Utáltam vásárolni.
Ezzel a kijelentéssel talán nem vagyok a női társadalom jogos és megbecsült tagja, de pont hidegen hagy. Sosem voltam az a típus, akinek a boldogságtól és az "újabb-felesleges-dolgot-veszek-amit-majd-később-bedobok-a-szekrényem-hátuljába" érzéstől felszökik a vérnyomása és egy egyfajta extázis veszi kezdetét. És egy kicsit sem gondolom úgy, hogy bennem lenne az az idézőjeles hiba. Régebben, mikor apám még a Kicsi Tökmagjának hívott, már akkor sem éreztem feltétlen szükségesnek, hogy anyámmal egy órát töltsek azért, hogy maradéktalanul feltöltsük a hűtőnket. Inkább elvállaltam az egyre gyarapodó üres madáretetők feltöltését és elgyalogoltam a kis falunk másik végére megnézni, hogy nagymamám beszedte-e a vérnyomáscsökkentőjét.
Nos, ennyire nem szeretek vásárolni. Legyen szó élelmiszerről, bútorokról vagy ruháról. Az utóbbiról ne is beszéljünk, mert csak a régi, avas sebeket tépnénk fel vele.
Ennek ellenére itt állok London legnagyobb bevásárlóközpontjában, ahol a gyémánt karkötőn át egészen a WC keféig bármit - és a bármi alatt bármit kell érteni - megvehetsz, persze ha van rá elég kereted. Én pedig ezen a szokatlanul kellemes, napsütésben gazdag szombat délelőttön itt poshadok több száz emberrel ebben az üzletben és a matracok véget nem érő kínálata közül próbálom megtalálni azt az egyet, ami megfelelő.
Kicsit sem érzem rohadt igazságtalanságnak az egészet.
- Haza akarok menni. - nyögtem halkan a mellettem kullogó, szokatlanul csendes Milonak.
- Támogatom. - szólt vissza félvállról, de még csak rám sem pillantott. Szótlanul egy műanyag banánszeletelőhöz lépett és csendesen tanulmányozta. Csak úgy áradt belőle a feszültség és a legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, miért ez a nagy letargia. Tegnap volt a randija Cadyvel, akivel SMS-ben megtárgyaltuk, hogy a randijuk - lány szemszögből - tökéletesre sikeredett. Ezért is voltam tanácstalan éjszaka, mikor Milo elfelhősödött, ingerült arccal lépett be a lakásba és a Hogy sikerült? ugyancsak kedves és érdeklődő kérdésemre egy olyan pillantással válaszolt, aminek következtében úgy éreztem, mintha újra meghalt volna a teknősöm - és az rohadt pocsék érzés volt, csak, hogy tisztázzuk az érzelmi viszonyokat. Egy Lass mich in Ruhe! felkiáltással berontott a szobájába és ki sem bújt az odújából másnap reggelig, mikor is elém lépett, hogy most azonnal fejezzem be a kávézást és vigyem el bárhová, csak ne maradjon ebben a nyomasztó környezetben. Ennél a résznél a lime zöld nappalinkban álltunk és nem tudtam elképzelni, hogy tarthatja bárki is ezt a színt nyomasztónak, de inkább nem kérdeztem semmit, csak fogtam az autó kulcsait és egyenesen ide hajtottam.
Azonnal megbántam a döntést.
- Mikor fogjuk megbeszélni, hogy mi történt tegnap este? - kérdeztem csendesen, miután a háta mögé lopóztam. Gyengéden a hátára simítottam a kezem, hátha enyhíteni tudom valahogy a feszültségét.
- Tudod, ha végre adnál magadra és végérvényesen lemondanál az éjféli evésekről neked is lenne szerelmi életed és nem csak engem cseszegetnél! Foglald el magad és hagyj békén, világos? - támadt rám hirtelen megfordulva és még a szó is belém fagyott. Ellenséges szavai savként maró könnyeket csalogattak elő belőlem. Nem csupán azért, mert fájtak azok a szavak, hanem, mert ezeket pont Milo mondta.
Bassza meg, ha valakinek szar randija volt egyszerűen sír vagy hokizik egyet a mosdóban egy PlayBoy magazin társaságában, nem pedig vérig sérti hetvenöt súllyal bíró barátját, aki minden bűntudat nélkül lekever neki egy olyan Ohrfeiget, hogy a füle hét napig cseng utána.
- Kurvára elegem van, hogy úgy viselkedsz néhanapján, mint egy negyven éves klimaxos nő! - morogtam vissza ingerülten, könnyektől fulladozva, majd faképnél hagytam.
Még, hogy szerelmi élet. Egy dolog van, ami rosszabb a nem létező szerelmi életnél, mégpedig a plátói szerelem, főleg úgy, hogy ezt a híres-neves érzést Platón alkotta meg az olyan kapcsolatra még az ókori Görögországban, mikor egy negyven éves nős férfi nem jöhetett össze egy húsz éves palival, ami korábban teljesen normálisnak számított. Jó, az én esetem egy kicsit sem hasonlít ehhez a homoszexuális helyzethez, mégis erősnek érzem a szerelem szó használatot az ilyen és ehhez hasonló esetek során, hívjuk egyfajta ragaszkodásnak vagy vonzódásnak. Mégis elemi erővel tör rám Liam hiánya.
Igen, Liamről van szó.
Úgy érzem magam, mint valami elcseszerintett tini, aki a Bravo magazin címlapjai alapján választja ki az aktuális szerelmét és pöröl az apjával, mert az nem engedi meg neki, hogy tizenhat évesen varrasson magára egy tetoválást. Komolyan, ha ennél mélyebbre süllyedek eljutok arra a szintre, hogy Lola néven írni kezdek egy Liam fanfictiont. Na akkor viszont önként lövöm magam agyon. Fogalmam sincs, hogyan alakult ki bennem mindez. Hiszen hét hónapja azt sem tudtam, ki Ő - mármint persze újságokban láttam és a munkám miatt találkoztam már a személyével, de ezen kívül nuku. Két hónapja mondhatom azt, hogy ismerem és akkor is meg tudtam volna ölni. Erre tessék! Egy éjszaka kellett ahhoz, hogy az érzéseim és a véleményem száznyolcvan fokos fordulatot vegyenek és gyökeresen megváltozzanak. És a legrosszabb, hogy mindez egyáltalán nem zavart.
Zavarnia kellett volna. Végül is, ki hallott már olyat a spanyol szappanoperákon kívül, hogy a nagy ellenségek szeretők lesznek? Hagyjuk már, még egy Bollywood-i filmnél is kényszerforgatókönyvnek tűnik. Természetesen nem akartam a barátnője lenni, a felesége meg pláne nem, egyszerűen...egy tűrhetőnek nevezett kapcsolatnak örültem volna. Isten a megmondója, miért gondolkodom állandóan rajta, hogy mit csinál, mire gondol, hogy hogyan érzi magát, hogy mit miért tesz - szerintem ez a teljes agyhalottság rövid összefoglalója.
A barátja akartam lenni, de nem engedte.
Nagyot sóhajtva, az érzelmeim szempontjából még mindig tisztázatlanul feküdtem le az első matracra amit megláttam. Lábaimat keresztbe téve, csukott szemmel elmélkedtem a helyzet miértjeiről.
Miért Ő?
Miért én?
Miért most?
Miért így?
Ezt el kell temetnem magamban. Nem mehetek úgy a közelébe, hogy tudatában vagyok annak, hogy folyamatosan rá gondolok. Ez így tökre abszurd! És amilyen szerencsétlen vagyok, Ő is megtudná, hogy mindig csak Ő jár az eszemben és még mélyebbre süllyednék.
Miért utálsz engem ó, magasságos univerzum?!
Ez most már tényleg nem mehet így tovább. Miben reménykedem egyáltalán? Hogy egyik napról a másikra talán kinézek valahogy, aztán felfigyel rám és élünk boldogan? Ugyan már. Beteges. Megvan! Minden Liammel kapcsolatos gondolatom után fizetek magamnak egy fontot, amit aztán bármire elkölthetek.
Ez így nem rossz. Igen. Talán még egy új egeret is tudnék magamnak venni, vagy mondjuk egy könyvet, vagy ha nagyon sokszor jut eszembe Lia...azaz Akinek-Tilos-Kimondani-A-Nevét, akkor talán meg tudom venni magamnak azt a kockás inget, amit kinéztem.
Hmm, nem is olyan rossz dolog ez a hirtelen jött érzelmi hullámvasút.
- Elnézést, hölgyem! - riasztott fel egy hang. Hirtelen pattant ki a szemem és a mellettem álló bolti kisegítőre pillantottam. - Fel tudna kelni az ágyból? Rengetegen várnak még arra, hogy kipróbálhassák. - magyarázta én pedig egy főtt rákéhoz hasonló ábrázattal tápászkodtam fel.
- Nem olyan kényelmes ám, mint hiszik. - nyögtem ki zavartan és a következő matrac felé vettem az irányt.
Ekkora égést! Ezzel a gondolattal a következő fekvő alkalmatosságra vetettem magam. Próbáltam teljesen kiüríteni az agyam - erre nagyapám poénosan megjegyezné, hogy az nem lenne nehéz. Tehát, próbáltam nem gondolni semmire és senkire sem, főleg rá nem. Az a gáz, hogy ez tiszta fordított pszichológia. Nem akarok rá gondolni és ahogy ezt el is mondom magamnak, egyből Ő jut az eszembe. Ez teljesen a Ne gondolj az elefántra! szisztéma. Ahogy kimondják a mondatot, te azonnal egy hét tonnás, nagyfülű, ormányos állatot látsz magad előtt.
Így tartoztam saját magamnak röpke két másodperc alatt három fonttal.
- Elnézést, hölgyem! - nem létezik más megszólítás? - Sikerült választani? - kérdezte ugyanaz a srác, aki néhány perccel korábban kitaperolt.
- Ami azt illeti ez a matrac nagyon kényelmes. - mondtam elmélázva, közben akarva-akaratlanul végigsimítottam a matracot.
- Tökéletes választás! - lelkesült be a srác és nyomatni kezdte azt a bolond áruházi dumát, amit valójában még Ő sem ért, de be kellett nyalnia töviről-hegyire, akkor meg már villog vele egy kicsit. -Nos, ennek a matracnak a kifejlesztése húsz évet vett igénybe. Képzelje csak el! Húszat! - a végén a hangja az egekbe szökkent és a gondolataim arra terelődtek vajon, ha hozzá vágom ezt a súlyos matracot befogja a száját? - Ennek a matracnak számos előnye van a többivel szemben. Jobb a szellőzése, kényelmesebb, és nincsenek nyomáspontok, mivel a matrac valamennyi rugója saját zónával rendelkezik, ahol kifejtheti hatását és alátámaszthatja a testet. És azt tudta, hogy éjszakánként egy liter vizet izzadunk? - Istenem, fogd már be!
- És azt tudod-e hapsikám, hogy ilyen dumával sosem lesz csajod? - gondoltam magamban egy jó nagy adag szarkazmussal, de a legrosszabb, hogy képtelen voltam kontrollálni magam, így hangosan ki is mondtam. Csak reménykedni mertem abban, hogy a fiú nem változik egy őrjöngő vadállattá, mikor valaki indokolatlanul megsérti.
- Ami azt illeti van. - ilyenkor akarom magam tökön lőni... - És nekünk is ilyen matracunk van. Tökéletes pároknak, mivel a mozgást nem terjeszti tovább. Annyira tökéletes, hogy észre sem vettem, hogy a párom mellettem vajúdott, csupán reggel!
És még veled van? Ilyenkor nem értem én miért vagyok még mindig egymagam.
- Házhoz szállítás van? - kérdeztem gyorsan a szavába vágva, nehogy a végén kiderüljön, hogy a gyermekük is egy ilyen matracon jött a világra, valamint, hogy milyen jó, hogy egy ilyenen, mivel a méhsejt alakú habszivacsok tökéletesen felszívták a magzatvizet és a vért. Khm, jó éjszakát kívánunk!
- Természetesen. Ebben a méretben óhajtja? - vette elő hivatalos modorát és egy nagy köteg szállítólevelet varázsolt elő a hátsó zsebéből.
- Igen, ebben tökéletes lesz. - feleltem mosolyogva és mellé léptem. Kitöltöttük a papírokat, lediktáltam a címemet, megbeszéltük a pontos időpontot, mikor is érkeznek a fuvarosok. - Köszönöm a segítségét... - gyors pillantás a névtáblára, és csak remélni mertem, hogy nem cserélte ki valamelyik munkatársával az egyen pólót, mint ahogy az autószerelőknél szokás - Hunter.
- Az üzlet nevében köszönöm, hogy minket választott. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok. - mondta szertartásosan, majd se szó, se beszéd ellépett mellőlem és egy másik gyanútlan embert szólított le, mondván Ő tisztában van-e azzal mennyit izzadunk egy éjszaka.
- Ez kattant. - motyogtam magamban, miközben a kocsikulcsért matattam a táskámban. Ennek ellenére elégedett voltam a mai nappal, attól függetlenül, hogy eljutottam arra a pontra, hogy a legjobb barátomat egy illatos ibolya alá kívánom, hiszen teljesítettem még egy tételt a Bakancslistáról!
- Hé, Lilo! - csendült fel mögöttem Milo rekedtes hangja. Fél fejjel a táskámban megdermedtem a hangjában megbúvó érzelmek miatt, aztán erőt vettem magamon és felé pillantottam.
- Hogy én?! A szerencsétlen egyedülálló?
- Beszélni szeretnék veled erről az egészről. - mondta a padlót fixírozva.
- Nem hiszem, hogy ráérek. - nem akartam annyira megbántani. Csak annyit szerettem volna, ha Ő is érzi, mennyire fájtak a szavai. Hát olyan nagy bűn ez? - Lehet, hogy van egy újabb vakrandim a húsosztályon, azt viszont nem késhetem le. - indultam el a kijárat felé, ám hirtelen Milo elkapta a karom.
- Ne csináld ezt! Ne add itt a jégkirálynőt Lilo. Te is tudod mennyire utálom, ha fogod magad egy apró szóváltás után és addig nem veszel tudomást az emberről, míg meg nem jön a kedved újra megszólalni. Mennyire igazságos ez szerinted? - sziszegte mérgesen a fülembe és meglepően erős szorításba zárta az én gyenge karomat.
Elöntött a harag. Mit képzel ez az elkényeztetett strici?! Hogy nekem nem rossz? Hogy nekem nem fáj soha semmi? Azért mert alkalomadtán elejtek egy vicces megjegyzést a súlyommal kapcsolatban, amin röhögök, akkor már mindent lehet rám mondani? És, amikor nem úgy reagálok ahogy az megszokott, már én vagyok a szar és nekem kell bocsánatot kérni? Ennek ellenére nem akartam balhét az üzlet kellős közepén matracokkal, párnákkal és emberekkel körülvéve. Még a végén valamilyen eszeveszett párnacsata alakult volna ki, amiről még anno tíz évesen álmodoztam. Nem hiányzott nekem az, hogy a börtönbe kerüljek, mert megöltem Milot egy antiallergén párnával.
- Nem akarok veled veszekedni. - mondtam halkan. A francokat nem! Minden idegvégződésem meg akarta mondani neki a frankót, de elképesztő mennyire nem bíztam az idegeimben. - Indulnod kellene Cadyhez.
Láttam az arcán, hogy mondani szeretne valamit, de aztán visszafogta magát és nem tett semmit sem, csupán megigazította a haját, az öltözékét és egy mosolyt varázsolt az arcára.
Nem tűnök jó barátnak, ha azt mondom ez fájt. Nem mondhatom, hogy ez mindennél rosszabbul esett, mert ugye, akkor én lennék a gyökér. Pedig így van. Inkább elmegy egy randira, minthogy megbeszélné a problémáit azzal, akivel él! Mennyire logikátlan már ez az egész?! Vagy ezt csak az egyedülálló banyák nem értik? Istenem, úgy beszélek, mint aki túl van a negyedik X-en.
- Tudod, Milo azt hittem mi barátok vagyunk. - mondtam hirtelen, miután már hátat fordított nekem és indulni készült. Miért nem tudod befogni Lilo? Miért kell mindig a végén belökni egy akkora bombát, ami akár mindent elpusztíthat és tönkre tehet?
- Nagyon jól tudod, hogy azok vagyunk.
- A barátok nem mondanak egymásnak olyanokat, mint Te az előbb. Megbeszélik a gondjaikat, bármi legyen is az. - megint könnyes lett a szemem. Van erre valami tréning, hogyan bírjunk ki bármit zokogás nélkül? Mert akkor jelentkeznék. - Ennek ellenére, ha megkérdezek valamit, ami talán az életedre nagy hatással van ellöksz magadtól minden ok nélkül. Te is tudod, hogy érdekel mi van veled és, ha valamit nem akarsz egyből elmondani, otthagylak és megvárom, míg te magad készen nem állsz rá. De Te mikor kérdezel meg bármit is tőlem? - itt meg kellett állnom, hogy a lélegzetemet lecsillapítsam és, hogy egy zsepivel megtöröljem a szemeimet. - Vagy úgy gondolod, hogy nekem nincs valódi életem? - nevettem fel keserűen. - Nem kérdezed, hogy van-e valakim, pedig lehet, hogy van. Nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, mivel úgy gondolod, hogy nekem csak egy hangulatom van. Vagy valójában nem is érdekel?
- Te is tudod, hogy érdekel...csak...
- Csak mi?
- Nem tudom. - morogta maga elé.
- Hát oké. - mondtam lezseren és vállat vontam. - Ha van valami jó kifogásod érdekelne. - ezzel a mellkasához nyomtam a kulcscsomót és elsétáltam a legközelebbi buszmegállóig.
Hogy miért adtam oda azt a fránya kulcsot?
Mégis csak a barátom, nem hagyhattam, hogy gyalog sétáljon át a fél városon egy randi miatt. Igyekeztem nem gondolni semmi rosszra. Nem akartam visszajátszani magamban a boltban történteket, mert tuti lekeverek magamnak egyet, mert rájövök, hogy úgy viselkedtem, mint egy troll vagy, mint egy féltékeny picsa. Egyik sem billenti a javamra a Jó arc mérleget. Öt megállóval később leszálltam és a búvóhelyem felé meneteltem.
Heinrich Antich Antikváriuma.
Igazán ötletes, nem igaz? Mikor ideköltöztem a fősuli miatt, még tizennyolc évesen, akkor találtam rá erre a helyre. Valójában egy postát kerestem, hogy kifizethessem a tankönyveimről szóló csekket, de egyet sem találtam így benéztem ide, hogy útbaigazítást kérjek. Hadd ne mondjam, hogy leragadtam itt és majd csak másnap fizettem ki a pénzt - és ebben nem csak az játszott közre, hogy egy könyvekkel teli csodaországba csöppentem, hanem az is, hogy Herr Heinrich német volt! És mire van szüksége egy otthonától távol lévő akkor még kislánynak? Mindig is támogatott és bizalommal fordulhattam felé bármi is történt velem. Ezért is jöttem hozzá; beszélgetni, kávézni meg persze azokért a fantasztikus süteményekért.
Mindig is imádtam antikváriumba járni, az a hangulat ami ott uralkodik, mindig is képes volt magába szippantani. Régebben, mikor még Németországban laktam, akkor is gyakran látogattam az ilyen létesítményeket. Elég gyakori volt, hogy akkori csóróságom miatt semmit sem vettem, csupán végig simítottam a könyvek gerincét, megsimogattam őket, megbabonázva átrajzoltam a borító mintáit és a rajta lévő címet, belépjük lapoztam, magamba szívtam azt a valódi könyvillatot és beszéltem hozzájuk. Igen, ez is betegesen hangzik, de ezen már igazán nem kellene meglepődni!
- Guten Morgen, Fräulein Fitzberg! - köszöntött széles mosollyal Heinrich úr, akinek szakállában szokásához híven süteménymorzsák bújtak meg. faragott botjára támaszkodva emelkedett fel az ablak előtt terpeszkedő karosszékéből.
- Guten Morgen! - köszöntöttem vidáman és szélesre tárt karjaiba vetettem magam.
- Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben hellyel kínált. Eleinte nagyon fura volt számomra, hogy egy német emberrel német állampolgárként angolul beszélek, de mivel már Miloval is így szoktam meg és csak az igazán fontos dolgokat tárgyaltunk meg németül, valamint valljuk be; mindannyiunkra ráfért az a gyakorlás.
- Egész jól, köszönöm. És Önnek, hogy szolgál az egészsége? - kérdeztem, de már a kiselejtezett könyvek kupaca előtt térdeltem és próbáltam megkeresni az új kedvenc könyvemet.
- Köszönöm kérdésed, kedves. - láttátok ezt a tripla alliterációt? - A feleségem még mindig próbál leszoktatni a kávéról, a pipáról meg a kártyázásról. - nevetett fel öblösen és már meg is gyújtotta a pipáját.
- Ahogy látom, még nem sikerült neki. - kacagtam fel jómagam is.
- Huszonhárom éve próbál. - szólalt meg elmélázva. - Mikor adja már fel? - kérdezte ismét mosolyogva és az ablak mellett álló fotelbe ereszkedett.
- Ugyan! Ismerhetné már a feleségét és a híres női kitartást! - mire a férfi csak nevetett.
- Miről beszélsz? És, hogy van a párod? - kérdezte néhány perc csend után, amit az én pakolásom zaja töltött ki.
- Heinrich, ön is tudja, hogy nincs senkim. Múlthét óta cseppet sem változott a helyzet. - tettem hozzá egy figyelmeztető pillantás kíséretében, remélve, hogy nem zaklat tovább ezzel a témával.
- Lárifári! Az a Milo gyerek... - mondta elgondolkozva. Gondolom próbálta maga elé képzelni a srácot. - Van bennetek valami közös. Ezt bizton állíthatom. A sógornőmnek is én szereztem udvarlót, mondjuk Ő meghalt a világháborúban, de talált mást. A lényeg. - köszörülte meg a torkát. - Biztos van bennetek valami közös. - nagyon belelendült ebbe a Szerezzünk egy pasit Lilonak témába.
- Azon kívül, hogy mindketten németek vagyunk, nem sok. - mondtam egy kissé mérgesen és talán a kelleténél nagyobb erővel tettem vissza a könyvet a dobozba. - Bocsi könyv! - ezzel megsimogattam a bántalmazott könyv fedelét.
- És szeretnéd, ha több közös lenne bennetek?
- Micsoda? - nevettem fel a megszokottnál magasabb hangon. - Még, hogy az én fantáziám szárnyal!
- Látom, erről nem szeretnél beszélgetni. - szólt elmélázva. - Mégis, érdekelne, hogy hogy van az úrfi. - ezzel nagyot szippantott a pipájából, én pedig teljesen megfeszültem miatta.
- Egész jól. - feleltem végül és az öt megszerzett könyvvel feltápászkodtam a földről.
- Akkor te miért nem vagy jól?
- Én tök jól vagyok. Tényleg. - tettem hozzá nyomatékosítás kedvéért. - De tényleg. Jól vagyok, tényleg.
- Még egy tényleg után el is hiszem neked, kedves. - kuncogott mindent tudóan.
- Tényleg. - mondtam most már én is én is őszintén mosolyogva és a kasszához léptem. - Megcsinálom én, rendben? - kérdeztem, majd választ sem várva beütöttem az első könyv árát.
- Köszönöm. - lehelte. - De mikor válaszolsz végre?
- Mire is? - akárcsak egy kezdetleges Alzheimer-kóros nénike.
- Arra, hogy te miért nem vagy most jól. Nem mosolyogsz. - egy kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra. - Nem nevetsz.
- Ha-ha-ha. - nyögtem ki akadozva.
Heinrich csak az ég felé fordította az arcát. Talán abban reménykedett, hogy egy angyal alászáll és egy kis papírost nyújt át, amin a női lélek rejtelmei és azok megoldókulcsai találhatóak. Hát azt várhatta.
- Kis kicsi Affe! Megbántott téged az a fiú? - kérdezte gyengéden, majd reszkető lábaival mellém csoszogott. Fél karjával a mellkasára vont és úgy is tartott.
- Meg. - mondtam egyszerűen. Kár lett volna tagadni, azok a kis mocskos könnyek úgyis elárultak volna.
- És mégis mivel? - kérdezte majd a karosszékek felé terelt. Miközben meséltem, mi is történt az üzletben a saját tempójában sürgött-forgott. Kávét hozott, süteménnyel teli tányért tett a kettőnk között álló kis dohányzóasztalra. Elmeséltem a hónapokkal ezelőtti hasonló eseteket, amikről már nem vettem tudomást, mégis tüskeként szúrtak. Elmondtam, mennyire fájt mindez, de mégsem tudok ellene tenni semmit sem, mivel a verést kizártam, mert azzal kockáztatnám az Ő munkahelyét és az én priusz mentes életemet.
- Már miért ne tudnál tenni ellene? - tette fel a kérdést.
- Most verjem meg? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Dehogy! - nevetett fel. - Próbálj meg vele beszélni.
- Hát ennyire nem figyelt rám? Nem lehet vele! Folyton eltűnik és rám ordibál.
- Mintha a te temperamentumod, nem hasonlítana egy vérbeli spanyoléhoz. - tette hozzá komoly arccal, amiből már sejtettem, hogy egy komoly beszélgetésre várhatok. - Tudod, mi férfiak vagyunk a kemény mag. - mibe keveredtem Só törő Szent János? Vagy ez nem is így van? - Nehezen adjuk ki az érzéseinket, Lilo. Ezt el kell fogadnod.
- De...
- Most még nincs de. - szakította félbe mentegetőzésemet és gyengéden a fejem búbjához érintette a faragott botot. Ebben a pillanatban megint előtérbe került a Mese-agyam és úgy éreztem magam, mint Simba, mikor az a bolond majom fejbe vágta. Szokásomhoz híven megint nem jutott eszembe a majom neve, ami rohadtul idegesített! - Muszáj elfogadnod a döntéseit, az érveit, hidd el tudja, mit miért tesz, még akkor is, ha te nem látod értelmét. - Charlie volt talán? Jesu Christi, dehogy! Az egy teljesen más téma. - Nem fog ellökni magától, ettől egy cseppet se félj, sőt, mindez még közelebb hoz benneteket egymáshoz.
- Miből gondolja ezt? - kérdeztem.
- Tudod, réges-régen, mikor még apád gatyájában sem voltál. - kuncogott fel vidáman s vele együtt én is. - Két fiatal találkozott a háború kegyetlen, borús világában. A lány született arisztokrata volt, bár mondjuk a fiú sem a panaszkodhatott. Egymásba szerettek és elhatároztak, hogy amint vége a háborúnak semmi sem állhat az utukba. Azonban a fiút egyik napról a másikra frontra szólították.
- Úristen. - nyögtem ki elhalóan.
- Nem mondta el neki. - súgta halkan. - Nem tudta, képtelen volt rá. Majd csak aznap vallotta be a lánynak könnyek között, hogy elmegy és nem tudja visszatér-e valaha. Ilyenkor szoktak hallgatni a férfiak Lilo Az igazán komoly dolgoknál, nem a kis vizet zavaró ügyeknél, higgy nekem!
Az érzelmektől képtelen voltam megszólalni, így csak egy bólintásra futotta tőlem. Ezután nem szólaltunk meg. Csendben elfogyasztottuk a kávénkat, a süteményt. Azt hiszem az, hogy nem jutottam szóhoz és az agyam cigánykerekeket vetett, még távolról sem fejezte ki teljesen azt a hatalmas katyvaszt, ami akkor lezajlott bennem. Áthatóan néztem az öreg bácsit, próbáltam elképzelni fiatalon, bájosan, csibészen úgy, mint akiben zubog a friss vér és mindig tettre kész. Aztán megpróbáltam magam elé vetíteni azt a képet, mikor tudja, hogy az élete megváltozott csupán azáltal, hogy meglátta azt a nőt, akitől valójában él és szárnyal a lelke. De ki volt az a lány? Őszintén szólva, képtelen lettem volna elképzelni a feleségét úgy, ahogy a képzeletemben megelevenedett. Egy kacér, bátor fiatal lány, aki képes feláldozni az addigi megszokott életét egy szikra miatt. Nem is tudom, ez egy kicsit sem vall Frau Miriamra. Vajon azt a lányt vette el, akit szeret? És, ha nem, szereti-e még, gondol-e rá néhanapján? És mi történhetett a lánnyal? Él még egyáltalán? Vajon Ő gondolt-e Heinrichre évekkel később is? A meghatódottságtól könnyek gyülekeztek a szemeimben és igyekeztem minél hamarabb eltüntetni a nyomokat. Heinrich időközben pipára gyújtott én pedig elpakoltam a kifizetett könyveket a táskámba. Néhány percig még szótlanul ültem vele szemben és izgatottan doboltam a lábammal, akár egy kisgyermek, hogy mikor folytatódik már végre az esti mese. És én ültem és ültem, míg Ő pipázott és egy memoárt lapozgatott.
Az elbocsátás néma, ám annál kifejezőbb formája.
- Köszönöm a tanulságos mesét, Heinrich. Igazán. - ezzel arcon pusziltam az öreget, majd gyengéden megsimítottam a szakállát, hogy eltüntessem a morzsákat.
- Szervusz, kicsi Affe. - puszilt meg Ő is, majd a pipájával foglalatoskodott.
- Herr Heinrich! - szóltam vissza már az ajtóból. Meg akartam kérdezni. Tudni akartam, hogy az a lány, akiről a történet szólt, az az a lány-e, akit feleségül vett és leélt vele egy életet vagy sem?
- Igen? - azonban inamba szállt a bátorságom, így szótlanul toporogtam az ajtóban. - Majd máskor, rendben? Egyszer elmesélem. - mosolyogva bólintottam. Elképesztő izgatott voltam, kíváncsi voltam a történetre. Igazából nem tudtam elképzelni a feleségéről, Miriamról, hogy egy életen keresztül kitartana a szerelme mellett. De ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a "prológus" alapján? Elméleteket gyártva tértem haza és még akkor is csak ezen járt az eszem, mikor megjöttek a matraccal, akkor is, mikor elmentek, meg akkor is, mikor ebédet főztem, majd mikor vacsorát.
És Milo még mindig nem jött haza.
Rendkívül féltem, aggódtam érte. Mi van, ha már soha nem jön haza és úgy váltunk el, ahogy? Képtelen lennék megbocsátani akkor magamnak. Fel s alá mászkáltam a nappaliba és reméltem, hogy Milo akkor lép be az ajtón széles mosollyal az arcán, megöleljük egymást és tudomást sem veszünk erről a mai összeszólalkozásról.
De nem tette.
Remegő kezekkel tárcsáztam Őt, minimum ötször, majd Cady következett.
- Szia, Lilo. - csendült fel vidám, gondtalan hangja. - Mi újság?
- Ööö, semmi veled? - kérdeztem vissza automatikusan, Végső soron nem ronthattam rá, hogy Hol van Milo?! - Milyen volt a randi? - ha esetleg ott furcsán viselkedett, talán Cadyvel ki tudunk találni valamit közösen.
- Egyszerűen fantasztikus! Nem hittem volna, hogy túl tudja szárnyalni a tegnap estét. - ó, öcsém. Akkor ezt most nagyon benéztem.
- És nem viselkedett furán? Nem mondott semmit sem?
- Hát, a végén nagyon sietett, de nem mondta meg miért. De ezen kívül minden rendben volt. Miért? Van valami baj?
- Micsoda? - kérdeztem hisztérikusan és képzeletben felrúgtam magam. - Pff! Dehogy. Áh, kizárt. - gyerünk Lilo, ennél nem adhatnád világosabban a tudtára, hogy nyakig vagy a szarban.
- Biztos? - kérdezte bizonytalanul, szerintem még ő sem kajálta be ezt a szar dumát.
- Persze-persze. Csak néha szokott így velem szórakozni, hogy eltűnik egy időre, de kihagyta a vacsorát, ami ritka. - így van Lilo, beszélj faszságokat, hajrá!
- Hát, rendben. - mondta lassan, mintha félne lerakni a telefont. Talán attól tartott, hogy mozgósítom a rendőrséget, meg a kommandósokat.
- Okéés, akkor szia! - mondtam gyorsan és villámsebességgel nyomtam ki a telefont, amit hasonló gyorsasággal dugtam az egyik díszpárna alá.
Semmi pánik. Nyugodj meg. Biztos életben van. Huh. Nyugi.
És ez így ment. Nyolctól kilencig, kilenctől tízig, tíztől tizenegyig, majd egészen hajnali háromig. Végül nem bírtam tovább és ágyba bújtam, de álom még véletlenül sem jött a szememre. Ébren akartam lenni, mikor Milo hazajön. A nyakába akartam ugrani, bocsánatot kérni, majd adni neki egy istenes nyaklevest, amiért így rám hozta a szívrohamot. Nagy valószínűséggel azonban elaludtam, mivel hajnalok hajnalán arra riadtam fel, hogy valaki bebújik mellém. Nagyokat nyögve fordultam át a másik oldalamra és Milo mellkasába fúrtam az arcomat. Egyből megcsapott a parfümje és testének illata, amit még elvegyített valamilyen alkohollal - a végső összhatás valami eszméletlen gusztustalan volt.
- Hol voltál? - morogtam fáradtan.
- Ne haragudj. - nyögte és arcát a hajamba temette. - Meg tudsz bocsátani, ugye? Én nem akartalak megsérteni, nem is tudom mi jött rám. Izgatott voltam a randi miatt, a tegnapi miatt is ideges voltam még, meg aztán... - hadarta mérgesen, majd csak annyit éreztem, hogy bal keze ökölbe szorul az oldalam mellett.
- Nyugalom. Miért voltál ideges a tegnapi randi miatt? Mi történt? - kérdeztem és nagyon reméltem, hogy végre őszintén fog válaszolni.
- Miről tudsz? - kérdezte felkönyökölve és a szája sarkában megbúvó mosolyából már tudtam, hogy visszatért az a Milo, akit imádtam.
- Nem sok mindenről. - lelkesültem fel. Annyira izgatott voltam, hogy azonnal törökülésbe küzdöttem magam, párnámat a mellkasomhoz szorítottam és úgy figyeltem az ágyamon heverésző srácot. - Csak annyit, hogy Cady odáig volt meg vissza. Ízlett neki a vacsora, kifogástalanul viselkedtél. Ja, meg beszélt valami kiállhatatlan, pösze nőről. Ez a része nem igazán világos. - nevettünk fel. - Ó, igen, megtudtam, hogy a mangó a kedvenc gyümölcse.
- Ennyi? - kérdezte kétkedve.
- Lerövidítettem azt a részt, ami arról szólt, hogy milyen jó randihelyszíneket választottál és, hogy milyen cuki vagy. - dobtam meg egy kispárnával, ami elől nevetve tért ki.
- Pedig azt úgy meghallgattam volna. - kacagott önfeledten. Annyira örültem, hogy ismét úgy viselkedtünk egymással, mintha mi sem történt volna. Persze megőrült, ha azt hiszi, hogy az eddig történteket egyszerűen szó nélkül hagyom, de szerintem ismert már annyira, hogy tudja semmi sem maradhat titokban.
- Minek? Hogy éjszaka elgügyöghesd magadnak, mintha Cady mondaná azért, hogy a párnáddal smárolj?
- Te mocskos. - vetette rám magát.
- Nee! - de ekkor már késő volt. Teljes súlyával rám nehezedett és folyamatosan nyomta a párnát az arcomba. - Szállj le!
- Akarod hallani a történetet vagy sem? - kérdezte komoly ábrázattal.
- Persze!
- Nos, ismered a Red&Black bárt, ugye? - ennél a kérdésnél még mindig rajtam terpeszkedett és úgy ítéltem meg, hogy ugyancsak kényelmes helyet talált magának és, hogy egy darabig nem fog innen leszállni.
- Igen, kedd este Slam-est van.
- Pontosan.
- És? - komolyan. Semmi hozzáfűzni való?
- Felhívtak.
- Azt a büdös kurva élet. - nyögtem ki. - Melyiket mondtad el? Azt, amelyikben arról áradozol, milyen szerencsés fickó vagy, hogy egy gyönyörű, vicces és elbűvölő csaj a lakótársad?
- Amint összeköltözöm azzal a lánnyal írok róla egy verset. - tért ki nevetve a párna-gránátom elől. - A lényeg; a Kék Luftballont mondtam el.
- Jézus ereje. - nyögtem ki döbbenten. Az a vers...Milo csupaszon konkrétan. Az élete, a gondolatai, a lelke - egyszerűen minden, amik Milor azzá teszik, aki. - És? Mit szólt hozzá? Sírt?
- Igen, megkönnyezte, Nyomába sem ért annak, amit te produkálták még anno, de azért meghatotta. - érdekes látványt nyújthattam azon az estén lámpafény mellett. Zokogva, a taknyomat serényen nyeldekelve. Nem csoda, hogy senki sem kérte el aznap este a számom.
- És megbeszéltétek? Mármint, hogy anyuddal mi a helyzet?
- Hogy elmondtam-e neki, hogy anyám még mindig zaklatja apámat telefonon, hogy adjon neki pénzt drogra meg piára? - kérdezte egy árnyalattal dühösebb hangon. - Nem, erről inkább még nem beszéltem vele. Ó, egyébként megváltozott a számom. - tette hozzá nemtörődöm hangnemben.
- Miért is?
- Anyám megtudta és állandóan hívogatott. Pénzt kért, és a szememre vetette, hogy nélküle sehol sem lennék. Nélküle? El nem tudod hinni, milyen ideges lettem. Sie ist das größte Flittchen in der Welt! - kiáltott fel érzelmektől elfúlt hangon. - És amikor Mia felhívott, Jesu Lilo. Abban a pillanatban azt érzetem, hogy képes lennék megölni azt a nőt, aki a világra hozott. Hallgatni, ahogy a húgod zokog, mert az az idióta felhívta a fősulit, majd Őt is, hogy adjon neki pénzt...Ezért voltam olyan ideges tegnap este. A randi miatt le volt némítva a telefon és nem vettem észre, hogy keresett. Annyira bűntudatom volt, Lilo.
- Úristen, Milo! - vontam szorosan a mellkasomra. - Ha így tudom, basszus, ha így tudom...Nem okolhatod magad! Megoldottátok, nem igaz? Eltűnt, remélhetőleg örökre.
- Ha így tudod mi? Nem viselkedsz igaz barátként? Örülök, hogy kiakadtál. - motyogta.
- Ha tudnád, mikre gondoltam abban a szent minutumban. - morogtam az orrom alatt. Nevetve rázta fejét a mellkasomon, majd a hátára fordult. - De ha legközelebb ugyanilyen helyzetbe kerülsz, azonnal szólsz nekem? - szorosan ujjai közé fontam a sajátjaimat. - Tudod, hogy együtt mindenre képesek vagyunk, hiszen die fantastische Zwez können alle Probleme lösen. - nevettünk fel a régi becenevünkön és az igazán gagyinak számító mottónkon, amit még nagyon régen a táborban ragasztottunk önmagunkra.
- Meg másért is ideges voltam. - tette hozzá, miután elhalt a nevetésünk.
- Miért is?
- Azért, ahogy elváltunk tegnap este Cadyvel. Megöleltem és adtam egy puszit neki. Érted?! Egy nyamvadt puszit! Még a végén azt hiszi, hogy az első magömlésemkor nem tudtam eldönteni, hogy melyik nemhez is vonzódom valójában. - és ekkor kezdtem el úgy istenigazából nevetni. Hisztérikusan dobáltam magam egyik oldalról a másikra, röfögtem, nyerítettem, könnyeztem.
- Elképesztő, milyen hülye vagy. - nyögtem ki nevetőroham között.
- Hagyj már! Ez igenis fontos kérdés. - csapott lustán a karomra. - Nem tűntem melegnek ugye? - nézett rám kétkedő arccal.
- Basszus, dehogy. Hidd el, jobban örült annak a szűzies csóknak, mintha letámadtad volna és egyből filterezni akarsz vele.
- Filterezni? - értetlenkedett.
- Te nem szoktad nézni a szleng.com-ot? - mikor értetlenkedve rázta a fejét az éjjeliszekrényemen heverő telefonom után nyúltam és beírtam az oldal címét. - Íme a pontos megnevezés.: Filterezés: Ernyedt, kissé lógó állapotú herezacskó fel-le mozgatása a hölgy nyitott szájában.
- Te beteg állat. - nevetett felé öblösen, majd a párnát az arcába fúrta. - Gusztustalan egy nő vagy!
- Takarodj már! Ugye, hogy ilyen választási lehetőségek mellett az a kis puszi nem is tűnik olyan szörnyűnek?
- Ilyen mellett nem. - mosolygott szívből.
- Oké, Milo. Ennyi volt. A maradék energiámat is leszívtad. - ezzel a jobb oldalamra fordultam, ekkor éreztem, hogy szorosan a hátamhoz simul, forró ölelésbe vont, arcát pedig a nyakamhoz szorította.
- Nem lenne baj, ha itt maradnék veled? - beszéd közben lehelete csikizte a nyakam, amitől még a hideg is kirázott.
- Dehogy, maradj nyugodtan.
- Nagyon gáz lenne, ha levenném a nadrágomat? - kérdezte néhány perc csend után.
- Kurvára. - nyögtem ki félálomban. Csalódottan sóhajtott, majd elhelyezkedett a takaró alatt, majd ismét az ölelésébe zárt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy nekem Lilo. - súgta.
- Én pedig kimondhatatlanul örülök a te közelségednek Milo. - súgtam vissza ugyanolyan csendesen, amire a válasz egy apró puszi volt.
Mosollyal az arcomon közelebb húzódtam hozzá és tudtam, hogy Milo örökké az életem része marad, így legjobb barátként, míg világ a világ, kivéve ha belebüfög a nyakamba, mert akkor nem kegyelmezek neki.
- Haza akarok menni. - nyögtem halkan a mellettem kullogó, szokatlanul csendes Milonak.
- Támogatom. - szólt vissza félvállról, de még csak rám sem pillantott. Szótlanul egy műanyag banánszeletelőhöz lépett és csendesen tanulmányozta. Csak úgy áradt belőle a feszültség és a legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, miért ez a nagy letargia. Tegnap volt a randija Cadyvel, akivel SMS-ben megtárgyaltuk, hogy a randijuk - lány szemszögből - tökéletesre sikeredett. Ezért is voltam tanácstalan éjszaka, mikor Milo elfelhősödött, ingerült arccal lépett be a lakásba és a Hogy sikerült? ugyancsak kedves és érdeklődő kérdésemre egy olyan pillantással válaszolt, aminek következtében úgy éreztem, mintha újra meghalt volna a teknősöm - és az rohadt pocsék érzés volt, csak, hogy tisztázzuk az érzelmi viszonyokat. Egy Lass mich in Ruhe! felkiáltással berontott a szobájába és ki sem bújt az odújából másnap reggelig, mikor is elém lépett, hogy most azonnal fejezzem be a kávézást és vigyem el bárhová, csak ne maradjon ebben a nyomasztó környezetben. Ennél a résznél a lime zöld nappalinkban álltunk és nem tudtam elképzelni, hogy tarthatja bárki is ezt a színt nyomasztónak, de inkább nem kérdeztem semmit, csak fogtam az autó kulcsait és egyenesen ide hajtottam.
Azonnal megbántam a döntést.
- Mikor fogjuk megbeszélni, hogy mi történt tegnap este? - kérdeztem csendesen, miután a háta mögé lopóztam. Gyengéden a hátára simítottam a kezem, hátha enyhíteni tudom valahogy a feszültségét.
- Tudod, ha végre adnál magadra és végérvényesen lemondanál az éjféli evésekről neked is lenne szerelmi életed és nem csak engem cseszegetnél! Foglald el magad és hagyj békén, világos? - támadt rám hirtelen megfordulva és még a szó is belém fagyott. Ellenséges szavai savként maró könnyeket csalogattak elő belőlem. Nem csupán azért, mert fájtak azok a szavak, hanem, mert ezeket pont Milo mondta.
Bassza meg, ha valakinek szar randija volt egyszerűen sír vagy hokizik egyet a mosdóban egy PlayBoy magazin társaságában, nem pedig vérig sérti hetvenöt súllyal bíró barátját, aki minden bűntudat nélkül lekever neki egy olyan Ohrfeiget, hogy a füle hét napig cseng utána.
- Kurvára elegem van, hogy úgy viselkedsz néhanapján, mint egy negyven éves klimaxos nő! - morogtam vissza ingerülten, könnyektől fulladozva, majd faképnél hagytam.
Még, hogy szerelmi élet. Egy dolog van, ami rosszabb a nem létező szerelmi életnél, mégpedig a plátói szerelem, főleg úgy, hogy ezt a híres-neves érzést Platón alkotta meg az olyan kapcsolatra még az ókori Görögországban, mikor egy negyven éves nős férfi nem jöhetett össze egy húsz éves palival, ami korábban teljesen normálisnak számított. Jó, az én esetem egy kicsit sem hasonlít ehhez a homoszexuális helyzethez, mégis erősnek érzem a szerelem szó használatot az ilyen és ehhez hasonló esetek során, hívjuk egyfajta ragaszkodásnak vagy vonzódásnak. Mégis elemi erővel tör rám Liam hiánya.
Igen, Liamről van szó.
Úgy érzem magam, mint valami elcseszerintett tini, aki a Bravo magazin címlapjai alapján választja ki az aktuális szerelmét és pöröl az apjával, mert az nem engedi meg neki, hogy tizenhat évesen varrasson magára egy tetoválást. Komolyan, ha ennél mélyebbre süllyedek eljutok arra a szintre, hogy Lola néven írni kezdek egy Liam fanfictiont. Na akkor viszont önként lövöm magam agyon. Fogalmam sincs, hogyan alakult ki bennem mindez. Hiszen hét hónapja azt sem tudtam, ki Ő - mármint persze újságokban láttam és a munkám miatt találkoztam már a személyével, de ezen kívül nuku. Két hónapja mondhatom azt, hogy ismerem és akkor is meg tudtam volna ölni. Erre tessék! Egy éjszaka kellett ahhoz, hogy az érzéseim és a véleményem száznyolcvan fokos fordulatot vegyenek és gyökeresen megváltozzanak. És a legrosszabb, hogy mindez egyáltalán nem zavart.
Zavarnia kellett volna. Végül is, ki hallott már olyat a spanyol szappanoperákon kívül, hogy a nagy ellenségek szeretők lesznek? Hagyjuk már, még egy Bollywood-i filmnél is kényszerforgatókönyvnek tűnik. Természetesen nem akartam a barátnője lenni, a felesége meg pláne nem, egyszerűen...egy tűrhetőnek nevezett kapcsolatnak örültem volna. Isten a megmondója, miért gondolkodom állandóan rajta, hogy mit csinál, mire gondol, hogy hogyan érzi magát, hogy mit miért tesz - szerintem ez a teljes agyhalottság rövid összefoglalója.
A barátja akartam lenni, de nem engedte.
Nagyot sóhajtva, az érzelmeim szempontjából még mindig tisztázatlanul feküdtem le az első matracra amit megláttam. Lábaimat keresztbe téve, csukott szemmel elmélkedtem a helyzet miértjeiről.
Miért Ő?
Miért én?
Miért most?
Miért így?
Ezt el kell temetnem magamban. Nem mehetek úgy a közelébe, hogy tudatában vagyok annak, hogy folyamatosan rá gondolok. Ez így tökre abszurd! És amilyen szerencsétlen vagyok, Ő is megtudná, hogy mindig csak Ő jár az eszemben és még mélyebbre süllyednék.
Miért utálsz engem ó, magasságos univerzum?!
Ez most már tényleg nem mehet így tovább. Miben reménykedem egyáltalán? Hogy egyik napról a másikra talán kinézek valahogy, aztán felfigyel rám és élünk boldogan? Ugyan már. Beteges. Megvan! Minden Liammel kapcsolatos gondolatom után fizetek magamnak egy fontot, amit aztán bármire elkölthetek.
Ez így nem rossz. Igen. Talán még egy új egeret is tudnék magamnak venni, vagy mondjuk egy könyvet, vagy ha nagyon sokszor jut eszembe Lia...azaz Akinek-Tilos-Kimondani-A-Nevét, akkor talán meg tudom venni magamnak azt a kockás inget, amit kinéztem.
Hmm, nem is olyan rossz dolog ez a hirtelen jött érzelmi hullámvasút.
- Elnézést, hölgyem! - riasztott fel egy hang. Hirtelen pattant ki a szemem és a mellettem álló bolti kisegítőre pillantottam. - Fel tudna kelni az ágyból? Rengetegen várnak még arra, hogy kipróbálhassák. - magyarázta én pedig egy főtt rákéhoz hasonló ábrázattal tápászkodtam fel.
- Nem olyan kényelmes ám, mint hiszik. - nyögtem ki zavartan és a következő matrac felé vettem az irányt.
Ekkora égést! Ezzel a gondolattal a következő fekvő alkalmatosságra vetettem magam. Próbáltam teljesen kiüríteni az agyam - erre nagyapám poénosan megjegyezné, hogy az nem lenne nehéz. Tehát, próbáltam nem gondolni semmire és senkire sem, főleg rá nem. Az a gáz, hogy ez tiszta fordított pszichológia. Nem akarok rá gondolni és ahogy ezt el is mondom magamnak, egyből Ő jut az eszembe. Ez teljesen a Ne gondolj az elefántra! szisztéma. Ahogy kimondják a mondatot, te azonnal egy hét tonnás, nagyfülű, ormányos állatot látsz magad előtt.
Így tartoztam saját magamnak röpke két másodperc alatt három fonttal.
- Elnézést, hölgyem! - nem létezik más megszólítás? - Sikerült választani? - kérdezte ugyanaz a srác, aki néhány perccel korábban kitaperolt.
- Ami azt illeti ez a matrac nagyon kényelmes. - mondtam elmélázva, közben akarva-akaratlanul végigsimítottam a matracot.
- Tökéletes választás! - lelkesült be a srác és nyomatni kezdte azt a bolond áruházi dumát, amit valójában még Ő sem ért, de be kellett nyalnia töviről-hegyire, akkor meg már villog vele egy kicsit. -Nos, ennek a matracnak a kifejlesztése húsz évet vett igénybe. Képzelje csak el! Húszat! - a végén a hangja az egekbe szökkent és a gondolataim arra terelődtek vajon, ha hozzá vágom ezt a súlyos matracot befogja a száját? - Ennek a matracnak számos előnye van a többivel szemben. Jobb a szellőzése, kényelmesebb, és nincsenek nyomáspontok, mivel a matrac valamennyi rugója saját zónával rendelkezik, ahol kifejtheti hatását és alátámaszthatja a testet. És azt tudta, hogy éjszakánként egy liter vizet izzadunk? - Istenem, fogd már be!
- És azt tudod-e hapsikám, hogy ilyen dumával sosem lesz csajod? - gondoltam magamban egy jó nagy adag szarkazmussal, de a legrosszabb, hogy képtelen voltam kontrollálni magam, így hangosan ki is mondtam. Csak reménykedni mertem abban, hogy a fiú nem változik egy őrjöngő vadállattá, mikor valaki indokolatlanul megsérti.
- Ami azt illeti van. - ilyenkor akarom magam tökön lőni... - És nekünk is ilyen matracunk van. Tökéletes pároknak, mivel a mozgást nem terjeszti tovább. Annyira tökéletes, hogy észre sem vettem, hogy a párom mellettem vajúdott, csupán reggel!
És még veled van? Ilyenkor nem értem én miért vagyok még mindig egymagam.
- Házhoz szállítás van? - kérdeztem gyorsan a szavába vágva, nehogy a végén kiderüljön, hogy a gyermekük is egy ilyen matracon jött a világra, valamint, hogy milyen jó, hogy egy ilyenen, mivel a méhsejt alakú habszivacsok tökéletesen felszívták a magzatvizet és a vért. Khm, jó éjszakát kívánunk!
- Természetesen. Ebben a méretben óhajtja? - vette elő hivatalos modorát és egy nagy köteg szállítólevelet varázsolt elő a hátsó zsebéből.
- Igen, ebben tökéletes lesz. - feleltem mosolyogva és mellé léptem. Kitöltöttük a papírokat, lediktáltam a címemet, megbeszéltük a pontos időpontot, mikor is érkeznek a fuvarosok. - Köszönöm a segítségét... - gyors pillantás a névtáblára, és csak remélni mertem, hogy nem cserélte ki valamelyik munkatársával az egyen pólót, mint ahogy az autószerelőknél szokás - Hunter.
- Az üzlet nevében köszönöm, hogy minket választott. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok. - mondta szertartásosan, majd se szó, se beszéd ellépett mellőlem és egy másik gyanútlan embert szólított le, mondván Ő tisztában van-e azzal mennyit izzadunk egy éjszaka.
- Ez kattant. - motyogtam magamban, miközben a kocsikulcsért matattam a táskámban. Ennek ellenére elégedett voltam a mai nappal, attól függetlenül, hogy eljutottam arra a pontra, hogy a legjobb barátomat egy illatos ibolya alá kívánom, hiszen teljesítettem még egy tételt a Bakancslistáról!
- Hé, Lilo! - csendült fel mögöttem Milo rekedtes hangja. Fél fejjel a táskámban megdermedtem a hangjában megbúvó érzelmek miatt, aztán erőt vettem magamon és felé pillantottam.
- Hogy én?! A szerencsétlen egyedülálló?
- Beszélni szeretnék veled erről az egészről. - mondta a padlót fixírozva.
- Nem hiszem, hogy ráérek. - nem akartam annyira megbántani. Csak annyit szerettem volna, ha Ő is érzi, mennyire fájtak a szavai. Hát olyan nagy bűn ez? - Lehet, hogy van egy újabb vakrandim a húsosztályon, azt viszont nem késhetem le. - indultam el a kijárat felé, ám hirtelen Milo elkapta a karom.
- Ne csináld ezt! Ne add itt a jégkirálynőt Lilo. Te is tudod mennyire utálom, ha fogod magad egy apró szóváltás után és addig nem veszel tudomást az emberről, míg meg nem jön a kedved újra megszólalni. Mennyire igazságos ez szerinted? - sziszegte mérgesen a fülembe és meglepően erős szorításba zárta az én gyenge karomat.
Elöntött a harag. Mit képzel ez az elkényeztetett strici?! Hogy nekem nem rossz? Hogy nekem nem fáj soha semmi? Azért mert alkalomadtán elejtek egy vicces megjegyzést a súlyommal kapcsolatban, amin röhögök, akkor már mindent lehet rám mondani? És, amikor nem úgy reagálok ahogy az megszokott, már én vagyok a szar és nekem kell bocsánatot kérni? Ennek ellenére nem akartam balhét az üzlet kellős közepén matracokkal, párnákkal és emberekkel körülvéve. Még a végén valamilyen eszeveszett párnacsata alakult volna ki, amiről még anno tíz évesen álmodoztam. Nem hiányzott nekem az, hogy a börtönbe kerüljek, mert megöltem Milot egy antiallergén párnával.
- Nem akarok veled veszekedni. - mondtam halkan. A francokat nem! Minden idegvégződésem meg akarta mondani neki a frankót, de elképesztő mennyire nem bíztam az idegeimben. - Indulnod kellene Cadyhez.
Láttam az arcán, hogy mondani szeretne valamit, de aztán visszafogta magát és nem tett semmit sem, csupán megigazította a haját, az öltözékét és egy mosolyt varázsolt az arcára.
Nem tűnök jó barátnak, ha azt mondom ez fájt. Nem mondhatom, hogy ez mindennél rosszabbul esett, mert ugye, akkor én lennék a gyökér. Pedig így van. Inkább elmegy egy randira, minthogy megbeszélné a problémáit azzal, akivel él! Mennyire logikátlan már ez az egész?! Vagy ezt csak az egyedülálló banyák nem értik? Istenem, úgy beszélek, mint aki túl van a negyedik X-en.
- Tudod, Milo azt hittem mi barátok vagyunk. - mondtam hirtelen, miután már hátat fordított nekem és indulni készült. Miért nem tudod befogni Lilo? Miért kell mindig a végén belökni egy akkora bombát, ami akár mindent elpusztíthat és tönkre tehet?
- Nagyon jól tudod, hogy azok vagyunk.
- A barátok nem mondanak egymásnak olyanokat, mint Te az előbb. Megbeszélik a gondjaikat, bármi legyen is az. - megint könnyes lett a szemem. Van erre valami tréning, hogyan bírjunk ki bármit zokogás nélkül? Mert akkor jelentkeznék. - Ennek ellenére, ha megkérdezek valamit, ami talán az életedre nagy hatással van ellöksz magadtól minden ok nélkül. Te is tudod, hogy érdekel mi van veled és, ha valamit nem akarsz egyből elmondani, otthagylak és megvárom, míg te magad készen nem állsz rá. De Te mikor kérdezel meg bármit is tőlem? - itt meg kellett állnom, hogy a lélegzetemet lecsillapítsam és, hogy egy zsepivel megtöröljem a szemeimet. - Vagy úgy gondolod, hogy nekem nincs valódi életem? - nevettem fel keserűen. - Nem kérdezed, hogy van-e valakim, pedig lehet, hogy van. Nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, mivel úgy gondolod, hogy nekem csak egy hangulatom van. Vagy valójában nem is érdekel?
- Te is tudod, hogy érdekel...csak...
- Csak mi?
- Nem tudom. - morogta maga elé.
- Hát oké. - mondtam lezseren és vállat vontam. - Ha van valami jó kifogásod érdekelne. - ezzel a mellkasához nyomtam a kulcscsomót és elsétáltam a legközelebbi buszmegállóig.
Hogy miért adtam oda azt a fránya kulcsot?
Mégis csak a barátom, nem hagyhattam, hogy gyalog sétáljon át a fél városon egy randi miatt. Igyekeztem nem gondolni semmi rosszra. Nem akartam visszajátszani magamban a boltban történteket, mert tuti lekeverek magamnak egyet, mert rájövök, hogy úgy viselkedtem, mint egy troll vagy, mint egy féltékeny picsa. Egyik sem billenti a javamra a Jó arc mérleget. Öt megállóval később leszálltam és a búvóhelyem felé meneteltem.
Heinrich Antich Antikváriuma.
Igazán ötletes, nem igaz? Mikor ideköltöztem a fősuli miatt, még tizennyolc évesen, akkor találtam rá erre a helyre. Valójában egy postát kerestem, hogy kifizethessem a tankönyveimről szóló csekket, de egyet sem találtam így benéztem ide, hogy útbaigazítást kérjek. Hadd ne mondjam, hogy leragadtam itt és majd csak másnap fizettem ki a pénzt - és ebben nem csak az játszott közre, hogy egy könyvekkel teli csodaországba csöppentem, hanem az is, hogy Herr Heinrich német volt! És mire van szüksége egy otthonától távol lévő akkor még kislánynak? Mindig is támogatott és bizalommal fordulhattam felé bármi is történt velem. Ezért is jöttem hozzá; beszélgetni, kávézni meg persze azokért a fantasztikus süteményekért.
Mindig is imádtam antikváriumba járni, az a hangulat ami ott uralkodik, mindig is képes volt magába szippantani. Régebben, mikor még Németországban laktam, akkor is gyakran látogattam az ilyen létesítményeket. Elég gyakori volt, hogy akkori csóróságom miatt semmit sem vettem, csupán végig simítottam a könyvek gerincét, megsimogattam őket, megbabonázva átrajzoltam a borító mintáit és a rajta lévő címet, belépjük lapoztam, magamba szívtam azt a valódi könyvillatot és beszéltem hozzájuk. Igen, ez is betegesen hangzik, de ezen már igazán nem kellene meglepődni!
- Guten Morgen, Fräulein Fitzberg! - köszöntött széles mosollyal Heinrich úr, akinek szakállában szokásához híven süteménymorzsák bújtak meg. faragott botjára támaszkodva emelkedett fel az ablak előtt terpeszkedő karosszékéből.
- Guten Morgen! - köszöntöttem vidáman és szélesre tárt karjaiba vetettem magam.
- Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben hellyel kínált. Eleinte nagyon fura volt számomra, hogy egy német emberrel német állampolgárként angolul beszélek, de mivel már Miloval is így szoktam meg és csak az igazán fontos dolgokat tárgyaltunk meg németül, valamint valljuk be; mindannyiunkra ráfért az a gyakorlás.
- Egész jól, köszönöm. És Önnek, hogy szolgál az egészsége? - kérdeztem, de már a kiselejtezett könyvek kupaca előtt térdeltem és próbáltam megkeresni az új kedvenc könyvemet.
- Köszönöm kérdésed, kedves. - láttátok ezt a tripla alliterációt? - A feleségem még mindig próbál leszoktatni a kávéról, a pipáról meg a kártyázásról. - nevetett fel öblösen és már meg is gyújtotta a pipáját.
- Ahogy látom, még nem sikerült neki. - kacagtam fel jómagam is.
- Huszonhárom éve próbál. - szólalt meg elmélázva. - Mikor adja már fel? - kérdezte ismét mosolyogva és az ablak mellett álló fotelbe ereszkedett.
- Ugyan! Ismerhetné már a feleségét és a híres női kitartást! - mire a férfi csak nevetett.
- Miről beszélsz? És, hogy van a párod? - kérdezte néhány perc csend után, amit az én pakolásom zaja töltött ki.
- Heinrich, ön is tudja, hogy nincs senkim. Múlthét óta cseppet sem változott a helyzet. - tettem hozzá egy figyelmeztető pillantás kíséretében, remélve, hogy nem zaklat tovább ezzel a témával.
- Lárifári! Az a Milo gyerek... - mondta elgondolkozva. Gondolom próbálta maga elé képzelni a srácot. - Van bennetek valami közös. Ezt bizton állíthatom. A sógornőmnek is én szereztem udvarlót, mondjuk Ő meghalt a világháborúban, de talált mást. A lényeg. - köszörülte meg a torkát. - Biztos van bennetek valami közös. - nagyon belelendült ebbe a Szerezzünk egy pasit Lilonak témába.
- Azon kívül, hogy mindketten németek vagyunk, nem sok. - mondtam egy kissé mérgesen és talán a kelleténél nagyobb erővel tettem vissza a könyvet a dobozba. - Bocsi könyv! - ezzel megsimogattam a bántalmazott könyv fedelét.
- És szeretnéd, ha több közös lenne bennetek?
- Micsoda? - nevettem fel a megszokottnál magasabb hangon. - Még, hogy az én fantáziám szárnyal!
- Látom, erről nem szeretnél beszélgetni. - szólt elmélázva. - Mégis, érdekelne, hogy hogy van az úrfi. - ezzel nagyot szippantott a pipájából, én pedig teljesen megfeszültem miatta.
- Egész jól. - feleltem végül és az öt megszerzett könyvvel feltápászkodtam a földről.
- Akkor te miért nem vagy jól?
- Én tök jól vagyok. Tényleg. - tettem hozzá nyomatékosítás kedvéért. - De tényleg. Jól vagyok, tényleg.
- Még egy tényleg után el is hiszem neked, kedves. - kuncogott mindent tudóan.
- Tényleg. - mondtam most már én is én is őszintén mosolyogva és a kasszához léptem. - Megcsinálom én, rendben? - kérdeztem, majd választ sem várva beütöttem az első könyv árát.
- Köszönöm. - lehelte. - De mikor válaszolsz végre?
- Mire is? - akárcsak egy kezdetleges Alzheimer-kóros nénike.
- Arra, hogy te miért nem vagy most jól. Nem mosolyogsz. - egy kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra. - Nem nevetsz.
- Ha-ha-ha. - nyögtem ki akadozva.
Heinrich csak az ég felé fordította az arcát. Talán abban reménykedett, hogy egy angyal alászáll és egy kis papírost nyújt át, amin a női lélek rejtelmei és azok megoldókulcsai találhatóak. Hát azt várhatta.
- Kis kicsi Affe! Megbántott téged az a fiú? - kérdezte gyengéden, majd reszkető lábaival mellém csoszogott. Fél karjával a mellkasára vont és úgy is tartott.
- Meg. - mondtam egyszerűen. Kár lett volna tagadni, azok a kis mocskos könnyek úgyis elárultak volna.
- És mégis mivel? - kérdezte majd a karosszékek felé terelt. Miközben meséltem, mi is történt az üzletben a saját tempójában sürgött-forgott. Kávét hozott, süteménnyel teli tányért tett a kettőnk között álló kis dohányzóasztalra. Elmeséltem a hónapokkal ezelőtti hasonló eseteket, amikről már nem vettem tudomást, mégis tüskeként szúrtak. Elmondtam, mennyire fájt mindez, de mégsem tudok ellene tenni semmit sem, mivel a verést kizártam, mert azzal kockáztatnám az Ő munkahelyét és az én priusz mentes életemet.
- Már miért ne tudnál tenni ellene? - tette fel a kérdést.
- Most verjem meg? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Dehogy! - nevetett fel. - Próbálj meg vele beszélni.
- Hát ennyire nem figyelt rám? Nem lehet vele! Folyton eltűnik és rám ordibál.
- Mintha a te temperamentumod, nem hasonlítana egy vérbeli spanyoléhoz. - tette hozzá komoly arccal, amiből már sejtettem, hogy egy komoly beszélgetésre várhatok. - Tudod, mi férfiak vagyunk a kemény mag. - mibe keveredtem Só törő Szent János? Vagy ez nem is így van? - Nehezen adjuk ki az érzéseinket, Lilo. Ezt el kell fogadnod.
- De...
- Most még nincs de. - szakította félbe mentegetőzésemet és gyengéden a fejem búbjához érintette a faragott botot. Ebben a pillanatban megint előtérbe került a Mese-agyam és úgy éreztem magam, mint Simba, mikor az a bolond majom fejbe vágta. Szokásomhoz híven megint nem jutott eszembe a majom neve, ami rohadtul idegesített! - Muszáj elfogadnod a döntéseit, az érveit, hidd el tudja, mit miért tesz, még akkor is, ha te nem látod értelmét. - Charlie volt talán? Jesu Christi, dehogy! Az egy teljesen más téma. - Nem fog ellökni magától, ettől egy cseppet se félj, sőt, mindez még közelebb hoz benneteket egymáshoz.
- Miből gondolja ezt? - kérdeztem.
- Tudod, réges-régen, mikor még apád gatyájában sem voltál. - kuncogott fel vidáman s vele együtt én is. - Két fiatal találkozott a háború kegyetlen, borús világában. A lány született arisztokrata volt, bár mondjuk a fiú sem a panaszkodhatott. Egymásba szerettek és elhatároztak, hogy amint vége a háborúnak semmi sem állhat az utukba. Azonban a fiút egyik napról a másikra frontra szólították.
- Úristen. - nyögtem ki elhalóan.
- Nem mondta el neki. - súgta halkan. - Nem tudta, képtelen volt rá. Majd csak aznap vallotta be a lánynak könnyek között, hogy elmegy és nem tudja visszatér-e valaha. Ilyenkor szoktak hallgatni a férfiak Lilo Az igazán komoly dolgoknál, nem a kis vizet zavaró ügyeknél, higgy nekem!
Az érzelmektől képtelen voltam megszólalni, így csak egy bólintásra futotta tőlem. Ezután nem szólaltunk meg. Csendben elfogyasztottuk a kávénkat, a süteményt. Azt hiszem az, hogy nem jutottam szóhoz és az agyam cigánykerekeket vetett, még távolról sem fejezte ki teljesen azt a hatalmas katyvaszt, ami akkor lezajlott bennem. Áthatóan néztem az öreg bácsit, próbáltam elképzelni fiatalon, bájosan, csibészen úgy, mint akiben zubog a friss vér és mindig tettre kész. Aztán megpróbáltam magam elé vetíteni azt a képet, mikor tudja, hogy az élete megváltozott csupán azáltal, hogy meglátta azt a nőt, akitől valójában él és szárnyal a lelke. De ki volt az a lány? Őszintén szólva, képtelen lettem volna elképzelni a feleségét úgy, ahogy a képzeletemben megelevenedett. Egy kacér, bátor fiatal lány, aki képes feláldozni az addigi megszokott életét egy szikra miatt. Nem is tudom, ez egy kicsit sem vall Frau Miriamra. Vajon azt a lányt vette el, akit szeret? És, ha nem, szereti-e még, gondol-e rá néhanapján? És mi történhetett a lánnyal? Él még egyáltalán? Vajon Ő gondolt-e Heinrichre évekkel később is? A meghatódottságtól könnyek gyülekeztek a szemeimben és igyekeztem minél hamarabb eltüntetni a nyomokat. Heinrich időközben pipára gyújtott én pedig elpakoltam a kifizetett könyveket a táskámba. Néhány percig még szótlanul ültem vele szemben és izgatottan doboltam a lábammal, akár egy kisgyermek, hogy mikor folytatódik már végre az esti mese. És én ültem és ültem, míg Ő pipázott és egy memoárt lapozgatott.
Az elbocsátás néma, ám annál kifejezőbb formája.
- Köszönöm a tanulságos mesét, Heinrich. Igazán. - ezzel arcon pusziltam az öreget, majd gyengéden megsimítottam a szakállát, hogy eltüntessem a morzsákat.
- Szervusz, kicsi Affe. - puszilt meg Ő is, majd a pipájával foglalatoskodott.
- Herr Heinrich! - szóltam vissza már az ajtóból. Meg akartam kérdezni. Tudni akartam, hogy az a lány, akiről a történet szólt, az az a lány-e, akit feleségül vett és leélt vele egy életet vagy sem?
- Igen? - azonban inamba szállt a bátorságom, így szótlanul toporogtam az ajtóban. - Majd máskor, rendben? Egyszer elmesélem. - mosolyogva bólintottam. Elképesztő izgatott voltam, kíváncsi voltam a történetre. Igazából nem tudtam elképzelni a feleségéről, Miriamról, hogy egy életen keresztül kitartana a szerelme mellett. De ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a "prológus" alapján? Elméleteket gyártva tértem haza és még akkor is csak ezen járt az eszem, mikor megjöttek a matraccal, akkor is, mikor elmentek, meg akkor is, mikor ebédet főztem, majd mikor vacsorát.
És Milo még mindig nem jött haza.
Rendkívül féltem, aggódtam érte. Mi van, ha már soha nem jön haza és úgy váltunk el, ahogy? Képtelen lennék megbocsátani akkor magamnak. Fel s alá mászkáltam a nappaliba és reméltem, hogy Milo akkor lép be az ajtón széles mosollyal az arcán, megöleljük egymást és tudomást sem veszünk erről a mai összeszólalkozásról.
De nem tette.
Remegő kezekkel tárcsáztam Őt, minimum ötször, majd Cady következett.
- Szia, Lilo. - csendült fel vidám, gondtalan hangja. - Mi újság?
- Ööö, semmi veled? - kérdeztem vissza automatikusan, Végső soron nem ronthattam rá, hogy Hol van Milo?! - Milyen volt a randi? - ha esetleg ott furcsán viselkedett, talán Cadyvel ki tudunk találni valamit közösen.
- Egyszerűen fantasztikus! Nem hittem volna, hogy túl tudja szárnyalni a tegnap estét. - ó, öcsém. Akkor ezt most nagyon benéztem.
- És nem viselkedett furán? Nem mondott semmit sem?
- Hát, a végén nagyon sietett, de nem mondta meg miért. De ezen kívül minden rendben volt. Miért? Van valami baj?
- Micsoda? - kérdeztem hisztérikusan és képzeletben felrúgtam magam. - Pff! Dehogy. Áh, kizárt. - gyerünk Lilo, ennél nem adhatnád világosabban a tudtára, hogy nyakig vagy a szarban.
- Biztos? - kérdezte bizonytalanul, szerintem még ő sem kajálta be ezt a szar dumát.
- Persze-persze. Csak néha szokott így velem szórakozni, hogy eltűnik egy időre, de kihagyta a vacsorát, ami ritka. - így van Lilo, beszélj faszságokat, hajrá!
- Hát, rendben. - mondta lassan, mintha félne lerakni a telefont. Talán attól tartott, hogy mozgósítom a rendőrséget, meg a kommandósokat.
- Okéés, akkor szia! - mondtam gyorsan és villámsebességgel nyomtam ki a telefont, amit hasonló gyorsasággal dugtam az egyik díszpárna alá.
Semmi pánik. Nyugodj meg. Biztos életben van. Huh. Nyugi.
És ez így ment. Nyolctól kilencig, kilenctől tízig, tíztől tizenegyig, majd egészen hajnali háromig. Végül nem bírtam tovább és ágyba bújtam, de álom még véletlenül sem jött a szememre. Ébren akartam lenni, mikor Milo hazajön. A nyakába akartam ugrani, bocsánatot kérni, majd adni neki egy istenes nyaklevest, amiért így rám hozta a szívrohamot. Nagy valószínűséggel azonban elaludtam, mivel hajnalok hajnalán arra riadtam fel, hogy valaki bebújik mellém. Nagyokat nyögve fordultam át a másik oldalamra és Milo mellkasába fúrtam az arcomat. Egyből megcsapott a parfümje és testének illata, amit még elvegyített valamilyen alkohollal - a végső összhatás valami eszméletlen gusztustalan volt.
- Hol voltál? - morogtam fáradtan.
- Ne haragudj. - nyögte és arcát a hajamba temette. - Meg tudsz bocsátani, ugye? Én nem akartalak megsérteni, nem is tudom mi jött rám. Izgatott voltam a randi miatt, a tegnapi miatt is ideges voltam még, meg aztán... - hadarta mérgesen, majd csak annyit éreztem, hogy bal keze ökölbe szorul az oldalam mellett.
- Nyugalom. Miért voltál ideges a tegnapi randi miatt? Mi történt? - kérdeztem és nagyon reméltem, hogy végre őszintén fog válaszolni.
- Miről tudsz? - kérdezte felkönyökölve és a szája sarkában megbúvó mosolyából már tudtam, hogy visszatért az a Milo, akit imádtam.
- Nem sok mindenről. - lelkesültem fel. Annyira izgatott voltam, hogy azonnal törökülésbe küzdöttem magam, párnámat a mellkasomhoz szorítottam és úgy figyeltem az ágyamon heverésző srácot. - Csak annyit, hogy Cady odáig volt meg vissza. Ízlett neki a vacsora, kifogástalanul viselkedtél. Ja, meg beszélt valami kiállhatatlan, pösze nőről. Ez a része nem igazán világos. - nevettünk fel. - Ó, igen, megtudtam, hogy a mangó a kedvenc gyümölcse.
- Ennyi? - kérdezte kétkedve.
- Lerövidítettem azt a részt, ami arról szólt, hogy milyen jó randihelyszíneket választottál és, hogy milyen cuki vagy. - dobtam meg egy kispárnával, ami elől nevetve tért ki.
- Pedig azt úgy meghallgattam volna. - kacagott önfeledten. Annyira örültem, hogy ismét úgy viselkedtünk egymással, mintha mi sem történt volna. Persze megőrült, ha azt hiszi, hogy az eddig történteket egyszerűen szó nélkül hagyom, de szerintem ismert már annyira, hogy tudja semmi sem maradhat titokban.
- Minek? Hogy éjszaka elgügyöghesd magadnak, mintha Cady mondaná azért, hogy a párnáddal smárolj?
- Te mocskos. - vetette rám magát.
- Nee! - de ekkor már késő volt. Teljes súlyával rám nehezedett és folyamatosan nyomta a párnát az arcomba. - Szállj le!
- Akarod hallani a történetet vagy sem? - kérdezte komoly ábrázattal.
- Persze!
- Nos, ismered a Red&Black bárt, ugye? - ennél a kérdésnél még mindig rajtam terpeszkedett és úgy ítéltem meg, hogy ugyancsak kényelmes helyet talált magának és, hogy egy darabig nem fog innen leszállni.
- Igen, kedd este Slam-est van.
- Pontosan.
- És? - komolyan. Semmi hozzáfűzni való?
- Felhívtak.
- Azt a büdös kurva élet. - nyögtem ki. - Melyiket mondtad el? Azt, amelyikben arról áradozol, milyen szerencsés fickó vagy, hogy egy gyönyörű, vicces és elbűvölő csaj a lakótársad?
- Amint összeköltözöm azzal a lánnyal írok róla egy verset. - tért ki nevetve a párna-gránátom elől. - A lényeg; a Kék Luftballont mondtam el.
- Jézus ereje. - nyögtem ki döbbenten. Az a vers...Milo csupaszon konkrétan. Az élete, a gondolatai, a lelke - egyszerűen minden, amik Milor azzá teszik, aki. - És? Mit szólt hozzá? Sírt?
- Igen, megkönnyezte, Nyomába sem ért annak, amit te produkálták még anno, de azért meghatotta. - érdekes látványt nyújthattam azon az estén lámpafény mellett. Zokogva, a taknyomat serényen nyeldekelve. Nem csoda, hogy senki sem kérte el aznap este a számom.
- És megbeszéltétek? Mármint, hogy anyuddal mi a helyzet?
- Hogy elmondtam-e neki, hogy anyám még mindig zaklatja apámat telefonon, hogy adjon neki pénzt drogra meg piára? - kérdezte egy árnyalattal dühösebb hangon. - Nem, erről inkább még nem beszéltem vele. Ó, egyébként megváltozott a számom. - tette hozzá nemtörődöm hangnemben.
- Miért is?
- Anyám megtudta és állandóan hívogatott. Pénzt kért, és a szememre vetette, hogy nélküle sehol sem lennék. Nélküle? El nem tudod hinni, milyen ideges lettem. Sie ist das größte Flittchen in der Welt! - kiáltott fel érzelmektől elfúlt hangon. - És amikor Mia felhívott, Jesu Lilo. Abban a pillanatban azt érzetem, hogy képes lennék megölni azt a nőt, aki a világra hozott. Hallgatni, ahogy a húgod zokog, mert az az idióta felhívta a fősulit, majd Őt is, hogy adjon neki pénzt...Ezért voltam olyan ideges tegnap este. A randi miatt le volt némítva a telefon és nem vettem észre, hogy keresett. Annyira bűntudatom volt, Lilo.
- Úristen, Milo! - vontam szorosan a mellkasomra. - Ha így tudom, basszus, ha így tudom...Nem okolhatod magad! Megoldottátok, nem igaz? Eltűnt, remélhetőleg örökre.
- Ha így tudod mi? Nem viselkedsz igaz barátként? Örülök, hogy kiakadtál. - motyogta.
- Ha tudnád, mikre gondoltam abban a szent minutumban. - morogtam az orrom alatt. Nevetve rázta fejét a mellkasomon, majd a hátára fordult. - De ha legközelebb ugyanilyen helyzetbe kerülsz, azonnal szólsz nekem? - szorosan ujjai közé fontam a sajátjaimat. - Tudod, hogy együtt mindenre képesek vagyunk, hiszen die fantastische Zwez können alle Probleme lösen. - nevettünk fel a régi becenevünkön és az igazán gagyinak számító mottónkon, amit még nagyon régen a táborban ragasztottunk önmagunkra.
- Meg másért is ideges voltam. - tette hozzá, miután elhalt a nevetésünk.
- Miért is?
- Azért, ahogy elváltunk tegnap este Cadyvel. Megöleltem és adtam egy puszit neki. Érted?! Egy nyamvadt puszit! Még a végén azt hiszi, hogy az első magömlésemkor nem tudtam eldönteni, hogy melyik nemhez is vonzódom valójában. - és ekkor kezdtem el úgy istenigazából nevetni. Hisztérikusan dobáltam magam egyik oldalról a másikra, röfögtem, nyerítettem, könnyeztem.
- Elképesztő, milyen hülye vagy. - nyögtem ki nevetőroham között.
- Hagyj már! Ez igenis fontos kérdés. - csapott lustán a karomra. - Nem tűntem melegnek ugye? - nézett rám kétkedő arccal.
- Basszus, dehogy. Hidd el, jobban örült annak a szűzies csóknak, mintha letámadtad volna és egyből filterezni akarsz vele.
- Filterezni? - értetlenkedett.
- Te nem szoktad nézni a szleng.com-ot? - mikor értetlenkedve rázta a fejét az éjjeliszekrényemen heverő telefonom után nyúltam és beírtam az oldal címét. - Íme a pontos megnevezés.: Filterezés: Ernyedt, kissé lógó állapotú herezacskó fel-le mozgatása a hölgy nyitott szájában.
- Te beteg állat. - nevetett felé öblösen, majd a párnát az arcába fúrta. - Gusztustalan egy nő vagy!
- Takarodj már! Ugye, hogy ilyen választási lehetőségek mellett az a kis puszi nem is tűnik olyan szörnyűnek?
- Ilyen mellett nem. - mosolygott szívből.
- Oké, Milo. Ennyi volt. A maradék energiámat is leszívtad. - ezzel a jobb oldalamra fordultam, ekkor éreztem, hogy szorosan a hátamhoz simul, forró ölelésbe vont, arcát pedig a nyakamhoz szorította.
- Nem lenne baj, ha itt maradnék veled? - beszéd közben lehelete csikizte a nyakam, amitől még a hideg is kirázott.
- Dehogy, maradj nyugodtan.
- Nagyon gáz lenne, ha levenném a nadrágomat? - kérdezte néhány perc csend után.
- Kurvára. - nyögtem ki félálomban. Csalódottan sóhajtott, majd elhelyezkedett a takaró alatt, majd ismét az ölelésébe zárt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy nekem Lilo. - súgta.
- Én pedig kimondhatatlanul örülök a te közelségednek Milo. - súgtam vissza ugyanolyan csendesen, amire a válasz egy apró puszi volt.
Mosollyal az arcomon közelebb húzódtam hozzá és tudtam, hogy Milo örökké az életem része marad, így legjobb barátként, míg világ a világ, kivéve ha belebüfög a nyakamba, mert akkor nem kegyelmezek neki.
----O----
Sziasztoook, Tökik! Ez lett volna az ATY tizenötödik fejezete. Reméljük elnyerte a tetszéseteket és eléggé feltüzelt benneteket ahhoz, hogy minden egyes gondolatotokat megosszátok velünk bármilyen formában. Tanuljatok Milo hibájából, inkább mondjátok ki minden gondolatotokat, ne tartsátok magatokban, hiszem jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó! :) - és ezt a magánéletetekben sem rossz irányelv! :)
Én pedig - Fannii J. - külön reménykedem abban, hogy Lilo "érdekfeszítő" gondolatai nem unalmasak számotokra és, hogy kedvetek lelitek benne.
Köszönjük, hogy itt vagytok velünk és támogattok bennünket.
xx.
