2015. január 11., vasárnap

Tizennegyedik fejezet.

"Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízhatunk. Akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk."

Amikor beléptünk a halványan megvilágított bárba kellemes, lágy zene csapta meg fülemet. Rengeteg ember járkált fel-alá és ült az asztaloknál. Vidám nevetések és beszélgetések zajai jutottak el hozzánk, és én máris nem bántam, hogy egy bárba jöttünk.
- Helló haver! - lépett mellénk egy Milonál alacsonyabb srác, aki kezet fogott az említettel, majd tovább sétált a pulthoz.
Milo zavartan mosolygott miután ismét kettesben voltunk.
- Nézd, ott egy asztal. - mutatott előre, majd kézen fogott és elindult az emberek között szlalomozva.
Míg az asztalunkhoz értünk többen kiáltottak oda neki vagy mosolyogtak rá, ami szerfelett érdekes volt.
- Te ennyire népszerű vagy itt? - tettem fel a kérdést miután sikerült elfoglalnunk helyünket.
- Megfordultam itt már néhányszor. - nevetett halkan.
Az asztalon álló kislámpa fényében tökéletesen kirajzolódott arcának minden egyes kis szeglete, így még helyesebbnek tűnt.
- Mennyit is jelent pontosan ez a néhányszor?
- Majdnem minden kedd estémet itt töltöm. - sütötte le szégyenlősen szemét, én pedig meglepett arccal néztem rá.
- Ilyen művészlélek vagy? - mosolyogtam.
- Nem teljesen. - nevetett fel. - De... mit szólnál hozzá, ha hoznék valamit inni? - meglepett a hirtelen váltás ezért először válaszolni sem tudtam neki csak miután ismét kérdezett. - Mit kérsz?
- Amit te. - mosolyogtam, majd miután bólintott felállt és a pulthoz sétált.
Egész testtartásán láttam, hogy feszült és nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az oka. Talán a randi? Nem hinném, Milo eléggé magabiztosan tűnik. A zavara akkor jött elő, mikor beléptünk a bárba. De miért? Nem volt több időm gondolkozni, mert Milo ismét megjelent egy-egy áttetsző folyadékot tartalmazó pohárral, aminek jég csilingelt az alján. Néhány percig csendben ültünk, de nem tudta elkerülni figyelmemet Milo ideges pillantása, amivel néha körbe kémlelte a helyet.
- Hé, minden rendben? - tettem kezemet övére, mire rám kapta tekintetét.
- Micsoda? Vagyis, igen. Minden klappol. - mosolygott feszülten.
Nem tudtam válaszolni neki, mert ekkor felhangzott a taps a helyiségben és egy körülbelül a húszas évei közepén járó srác lépett fel a színpadra.
- Helló mindenkinek. Látom ma is sikerült szépen összegyűlnünk. Üdvözlöm itt az újakat és a régieket. - majd villantott egy mosolyt a közönség felé, akik ismét tapsolni kezdtek.
Innentől pedig sorra léptek fel fiúk és lányok felváltva a színpadra, hogy megcsillogtassák tehetségüket. Voltak, akik komolyabb témákról beszéltek, de akadtak olyanok, akik a humorra építették előadásukat. Mikor egy vörös hajú srác sétált le a színpadról, ismét megjelent a műsorvezető - fogalmam nem volt, hogy hívhatják - és magához ragadta a mikrofont.
- Srácok, készen álltok a mai hirtelen halálra? - tette fel a kérdést a tömeg pedig felhördült, míg én azt sem tudtam, miről beszél.
- Ez meg mit jelent? - tettem fel a kérdést Milonak, mire elszakította tekintetét a színpadról.
- Véletlenszerűen, a közönségből kiválasztanak pár embert, akiknek elő kell adniuk alkotásukat. - magyarázta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem. Nem a nyilvános szerepléssel volt a problémám, mert ahhoz már hozzászoktam. A problémám onnan gyökeredzett, hogy fogalmam sem volt mi fán terem a slampoetry.
- De mi van, ha olyan embert választanak ki, aki nem ért ehhez? Mint például én? - adtam hangot félelmemnek mire Milo arcán egy hatalmas mosoly terült el.
- Akkor improvizálnod kellene. Vagy elájulnod. - tette hozzá nevetve, mire egy kicsit oldódott bennem is a feszültség.
- Azt hiszem esélyesebb lenne a második. - nevettem én is vele együtt. - Te fel mernél menni oda?
Már nyitotta a száját szólásra, amikor egy fénycsóva világította meg arcát.
- Milo, haver! Told fel a segged a színpadra, majd kápráztasd el a közönséget és a melletted ülő gyönyörű lányt! - fülig vörösödhettem, míg Milo csak zavartan bámult körbe-körbe.
- Ahhoz elég, ha csak mosolyog. - jött valahonnan a női hang, mire rögtön egy férfi is csatlakozott.
- Vagy csak told le a gatyád! - mindenki nevetett, és még az én ajkamra is rákúszott egy biztató mosoly.
- Lehet nekem is el kéne ájulnom. - súgta nekem mielőtt felállt és a felsétált a színpadra.
Hangos tapsvihar robbant a bárban, amihez én is szorgalmasan csatlakoztam.
- Gute Nacht Milo, gute Nacht! - vigyorgott mellette a srác és megveregette a vállát.
- Helyesebben még csak guten Abend, de így is megfelel. - morogta Milo a mikrofonba, mire nevetést tört ki.
A mikrofont szorongatta, közben egyik lábáról a másikra állt és mintha gondolkozott volna, hogy mit is mondjon. Mielőtt belefoghatott volna ismét egy női hang csendült fel a teremben.
- Sok sikert Milo! - mondta, bár inkább "Szok szikert Milo"-nak hangzott.
Mosolyogva bólintott, majd beszélni kezdett.
A nevem Milo Byron Konnig. 
Tíz éves vagyok. 
Anyukám vett nekem egy lufit. 
Emlékszem a nyári napra, mikor elvitt apukámtól, majd magamra hagyott. Néhány óra múlva csapzottan
visszatért, de besétált vele az ajtón.
Ahogy a hullámos, kék szalag lelógott a karjáról. A végét csuklójára kötötte. Rám mosolygott, 
és kioldotta a csomót a szalagon. Rákötötte a csuklómra: 
Tessék, Milby, ezt neked hoztam. Milby-nek hívott. 
Annyira boldog voltam! Még sosem kaptam lufit azelőtt. Láttam már más gyerekek karjára kötözve a Billa
parkolójában, de álmodni sem mertem arról, hogy egyszer én is kapok. 
Egy saját kék luftballont. 
Olyan izgatott voltam! Szinte mámoros! Reszkettem az örömtől! 
El sem mertem hinni, hogy anyám vett nekem valamit! 
Még soha semmit nem vett nekem azelőtt. Órákig játszottam a lufival. Héliummal volt megtöltve. 
Táncolt és billegett és lebegett, ahogy magammal húztam szobáról szobára. 
Azon gondolkodtam, hová vihetném még. Olyan helyekre, ahol még sohasem járt azelőtt.
Elvittem a fürdőbe, a gardróbba, a mosókonyhába, a focipályára és a nappaliba. Azt akartam, hogy a 
legjobb barátom mindent lásson, amit én látok!
Bevittem hát anyám hálószobájába.
Anyám hálószobájába? Ahová nem lett volna szabad belépnem? Az én kék lufimmal...
Befogtam a fülem, mert üvöltött velem és közben törölgette orráról az árulkodó jeleket. 
Arcul ütött, és azt üvöltözte, hogy rossz vagyok! Hogy engedetlen vagyok!
Hogy nem hallgatok a jó szóra! Kilökött az előszobába és bevágta előttem az ajtót. Bent maradt a kék lufim.
Vissza akartam kapni! Ő az én legjobb barátom volt, s nem az övé.
A kék szalag még mindig a csuklómra volt kötve, és csak húztam és húztam, próbáltam kiszabadítani
anyámtól a legjobb barátomat. 
És akkor kipukkadt.
A nevem Milo. 
Huszonhárom éves vagyok.
Nagyjából bő egy hónap múlva lesz a születésnapom. A várt huszonnegyedik. Az apám felhív, s biztosít róla
mennyire szereti az egyetlen fiát. A húgom meglátogat és elmondja, mennyire szereti az egyetlen bátyját. 
Tudom, hogy a barátaim meghívnak valahová vacsorázni. A legjobb barátom vesz nekem ajándékot, talán
azt az órát, amit kinéztem magamnak. Kapok majd egy szép lapot a nagyszülőktől. 
Szép nap lesz.
Tudom, hogy az lesz. 
De van még valami, amit biztosan tudok.
Tizenhárom éve nem láttam anyámat és tuti, hogy nem akarok látni egyetlen rohadt kék luftballont sem! 

Mikor befejezte egy fél percig néma csend uralkodott. Még a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Miután az emberek feldolgozták a hallottakat sorra álltak fel és kezdtek taps, illetve fütty viharba. Én arra is képtelen voltam, hogy megmozduljak. Csak hagytam, hogy a könnyek legördüljenek arcomon. Csak akkor estem ki ámulatomból, mikor Milo mellém húzta székét és leült.
- Minden rendben van? - kérdezte, de láttam arcán, hogy ő is küzd érzelmeivel.
- Igen. - motyogtam. - Ez..
- Egyszer el fogom mesélni. Ígérem.
Csak bólintottam majd megfogtam kezét biztosítva arról, hogy kifogom várni azt a pillanatot, amikor képes lesz beavatni életébe. Milo után még két hirtelen halálos következett, de egyikükre sem figyeltem, mert hol egymásba fonódó ujjainkat néztem, hol pedig Milo halványan megvilágított arcát. Az est végét ismét egy hatalmas tapsvihar jelezte mire Milo végre felém fordult.
- Indulhatunk vacsorázni? - mosolygott szívből, ami engem is arra késztetett, hogy tegyem azt, amit ő.
- Igen.
- Rendben. De akkor most nagyon gyorsan le kell innen lépnünk, mielőtt bárki megállítana minket, oké? - nézett komolyan a szemembe, mire csak felnevettem és bólintottam.
A kezemet továbbra sem engedte el, így vitt keresztül a tömegen, ami az előadások alatt csak duzzadt. Pont, amikor kiléptünk az ajtón a nevét hallottuk magunk mögött.
- Ne fordulj meg! Csak menj tovább! - mondta és húzott tovább.
- Milo! - egyre hangosabban hallottuk, pluszban gyors cipőkopogás is társult a hanghoz.
Nem voltunk elég gyorsak ugyanis a lány Milo vállára tapasztotta kezét és erőszakkal állította meg.
- Úristen, ezer éve már. - beszédjéből felismertem, hogy ez ugyanaz a lány, aki bent is biztatta.
Az "Úriszten, eszer éve már" mondat után szó szerint Milo nyakába ugrott, aki mereven állt és kitágult szemekkel bámult rám miközben még mindig a kezemet szorongatta. Hangosan megköszörültem a torkomat, mire a pösze-szöszi lemászott Miloról és felém fordult.
- Ó, szia. Sarah vagyok. - nyújtott kezet, mire erősen és határozottan ragadtam meg azt.
- Cady. - mosolyogtam negédesen, amiről leginkább azt olvashatta le, ha még egyszer a pasimhoz nyúlsz eltöröm a kezed. Nem voltak ilyen ambícióim de a lány rettenetesen idegesített és, ahogy Milora néztem rájöttem, hogy nem én vagyok ezzel egyedül így.
- Sajnálom, hogy régóta nem találkoztunk. - simította tenyerét a mellettem álló fiú mellkasára, mire meglepetésemben eltátottam a számat. Ez a lány vagy vak vagy hülye. Vagy esetleg mindkettő.
- Tudod biztosan Milo is nagyon sajnálja, de nekünk most mennünk kell. - léptem Milo és közé, mire meglepett arccal nézett rám. Az "s" betűimet szándékosan megnyomtam. Nem volt bajom a beszédhibás emberekkel, de ez a lány idegesítő is volt ráadásul szerintem tutira rájátszott a selypítésre.
- Ó, persze menjetek csak. Milo majd hívj! - visított még utánunk, de mi addigra már majdnem az autónál jártunk.
- Ki a fene volt ez a lány? - fordultam Milo felé.
- Ne is kérdezd. Egy ideig összejártunk, de aztán lekoptattam. De szegény nem képes túllépni a dolgon.
- Gondolom nem az eszéért jártál vele össze. - húztam fel szemöldökömet, majd arckifejezését látva hangosan elnevettem magam. - Inkább vigyél vacsorázni, mert éhen halok. - álltam lábujjhegyre majd egy puszit nyomtam arcára és beültem a kocsiba.
Milo arcára egy százas vigyor ült ki, majd ő is beszállt és elindultunk.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide ma este. - szólaltam meg először én mire ismét mosolyogni kezdett.
- Örülök, hogy jól érezted magad. - szét nézett az úton, mielőtt kanyarodott volna, majd ismét nekem szentelte figyelmét. - Már foglaltam asztalt a Nimilben. Remélem szereted az indiait. - ahogy ezt kimondta ujjai megfeszültek a kormányon majd rám kapta tekintetét. - Lehet ezt előbb kellett volna megkérdeznem?
- Nem probléma, szeretem az indiait. - mosolyogtam rá, mire megnyugodott. - Tényleg olyan, mintha ismernél.
- Mondtam, hogy vannak rejtett mélységeim. - kacsintott, mire ismét nevetnem kellett.
Körülbelül tizenöt perc után egy aránylag nagy épület előtt álltunk meg, ami büszkén hirdette nevét. Belépve egyből megcsapta orromat az indai fűszerek keveréke, amit úgy imádtam. Miután az asztalunkhoz vezettek megkaptuk az étlapokat a rendeléshez.
- Ettél már samosát? - kérdezte felnézve az étlapból mire csak a fejemet ingattam. - Zöldborsóval és krumplival töltött kelt tészta. Nagyon finom. Ha gondolod rendelek kettőt.
- Ha azt mondod finom, akkor oké, megkóstolom. - mosolyogtam majd tovább böngésztem az ételek között.
Végül a currys, mangós csirkénél döntöttem, amihez köményes riszt rendeltem köretként. Viszonylag hamar meg is kaptuk az ételeket és eszméletlenül finomak voltak.
- Voltam már több helyen is indiait enni, de azt hiszem eddig ez viszi a pálmát. - osztottam meg gondolataimat Miloval, majd ismét bekaptam egy csirke falatot.
- Az egész városban itt adják a legjobb indiait. Imádom ezt a helyet. - helyeselt ő is mosolyogva.
Miután nyomtalanul eltüntettünk mindent a tányérunkról hétköznapi dolgokról kezdtünk beszélgetni. A munkámról és az ő munkájáról. Arról, hogy milyen filmeket szeretünk, sőt még azt is megbeszéltük ki, hogyan issza a kávét. Aztán ismét megjelent a pincér felvenni a desszert rendelésünket.
- Egy mango kulfit szeretnék. - mosolyogtam, majd megvártam míg Milo is leadja a saját rendelését.
- Kitalálom. A mangó a kedvenc gyümölcsöd?
- Talált. - mosolyogtam. - Nem hétköznapi.
Pár perc múlva a desszertet is megkaptuk, ami szintén tökéletes volt. Semmibe sem tudtam belekötni. Az ételek finomak voltak, a hely hangulatos volt és Milo is tökéletes partner volt. Az indiai tejes teánkat szürcsölgettük éppen, amikor Milo egy olyan kérdést tett fel, amire egyáltalán nem számítottam.
- Mi a helyzet Louisval?
Hirtelen fogalmam nem volt mit válaszolhatnék, ráadásul nem sok kedvem volt Louisról beszélni.
- Semmi. Az esküvő óta még csak nem is láttam. Eléggé szívás. - Milo arcára értetlenség ült ki, mire rájöttem, hogy eléggé félreérthetően fogalmaztam. - Jó lenne, ha megint együtt lenne az egész társaság. Nagyon furcsa, hogy valaki sosincs ott. Bár lehet jobb, ha egy darabig nem is találkozunk mert abból csak veszekedés lenne. - húztam el számat.
- Szeretted őt? - és ismét ott volt egy olyan kérdés, amire nem akartam válaszolni.
Viszont lévén annak, hogy őszinte és szókimondó voltam nem tudtam befogni a számat.
- Azt hittem az vagyok. De így utólag visszagondolva szerintem inkább a szerelem gondolatába voltam szerelmes. Soha semmilyen kapcsolat nem volt köztünk azon kívül, hogy néha lopva együtt töltöttünk pár órát. De soha sehol nem jelentünk meg együtt úgy, mint egy pár. Semminek nem volt nevezhető az, ami köztünk volt. Nem is baj, hogy vége. Csak azt bánom, hogy pont Eleanorral jött össze megint.
- Mi a baj azzal a lánnyal? Mármint az esküvőn nem volt szimpatikus és a véleményemet is elmondtam neki de ettől függetlenül nem ismerem őt.
- Szórakozott Louisval rengeteget. Többször is hülyének nézte, se veled se nélküled kapcsolat volt az egész. Fogalmam sincs, hogy most mitől lehetne jobb. De, ha ez neki jó, akkor nekem is. Én nem bánom. - rántottam meg vállamat. - De lehetne, hogy nem beszélünk róluk? Elveszi a kedvemet.
Készségesen váltott témát, majd még másfél óra beszélgetés után haza indultunk. Hazafelé vezető úton végig azon járt az agyam, hogy mennyire jól éreztem magam. Remek este volt, élveztem minden egyes percét, ráadásul Milo életének egy kis darabkájába is betekintést nyerhettem. Könnyen lehetett vele beszélgetni, könnyen egymásra hangolódtunk és szerettem vele lenni. Csak reméltem, hogy ezzel itt nem lesz vége és többször is meg fogjuk ismételni az estét. Észre sem vettem, hogy haza értünk csak, amikor már megálltunk és Milo kinyitotta nekem az ajtót. Közel egymáshoz álltunk meg és csak néztünk egymás szemébe szó nélkül.
- Köszönöm a mai estét. Nagyon jól éreztem magam. - szólaltam meg egy mosoly kíséretében, ami átragadt Milora is.
- Én is jól éreztem  magam. Valamikor megismételjük? - kérdésére a szívem bukfencet vetett és gondolkodás nélkül válaszoltam.
- Ha holnap ráérsz akkor ebédelhetnénk együtt. Igaz dolgozom, de van másfél óra ebédszünetem és az iroda mellett van egy fantasztikus palacsintázó. Szerintem neked is tetszene. - beszéltem lelkesen. - Déltől van szünetem. - fejeztem be halkabban és elpirultan mondandómat.
- Akkor délre ott vagyok érted. - pöckölte meg orromat, mire nevetve húztam el fejemet.
Lediktáltam neki az iroda címét, majd miután bepötyögte telefonjába váratlanul megölelt. Jól eső érzés futott végig rajtam és rögtön viszonoztam a gesztust, ami mellesleg nagyon jól esett.
- Akkor holnap. - motyogta fülembe.
- Holnap. - suttogtam vissza kuncogva, mikor egy puszit nyomott arcomra.
A rövid ám annál aranyosabb búcsúzkodás után Milo visszaült az autóba és integetve elhajtott én pedig egy hatalmas vigyorral az arcomon álltam a felhajtón.
Tudtam, hogy valami új elkezdődött.

Először is szeretnénk mind a ketten utólag is Boldog Új Évet kívánni minden drága olvasónknak!
Már korábban elkezdtünk dolgozni a fejezeten, de hála a sulinak nem volt időm legépelni a fejezetet. Most viszont végre sikerült. 
Egy pici betekintést nyerhettetek Milo gyerekkorába, amiről később még szó lesz. Milo és Cady kapcsolata kezd "beindulni", aminek reméljük, hogy örültök. Szépen, lassan alakulni fog minden. :) 
Viszont... Milo slampoetry előadása Colleen Hoover - Slammed című könyve nélkül nem jöhetett volna létre, sem pedig Fanni leleményessége nélkül. Szóval köszönjük Colleen és köszönöm Fanni! 
Illetve szeretnénk nektek megköszönni, hogy a látogatottság már túllépte a 10.000-et, ami hatalmas számnak bizonyul. Nem tudjuk még mindig elégszer megköszönni nektek a kommenteket és a támogatást, amit tőletek kapunk. 
Imádunk titeket. xx 

2 megjegyzés:

  1. Hahi *-*
    Szuper lett mint mindig :D
    Bár én jobban szeretem ha Lilo szemszögéből vannak a részek,de jó hogy a barátnője által is megismerhetjük a történéseket :D
    Várom a következő részt :D
    Xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülünk, hogy elnyerte tetszésed! :)
      Valóban a Lilo szemszögek tartalmasabbra és humorosabbra sikerednek de a Cady szemszögeknek is nagy jelentősége van/lesz, úgyhogy igyekszünk - vagyis inkább én mivel a Cady szemszögekért én felelek nagyrészt - élvezhetőbbé varázsolni. :)
      Igyekszünk hamar hozni a tizenötödiket, ami reméljük ugyanúgy tetszeni fog. :)

      xx

      Törlés