2015. július 29., szerda

Tizenhatodik fejezet.

Sziasztok!
Szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen sokáig nem szolgálhattam résszel, de higgyétek el, sok mindent el kellett rendezni, mire azt mondhattam, hogy ezt a blogot nem szabad csak úgy abbahagyni. A részen rengeteget vacilláltam és javítottam, mivel sehogy sem éreztem jónak. (Még így publikálás után sem, de ez már csak részletkérdés) Nehéz volt leülni a gép elé és Lilová átvedleni főleg úgy, hogy ez a fejezet abszolút nem az ő szemszögéből lett megtervezve, így a megszokottnál többet kellett agyalni rajta és végül ez lett belőle!
Ennek ellenére remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és így is követni fogjátok a blogot. Írjátok meg a véleményeteket, hogy mi tetszett vagy éppen mi nem.
Ölel Titeket.:
Fannii J.
xx.
.XXX.

A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes.

Mindig is imádtam enni.
Fantasztikus érzés volt leülni az ebédlőasztalhoz a szüleimmel és megenni azokat az eszméletlen fogásokat, amiket édesanyám az asztalra varázsolt. Sokáig nem jöttem rá, mennyit idegeskedett miatta, és görcsölt azon, hogy minden tökéletesen sikerüljön, Azokat a káromkodásokat, amiket minél halkabban próbált elmormolni az orra alatt, mikor megvágta a kezét mindennaposnak számítottak a konyhában. Azt hiszem innen örököltem a káromkodó tehetségemet. Mondjuk ha tudnák, hogy úgy káromkodom, akár egy kamionos, biztos, ami biztos kitérnének a hitükből. Azt hiszem tizenegy éves voltam, mikor először főztem önállóan. Édesanyám továbbképzésen volt, apa meg egyszer csak beállított, hogy mi lesz vacsorára, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen fiatalon is meg lehet halni szívinfarktusban. Ugyancsak szorongva hozzáláttam életem első Gulasch-ához, aminek az alapja nem csak a paprikától, hanem frissen szerzett sérüléseim végett is piroslott, de apa boldogon falatozott belőle és ez késztetett arra, hogy minél több időt töltsek édesanyámmal konyhában. Igaz, nem szerepelt a terveim között a világ szegényeinek az etetése, mégis euforikus élménnyel töltött el a tudat, hogy jóízűen fogyasztják az általam elkészített ételeket. De itt szól közbe a család és a soha meg nem szűnő véleményeik. Hiszen, ha valaki szeret és tud is főzni, annak egyértelmű következménye van: az elhízás. Főleg abban az esetben, ha Fitzberg vagy, mivel evidens, hogy:
a.) addig eszel, amíg jól esik.
b.) ez általában azt jelenti, hogy ha érzed, hogy az előbbi pite gyakorlatilag már a nyelved tövénél kacsintgat, te azért leküldesz még egy szelettel.
c.) nincs az az Isten, hogy te megmozdulj és legalább száz kalóriát lemozogj.
Ebből következik az az ördögi kör, hogy főzöl, eszel, hízol és így tovább, amíg a lakóhelyed önkormányzata nem ajándékoz neked egy targoncát, hogy ki tudj kelni az ágyból. Egyébként mekkora királyság lenne már, hogy egy targonca felemel a két csuklódtól fogva, aztán letesz a földre és úgy húz ki a nappaliig, miközben te azt ordítod; Csak óvatosan, az oldalhurkám már így beakadt a küszöbbe!
És, hogy eme eszmefuttatás miért is jutott az eszembe? Nem, nem azért mert véletlenül megsimítottam az oldalam és az Irmának elkeresztelt oldalhurkám rám mosolygott, hanem azért, mert emberek, olyan süteményt sütöttem, hogyha egy cukorbeteg ránéz, már akkor felugrik a vércukorszintje negyvenháromra!
- Jól néz ki. - szól mellettem Milo és elismerően meglapogatta a vállam. Szerénykedhettem volna, de miért? Tudtam, hogy valódi csodát alkottam. Ott volt előttem egy két piskótából álló, mogyorókrémmel és pudinggal megkent csoda, nagyjából tíz centi vastag habbal a tetején, csokiöntettel.
Hé, Buddy Valastro! Hivatalosan is átvettem a Tortakirály címet. Tessék? Hogy szeretnél az alkalmazottam lenni? Hát, nem is tudom, hívd fel az ügynökömet! Puszaa.
Igen, ez jobban hangzott gondolatban.
- Mikor lehet megkóstolni? - folytatta Milo és hosszú ujját a habhoz közelítette.
- Most azonnal elveszed a mocskos kezedet a süteménytől! - csaptam rá a kezére, és óvatosan felemelve a tortát a hűtőhöz araszoltam. - Majd este megesszük, mikor nézzük Az utolsó angol úriembert.
- Megint? - sóhajtott tehetetlenül Milo és végső elkeseredésében egy répát kezdett el majszolni.
- Igen. - nevettem. - Benedict Cumberbatch az új szerelmem.
Ekkor hallottam meg a tompán, ámbár jól kivehetően a skype hívás jellegzetes hangját.
- Ki az már megint? - kérdezte Milo, miközben a szobám felé siettem. - Megint Vee az a Dagi-csoportból? - az ajtófélfának dőlve figyelte, hogy a székben előrehajolva a fejem tetején egy Fitzber-kontyot kreálok. - Úristen Lilo, szerinted megehetek délután háromkor húsz deka sárgadinnyét? - megsemmisítő pillantást vetettem rá és visszafojtottam a szitokáradatot, amit a barátnőm megvédésére szándékoztam a fejére olvasni.
Vee Tressy egy nem mindennapi nő. Az esküvő utáni héten ismertem meg, amikor egy étteremben voltunk Miloval. Ő éppen a mosdóban volt, mialatt én a rendelésünket vártam. És egyszercsak ott volt ő, amint lihegve, enyhén piros arccal lerogy az üresen álló székre. Egy fekete nadrág volt rajta, egy lila tunikával, barna, göndör haját pedig a füle mögé igazította. De, ami igazán megfogott benne az az arca volt. Makulátlan, hibátlan bőre volt és ilyen gyönyörűen csillogó zöldeskék szempárt még sohasem láttam.
- Szia, Vee vagyok, túlevő. - ezzel egyidejűleg nyújtotta felém a jobb kezét és nyúlt Milo vizespohara felé. Összezavarodva ráztam meg a kacsóját, miközben ő úgy nyeldekelte a vizet, mintha már legalább három hónapja a sivatagban tengődött volna.
- Szia. - ennyit tudtam kinyögni. Tény, alapjáraton nem voltam egy túlzottan fecsegő ember, de rengeteget fejlődtem ezen a téren! De higgyétek el nekem a döbbenettől a hangszálaim szerintem Szíriáig sétáltak.
- Ne haragudj, hogy így letámadlak, de láttam, hogy a partnered elment, így gondoltam itt az idő.
- Mégis mire? - kérdeztem némi félelemmel a hangomban. Hiszen mégis a semmiből termett elő, ráadásul rébuszokban beszélt, amitől mindig is kivert a víz.
- Ne aggódj, nem akarok rád mászni. - nevetett fel, aminek köszönhetően ha nem is teljesen, de legalább egy kicsit nyugodtabban maradtam a helyemen.  - Csak ezt akartam neked átadni.

Duci-Duma

Várunk mindenkit, aki szeret enni és az meg is látszik rajta. Gyere el és beszélgess olyan emberekkel, akik már átélték azt, amit most talán te magad.
Helyszín.: Művészpártoló központ, Bonn-street, első emelet, hármas ajtó
Időpont.: minden csütörtökön, 19.00

Ne feledd! Ha valaki kritizál a súlyod miatt, edd meg nyugodtan!

- Nem is tudom mit mondjak. - és valóban cserben hagytak a szavak. Igen, tényleg nem fogytam egy dekát sem, sőt mondhatjuk azt is, hogy még egyet-kettőt örökbe is fogadtam, mégis nem tudtam ezt mire vélni. Hiszen a semmiből idejön egy idegen, a kezembe nyom egy szórólapot, ami meginvitál egy csoportterápiára, ahol kibeszélik ki mennyit és mit evett azon a héten, mennyit hízott, mennyi fogyott és a hasonlók. Azért higgyétek el, egy kicsit sem lettem boldogabb tőle.
- Ne haragudj. - ezek szerint minden gondolatom az arcomra volt írva. - Csak szimpatikusnak tűntél...
- És mivel kövér is vagyok, már mehetek is a klubodba.
- Nem így gondoltam. De kit akarunk becsapni? Duci vagyok és Te is az vagy. Szerintem viszont remek ötlet ez a csoport, hiszen ki érthet meg jobban egy túlsúlyos ember, mint egy hasonszőrű? - teljes mértékben egyetértettem a szavaival, mégis valahogy cikinek éreztem. - Nem muszáj eljönnöd, megértem, ha ezt valahogy...nem is tudom...na mindegy, ha nem akarsz jönni megértem. De velünk szemben, a hatos teremben terhes nőknek van ilyen gyűlés és képzeld, mindig kitesznek nekik csokis perecet, bármikor lenyúlhatjuk őket. - felnevettem az ötletem és magán az elképzelésen, ahogy néhány elhízott ember ráront egy tucatnyi terhes nőre és elkobozza tőlük az édességet. - Ne mondj semmit. - felállt a székről, majd illedelmesen betolta maga után. - Remélem találkozunk majd. - és azzal már ott sem volt. Még mindig sokkos állapotban csúsztattam be a szórólapot a táskámba és az előbb történteken elmélkedtem.
Aztán végül mégis elmentem a gyűlésre és állíthatom; egy kicsit sem bántam meg. Jobban megismertem Vee-t, volt alkalmam találkozni Gavinnel, Kelly-vel,  Mabellel és még másokkal is és elégedetten mondhatom; nagyon finom volt az a  csokis perec.
- Ne bántsd. Sokkal jobban megért, mint bárki más. - Milo arcán némi szomorúság suhant át, ami miatt szégyelltem magam. Teljességgel megértettem Milot, hiszen Vee hirtelen tűnt fel a semmiből, mégis már aludt nálunk, rengeteg időt töltünk együtt és szégyenszemre rengeteg találkozót lemondtam már miatta, így egyre kevesebbszer láttam Cadyt és Milot, valamint a többieket. De annyira felszabadító érzés volt Vee-vel lenni. Humoros, kedves, bár gyakorta voltak őrült ötletei, de jobban megértett, mint bárki ezen a földön. Vele lehettem önmagam, kiönthettem neki a szívem, elmondhattam neki, mitől tartok, mi miatt érzek félelmet, elmesélhettem neki a kétségeimet és szavakba önthettem, miért érzem azt, hogy a saját testem meggátol abban, hogy kiteljesedhessek és teljes, tartalmas életet élhessek. Ne értsetek félre, Milo is rengeteget jelentett számomra, de ha felütötte a fejét a súly téma, valamint előjött az az énem, aki stresszel a súlyán, mindig leállított és azt szajkózta, hogy Nem is vagy kövér. Mindig láttam az arcán, hogy kényes számára ez a téma és most őszintén, egy sovány, vézna ember míg él nem érti meg, milyen is a mi életünk.
- Persze, a csodás Vee mindent tud. - morogta az orra alatt. Mélyet sóhajtva próbáltam visszafogni magam, és egy mosolyt erőltetve az arcomra fordultam a képernyő felé.
- Szia Cady! - a szemem sarkából láttam, hogy Milo eltűnt. Utáltam, amikor ilyen és azt sem szerettem, ha én ilyen vagyok, szóval felírtam a képzeletbeli jegyzetfüzetembe, hogy rendezzem el ezt a helyzetet Miloval, mert egyikünknek sem jó mindez. Cady vigyorogva hasalt az ágyán, míg a szobájában tisztán kivehető volt a káosz. Egy tollboa a csillárról lógott lefelé, mindenhol cipők, üres sminkes táskák, ruhák feküdtek szanaszét. De ami megragadta a pillantásomat a egy nagy, ocsmány rózsaszín kupac volt. - Szünetet tartasz takarítás közben?
- A heuréka pillanatom megszakított. - válaszolt boldogan. - Oké, vázolom a szitut! - kezdett rögtön bele mondókájába így esélyt nem adott, hogy akár egy szót is kinyögjek. Mosolyogva figyeltem, ahogy boldogan, izgatottan mesél.  - Ha még most gyorsan összepakolunk és bevásárlunk akkor körülbelül ötre már a Deani erdőben leszünk, és egy egész hétvégét ott töltünk. - fejezte be vigyorogva. Ezzel ellentétben én érzetem, hogy fokozatosan hervad le a mosoly a képemről. - Ne már Lilo! Jó buli lesz. - nógatott. - Milo hol van?
- Először is hány energiaitalt ittál meg? - kérdeztem, miután megtaláltam a hangom. Hangosan felnevetett, majd akárcsak egy kis óvodás az öklét mutogatva jelezte, hogy egy kortyot nem ivott meg abból a szörnyű ízű löttyből.. - Milo? Szerintem a szobájában. Milo! - ordítottam el magam, majd vártam az említett érkezésére. - Egyébként honnan jött ez az ötlet? És azt sem tudom hol van a Deani erdő. És édes hármasban akarsz menni? - soroltam a kérdéseket és csak remélni mertem, hogy Ő nem fogja odadugni a képét.
- Helló szépségem! - vigyorgott bele Milo a kamerába. Cady arca felderült, mosolyogva térdepelt fel.
- Szia! - vihogta, akárcsak egy tinédzser. Le sem tagadhatta volna, hogy ez az idióta a jobb oldalamon a bűvkörébe vonta. - Mit szólnál egy hétvégi kiruccanáshoz a Deani erdőbe?
- Cady, szerintem nem gondoltad ezt át. - vágtam közbe, ezzel hallgattatva el Milot.. - Nem hagyhatunk itt csapot-papot csak úgy és vonulhatunk ki a természet lágy ölére.
- Csak egy okot mondj, hogy miért nem! - mérgesen húzta fel az orrát, ajkait lebiggyesztve pillantott rám. Na nem, ezzel nem nem versz át!
- Hát azért mert.. - kezdtem el, de valójában egyetlen észérvem sem volt.
- Nekem tetszik az ötlet. - vigyorgott rá Milo. - Hányan mennénk?
- Oh mein Gott! Nem mondod komolyan, hogy te is támogatod ezt a légből kapott, őrült ötletet? - hitetlenkedtem és tátott szájjal bámultam a barátomra.
- Ne ellenkezz már! Te sem halnál bele, ha egy hétvégét nem a szobádban töltenél. - csipkedte meg az arcomat.
- Igaza van! - bólogatott Cady is serényen a gép másik oldaláról.
- Őrültek vagytok! - morogtam frusztráltam, majd egyszerűen kinyomtam a hívást. - Te teljesen megőrültél Milo? - förmedtem rá. - Nem mehetünk csak el úgy sátorozni. Nekem dolgoznom kell, talán neked is befut valami.
- Lilo, ki kell mozdulnod, nem poshadhatsz bent itt éjjel-nappal.
- Ha nem tudnád a szobámnak ez a fele - mutattam az íróasztalra, a rengeteg dossziéra és az elengedhetetlen gépemre - Az irodám. A másik része - mutattam az ágyam felé. - Pedig a hálószobám. Szóval de, itt kell töltenem az egész napomat.
- Pedig szerintem remek lenne. Végre kimozdulnál egy kicsit, kiszakadnál a hétköznapokból, nem dolgoznál... Csukd le a szemed. - mondta hirtelen.
- Tessék?
- Csukd le a szemed. - mikor teljesítettem a kérését két kezét a vállamra téve beszélni kezdett. - Képzeld el magad az erdő közepén, ahogy...
- Éppen felfal egy medve? - siettem a segítségére.
- Nem, de ha nem fogod be kerítek egyet és megetetlek vele. - igyekeztem elfojtani a kuncogásomat, de nem jártam teljes sikerrel. - Tehát, képzeld el magad az erdő közepén, ahogy egy könyvet olvasol. A szellő gyengéden a hajadba kap, csiripelnek a madarak, csobog a víz, ropog a tűz, de mindemellett nyugalom van. Nem hívnak fel, nem kell rosszabbnál-rosszabb történeteket olvasnod, nem kell gondolnod semmire. Nos, tetszik?
Valóban láttam magam, ahogy egy nyugodt mosollyal olvasok és pihenek, ahol nem zavar senki. Istenem, de jó lett volna!
- Akkor, ugye hívhatjuk Cadyt? - kérdezte mosolyogva.
- Szerintem ez nem is arra megy ki, hogy ne kapjak a közeljövőben infarktust, hanem azért, hogy több időt tölts el Cadyvel.
- Lilo, Te nagyon okos vagy. - felelt a fiú megjátszott ámulattal.
- Gúnyolódj csak, rengeteg képem van arról, hogy lánynak vagy öltöztetve. - figyelmet sem fordítottam a hisztijére, ismét hívni kezdtem Cady-t.
- Mondjátok, hogy meggondoltátok magatokat! - könyörgött, kezeit imára kulcsolta. - Teljesen elvettétek a kedvemet még a takarítástól is, szóval, ha nem megyünk kirándulni akkor jöttök nekem két doboz mangós fagyival. - nézett ránk fenyegetően, mire az elvarázsolt herceg kuncogni kezdett, mint egy lány én pedig értetlenül ültem. A mangónak nincs is jó íze!
- Lenne pár kérdésem. - fogtam hozzá, mire Cady arca - ha lehetséges egyáltalán még jobban felderült. - Hol is van ez a Deani erdő és, hogy jutunk el oda?
- Százharmincnyolc mérföldre van Londontól, Newport közelében. Két és fél óra autó út és a közelben még vízpart is van. Tökéletes lenne. - villantott ránk képernyőn keresztül egy háromszáz wattos mosolyt.
- Te aztán felkészült vagy...
- Ne most udvarolj, ha lehet rendben? - fordultam Milo felé, aki lenyűgözve állt mellettem. Mintha Cady egy elképesztően szexi földrajztanár lenne és azzal izgatná fel, hogy Amerika koordinátáit és helyrajzi számát suttogja a fülébe. Brr. - Na és ki jönne még velünk?
- Hát Nikki biztos nem jön, mert nem ér rá. Felhívom a fiúkat is, hogy van-e kedvük jönni. - éreztem, ahogy a szemeim kétszeresükre tágulnak. Zavaromban a szemüvegemet igazgattam, majd alaposan megtöröltem az amúgy makulátlan lencséket. Mindeközben igyekeztem csillapítani a száguldó szívverésem és csak remélni mertem, hogy fiúk alatt mondjuk Brad Pitt gyerekeit érti.
- A fiúk alatt pontosan kikre gondolsz?
- Dumbra és Dumberre. Szerinted? - nevetett fel . - Telefonálok aztán visszacsörgök oké?
- De Cad... - kezdtem vele aggodalmaskodó arccal, de esélyem sem volt befejezni, mivel kinyomta a hívást és immár, egy tökéletesen mosolygó Cady képe vigyorgott rám. Pedig készen álltam arra, hogy bevalljam, nem tudok Liammel egy légtérben tartózkodni és előbb rágom le a kis lábujjam, minthogy egy autó hátsó ülésén összetapadjak vele, miközben a bogaraktól hemzsegő természetbe igyekszünk. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom szó nélkül tűrni, ahogy Liam kedvére szapul, viccelődik rajtam, a súlyomon ha úgy adódik kedve. Nem akarom, hogy rám nézzen, hogy szánakozzon rajtam, ha a szituáció ilyesmit váltana ki. Nem akarok egyedül lenni az erdőben. Magam előtt látom, hogy Milo és Cady elvonul, Liam inkább Harry társaságát keresi és nem az enyémet - és a duci, vörös pápaszemes lány ismét egyedül marad. De én ezt nem engedem, senki nem fog hülyét csinálni belőlem.
Na nem! Lilo Fitzberg nem olyan családból származik!

.XXX.

- Most mennem kell! - igyekeztem minél hangosabban kiabálni, mivel Milo ajtaja csukva volt a köszönést meg mindig elvárta. - Szerintem este tízre legkésőbb itthon vagyok. - lekaptam a kedvenc, khaki szövetkabátomat, majd a MaroonV legújabb dalát dúdolgatva gomboltam végig a kabátot. Miután végeztem szemrevételeztem magam és azt hittem az agyam nekivágom a szemközti falnak. A kabát gyakorlatilag szétnyílt a mellemen - ami valójában nem lenne gond - de a hasam vonalán két gomb között olyan rés éktelenkedett, hogy bárki szemügyre vehette az alatta viselt piros pólómat. - Te kis rohadék. - a szavaim keserűségtől és eszméletlen mennyiségű indulattól csöpögtek. Idegességemben kigomboltam a kabátot a piros pólóm fölé felvettem egy farmeringet és csak úgy vettem fel a kabátot, Londonban elég hideg van éjszakánként. Mivel semmilyen reakció vagy durva beszólás nem érkezett Milotól, óvatosan bekopogtam hozzá, majd akkorára tártam az ajtót, hogy a fejem beférjen. - Szia. - suttogtam. - mivel a csendet gyakorlatilag vágni lehetett a szobában, azonnal felállt és elém lépett, amikor meghallotta a hangomat. - Az előbb bekiabáltam, de ezek szerint nem hallottad. - és még mindig semmi válasz. - Akkor én most megyek. - hüvelykujjammal a hátam mögé böktem és már egy lépést távolodtam tőle, mikor hirtelen felkapta a fejét. Mintha eddig nem is egy légtérben lettünk volna. Úgy nézett rám, mintha csodálkozna, hogy egyáltalán ebben a lakásban tartózkodom.
- Hová mész? - kérdezte. - Igaz is, csütörtök van. - és ismét ott volt az arcán a szomorúság, némi dühvel keveredve.
- Szer...szeret...szeretnék veled beszélni, ha hazajöttem. - nyögtem ki elhalva.
- Igen, ideje, hogy végre egyáltalán normálisan beszéljünk egymáshoz. - szűrte a fogain keresztül a szavakat.
- Kérlek, ne csináld ezt...
- Mit ne csináljak?! Tudod mit? Tényleg menj, majd beszélünk. - és ezzel se szó se beszéd, gyengéden, ám mégis határozottan megtaszított vállamnál fogva. A döbbenettől szóhoz sem jutottam, egy perce még Milot bámultam utána meg már csak a fa ajtó erezeteit vizslattam.  A látásom a visszafojtott könnyektől elhomályosult, azonban nem hagytam, hogy egy is kicsorduljon. A rohadt életbe nem csináltam semmi rosszat! Élek, eljárok otthonról, nevetek, barátkozok - hát nem ezt akarta több hónappal ezelőtt? Dühösen töröltem le az akaratom ellenére kibukkanó könnyeket és olyan erővel csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, hogy még a távolság ellenére is hallottam, ahogy leesik a képkeret, amiben Miloval gondtalanul, boldogan vigyorgunk a tengerparton.
Fél óra sétálás után érkeztem meg a Központ elé, ahol egy fekete alak ólálkodott. Félősen torpantam meg, mivel az újságban egyre többet lehetett olvasni arról, hogy kis gyermekeket, fiatal lányokat rabolnak el férfiak állítólag szervkereskedelem céljából. Egyetlen módszerük, hogy hátulról szorosan átkarolják az áldozatot és betuszkolják a teherautóba. Idegesen pillantottam körbe, de egyetlen autót sem láttam az utcán, így valamivel nyugodtabban álltam a járdán. Aztán eszembe jutott; ha el akarnak rabolni, ahhoz fel kell emelniük, ami valljuk be, felér a lehetetlen küldetéssel. Ezek után szélesen mosolyogva indultam tovább. Néhány lépésre járhattam az árnyéktól, amikor hirtelen felém fordult, akkor fedeztem fel benne Veet.
- Na végre! - morgott ingerülten. - Lefagyott a tököm! - esélyem sem volt megszólalni már az épület lépcsőinél járt.
- Hová sietsz? Azt hittem még elszívsz egy szál cigit. - futólépésben indultam utána. A liftnél várt be és fázósan húzta magán össze a kabátot.
- Lefagyott a tököm. - suttogta teátrálisan.
- Nincs is olyanod. - mondtam a rend kedvéért. - Egyébként, miért nem gomboltad be a kabátot? - egy szót sem szólt, csak gyorsan összegombolta magát a ruhát és mintha a fél órával ezelőtti énemmel néztem volna farkasszemet.
- Három hónapja vettem. Három. - felnevettem szomorú ábrázatán és elmeséltem neki a saját incidensem a kabáttal. Nevetve léptünk be a terembe, majd döbbenten torpantunk meg. - Hát itt meg mi a picsa folyik? - visította. Igen, Veeről annyit kell tudni, hogy ami a szívén az a száján típus. Bátran kimondja amit gondol, nem gondolkozik azon, hogy kit sért meg vele, a saját szívét könnyíti meg azáltal, hogy őszinte az embertársaival.  Ilyen ember akarok lenni. Aki bátor, tettre kész; akárcsak Ő. Már az első gyűlés után tudtuk, hogy rengeteg közös van bennünk. Mindketten imádtunk olvasni, ugyanazokat a zenekarokat kedveltük, bármin tudtunk nevetni, gyakran odáig fajult a dolog, hogy már csak visítottunk vagy csapkodtuk a térdünket és a könnyeinket törölgettük és igen, mindketten remekül káromkodtunk.
- Vee úgy érti, hogy mi ez az elrendezés. - az eddig tanteremre hajazó teremben a székek most már egy kört formáltak. A kör közepén egy asztal állt, rajta egy tányér tele műanyagból fröccsentett étellel, volt ott csirke alakú, rengeteg zöldség, burgonya. - Hát ez meg micsoda? - kérdeztem, miközben helyet foglaltam Gavin mellett. Gavin Marlin  a harmincas éveinek közepén járó, informatikus férfi, amolyan amilyen magas olyan széles típus. De hatalmas szíve van, ennyit megtudtam róla. Nem beszél sokat, de ha megszólal mindenképpen ledöbbensz. Mellette foglalt helyett Mabel, az ő vezetéknevét még nem volt alkalmam megjegyezni, háztartásbeli, egyedül neveli a kislányát. A férje elhagyta miután szülés után nem tudta visszanyerni az alakját. Mellettem Vee foglalt helyet, az Ő jobb oldalán pedig Kelly kuporgott. Gyönyörű szőke haja volt, rendkívül szép mosolya, de látszott rajta, hogy szomorú, magányos. Tizenhét évesen itt ülni egy csapat húsz éven felülivel nem lehetett egy tini álomdélutánja. Aztán ott voltam én, hullámos vörös hajjal, zöld szemmel, hatalmas mellekkel, amiktől egyre többször fájt a hátam és olyan hullámokban feszültek a hurkáim a pólómnak, hogy félő volt a egyik előbukkan.
- Csak ennyien leszünk? - kérdezte Kelly.
- Ez már csak így megy. Mindig vannak csoportok, ahonnan kiesnek tagok. - feleltem.
- Pontosan, de mi kitartottunk. A Köpcös Ötös. - nevetett fel Vee. Nevettünk az új csapatnevünkön egy sort, majd végül csendbe burkolóztunk.
- Elkezdtem szedni egy fogyi tablettát. - szólt hirtelen Mabel. Egyöntetűen hördültünk fel. Soha, de soha nem szabad tablettát szedni, több jön fel, mint amennyi lement.
- Mabel! Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Kelly és csalódottan ingatta a fejét.
- Elkeseredtem. - szól szomorúan, majd tőlünk elfordulva törölte le a kicsorduló könnyeit.
- Régen én is szedtem ilyet. A Phen-fent. Imádtam. De aztán beadták egy patkánynak és mivel az állat nem reagált rá túl jól, kivonták a forgalomból. - azt hiszem, eddig ez volt a leghosszabb mondat, amit Gavintől egyszerre hallottam.
 - És mi történt a patkánnyal? - kérdezte Vee.
- Állítólag felrobbant, de ha engem kérdeztek szerintem csak túloznak. - nem tudtam, hogy nevessek vagy a fejemet fogjam ezen az információn, de mire megtehettem volna az egyiket egy magas férfi lépett be a terembe. Nem szólalt meg, ahogy mi sem, egyszerűen megállt velünk szemben összecsapta a tenyerét és megjátszott lelkesedéssel kezdett bele a mondandójába.
- Nagyon örülök, hogy itt lehetek ma veletek. Shaun Wayett vagyok, fitnesz-guru és étkezési tanácsadó és azért jöttem el ma hozzátok, hogy segítsek nektek. - döbbenten néztem, ahogy a sarokhoz sétál és egy táblát gurít elénk. Értetlenül néztünk körbe egymáson és mindannyiunk arcán ugyanaz a kifejezés ült; Mi a francokat keres ez itt?
- Haver, az aerobik csoport egy emelettel lejjebb van. - szólalt meg Vee.
- Ez a Duci-Duma csoport? - kérdezte Shaun.
- Igen. - mondtuk kórusban.
- Akkor jó helyen járok. - ezzel leült a székre, pontosan velem szemben. Beszélni kezdett, miközben vette lefelé a kabátját. - Ma csak fél órát tudok maradni, de legközelebb itt tudok maradni, ameddig csak akarjátok. - a csoport nőnemű tagjai egyöntetűen hördültek fel, mikor Shaunról lekerült a kabát. Egy fehér felsőt viselt és azt hittem, ilyen csak a könyvekben van, de tényleg kirajzolódtak a kockáinak a körvonalai. Mikor rájöttünk, hogy milyen vágyakozó hangot is adtunk ki igyekeztünk minél hangosabban köhögni ezzel feledtetve mennyire viselkedtünk idiótán az elmúlt három másodpercben. - Szóval - kezdett bele Shaun, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna, de a szája sarka akaratlanul is meg-megrándult, ami arra engedett következtetni, hogy nem sikerült átvágni. - Szeretném, ha mindannyian egyesével bemutatkoznának, elmondanák, miért szeretnek idejárni, hogy érzik ebben a pillanatban magukat és, hogy hány kilók.
- Mekkora egy pöcs. - szólalt meg Gavin. - A túlsúlyosok sosem mondják meg, mennyit nyomnak, főleg nem a nők. - oktatta Gavin, mire mindannyian egyetértően bólogattunk.
Ez mintha kizökkentette volna Mr. Tökéletest és megszeppenve pillantott ránk.
- Nem akarlak Titeket megsérteni, de tudnom kell. Így tudok nektek segíteni és ez közöttünk, barátok között marad. - biztatóan pillantott ránk, de a többiek dacosan elfordították a fejüket, ezzel is kifejezve néma tiltakozásukat. Shaun rám pillantott és reménykedve húzódott mosolyra a szája. Tudtam, hogy csak rám vár. Nagyot sóhajtva vettem erőt magamon és kezdtem bele a mondandómba.
- Lilo vagyok...túlevő. - tettem hozzá Vee szokásos jelzőjét. - És azért szeretek ide járni, mert olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik olyanok, mint én. Nem kell behúznom a hasam, ha belépek ide, nem kell úgy ülnöm, mint aki karót nyelt, hogy ne látszódjanak a zsírpárnáim, mert itt mindenkinek van és megértik, sőt irigykedve néznek egy másik kövér embert, ha annak a személynek kevesebbszer fodrozódik a hasán a felesleg. Rendkívül sok szeretet kaptam három hónap alatt, mióta idejárok és igen, most ebben a percben is úgy érzem, hogy szeretet vesz körül és emiatt felhőtlenül boldog vagyok. - mosolyogva néztem körbe a barátaimon, akik ugyanolyan boldogan pillantottak rám. - Oh, igen és hetvenhat kilogrammot mutat az a rohadt mérleg, ha ráállok.
Vee bátorítóan ragadta meg a kezem majd Ő is belefogott, aztán Gavin következett. Rengeteget nevettünk, én személy szerint sokszor pityeregtem is, hiszem olyan jó érzés volt nézni, ahogy öt bizonytalan, magába zárkózó ember így megnyílik és olyan titkokba avat be téged, amit korábban Ő maga sem gondolt volna.
- Kelly vagyok. - szólalt meg csendesen. - Azért szeretek idejárni, mert itt vannak a barátaim. Nem vagyok túl népszerű és kedvelt az osztályban, sokan csúfolódnak rajtam amiért így nézek ki és én elhittem. Elhittem azt, hogy tényleg baj az, ha kilencvenhárom kilót nyomok. Elfogadtam azt, hogy bennem van a hiba és sosem leszek megbecsült ember, mert így nézek ki. Aztán ráakadtam erre a csoportra, az anyukám erősködött, hogy jöjjek el, mert sose lehet tudni. És örülök, hogy így tettem. Ez a négy ember tanított meg arra, hogy szeretnem kell magam és, hogy sohasem leszek egyedül, mert lesznek emberek, akik átlátnak a feleslegen és megismernek engem és elfogadnak olyannak amilyen vagyok. - itt már szabályosan potyogtak a könnyeim. Serényen nyeldekeltem, hüppögtem, a kezem a számhoz tapasztottam így tompítva a hangot. -  Jaj, Lilo ne sírj. - mosolygott rám könnyein keresztül Kelly.
- Akkor ne mondj ilyeneket. - förmedtem rá minden indulat nélkül. Felnevettünk, majd Gavin akárcsak egy nagy mackó erősen magához szorított.
- Mabel vagyok. Én is rendkívül szeretem ezt a társaságot, nagyon sokat nevetünk magunkon, egymáson, amire gondolunk. Komolyan mondom, hogy egy csodás közösség alakult ki. Száztíz kilogramm vagyok. - Shaun javára legyen írva, hogy egy arcizma sem rándult meg. - És én most szégyellem magam. - és ezzel már megállíthatatlanul zokogni kezdett. Döbbenten pillantottunk egyikünkről a másikra, majd se szó se beszéd felpattantunk és Mabelhez rohantunk, kivéve Gavint, aki ülve maradt és sorosan markolta a nő kezét. Vee és én Mabel egy-egy vállát szorongattuk, míg Kelly mellé térdelt és megnyugtatóan próbálta csitítani.
- Miért szégyelli magát? - kérdezte Shaun csendesen.
Mabel három hatalmas lélegzetet vett, majd egy szuszra kiadta magából.
- Mert amióta beléptem ebbe a terembe csak arra tudok gondolni, hogy milyen jól néz ki az a kurva műanyag csirke. - ezután csend borult a teremre aztán megtörtént az, amit nem akartam: elkezdtem kegyetlenül röfögni.
- Jaj, kicsim! - öleltem át erősen a nyakát. - Nekem a burgonyák tetszenek. - nevettem fel hangosan.
- Én is megenném azt a két brokkoli alakú francot, pedig gyűlölöm azt a zöldséget. - szólalt meg Gavin. Még tíz percig álltunk így furcsán ölelve, tartva egymást, közben még nevettünk, esetleg sírtunk. de biztos támaszt nyújtottunk egymásnak és azt hiszem ezt jelenti a feltétel nélküli szeretet.
- Köszönöm, hogy őszinték voltatok velem. - szólalt meg Shaun miután mindannyian már felöltözve álltunk a Központ csarnokában. - Jövőhéten ugyanekkor?
- Persze, ahogy szoktuk. - felelt Mabel. Shaun intett majd kilépett a londoni éjszakába.
- Szerintetek egy tízes skálán mennyire tart minket idiótának? - kérdeztem. Szorosan álltunk egymás mellett így, öten és megbabonázva néztük a fitnesz-gurunk távolodó alakját.
- Ahol a tíz a totál őrült?
- Természetesen. - feleltem Kellynek.
- Akkor emberek, tíz és végtelen között bárhová besorolhat minket. - nevetve furakodtunk ki az ajtón, majd mindenki elindult a maga útján.
- Jövőhéten? - kiáltott Gavin.
- Sima! - ordított Vee mielőtt befordult volna az utcasarkon.
Széles mosollyal az arcomon indultam hazafelé. Találkoztam négy fantasztikus emberrel, akik véleményem szerint valamilyen módon hatással voltak rám, az életemre és remélhetőleg mindig is a részesei maradnak valamilyen formában. És ettől a tudattól boldog voltam, felhőtlenül boldog.

3 megjegyzés:

  1. Te jo eg..vegre..el se hiszem..annyira orulok az uj resznek..sikerült megbeszelni mindent? Megtudtatok oldani? Mikor lesz a kovi resz? Remelen h hamar :)

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  3. Ez eszméletlen jó
    mikor lesz kövi rész???

    VálaszTörlés