?
- Igen? - azonban inamba szállt a bátorságom, így szótlanul toporogtam az ajtóban. - Majd máskor, rendben? Egyszer elmesélem. - mosolyogva bólintottam. Elképesztő izgatott voltam, kíváncsi voltam a történetre. Igazából nem tudtam elképzelni a feleségéről, Miriamról, hogy egy életen keresztül kitartana a szerelme mellett. De ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a "prológus" alapján? Elméleteket gyártva tértem haza és még akkor is csak ezen járt az eszem, mikor megjöttek a matraccal, akkor is, mikor elmentek, meg akkor is, mikor ebédet főztem, majd mikor vacsorát.
És Milo még mindig nem jött haza.
Rendkívül féltem, aggódtam érte. Mi van, ha már soha  nem jön haza és úgy váltunk el, ahogy? Képtelen lennék megbocsátani akkor magamnak. Fel s alá mászkáltam a nappaliba és reméltem, hogy Milo akkor lép be az ajtón széles mosollyal az arcán, megöleljük egymást és tudomást sem veszünk erről a mai összeszólalkozásról.
De nem tette.
Remegő kezekkel tárcsáztam Őt, minimum ötször, majd Cady következett.
- Szia, Lilo. - csendült fel vidám, gondtalan hangja. - Mi újság?
- Ööö, semmi veled? - kérdeztem vissza automatikusan, Végső soron nem ronthattam rá, hogy Hol van Milo?! - Milyen volt a randi? - ha esetleg ott furcsán viselkedett, talán Cadyvel ki tudunk találni valamit közösen.
- Egyszerűen fantasztikus! Nem hittem volna, hogy túl tudja szárnyalni a tegnap estét. - ó, öcsém. Akkor ezt most nagyon benéztem.
- És nem viselkedett furán? Nem mondott semmit sem?
- Hát, a végén nagyon sietett, de nem mondta meg miért. De ezen kívül minden rendben volt. Miért? Van valami baj?
- Micsoda? - kérdeztem hisztérikusan és képzeletben felrúgtam magam. - Pff! Dehogy. Áh, kizárt. - gyerünk Lilo, ennél nem adhatnád világosabban a tudtára, hogy nyakig vagy a szarban.
- Biztos? - kérdezte bizonytalanul, szerintem még ő sem kajálta be ezt a szar dumát.
- Persze-persze. Csak néha szokott így velem szórakozni, hogy eltűnik egy időre, de kihagyta a vacsorát, ami ritka. - így van Lilo, beszélj faszságokat, hajrá!
- Hát, rendben. - mondta lassan, mintha félne lerakni a telefont. Talán attól tartott, hogy mozgósítom a rendőrséget, meg a kommandósokat.
- Okéés, akkor szia! - mondtam gyorsan és villámsebességgel nyomtam ki a telefont, amit hasonló gyorsasággal dugtam az egyik díszpárna alá.
Semmi pánik. Nyugodj meg. Biztos életben van. Huh. Nyugi.
És ez így ment. Nyolctól kilencig, kilenctől tízig, tíztől tizenegyig, majd egészen hajnali háromig. Végül nem bírtam tovább és ágyba bújtam, de álom még véletlenül sem jött a szememre. Ébren akartam lenni, mikor Milo hazajön. A nyakába akartam ugrani, bocsánatot kérni, majd adni neki egy istenes nyaklevest, amiért így rám hozta a szívrohamot. Nagy valószínűséggel azonban elaludtam, mivel hajnalok hajnalán arra riadtam fel, hogy valaki bebújik mellém. Nagyokat nyögve fordultam át a másik oldalamra és Milo mellkasába fúrtam az arcomat. Egyből megcsapott a parfümje és testének illata, amit még elvegyített valamilyen alkohollal - a végső összhatás valami eszméletlen gusztustalan volt.
- Hol voltál? - morogtam fáradtan.
- Ne haragudj. - nyögte és arcát a hajamba temette. - Meg tudsz bocsátani, ugye? Én nem akartalak megsérteni, nem is tudom mi jött rám. Izgatott voltam a randi miatt, a tegnapi miatt is ideges voltam még, meg aztán... - hadarta mérgesen, majd csak annyit éreztem, hogy bal keze ökölbe szorul az oldalam mellett.
- Nyugalom. Miért voltál ideges a tegnapi randi miatt? Mi történt? - kérdeztem és nagyon reméltem, hogy végre őszintén fog válaszolni.
- Miről tudsz? - kérdezte felkönyökölve és a szája sarkában megbúvó mosolyából már tudtam, hogy visszatért az a Milo, akit imádtam.
- Nem sok mindenről. - lelkesültem fel. Annyira izgatott voltam, hogy azonnal törökülésbe küzdöttem magam, párnámat a mellkasomhoz szorítottam és úgy figyeltem az ágyamon heverésző srácot. - Csak annyit, hogy Cady odáig volt meg vissza. Ízlett neki a vacsora, kifogástalanul viselkedtél. Ja, meg beszélt valami kiállhatatlan, pösze nőről. Ez a része nem igazán világos. - nevettünk fel. - Ó, igen, megtudtam, hogy a mangó a kedvenc gyümölcse.
- Ennyi? - kérdezte kétkedve.
- Lerövidítettem azt a részt, ami arról szólt, hogy milyen jó randihelyszíneket választottál és, hogy milyen cuki vagy. - dobtam meg egy kispárnával, ami elől nevetve tért ki.
- Pedig azt úgy meghallgattam volna. - kacagott önfeledten. Annyira örültem, hogy ismét úgy viselkedtünk egymással, mintha mi sem történt volna. Persze megőrült, ha azt hiszi, hogy az eddig történteket egyszerűen szó nélkül hagyom, de szerintem ismert már annyira, hogy tudja semmi sem maradhat titokban.
- Minek? Hogy éjszaka elgügyöghesd magadnak, mintha Cady mondaná azért, hogy a párnáddal smárolj?
- Te mocskos. - vetette rám magát.
- Nee! - de ekkor már késő volt. Teljes súlyával rám nehezedett és folyamatosan nyomta a párnát az arcomba. - Szállj le!
- Akarod hallani a történetet vagy sem? - kérdezte komoly ábrázattal.
- Persze!
- Nos, ismered a Red&Black bárt, ugye? - ennél a kérdésnél még mindig rajtam terpeszkedett és úgy ítéltem meg, hogy ugyancsak kényelmes helyet talált magának és, hogy egy darabig nem fog innen leszállni.
- Igen, kedd este Slam-est van.
- Pontosan.
- És? - komolyan. Semmi hozzáfűzni való?
- Felhívtak.
- Azt a büdös kurva élet. - nyögtem ki. - Melyiket mondtad el? Azt, amelyikben arról áradozol, milyen szerencsés fickó vagy, hogy egy gyönyörű, vicces és elbűvölő csaj a lakótársad?
- Amint összeköltözöm azzal a lánnyal írok róla egy verset. - tért ki nevetve a párna-gránátom elől. - A lényeg; a Kék Luftballont mondtam el.
- Jézus ereje. - nyögtem ki döbbenten. Az a vers...Milo csupaszon konkrétan. Az élete, a gondolatai, a lelke - egyszerűen minden, amik Milor azzá teszik, aki. - És? Mit szólt hozzá? Sírt?
- Igen, megkönnyezte, Nyomába sem ért annak, amit te produkálták még anno, de azért meghatotta. - érdekes látványt nyújthattam azon az estén lámpafény mellett. Zokogva, a taknyomat serényen nyeldekelve. Nem csoda, hogy senki sem kérte el aznap este a számom.
- És megbeszéltétek? Mármint, hogy anyuddal mi a helyzet?
- Hogy elmondtam-e neki, hogy anyám még mindig zaklatja apámat telefonon, hogy adjon neki pénzt drogra meg piára? - kérdezte egy árnyalattal dühösebb hangon. - Nem, erről inkább még nem beszéltem vele. Ó, egyébként megváltozott a számom. - tette hozzá nemtörődöm hangnemben.
- Miért is?
- Anyám megtudta és állandóan hívogatott. Pénzt kért, és a szememre vetette, hogy nélküle sehol sem lennék. Nélküle? El nem tudod hinni, milyen ideges lettem. Sie ist das größte Flittchen in der Welt! - kiáltott fel érzelmektől elfúlt hangon. - És amikor Mia felhívott, Jesu Lilo. Abban a pillanatban azt érzetem, hogy képes lennék megölni azt a nőt, aki a világra hozott. Hallgatni, ahogy a húgod zokog, mert az az idióta felhívta a fősulit, majd Őt is, hogy adjon neki pénzt...Ezért voltam olyan ideges tegnap este. A randi miatt le volt némítva a telefon és nem vettem észre, hogy keresett. Annyira bűntudatom volt, Lilo.
- Úristen, Milo! - vontam szorosan a mellkasomra. - Ha így tudom, basszus, ha így tudom...Nem okolhatod magad! Megoldottátok, nem igaz? Eltűnt, remélhetőleg örökre.
- Ha így tudod mi? Nem viselkedsz igaz barátként? Örülök, hogy kiakadtál. - motyogta.
- Ha tudnád, mikre gondoltam abban a szent minutumban. - morogtam az orrom alatt. Nevetve rázta fejét a mellkasomon, majd a hátára fordult. - De ha legközelebb ugyanilyen helyzetbe kerülsz, azonnal szólsz nekem? - szorosan ujjai közé fontam a sajátjaimat. - Tudod, hogy együtt mindenre képesek vagyunk, hiszen die fantastische Zwez können alle Probleme lösen. - nevettünk fel a régi becenevünkön és az igazán gagyinak számító mottónkon, amit még nagyon régen a táborban ragasztottunk önmagunkra.
- Meg másért is ideges voltam. - tette hozzá, miután elhalt a nevetésünk.
- Miért is?
- Azért, ahogy elváltunk tegnap este Cadyvel. Megöleltem és adtam egy puszit neki. Érted?! Egy nyamvadt puszit! Még a végén azt hiszi, hogy az első magömlésemkor nem tudtam eldönteni, hogy melyik nemhez is vonzódom valójában. - és ekkor kezdtem el úgy istenigazából nevetni. Hisztérikusan dobáltam magam egyik oldalról a másikra, röfögtem, nyerítettem, könnyeztem.
- Elképesztő, milyen hülye vagy. - nyögtem ki nevetőroham között.
- Hagyj már! Ez igenis fontos kérdés. - csapott lustán a karomra. - Nem tűntem melegnek ugye? - nézett rám kétkedő arccal.
- Basszus, dehogy. Hidd el, jobban örült annak a szűzies csóknak, mintha letámadtad volna és egyből filterezni akarsz vele.
- Filterezni? - értetlenkedett.
- Te nem szoktad nézni a szleng.com-ot? - mikor értetlenkedve rázta a fejét az éjjeliszekrényemen heverő telefonom után nyúltam és beírtam az oldal címét. - Íme a pontos megnevezés.: Filterezés: Ernyedt, kissé lógó állapotú herezacskó fel-le mozgatása a hölgy nyitott szájában.
- Te beteg állat. - nevetett felé öblösen, majd a párnát az arcába fúrta. - Gusztustalan egy nő vagy!
- Takarodj már! Ugye, hogy ilyen választási lehetőségek mellett az a kis puszi nem is tűnik olyan szörnyűnek?
- Ilyen mellett nem. - mosolygott szívből.
- Oké, Milo. Ennyi volt. A maradék energiámat is leszívtad. - ezzel a jobb oldalamra fordultam, ekkor éreztem, hogy szorosan a hátamhoz simul, forró ölelésbe vont, arcát pedig a nyakamhoz szorította.
- Nem lenne baj, ha itt maradnék veled? - beszéd közben lehelete csikizte a nyakam, amitől még a hideg is kirázott.
- Dehogy, maradj nyugodtan.
- Nagyon gáz lenne, ha levenném a nadrágomat? - kérdezte néhány perc csend után.
- Kurvára. - nyögtem ki félálomban. Csalódottan sóhajtott, majd elhelyezkedett a takaró alatt, majd ismét az ölelésébe zárt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy nekem Lilo. - súgta.
- Én pedig kimondhatatlanul örülök a te közelségednek Milo. - súgtam vissza ugyanolyan csendesen, amire a válasz egy apró puszi volt.
Mosollyal az arcomon közelebb húzódtam hozzá és tudtam, hogy Milo örökké az életem része marad, így legjobb barátként, míg világ a világ, kivéve ha belebüfög a nyakamba, mert akkor nem kegyelmezek neki.


----O----


Sziasztoook, Tökik! Ez lett volna az ATY tizenötödik fejezete. Reméljük elnyerte a tetszéseteket és eléggé feltüzelt benneteket ahhoz, hogy minden egyes gondolatotokat megosszátok velünk bármilyen formában. Tanuljatok Milo hibájából, inkább mondjátok ki minden gondolatotokat, ne tartsátok magatokban, hiszem jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó! :)  - és ezt a magánéletetekben sem rossz irányelv! :)
Én pedig - Fannii J. - külön reménykedem abban, hogy Lilo "érdekfeszítő" gondolatai nem unalmasak számotokra és, hogy kedvetek lelitek benne.
Köszönjük, hogy itt vagytok velünk és támogattok bennünket.
xx.

2015. január 11., vasárnap

Tizennegyedik fejezet.

"Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízhatunk. Akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk."

Amikor beléptünk a halványan megvilágított bárba kellemes, lágy zene csapta meg fülemet. Rengeteg ember járkált fel-alá és ült az asztaloknál. Vidám nevetések és beszélgetések zajai jutottak el hozzánk, és én máris nem bántam, hogy egy bárba jöttünk.
- Helló haver! - lépett mellénk egy Milonál alacsonyabb srác, aki kezet fogott az említettel, majd tovább sétált a pulthoz.
Milo zavartan mosolygott miután ismét kettesben voltunk.
- Nézd, ott egy asztal. - mutatott előre, majd kézen fogott és elindult az emberek között szlalomozva.
Míg az asztalunkhoz értünk többen kiáltottak oda neki vagy mosolyogtak rá, ami szerfelett érdekes volt.
- Te ennyire népszerű vagy itt? - tettem fel a kérdést miután sikerült elfoglalnunk helyünket.
- Megfordultam itt már néhányszor. - nevetett halkan.
Az asztalon álló kislámpa fényében tökéletesen kirajzolódott arcának minden egyes kis szeglete, így még helyesebbnek tűnt.
- Mennyit is jelent pontosan ez a néhányszor?
- Majdnem minden kedd estémet itt töltöm. - sütötte le szégyenlősen szemét, én pedig meglepett arccal néztem rá.
- Ilyen művészlélek vagy? - mosolyogtam.
- Nem teljesen. - nevetett fel. - De... mit szólnál hozzá, ha hoznék valamit inni? - meglepett a hirtelen váltás ezért először válaszolni sem tudtam neki csak miután ismét kérdezett. - Mit kérsz?
- Amit te. - mosolyogtam, majd miután bólintott felállt és a pulthoz sétált.
Egész testtartásán láttam, hogy feszült és nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az oka. Talán a randi? Nem hinném, Milo eléggé magabiztosan tűnik. A zavara akkor jött elő, mikor beléptünk a bárba. De miért? Nem volt több időm gondolkozni, mert Milo ismét megjelent egy-egy áttetsző folyadékot tartalmazó pohárral, aminek jég csilingelt az alján. Néhány percig csendben ültünk, de nem tudta elkerülni figyelmemet Milo ideges pillantása, amivel néha körbe kémlelte a helyet.
- Hé, minden rendben? - tettem kezemet övére, mire rám kapta tekintetét.
- Micsoda? Vagyis, igen. Minden klappol. - mosolygott feszülten.
Nem tudtam válaszolni neki, mert ekkor felhangzott a taps a helyiségben és egy körülbelül a húszas évei közepén járó srác lépett fel a színpadra.
- Helló mindenkinek. Látom ma is sikerült szépen összegyűlnünk. Üdvözlöm itt az újakat és a régieket. - majd villantott egy mosolyt a közönség felé, akik ismét tapsolni kezdtek.
Innentől pedig sorra léptek fel fiúk és lányok felváltva a színpadra, hogy megcsillogtassák tehetségüket. Voltak, akik komolyabb témákról beszéltek, de akadtak olyanok, akik a humorra építették előadásukat. Mikor egy vörös hajú srác sétált le a színpadról, ismét megjelent a műsorvezető - fogalmam nem volt, hogy hívhatják - és magához ragadta a mikrofont.
- Srácok, készen álltok a mai hirtelen halálra? - tette fel a kérdést a tömeg pedig felhördült, míg én azt sem tudtam, miről beszél.
- Ez meg mit jelent? - tettem fel a kérdést Milonak, mire elszakította tekintetét a színpadról.
- Véletlenszerűen, a közönségből kiválasztanak pár embert, akiknek elő kell adniuk alkotásukat. - magyarázta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem. Nem a nyilvános szerepléssel volt a problémám, mert ahhoz már hozzászoktam. A problémám onnan gyökeredzett, hogy fogalmam sem volt mi fán terem a slampoetry.
- De mi van, ha olyan embert választanak ki, aki nem ért ehhez? Mint például én? - adtam hangot félelmemnek mire Milo arcán egy hatalmas mosoly terült el.
- Akkor improvizálnod kellene. Vagy elájulnod. - tette hozzá nevetve, mire egy kicsit oldódott bennem is a feszültség.
- Azt hiszem esélyesebb lenne a második. - nevettem én is vele együtt. - Te fel mernél menni oda?
Már nyitotta a száját szólásra, amikor egy fénycsóva világította meg arcát.
- Milo, haver! Told fel a segged a színpadra, majd kápráztasd el a közönséget és a melletted ülő gyönyörű lányt! - fülig vörösödhettem, míg Milo csak zavartan bámult körbe-körbe.
- Ahhoz elég, ha csak mosolyog. - jött valahonnan a női hang, mire rögtön egy férfi is csatlakozott.
- Vagy csak told le a gatyád! - mindenki nevetett, és még az én ajkamra is rákúszott egy biztató mosoly.
- Lehet nekem is el kéne ájulnom. - súgta nekem mielőtt felállt és a felsétált a színpadra.
Hangos tapsvihar robbant a bárban, amihez én is szorgalmasan csatlakoztam.
- Gute Nacht Milo, gute Nacht! - vigyorgott mellette a srác és megveregette a vállát.
- Helyesebben még csak guten Abend, de így is megfelel. - morogta Milo a mikrofonba, mire nevetést tört ki.
A mikrofont szorongatta, közben egyik lábáról a másikra állt és mintha gondolkozott volna, hogy mit is mondjon. Mielőtt belefoghatott volna ismét egy női hang csendült fel a teremben.
- Sok sikert Milo! - mondta, bár inkább "Szok szikert Milo"-nak hangzott.
Mosolyogva bólintott, majd beszélni kezdett.
A nevem Milo Byron Konnig. 
Tíz éves vagyok. 
Anyukám vett nekem egy lufit. 
Emlékszem a nyári napra, mikor elvitt apukámtól, majd magamra hagyott. Néhány óra múlva csapzottan
visszatért, de besétált vele az ajtón.
Ahogy a hullámos, kék szalag lelógott a karjáról. A végét csuklójára kötötte. Rám mosolygott, 
és kioldotta a csomót a szalagon. Rákötötte a csuklómra: 
Tessék, Milby, ezt neked hoztam. Milby-nek hívott. 
Annyira boldog voltam! Még sosem kaptam lufit azelőtt. Láttam már más gyerekek karjára kötözve a Billa
parkolójában, de álmodni sem mertem arról, hogy egyszer én is kapok. 
Egy saját kék luftballont. 
Olyan izgatott voltam! Szinte mámoros! Reszkettem az örömtől! 
El sem mertem hinni, hogy anyám vett nekem valamit! 
Még soha semmit nem vett nekem azelőtt. Órákig játszottam a lufival. Héliummal volt megtöltve. 
Táncolt és billegett és lebegett, ahogy magammal húztam szobáról szobára. 
Azon gondolkodtam, hová vihetném még. Olyan helyekre, ahol még sohasem járt azelőtt.
Elvittem a fürdőbe, a gardróbba, a mosókonyhába, a focipályára és a nappaliba. Azt akartam, hogy a 
legjobb barátom mindent lásson, amit én látok!
Bevittem hát anyám hálószobájába.
Anyám hálószobájába? Ahová nem lett volna szabad belépnem? Az én kék lufimmal...
Befogtam a fülem, mert üvöltött velem és közben törölgette orráról az árulkodó jeleket. 
Arcul ütött, és azt üvöltözte, hogy rossz vagyok! Hogy engedetlen vagyok!
Hogy nem hallgatok a jó szóra! Kilökött az előszobába és bevágta előttem az ajtót. Bent maradt a kék lufim.
Vissza akartam kapni! Ő az én legjobb barátom volt, s nem az övé.
A kék szalag még mindig a csuklómra volt kötve, és csak húztam és húztam, próbáltam kiszabadítani
anyámtól a legjobb barátomat. 
És akkor kipukkadt.
A nevem Milo. 
Huszonhárom éves vagyok.
Nagyjából bő egy hónap múlva lesz a születésnapom. A várt huszonnegyedik. Az apám felhív, s biztosít róla
mennyire szereti az egyetlen fiát. A húgom meglátogat és elmondja, mennyire szereti az egyetlen bátyját. 
Tudom, hogy a barátaim meghívnak valahová vacsorázni. A legjobb barátom vesz nekem ajándékot, talán
azt az órát, amit kinéztem magamnak. Kapok majd egy szép lapot a nagyszülőktől. 
Szép nap lesz.
Tudom, hogy az lesz. 
De van még valami, amit biztosan tudok.
Tizenhárom éve nem láttam anyámat és tuti, hogy nem akarok látni egyetlen rohadt kék luftballont sem! 

Mikor befejezte egy fél percig néma csend uralkodott. Még a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Miután az emberek feldolgozták a hallottakat sorra álltak fel és kezdtek taps, illetve fütty viharba. Én arra is képtelen voltam, hogy megmozduljak. Csak hagytam, hogy a könnyek legördüljenek arcomon. Csak akkor estem ki ámulatomból, mikor Milo mellém húzta székét és leült.
- Minden rendben van? - kérdezte, de láttam arcán, hogy ő is küzd érzelmeivel.
- Igen. - motyogtam. - Ez..
- Egyszer el fogom mesélni. Ígérem.
Csak bólintottam majd megfogtam kezét biztosítva arról, hogy kifogom várni azt a pillanatot, amikor képes lesz beavatni életébe. Milo után még két hirtelen halálos következett, de egyikükre sem figyeltem, mert hol egymásba fonódó ujjainkat néztem, hol pedig Milo halványan megvilágított arcát. Az est végét ismét egy hatalmas tapsvihar jelezte mire Milo végre felém fordult.
- Indulhatunk vacsorázni? - mosolygott szívből, ami engem is arra késztetett, hogy tegyem azt, amit ő.
- Igen.
- Rendben. De akkor most nagyon gyorsan le kell innen lépnünk, mielőtt bárki megállítana minket, oké? - nézett komolyan a szemembe, mire csak felnevettem és bólintottam.
A kezemet továbbra sem engedte el, így vitt keresztül a tömegen, ami az előadások alatt csak duzzadt. Pont, amikor kiléptünk az ajtón a nevét hallottuk magunk mögött.
- Ne fordulj meg! Csak menj tovább! - mondta és húzott tovább.
- Milo! - egyre hangosabban hallottuk, pluszban gyors cipőkopogás is társult a hanghoz.
Nem voltunk elég gyorsak ugyanis a lány Milo vállára tapasztotta kezét és erőszakkal állította meg.
- Úristen, ezer éve már. - beszédjéből felismertem, hogy ez ugyanaz a lány, aki bent is biztatta.
Az "Úriszten, eszer éve már" mondat után szó szerint Milo nyakába ugrott, aki mereven állt és kitágult szemekkel bámult rám miközben még mindig a kezemet szorongatta. Hangosan megköszörültem a torkomat, mire a pösze-szöszi lemászott Miloról és felém fordult.
- Ó, szia. Sarah vagyok. - nyújtott kezet, mire erősen és határozottan ragadtam meg azt.
- Cady. - mosolyogtam negédesen, amiről leginkább azt olvashatta le, ha még egyszer a pasimhoz nyúlsz eltöröm a kezed. Nem voltak ilyen ambícióim de a lány rettenetesen idegesített és, ahogy Milora néztem rájöttem, hogy nem én vagyok ezzel egyedül így.
- Sajnálom, hogy régóta nem találkoztunk. - simította tenyerét a mellettem álló fiú mellkasára, mire meglepetésemben eltátottam a számat. Ez a lány vagy vak vagy hülye. Vagy esetleg mindkettő.
- Tudod biztosan Milo is nagyon sajnálja, de nekünk most mennünk kell. - léptem Milo és közé, mire meglepett arccal nézett rám. Az "s" betűimet szándékosan megnyomtam. Nem volt bajom a beszédhibás emberekkel, de ez a lány idegesítő is volt ráadásul szerintem tutira rájátszott a selypítésre.
- Ó, persze menjetek csak. Milo majd hívj! - visított még utánunk, de mi addigra már majdnem az autónál jártunk.
- Ki a fene volt ez a lány? - fordultam Milo felé.
- Ne is kérdezd. Egy ideig összejártunk, de aztán lekoptattam. De szegény nem képes túllépni a dolgon.
- Gondolom nem az eszéért jártál vele össze. - húztam fel szemöldökömet, majd arckifejezését látva hangosan elnevettem magam. - Inkább vigyél vacsorázni, mert éhen halok. - álltam lábujjhegyre majd egy puszit nyomtam arcára és beültem a kocsiba.
Milo arcára egy százas vigyor ült ki, majd ő is beszállt és elindultunk.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide ma este. - szólaltam meg először én mire ismét mosolyogni kezdett.
- Örülök, hogy jól érezted magad. - szét nézett az úton, mielőtt kanyarodott volna, majd ismét nekem szentelte figyelmét. - Már foglaltam asztalt a Nimilben. Remélem szereted az indiait. - ahogy ezt kimondta ujjai megfeszültek a kormányon majd rám kapta tekintetét. - Lehet ezt előbb kellett volna megkérdeznem?
- Nem probléma, szeretem az indiait. - mosolyogtam rá, mire megnyugodott. - Tényleg olyan, mintha ismernél.
- Mondtam, hogy vannak rejtett mélységeim. - kacsintott, mire ismét nevetnem kellett.
Körülbelül tizenöt perc után egy aránylag nagy épület előtt álltunk meg, ami büszkén hirdette nevét. Belépve egyből megcsapta orromat az indai fűszerek keveréke, amit úgy imádtam. Miután az asztalunkhoz vezettek megkaptuk az étlapokat a rendeléshez.
- Ettél már samosát? - kérdezte felnézve az étlapból mire csak a fejemet ingattam. - Zöldborsóval és krumplival töltött kelt tészta. Nagyon finom. Ha gondolod rendelek kettőt.
- Ha azt mondod finom, akkor oké, megkóstolom. - mosolyogtam majd tovább böngésztem az ételek között.
Végül a currys, mangós csirkénél döntöttem, amihez köményes riszt rendeltem köretként. Viszonylag hamar meg is kaptuk az ételeket és eszméletlenül finomak voltak.
- Voltam már több helyen is indiait enni, de azt hiszem eddig ez viszi a pálmát. - osztottam meg gondolataimat Miloval, majd ismét bekaptam egy csirke falatot.
- Az egész városban itt adják a legjobb indiait. Imádom ezt a helyet. - helyeselt ő is mosolyogva.
Miután nyomtalanul eltüntettünk mindent a tányérunkról hétköznapi dolgokról kezdtünk beszélgetni. A munkámról és az ő munkájáról. Arról, hogy milyen filmeket szeretünk, sőt még azt is megbeszéltük ki, hogyan issza a kávét. Aztán ismét megjelent a pincér felvenni a desszert rendelésünket.
- Egy mango kulfit szeretnék. - mosolyogtam, majd megvártam míg Milo is leadja a saját rendelését.
- Kitalálom. A mangó a kedvenc gyümölcsöd?
- Talált. - mosolyogtam. - Nem hétköznapi.
Pár perc múlva a desszertet is megkaptuk, ami szintén tökéletes volt. Semmibe sem tudtam belekötni. Az ételek finomak voltak, a hely hangulatos volt és Milo is tökéletes partner volt. Az indiai tejes teánkat szürcsölgettük éppen, amikor Milo egy olyan kérdést tett fel, amire egyáltalán nem számítottam.
- Mi a helyzet Louisval?
Hirtelen fogalmam nem volt mit válaszolhatnék, ráadásul nem sok kedvem volt Louisról beszélni.
- Semmi. Az esküvő óta még csak nem is láttam. Eléggé szívás. - Milo arcára értetlenség ült ki, mire rájöttem, hogy eléggé félreérthetően fogalmaztam. - Jó lenne, ha megint együtt lenne az egész társaság. Nagyon furcsa, hogy valaki sosincs ott. Bár lehet jobb, ha egy darabig nem is találkozunk mert abból csak veszekedés lenne. - húztam el számat.
- Szeretted őt? - és ismét ott volt egy olyan kérdés, amire nem akartam válaszolni.
Viszont lévén annak, hogy őszinte és szókimondó voltam nem tudtam befogni a számat.
- Azt hittem az vagyok. De így utólag visszagondolva szerintem inkább a szerelem gondolatába voltam szerelmes. Soha semmilyen kapcsolat nem volt köztünk azon kívül, hogy néha lopva együtt töltöttünk pár órát. De soha sehol nem jelentünk meg együtt úgy, mint egy pár. Semminek nem volt nevezhető az, ami köztünk volt. Nem is baj, hogy vége. Csak azt bánom, hogy pont Eleanorral jött össze megint.
- Mi a baj azzal a lánnyal? Mármint az esküvőn nem volt szimpatikus és a véleményemet is elmondtam neki de ettől függetlenül nem ismerem őt.
- Szórakozott Louisval rengeteget. Többször is hülyének nézte, se veled se nélküled kapcsolat volt az egész. Fogalmam sincs, hogy most mitől lehetne jobb. De, ha ez neki jó, akkor nekem is. Én nem bánom. - rántottam meg vállamat. - De lehetne, hogy nem beszélünk róluk? Elveszi a kedvemet.
Készségesen váltott témát, majd még másfél óra beszélgetés után haza indultunk. Hazafelé vezető úton végig azon járt az agyam, hogy mennyire jól éreztem magam. Remek este volt, élveztem minden egyes percét, ráadásul Milo életének egy kis darabkájába is betekintést nyerhettem. Könnyen lehetett vele beszélgetni, könnyen egymásra hangolódtunk és szerettem vele lenni. Csak reméltem, hogy ezzel itt nem lesz vége és többször is meg fogjuk ismételni az estét. Észre sem vettem, hogy haza értünk csak, amikor már megálltunk és Milo kinyitotta nekem az ajtót. Közel egymáshoz álltunk meg és csak néztünk egymás szemébe szó nélkül.
- Köszönöm a mai estét. Nagyon jól éreztem magam. - szólaltam meg egy mosoly kíséretében, ami átragadt Milora is.
- Én is jól éreztem  magam. Valamikor megismételjük? - kérdésére a szívem bukfencet vetett és gondolkodás nélkül válaszoltam.
- Ha holnap ráérsz akkor ebédelhetnénk együtt. Igaz dolgozom, de van másfél óra ebédszünetem és az iroda mellett van egy fantasztikus palacsintázó. Szerintem neked is tetszene. - beszéltem lelkesen. - Déltől van szünetem. - fejeztem be halkabban és elpirultan mondandómat.
- Akkor délre ott vagyok érted. - pöckölte meg orromat, mire nevetve húztam el fejemet.
Lediktáltam neki az iroda címét, majd miután bepötyögte telefonjába váratlanul megölelt. Jól eső érzés futott végig rajtam és rögtön viszonoztam a gesztust, ami mellesleg nagyon jól esett.
- Akkor holnap. - motyogta fülembe.
- Holnap. - suttogtam vissza kuncogva, mikor egy puszit nyomott arcomra.
A rövid ám annál aranyosabb búcsúzkodás után Milo visszaült az autóba és integetve elhajtott én pedig egy hatalmas vigyorral az arcomon álltam a felhajtón.
Tudtam, hogy valami új elkezdődött.

Először is szeretnénk mind a ketten utólag is Boldog Új Évet kívánni minden drága olvasónknak!
Már korábban elkezdtünk dolgozni a fejezeten, de hála a sulinak nem volt időm legépelni a fejezetet. Most viszont végre sikerült. 
Egy pici betekintést nyerhettetek Milo gyerekkorába, amiről később még szó lesz. Milo és Cady kapcsolata kezd "beindulni", aminek reméljük, hogy örültök. Szépen, lassan alakulni fog minden. :) 
Viszont... Milo slampoetry előadása Colleen Hoover - Slammed című könyve nélkül nem jöhetett volna létre, sem pedig Fanni leleményessége nélkül. Szóval köszönjük Colleen és köszönöm Fanni! 
Illetve szeretnénk nektek megköszönni, hogy a látogatottság már túllépte a 10.000-et, ami hatalmas számnak bizonyul. Nem tudjuk még mindig elégszer megköszönni nektek a kommenteket és a támogatást, amit tőletek kapunk. 
Imádunk titeket. xx 

2014. október 25., szombat

Tizenharmadik fejezet.

"Ketten teszünk ki egy egészet."


- Anyám. Idejét sem tudom mikor randiztam utoljára. - nyögtem fel frusztráltan, ahogyan a következő felsőmet is a földre hajítottam.
Ahogy a ruhadarab a földön landolt beugrott a másfél évvel ezelőtti vakrandim, amit Nikki szervezett nekem. A srác rikító rózsaszín ingben jelent meg és folyamatosan arról beszélt, hogy hamarosan meg kéne látogatnia a manikűrösét és a fodrászát. Erősen elgondolkoztam rajta, hogy valóban a lányokhoz vonzódik-e.
- Hányszor mondtam, hogy menj el az egyik munkatársammal? Tudod, ott volt Javier. A cuki mexikói. - ült fel nagy lendülettel barátnőm az ágyamon.
- Igen, és állandóan folyt az orra.
- Igen, le egyenesen a kockás hasa felé.
Szememet forgatva másztam be ismét derékig a szekrényembe, abban a reményben hátha valami hordható odavarázsolódott.
- Nem minden a kockás has, ha a fizetésed háromnegyedét zsebkendőre kell költened. - mormoltam ki a szekrényből.
- Az utolsó negyedet biztos rád és bizonyos játékszerekre költötte volna.
Ó, te jó ég.
- Perverz. - nevettem fel, majd kínomban a fenekemre huppantam. - Szerinted hová visz vacsorázni?
- McDonald's?
- Ne légy kegyetlen! Én többet nézek ki belőle. Hozott virágot is. - éreztem, ahogy fülig vörösödöm az emlék hatására.
- A társasága alapján készülj fel a legrosszabbra. - mondta unottan miközben körmeit vizslatta.
- Oké. - álltam fel majd csípőre tettem a kezem. - Mégis mi bajod van vele? Várj helyesebb a kérdésem, ha úgy teszem fel, mi bajod van velük? A velük alatt pedig Milora és Lilora gondolok.
- Nem ismered Őket. - válaszolta ugyanolyan unott hangon, bennem pedig egyre jobban kezdett felmenni a pumpa.
- Mert te talán igen, hogy ítélkezz felettük és úgy viselkedj velük, ahogyan azt tetted és teszed folyamatosan? - hangom a kelleténél kicsit hangosabb volt de cseppet sem érdekelt.
- Úgy viselkedtem, mint bármelyik más idegennel. Te mennyivel tudsz többet nálam, hm? Egy olyan kapcsolatban hiszel, ami nem is létezik. - állt fel így majdhogynem egymással szemben álltunk.
- Hidd el, jobban ismerem mint hinnéd. És, ha te is ismernél ezt te is tudnád. - mondom neki összehúzott szemekkel.
Csak akkor döbbentem rá, hogy már nem Miloról beszéltem, hanem Liloról, ám ez Nikkinek egyáltalán nem esett le. Önkéntelenül is Lilot kezdtem védeni.
- Ismerlek, túl jól ismerlek Cady. Mit tudsz Miloról? - helyesek voltak a feltételezéseim. - Hogy jól néz ki és charme-os? Én tudod, mit tudok róla? Hogy számodra tökéletes Louis pótlék.
Megrökönyödve álltam barátnőm előtt és néhány pillanatig képtelen voltam megszólalni is.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért talán nem így van? Egy kicsit ereszkedj le Cady a rózsaszín felhőből és nézz körül! - emelte fel hangját.
- Kapj már észbe Nik! Vacsorázni visz, nem pedig az oltár elé. Pont ezért van ez az este, hogy jobban megismerjem. - kiabáltam vissza. - És tudod mit? Igen, szeretném elfelejteni Louist mert rohadtul fáj, amit tett velem. De ez nem jelenti azt, hogy Milo ágyába ugrom és csak kihasználom. - mondandóm végére szinte már ziláltam de olyan mértékű méreg kerített hatalmába, amit már régen nem éreztem.
Egyszerűen képtelen voltam elviselni, hogy Nikki bántja Őt és, hogy annak ellenére, hogy legjobb barátnők vagyunk ilyeneket feltételez rólam.
- Nem, tényleg nem jelenti azt. De senki nem biztosítja, hogy Ő nem sérül meg.
- Ezzel most arra célzol, hogy bántani fogom? - hangszínem megütötte lassacskán a magas c-t. Nem értettem, hogyan feltételezhetett rólam ilyet.
- Szándékosan biztos nem. A másik verzióban már nem vagyok olyan biztos. - sétált mellém majd elkezdett turkálni a ruhák között. - Mit szólsz ehhez? - vette elő egyik vállfán lógó egybe ruhámat.
- Ez soha nem fog megtörténni. - morogtam, majd alaposabban szemügyre vettem a ruhát. - Túl lila.
- És ez? - próbálkozott egy másikkal, mire én fújtatva az ágyamra rogytam.
- Túl rövid. - néhány pillanat csendben telt el, amit végül én törtem meg. - Na és Liloval mi a problémád?
- Nem ismered. - válaszolta egyszerűen.
- Lehet, hogy nem ismerem annyira, mint kellene mivel tíz éve nem találkoztunk. De ettől fontos nekem és ismerni akarom. Jobban meg akarom ismerni.
- És vállalod azt a kockázatot, hogy elveszíted azt, akit ismersz? Tudomást sem veszel azokról az emberekről, akik melletted álltak és állnak. Ő meg egyszerűen felbukkan és..
Ha magára gondol, hogy mellettem áll akkor igencsak el van tévedve ugyanis mióta újra megtaláltuk egymást Liloval, Nikki mindent csinál csak éppen nem támogat.
- Mégis miről beszélsz? Egy percre sem hanyagoltalak el sem téged, sem a fiúkat. Senkit!
- Nem úgy lenne igazságos, hogy mindezt azok ítéljék meg, akik átélik?! - emelte fel ismét a hangját, én pedig legszívesebben szálanként téptem volna ki a hajam.
- Tudod mi van? Rajtad kívül senkinek semmi baja nincs Liloval. Mindig is utáltad úgy, hogy nem is ismerted és még mindig utálod. Talán félsz, hogy átveszi a helyed vagy mi? Tényleg kezdem azt hinni, hogy féltékeny vagy.
- És, ha igen? Talán bűn, hogy a barátod akarok lenni? - tárta szét karjait ingerülten. - Valóban nem szimpatikus és soha nem is volt. De képzeld már magad picit az én helyzetbe. Állandóan egy olyan lányról hallani az áradozásokat, aki eltűnt évekre. Mennyire volt felemelő az érzés?
- Nem. De sohasem mondtad, hogy téged az bántana. Folyton csak a megjegyzéseket tetted. Te is a helyembe képzelhetnéd magad! Évekig kerestem valakit, aki akkor fontos volt nekem és most megtaláltam. Kicsit örülhetnél velem, mert fordított esetben én ezt tenném. Viszont te meg sem próbálod megismerni. Mégis mit vársz tőlem? Hogy évek múltán végre megtaláltam aztán pedig hagyjam veszni az egészet?! - rövid szónoklatom végére már ismét kiabáltam.
Nem lesz ennek jó vége.
- Természetesen nem ezt várom, de én vagyok a legjobb barátnőd és még csak meg sem beszéltük a dolgot.
- Mert esélyt sem adtál rá! - tártam szét karjaimat most én és ingerülten hadonásztam vele miközben beszéltem. - Mióta ismét itt van Lilo folyton csak duzzogsz és megjegyzéseket teszel. Szerinted kinek volt így élvezhető a társaságod?!
- Bárkinek, aki ugyanígy gondolkozik. Egy normális embernek vannak bizonyos fenntartásai az emberek irányába. Te meg csak ukmukfuk beleomlasz a barátnőd karjaiba. - a barátnő szót, olyan gúnnyal mondta, hogy legszívesebben képen töröltem volna érte.
- Tudod mit? - fújtattam, mint valami felbőszült bika, aki csak azt várja, hogy ráengedjék a matadorra. - A csipke ujjú fehér ruhát veszem fel. - mondtam, majd ingerülten kivágtattam a szobából egyenesen le a fürdő felé.
- A fehér nyitott orrú cipőt vedd fel hozzá! - hallottam még hangját mielőtt magamra zártam volna az ajtót.
Leroskadtam a kád mellé, majd váratlanul sírni kezdtem. Csak ültem és sírtam megállás nélkül. Azt hiszem abban a pillanatban tört ki belőlem az összes feszültség és idegesség, ami az utóbbi felgyülemlett bennem és a Nikkivel lefojtatott vita csak fokozta a hatást. Pár perc bömbölés után úgy döntöttem, hogy elég. Nem lehetek gyenge, hiszen randizni fogok Miloval. A legjobb formámat kell hoznom. A zsebemhez nyúltam és csak áldani tudtam az istent, hogy ott volt a telefonom.
- Lilo van a vonalban. - vette fel néhány csörgés után.
- Ez meg miféle duma? - nevettem fel erőtlenül.
- A haló túl unalmas. - kuncogott a vonal túlsó végén.
- Igaz. - sóhajtottam. - Tudunk beszélni?
- Persze. Úgysincs semmi dolgom, mivel már két órája itt ülök a fürdőszoba ajtó előtt, mert pisilnem kell! -az utolsó szavakat ordítva mondta így kénytelen voltam eltartani fülemtől a telefont.
- Akkor miért nem mész pisilni?
- Szerinted? Mr.Randi tökéletes akar lenni. Eddig azt hittem, csak a lányok tollászkodnak ennyit. - egy fáradt sóhaj szökött ki belőle, mire én önkéntelenül is elmosolyodtam. 
- Lilo? 
- Mi a baj? Olyan fura a hangod. - miért ismer ennyire? 
- Az bajnak számít, hogy félek? 
- Természetes, hogy izgulsz. Ez egy egyszerű drukk, hogy minden jól menjen. - nyugtatott.
- Lilo, másfél éve randiztam utoljára. Ráadásul az is kudarcba fulladt és csak azért történt meg mert Nikki ki akart rángatni Louis bűvköréből. 
- És milyen jó, hogy megpróbálta. Figyelj, ne gondolj arra, hogy mikor randiztál utoljára! Mi lett volna velem, ha arra gondolok az első randimon tizenhét évesen, hogy tizenhét éve nem randiztam senkivel? Hidd el, Milo mellett eszedbe sem fog jutni ilyesmi. - némileg megnyugtattak szavai, de gyomrom szüntelenül görcsben volt. 
- Apropó. Nem említette, hová visz vacsorázni? Nagy nehezen eldöntöttem, mit vegyek fel de nem vagyok biztos benne, hogy alkalomhoz illő lesz. - rágcsáltam ajkaimat idegességemben.
- Fogalmam sincs. Rajta egy ing van és sötét farmer, meg egy elegánsabb fazonú kabát vagy mi a szösz?
- Milyen színű az ing? - szinte rögtön felélénkültem és csak imádkozni tudtam, hogy fehér legyen. 
- Fehér ing, piros sárkányokkal.
Válaszára teljesen megrökönyödtem és képtelen voltam eldönteni, hogy most komolyan beszél vagy csak szívat. Nagyon reméltem, hogy a második. 
- Ez most komoly? Kínaizni megyünk? - dobtam fel nevetve a dolgot. 
- Dehogy, csak szívatlak. - nevetett. - Egy egyszerű fehér ing van rajta. 
- Ó, hál' Istennek. 
- Ugyan Cady. Ha azt mondom Hawaii mintás az inge, akkor ananászt etet veled egész este? 
- Logikus gondolat menet. - nevettem fel. - Egyébként a leírásod alapján elképzeltem, ahogy egy pici asszony kihozza elénk az ételt és azt mondja Milonak, hogy fiatalember lenni nagyon cinosz. - mondtam vékonyabb hangon, mire Lilo nevetni kezdett.
- Igen. Aztán jön a kicsi, kínai asszony férje és azt mondja megvenni bögyös bige összáz font. Ekkor Milo felpattant és lekaratézik mindenkit, pont mint Jet Li, majd elrohantok a naplementébe. - a mondat végére ismét sírtam de már a nevetéstől és attól, ahogyan elképzelem az egész jelenetet. 
- Nem kérdeznéd meg, hová visz? - kérdeztem miután sikerült abba hagynom a vihogást.
- De-de. Tartsd! Milo! - kezdett el megint kiabálni. - Hová viszed Cadyt este? - értelmetlen motyogást hallottam csak majd megint Lilo szólalt meg. - Nem mondja meg. Tudod, meglepetést akar meg hasonlók. 
- Sosem fog eljönni a nyolc óra. - nyögtem fel frusztráltan majd térdemnek döntöttem homlokomat. 
- Próbáld lefoglalni magad. Olvass egy könyvet és már csak azt veszed észre, hogy Milo egy órája az ajtód előtt dekkol.
- Tudod, hogy nem tudok leülni egy helyben és csak egy dologra figyelni. - nevettem - Most pedig főleg nem. Nikki itt van, de vele is csak vitázom.
- Ó. Nem mondom, hogy meglepődtem, nyilván miattam és Milo miatt, de egyikünk sem ér annyit, hogy egy ilyen régóta tartó kapcsolat megszakadjon egy nevetséges vita miatt. - hihetetlen egy nőszemély.
Még ebben a helyzetben is Nikkit védte, aki egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy mennyire ellenszenves neki a régi és az új barátom. 
- Az a baj Nikkivel, hogy azelőtt ítélkezik, mielőtt megismerne valakit. Éppen az volt a baja, hogy Milot csak arra használom, hogy elfelejtsem Louist.
- Ismerős, össze kellene kötni Őt Dixivel. Mindenkinek megvan a véleménye a másikról, az már más kérdés, hogy tálalják.
- Te ugye nem hiszed azt, hogy csak ki akarom Őt használni? - tettem fel félve a kérdést, hiszen csak Lilo legjobb barátjával készültem randira menni.
- Nem, határozottan nem. Végül is ez csak egy vacsora. Nem arra kér, hogy menjetek el Vegasba, házasodjatok össze, Te legyél revütáncosnő és abból a fizetésből tartsd el, míg Ő sörhasat ereszt és pókerezik. Nevetséges, annak a nőnek nincs jobb dolga?
Ekkor előtört belőlem egy szívből jövő nevetés, ami legalább egy percig el is tartott. 
- Mindig elcsodálkozom azon mekkora fantáziád van. - vártam néhány pillanatot mielőtt folytattam volna. - Nem akarom Milot megbántani. Rendes srác és egyébként sem az vagyok, aki a fiúk szívével játszik. Egyszerűen csak jól akarom magam érezni.  
- Ezek csak úgy jönnek. - nevetett - És ez természetes, mármint, hogy jól akarod érezni magad. Milo is ezt akarja, hogy közösen jól érezzétek magatokat. Tudod mit? Szerintem féltékeny.
- Nem tudom, nem hinném. Nikki nem tud túllépni a tetovált izomagyakon. - forgattam szemeimet, ahogy végig pörgettem az exeinek listáját. - Persze velük sincs semmi bajom de nem hiszem, hogy egy Milo kaliberű srác bejönne neki.  
- Azért a tetovált emberekkel semmi baj nincsen! 
- Nem is mondtam, hogy van velük baj. Hiszen Louis is büszkélkedhet néhány tetoválással mégis oda voltam érte. - mosolyogtam lemondóan, ahogy eszembe jutott. - Csak azt mondtam, neki biztosan nem tetszik Milo. Legalábbis nem hinném.  
- Ha gyökér lennék azt mondanám, szívassuk meg. És az vagyok szóval, hajrá! - lelkesedett fel hirtelen.
- Gonosz egy nőszemély vagy te. 
- Csak akkor, ha nagyon muszáj és Nikki-Mikki kihozza belőlem a legrosszabbat.
- Nikki-Mikki. Ez meg mi?
- Hatalmas fantázia, hahó! - mondta egy "nem egyértelmű?" hangsúllyal. - És becenevek kitalálásában, mondhatni el nem ismert zseni vagyok.      
Rájöttem, hogy Lilo jó kedve nem kis mértékben ragályos, hiszen már percek óta én is csak nevettem. 
- Milo elkészült már?
- Azonnal megnézzem. - néhány ajtó csapódást hallottam majd ismét Lilo visítását. - Milo, hogy állsz? - aztán indulatos szó váltás következett, amit nem igazán hallottam valószínűleg azért, mert Lilo letakarta a telefon mikrofonját. - A haját birizgálja. Ez már a harmadik változtatás, holott az első ugyanúgy nézett ki, mint a mostani. - ismét nevetni kezdtem. - Na és te, hogy haladsz?
- A sminkem kész, már csak a hajammal kell kezdenem valamit. A ruhámat illetően pedig még mindig tanácstalan vagyok. 
- Miért mit szeretnél felvenni? Biztos vagyok benne, hogy csodásan fogsz kinézni. 
- Egy fehér ruhára gondoltam, aminek könyékig érő csipke szerű ujja van és combközépig ér. Nem túl rövid? - kezdtem el ismét aggodalmaskodni és a saját agyamra menni. 
- Ha anélkül le tudsz benne ülni és felállni, hogy kint lenne a feneked, nincsen baj.
- Baromi ideges vagyok.
- Ez teljesen normális, ösztönös, emberi reakció. De nincs miért izgulnod. Miloval találkozol, na és?! 
- Ő ideges? - tettem fel tétován a kérdést, majd mielőtt választ kaptam volna csak az ajtó nyikorgását hallottam - legalábbis feltételeztem, hogy az volt. 
- Milo, ideges vagy? Hogy-hogy miért? A barátom vagy, ha elájulsz a félelemtől, nekem kell hívnom a mentőket. Készüljek fel lélekben ilyenre? - apró duruzsolást hallottam csak. - Ideges, de szerinte nem lesz szükség mentőre. 
Hirtelen recsegni kezdett a telefon majd Milo mély és meleg hangja áradt fülembe, egészen szívemig.
- Remélem csinos vagy, ugyanis rosszul öltözött lányokkal nem mutatkozom. - szinte hallottam hangján, hogy mosolyog. - Nem sokára indulok. - mondta majd nemes egyszerűséggel kinyomta a telefont.
Igazán köszönöm Milo Konnig! Cseppet sem könnyítetted meg a dolgom. 
Felálltam a földről mert már ideje volt, hogy tényleg össze szedjem magam. Kiléptem a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek egy üveg vizet de félúton megtorpantam, ahogy megláttam Nikkit öltözködni az előtérben. 
- Hová mész? 
- Haza. - válaszolt úgy, hogy még csak rám se nézett. 
- Képtelen vagyok felfogni miért vagy ilyen. 
- A ruha jó választás. - megfogta a kilincset ám mielőtt kilépett volna a házból még hátranéz a válla felett és gúnyosan rám pillantott. - A srácot illetően már nem vagyok ilyen biztos. - majd egy hangos ajtó csattanással jelezte, hogy elhúzta a csíkot.  
Mint valami totális idióta álltam tovább a nappali közepén és egyszerűen nem voltam képes megérteni Nikki viselkedését. Sem Lilo, sem pedig Milo nem érdemelték meg azt, hogy így viselkedjen velük és így beszéljen róluk. Fogalmam nem volt, hogy mihez fogok kezdeni de azt az egyet tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy bántsa Őket. Talán egy kicsit elfogult voltam és vagyok velük szemben de azt gondolom senki nem érdemli meg, hogy ok nélkül így bánjanak vele. 
Az órára nézve döbbentem csak rá, hogy jóval többet beszélgettünk Liloval, így már csak negyed órám volt arra, hogy elkészüljek.Víz nélkül rohantam fel az emeletre majd rángattam magamra végül a fehér ruhámat. Az egész alakos tükör előtt álldogálva úgy döntöttem, hogy megfelelő lesz a ruhám és kizárt dolog, hogy még egyszer le és fel öltözzek. A hajam felét sikerült enyhén hullámosra varázsolni, amikor a csengő hangja töltötte be a házat.
- Basszus! - kiáltottam fel, majd ismét őrült tempóban vágtattam le, hogy ajtót nyithassak. - Szia! - köszöntem neki egy hatalmas mosoly kíséretében miután sarkig nyitottam az ajtót, ám a reakciója nem az volt, amire számítottam.
A legutóbbi eset után azt vártam, hogy talán ismét a nyakamba ugrik, de ehelyett csak szótlanul állt és bámult.
- Mi az? Valami az arcomra ragadt? - ösztönösen az arcomat kezdtem vakargatni és dörzsölni de nem hittem, hogy ez bármin segíthetett volna. 
- Nem, csak egyszerűen gyönyörű vagy. - szólalt meg végül, mire nekem még szélesebb mosoly terült el arcomon és ezzel egyidejűleg a lábujjamig vörösödhettem.
- Ó, köszi. Te is nagyon jól nézel ki. - nem csak udvariasságból mondtam. Tényleg nagyon jól nézett ki. Egy sötét színű farmer volt rajta, egy barna bakanccsal, fehér inggel és egy fekete elegánsabb kabáttal. Haja rendezett volt de mégis össze-vissza állt, ami csak még helyesebbé tette. - Még nem sikerült teljesen elkészülnöm, szóval bejössz? 
- Persze de csak, ha felmehetek a szobádba. 
- Tessék? - rökönyödtem meg hirtelen. 
- Csak vicceltem. - nevetett fel hirtelen. - Persze, ha te is benne lennél. - kacsintott rám édesen, mire megint mosolyogni kezdtem. 
- Azt hiszem erre már ráérünk. - nevettem fel végül én is, majd arrébb álltam, hogy bejöhessen. - Kérsz valamit inni? 
- Nem. Menj nyugodtan és fejezd be a készülődést! Én addig itt megvárlak. - huppant le kanapémra, mintha már ezer éve mindennap ott ülne. 
- Oké. Ígérem sietek, addig érezd magad otthon. - mosolyogtam, majd ismét hiper gyorsasággal szaladtam fel szobámba, hogy befejezzem a hajam és tökéletesítsem halvány sminkemet. 
Miután háromszor is szemügyre vettem magam a tükörben óvatosan tipegtem le a nappaliba magassarkúmban. Nem mintha nem tudnék benne járni, csak nem akartam az utolsó pillanatban pofára esni, hogy aztán az este hátralévő részét a balesetin töltsük Miloval.
- Indulhatunk? - kérdeztem, hogy felhívjam magamra a figyelmet ugyanis Milo az egyik magazinomat bújta. 
Miért van mindenki rákattanva a magazinjaimra?
- Persze! - mosolygott rám, majd ledobta az újságot a kanapéra és kisétáltunk az autóhoz. - Hölgyem. - hajolt meg előttem mélyen, ahogy kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. 
- Micsoda úriember! - kaptam színpadiasan mellkasomhoz, majd egy béna pukedlizés után, amit Milo nevetéssel jutalmazott beültem az autóba és elindultunk. 
Már vagy öt percre autókáztunk és egyikünk sem szólt egy szót sem, csak a rádió halk zenélése töltötte be a teret. Az egyik piros lámpánál láttam a szemem sarkából, ahogy Milo rám nézett és nem is vette le rólam a szemét. 
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? 
Éreztem, ahogy az egész arcom átalakul vörössé a kérdésre. 
- Azt hiszem ma már igen. De köszönöm még egyszer. - mosolyogtam rá.
- Csakis az igazat mondom és az este folyamán ezt még fogod hallani párszor. - kacsintott egy mosoly kíséretében majd lassan ismét a gázra lépett, hogy folytassuk utunkat. 
- Hát, ha mindenképp az a célod, hogy egész este zavarban legyek. 
- A zavarba hozott nő a legkönnyebb célpont. - nevetett halkan.
Mi van?!
- Honnan tudsz te ennyit a nőkről? Mármint múltkor a virágos eset, a tipp Liamnek, most meg ez. 
- Sok időt töltök nők társaságában. 
Oké, azt hiszem ez a mondat nem kerülne be a "Mit mondj egy randin a lánynak?" könyvbe. Egyből kombinálni kezdtem és megláttam magam előtt Milot, ahogyan egyszerre vagy hat lány veszi körül és szedi szét. Igazából nem is volt olyan nehéz elképzelni. Csak elég ránézni Milora és máris lányok százai borulnának le előtte. Kicsit zavart a kijelentése de ahelyett, hogy tovább gyártottam volna idióta képeket inkább rákérdeztem. 
- Ezt, hogy érted? 
- A munkám miatt. 
Nem lett jobb a helyzet.
- Pontosan mit is dolgozol? 
- Hát nézz rám! 
- Megtörtént. - bámultam arcát egy halvány mosollyal számon.
- Ne már! - nevetett fel. - Modellkedem. 
- Komolyan? Ez szuper. - igazából nem nagyon lepődtem meg a dolgon mert az arca és alkata tökéletes ahhoz, hogy címlapokon virítson. - Egyébként hová megyünk? - néztem ki az ablakon és nyugodtan konstatáltam, hogy egyenesen haladunk a Picadellyn. 
- Igen, tényleg eléggé király. - tekintetét egy perce sem vette le az útról. - Igazából két programot terveztem. Az első, ahová most megyünk titok. Utána vacsorázni megyünk. 
- Mindig ilyen titokzatos vagy? - szakítottam el tekintetem az utcán sétáló emberekről, akik egyedül vagy nagyobb társaságban rótták az utat. 
- Tökéletes meglepetést szeretnék. 
- Hát, nem igazán szeretem a meglepetéseket de azt hiszem most az egyszer kibírom. - mosolyogtam.
- Nem fogod megbánni. - nézett rám egy pillanatra majd ismét az útra szegezte tekintetét. 
- Egyébként mikor és hogyan ismertétek meg egymást Liloval? - fordultam felé az ülésben, amennyire a ruhám és az öv engedte .
Egy percig némán ült tovább, de láttam arcán, ahogy erősen gondolkozik és eleveníti fel magában az emlékeket. 
- A táborban találkoztunk, amikor tizenhárom voltam. Egy fa alatt ült és olvasott én pedig leültem mellé, mert megsajnáltam. Akkor mondta el, hogy a barátnője miatt jött vissza. - nézett rám mintha csak a reakciómat várta volna, de én csak bólintottam neki, hogy folytassa. - Aztán rájöttünk, hogy mindketten németek vagyunk és barátok lettünk. 
Hirtelen megjelent előttem a tíz éves Lilo, aki reménykedve ült a fa alatt és engem várt. Én pedig nem mentem. Hirtelen bűntudatot kezdtem érezni és szégyellni kezdtem magam, hogy cserben hagytam Őt. 
- Engem várt. - komorodtam el. - Egyébként nagyon szép dolog, hogy a mai napig barátok vagytok. 
- Ez nálatok is ugyanúgy érvényes. - mosolygott vigasztalón. - Nálatok ez még nagyobb dolog. Mi utána állandóan tartottuk a kapcsolatot, sőt egy ideje már együtt is élünk. 
- És nem nehéz? Mármint együtt élni? Nem vitáztok? Soha nem hoztak titeket még össze? - a kérdések csak úgy ömlöttek belőlem, de szerettem volna minél többet megtudni a kapcsolatukról.
Már nem azért, mert féltékeny voltam csak egyszerűen kíváncsi.
- Minden együttélés nehéz, Liloval meg főleg. Ha kifogod a napjait mindenért kiabál, de nem tudnék jobb lakótársat elképzelni. Kivéve Nicole Scherzingert, mert azért valljuk be. - egyszerre nevettünk fel. - Próbáltak minket összehozni, és amikor beköltöztünk a házba mindig belebotlottunk emberekbe, akik könnyes szemmel néztek ránk és csak mondták meg mondták, hogy a mai ifjúság meg, hogy sok boldogságot. - nevetett az emlékek hatására.
- Jézusom. - kezdtem el vihogni, ahogyan elképzeltem a helyzetet. - Örülök, hogy volt mellette valaki, aki olyan, mint te.
- Olyan őrült, mint én? - nevetett. - Nem kellett sok pátyolgatás, ha erre gondolsz. Persze sok éjszakát végig sírt miközben azt kiabálta, hogy haza megy. Aztán másnap bocsánatot kért, hogy fáradtságot okozott és elment munkát keresni. De elképesztő erő lakozik benne, csak ki kell belőle hozni. 
Serényen bólogattam pedig igazából nem ismertem annyira Lilot, mint Milo, ez pedig borzasztóan bántott. A legjobb barátnőm, ám mégsem ismerem teljesen. Sürgősen be kell pótolnunk ezt a tíz évet.
- Egyébként ki az Dixi? Hallottam róla, hogy Ő is a lakótársatok de semmi több. 
Milo felnyögött, mintha nehezére esett volna beszélni a lányról.
- Érdekes történet. Lilo megismerte valahol, ne kérdezd, hol mert fogalmam sincs a mai napig. Aztán Lilo megkérdezte nem lakna-e velünk. Mivel Dixi gyakorlatilag a barátai között ingázott és nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy a mostani lakást ketten fenntartsuk beköltözött. De aztán kifogott egy pénzes pasast, akivel lelépett és azóta nem láttuk.
- Fura. 
- Az. - hagyta rám. - De ne csak rólam beszéljünk! Bár meg kell hagyni, ennél jobb témaválasztás még egyik randimon sem volt. - nevetett fel ismét. 
Rájöttem, hogy szeretem a nevetés. 
- Oké, akkor miről szeretnél beszélgetni? 
- Rólad. - nézett rám komolyan. 
- Rendben, mit szeretnél tudni? - mosolyogtam rá biztatóan, hogy kérdezhet bármit, válaszolok. 
Ez az este arra volt, hogy jobban megismerjük egymást. 
- Hogy érzed magad jelen pillanatban? Mire gondolsz most? Milyennek találod az életed? Miért mondtál igent a randira? Mit gondolsz a zsiráfokról? Mindent. 
Muszáj voltam felnevetni a sok kérdés hallatán, amit körülbelül tíz másodperc alatt szegezett nekem.
- Jelen pillanatban nagyon jól érzem magam és arra gondolok, hogy tök klassz, hogy egy ilyen remek fiúval tölthetem az estémet. Az életemet átlagosnak tartom azt leszámítva, hogy néha öt szupersztár hempereg a nappalimban. De ettől függetlenül imádom az életemet. - egy pillanatra elhallgattam és elgondolkoztam azon, mi volt a következő kérdés. - Azért mondtam igent, mert közvetlen és szimpatikus voltál. Szeretem a spontán embereket. És a zsiráfok... furák a hosszú nyakukkal. Inkább pingvin párti vagyok. - mosolyogtam. 
- A zsiráfos dolognak örülök a legjobban. Gyűlölöm őket. - borzongott meg látványosan. - Ennek ellenére örülök a válaszodnak, nagyon. Jó érzés, hogy így gondolod. 
- Na és te, miért hívtál el?
Kérdésemre elpirult. Milo elpirult. Ó, te jó isten. 
- Elég furán hangzik, de azt hiszem ismerlek. Mármint annyit beszélgettünk rólad Liloval és annyit gondolkodtam rajtad, hogy megkedveltelek. Meg akartalak ismerni. Tény, hogy tíz évesként láttalak magam előtt, de amikor találkoztunk az esküvőn... fizikai fájdalmat okozott volna, ha nemet mondasz. 
Rajtam volt a sor, hogy elpiruljak. 
- Igazából az a furcsa, hogy a tíz éves énemet kedvelted meg. - nevettem halkan. - Egyébként mikor érünk oda? 
- És most azon vagyok, hogy még jobban megkedveljelek már, ha ez lehetséges. - egy pillanatra még a szívem is kihagyott egy ütemet szavaira. - Amúgy nem sokára, körülbelül tíz perc. 
A gyomrom rögtön görcsbe rándult és úgy bámultam ki az ablakon mintha legalábbis métereken belül megjelenhetett volna egy foszforeszkálós tábla az "Itt a meglepi hely!" felirattal. Az út hátralévő részében mindennapi dolgokról beszélgettünk. Jól esett elengedni magam és úgy beszélgetni, hogy ne kelljen attól félnem rossz vagy kínos az, amit mondok. Ahogy Milo is jósolta úgy tíz perc múlva megérkeztünk. Egy bárhoz? 
- Egy bárba jöttünk? - kérdeztem bizonytalan hangon. 
Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ide akart-e hozni vagy csak eltévedtünk. Nem volt a bárral bajom mert szerettem ilyen helyekre járni csak, ha tudtam volna valami kevésbé elegánsat vettem volna fel.
- Igen Baj? 
- Nem, dehogy. - mosolyogtam biztatóan immár az autó mellett. 
- Látom, hogy nem tetszik. - arca teljesen elkomorodott nekem pedig kedvem lett volna elsüllyedni. - Nem szereted a művészetet? 
- Ezt most nem igazán értem. - ráncoltam össze szemöldökömet zavarodottan. 
- Slampoetry est van. 
Gyorsan végig pörgettem az agyamban, hogy miről is van szó, majd szinte örömujjongásban törtem ki.
- Jézusom, komolyan? Egyszer a munkatársaimmal voltunk egy ilyen esten és eszméletlenül élveztem. - vigyorogtam. - Bemegyünk?
Milo döbbent arcát látva még nagyobb mosoly terült szét arcomon.
- Aha. Nem hittem volna, hogy ennyire örülni fogsz neki. 
Mosolyogva léptem hozzá közelebb és fogtam meg kezét. Hatalmas keze és hosszú ujjai épp, hogy elfértek kezeim között. 
- Milo, akárhová hozhattál volna. Boldog lennék. 


Végre sikerült meghoznunk a tizenharmadik fejezetet, ami reméljük, tetszett nektek. 
Ne haragudjatok, hogy kissé lógva hagytunk titeket de sikerült megint egy über-hosszú fejezetet összeraknunk, amit kénytelenek voltunk szétszedni. Ennek ellenére reméljük, hogy pillanatnyi kíváncsiságotokat sikerült kielégítenünk, hogy mi a folytatás.
Ti mit gondoltok Nikki viselkedéséről? Na és, hogy tetszik nektek Milo és Cady? 
Várjuk a véleményeteket és egyéb jelzéseiteket, hogy itt jártatok! 
Meg szeretnénk köszönni három blognak/személynek, hogy vették a fáradtságot és írtak nekünk egy kritikát a blogról. Mindannyian nagyon jó és kedves dolgokat írtak, amit nem tudunk elégszer megköszönni. 
Viszont nektek köszönjük leginkább, hogy támogattok minket és folyton noszogtattok, hogy írjunk! Nélkületek sehol nem lennénk.
Imádunk titeket! 
xx