Harmadik fejezet.

"A jó dolgok még jobbak, ha valakivel megosztjuk őket."

- Végre készen vagyunk! - sóhajtott fel kimerülten Milo. - Eléggé fárasztó ez a kívánságos dolog. - dörzsölte fáradtan a szemeit.

- Ki hitte volna, hogy ennyi mindent akarok, és amit Te meg akarsz velem csináltatni! - dőltem a vállára és a próba listára néztem. - Bár az ötössel nem igazán értek egyet. - szóltam elmélázva.

- Miért? Az jó dolog, ha bátrabb és szókimondóbb az ember.

- Aha, persze. Azért jó, mert ezért nem kell fizetned. - böktem szélesen vigyorogva a bordái közé.

- Átlátsz rajtam. - felelte egyszerűen. - Bár, ha tudom, hogy Neked csak pénz kell ahhoz, hogy nagyobb szád legyen, esküszöm fizetek. Az a nagyobb száj mindig jól jön. - húzogatta a szemöldökét, perverz vigyorral a képén.

- Te...te... - habogtam. Egyszerűen nem találtam a lakótársamra a megfelelő kifejezést, amivel tisztességesen ki tudtam volna fejezni, hogy jelen pillanatban utálom.

- Dög, pöcsfej...vagy ez túl csúnya Neked? Mit szólsz a piszokhoz? - kérdezte, majd, mintha megbotránkozott volna a nyitott szája elé emelte a kezét.

- Tűnj innen! Takarodj! - kiáltottam felháborodottan.

- Te vulgáris nőszemély! - kiáltott vissza nevetve.

- Kotródj a szemem elől, Te paraszt! - vágtam hozzá nevetve egy díszpárnát.

Milo nevetve beszaladt a szobájába, majd fordulatból becsapta az ajtót. A szoba ajtaja melletti kis polcról leesett egy hármunkat ábrázoló kép, keretestül mindenestül.

- Ez már a harmadik a héten, basszus! Kifizeted! - ordítottam a zárt ajtónak.

- Se! - hallottam a választ az ajtó mögül.

Szélesen mosolyogva ismét a lista felé fordultam. Ez még csak egy vázlat volt, de ráfért egy kis alakítás. Rengeteg ötlet Milo-tól származott, de egyik sem az én álmom volt, egyszerűen csak annyit akart, hogy jót röhögjön rajtam. Ahhoz képest, hogy nem engedte, hogy hülyeségeket írjak a kívánság lapra, eléggé idióta, hülye dolgokat vetetett velem lapra.

Pucéron végigszaladni a városközponton.

Ez hülye. Kihúzva.

És ez még így ment egy darabig; jelentkezni az X-Faktorba, megtanulni amerikai focizni, megszüntetni a német akcentusomat.

Nem normális. De mindezek előtt néhány dolog lehetetlen.

A szelektálás után tizennyolc listatétel maradt. Azokat véletlenszerűen felosztottam kettő és húsz között. Mivel az első, egyértelműen Cady megtalálása volt, az utolsó pedig egy új matrac megvásárlása. Volt néhány dolog, amit soha nem tettem volna meg. Eszembe nem jutott volna, hogy felkerüljenek a bakancslistámra. De most komolyan, itt van például a tizenhatos.:
16.: Felöltözni menyasszonyi ruhába, majd a városközpontban az aktuális "vőlegényemmel" pénzért táncolni. A pénzt bármire elkölteni.
Ez kinek jutna eszébe? Hát persze, hogy Milonak.
Ez is Milo ötlete volt, de mivel elképesztően édes szájú vagyok, belementem.:
20. Annyi jégrémet enni, míg le nem fagy az agyam.
A szelektálás után már csak három szabad hely maradt. Hiába gondolkodtam még órákig semmi nem jutott eszembe. Venni egy új mosógépet? Majd járunk mosodába.
Ez amúgy sem tartozott a nagy álmaim közé. Gondoltam rá, hogy kiírom a blogomra, ami valamilyen szinten az életemről, rólam szól. De más álmait miért váltanám valóra? Némi ötletet adhatnak az olvasók, de azok nem az én ötleteim lennének, csak egy ledekódolt mása, aminek lényegében semmi értelme nem lenne. Így a kilences, tizenhármas és tizenötös pont utáni hely szabad maradt. A már cenzúrázott és többször átolvasott pontokat végül átmásoltam az igazi Bakancslistára. Miután befejeztem bevonultam a szobámba. Leültem a gépem elé és bekapcsoltam. A lap-topom is egy ősrégi vacak volt, így a zúgása megszüntette a szobámban uralkodó csendet. Miután csatlakoztam az internetre megnéztem a G-mailemet. Húsz új üzenet várt rám, melyben mindenki kritikát kért a blogjáról, valamint, hogy terjesszem elő kérésüket, miszerint adják ki az irományukat könyvben. Mindezzel semmi gond nem lett volna, ha nem minden blog Harry NagyonGöndörAHajam Styles-ról szólt volna. A történetük alapjáraton fantasztikus lett volna, de szerény véleményem szerint, sokat dobott a sztorin és az olvasók számán, hogy egy híresség a főszereplő.
Körülbelül a negyedik blognál tartottam mikor Milo bekopogott hozzám.
- Kérsz kakaót?
- Aha, jöhet. - válaszoltam hangosabban, hogy rendesen hallja az ajtón keresztül is.
Miután öt blogot befejeztem felálltam az asztalomtól és kimentem Milohoz a konyhába. A pulton két nagy bögre habos kakaó gőzölgött.
- Nagyon jól néznek ki. - mondtam, mialatt felkaptam egy bögrét.
- Az nem a tiéd. - kapta ki a lakótársam a bögrét a kezemből. - Az a tiéd. - intett a másik felé.
- Miért, mi a különbség a kettő között?
- A tiéd cukrosabb. - válaszolta.
- Oké. - feleltem unottan, majd belekortyoltam a folyékony boldogságba. - Jó lett. - bólintottam elismerően.
Milo rám nézett, majd felnevetett. Konkrétan nyerített a srác.
- Mi a baj? - kérdeztem értetlenül.
- Tejszín...bajusz.. - ennyit tudott kinyögni.
Még mindig bambán a falón lógó tükörbe néztem. A látvány engem is megnevettetett.
- Ez nagyon durva! - kiáltottam fel nevetve.  - Hogy nézek ki, atya picsa!
Milo nevetve lépett a tükörhöz. Mellettem állva két ujját belemártotta a tejszínbe, majd körszakállat rajzolt magának.
- Mint Steven Segal! - visítottam fel.
- A szebbik kiadása. - vágott vissza kuncogva.
A bögrét lerakta a pultra, majd a telefonjáért nyúlt.
- Ezt a pillanatot meg kell örökítenünk! - mondta. A frontkamerát a megfelelő szögbe beállította, bepózoltunk és már lőtte is a képeket. Idiótábbnál idiótább képeket csináltunk.
- Senki nem mondaná meg, hogy húsz éves vagy. - mondta, mikor a kanapén ülve visszanéztük a képeket.
- Hát a te IQ szinted sem mutatkozik meg a képeken. - mutattam rá a képre, amin éppen lenyalja az én arcomról a habot.
- Ne is mondd. Már a hab túl édes volt nekem. - fintorgott. - Ha így folytatod tuti cukorbeteg leszel.
- Nem tudok vele mit csinálni. Biztos nem fogok keserű kávét inni, mikor a világ már rég felfedezte a cukrot. - magyaráztam.
Milo éppen válaszra nyitotta a száját, mikor felcsendült a csengőhangom megszokott dallama.
- Igen? - szóltam bele.
- Hello Lilo. Oliver vagyok.
Oliver a főnököm volt a pizzázóban. Eléggé jóba voltam vele, de összeszorult a torkom. Végül is, nem jó dolog, ha felhívja a főnöke. Főleg nem akkor, ha az ember éppen szabadnapos.
- Mi a pálya? - kérdeztem.
- Be kellene jönnöd dolgozni.
- Óóó Oliver, ne csináld már! Ma szabadnapos vagyok. - nyögtem fel csalódottan.
- Lilo! Nem tehetek mást. Maximum három megrendelést kellene kivinni és annyi.
- Jól van, megyek. - sóhajtottam fel. - Milo, küldetésünk van!
- Ezt nem mondod komolyan! - nyögött fel, már a lépcsőfordulóban, miközben a robogómat vittük lefelé. - Ez lehetne a következő tétel.: Kibérelni egy kibaszott garázst! - ordibálta.
- Én mondtam, hogy költözzünk panelbe? Nekem az a kis viskó is jó lett volna, két utcával arrébb. - kiabáltam vissza felháborodottan.
- Bocsánat, hogy nem akartam csótányokkal együtt élni!
- Tényleg az én hibám, hogy néha úgy viselkedsz, mint egy csaj! - emeltem magasba az egyik kezemet, ezzel kibillentve a robogót egyensúlyából.
- Te hülye vagy?! - kapott utána rémülten Milo.
- Nem lehetne halkabban, mások is laknak itt?! - csendült fel felettünk Mrs. Thompson hangja.
- Maga ne szóljon bele! - ordítottuk egyszerre vissza Miloval. Egymásra néztünk, majd nevetni kezdtünk. Nálunk ennyiből áll egy veszekedés, majd a kibékülés is. Csupán egy nagy nevetés kell, és a problémák eltűnnek.
- De most komolyan, valaki garázsában nem tudnád tárolni? - kérdezte nyugodtabban Milo.
- Kiében? Tudod, hogy nem teremtek mindenkivel csak úgy kapcsolatot. - mondtam, majd nagyon lassan bevettem egy kanyart.
- Te meg a zseni tudatod. - sóhajtott fel.
- Még ha az lenne. Hé mit csinálsz?
- Megálltam. - felelte magától értetődően.
- De ne állj meg, mert nekem mennem kell!
- Hát hadd álljak már meg akkor, amikor én akarok! - sipította.
- Milo. Kérlek, ne cseszd fel az agyam. - mondtam csukott szemmel, hátha hamarabb megnyugszom tőle.
- Jól van, menjünk. Nehogy már együtt érezz a haveroddal, akinek mindjárt leszakad a karja.
- Ha befognád a szádat hamarabb leérnénk. - világítottam rá a megoldásra.
- Miért nincs itt lift? - nyafogott Milo.
- Nem tudom, nem érdekel. Mozognál végre? - ripakodtam rá.
- Menstruálsz? - kérdezte hirtelen.
- Nem!
- Akkor minek ordibálsz? - kiáltotta.
- Mert Te is ordibálsz. - vágtam vissza.
- Na de gyerekek... - hallottuk meg ismét Mrs. Thompson hangját.
- Maga még mindig ne szóljon bele!
Mrs. Thompson nagyot sóhajtva, maga előtt motyogva visszament a lakásába.
- Kell egy új lakás. - torpantam meg.
- Mi van?
- Kell egy új lakás. - ismételtem meg önmagam. - Az nem megy, hogy mindig le kell cipelni a robogómat a negyedik emeletről, neked több órát kell utaznod az ügynökségig, Dixi meg..., Dixi amúgy is csak azért lakik itt, mert ez a legolcsóbb hely a negyedben. Megmerem kockáztatni, hogy az egész városban. És Jesszus, nézzünk körbe. Le van harcolva ez az épület. - magyaráztam.
- Oké, akkor holnap elkezdünk lakást nézni. Na menj már. - noszogatott Milo.
- Az nem elég. Fel kell írni a listára. - néztem rá.
- Minek? - kérdezte értetlenül.
- Mert már három éve elakarunk innen költözni, de semmit nem tettünk érte. Ha nyomatékosítjuk, hátha csinálunk is valamit. Szóval a kilences tétel meg is van. Venni egy új lakást. - mosolyogtam.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte bizonytalanul.
- Tuti. - nyugtattam meg. Csendben folytattuk utunkat lefelé a lépcsőházban.
- Csak ügyesen, és ne késs sokat! Akkor nem fizetnek rendesen. - mondta Milo, már a lakótömb előtt.
- Tudom. Na add ide a bukósisakot, hadd induljak. - nyújtottam a kezem az említett tárgyért.
- Nincs nálam. - nézett rám döbbenten.
- Neked kellett lehozni.
- Nekem?! - hüledezett. - Kizárt dolog!
- Akkor menj fel érte légyszíves. - néztem rá kiskutya szemekkel. - Tudod, hogy lassú vagyok.
- Inkább lusta. - szólt vissza a válla felett az ajtóból.
- Köszöntem! - mondtam, miután lehozta.
- Aha, persze. - forgatta meg zöld szemeit, majd eltűnt a házban.
Elindítottam a motort, majd meg sem álltam a pizzázóig. Egyenesen a hátsó bejárathoz mentem. Leállítottam a járművet, majd a hátsó ajtón keresztül bementem a konyhába.
- Csákány! - köszönt rám Jace.
- Hali. Oliver merre van? - kérdeztem.
Jace körülbelül négy hónapja a munkatársam. Elképesztően vicces, okos, szellemes srác. Az igaz, hogy eléggé beképzelt, de ilyen külsővel ki ne lenne az? Valószínű, hogy eléggé gyerekes vagyok, de miután megláttam arról álmodoztam, hogy a műszak végén odajön hozzám és meghív valahová, aztán megkér, hogy járjunk. Ugye milyen beteges?
Engem nem áldottak meg valami jó külsővel az égiek. A mai napig szeplős az arcom, főleg nyáron, valamint még mindig van rajtam némi felesleg, amit nem is tudok és valamilyen szinten nem is akarok eltüntetni. Na meg, kizárt, hogy Jace egyáltalán észrevegyen egy ilyen lányt. Nem egyszer hallottam, hogy agyon fikáz egy kis csajt, csak mert volt egy pattanás az arcán.
Mit csinálna egy túlsúlyossal?
Nem mintha, nem kaptam volna apró kis megjegyzéseket, de ezeket már megtanultam viccel eltusolni. Hisz ki a jobb arc? Egy duci, mindenre megsértődő lány vagy, egy duci, ám annál viccesebb csaj? Egyértelmű, hogy a második.
De, hogy összegezzük a helyzetet.:
Kizárt dolog, hogy én az életben összejöjjek Jace-szel vagy egy hozzá hasonló sráccal.
Mindemellett az is sokat nyomott az "imádom-Jacet" latba, hogy a Csontvárosban is egy Jace nevű srác volt a főszereplő. Már egy plusz pont, hogy belezúgtam.
- Az irodájában keresd.
- Köszi. - mondtam, majd mellette elhaladva csórtam egy kicsit a sajtból.
- Hé. - ütött nevetve a kezemre. - Mit teszek a pizzára?
- Ezt tőled is lehetne kérdezni! Eresztettél egy kis pocakot. - hogy a szavaimat alátámasszam, megsimítottam a hasát.
- Te beszélsz? - húzta fel gúnyosan a szemöldökét. Na, erről beszéltem.
- Én foghatom a fogamzásgátlóra. Te mire? Hogy egy nő sem akar veled ágyba bújni? - mondd meg neki csajszi! Nálam a pont haver!
- Hagyd Jace. Ez már vesztett játszma! - a hang irányába fordultam és Oliverrel találtam szembe magam. - Lilo, neked munkád van. Ahelyett, hogy itt viccelődsz már rég elindulhattál volna.
- Ha tudni akarod Jace tartott fel. - fogtam az egészet a srácra.
- Micsoda?! Te kezdted!
- Én?! Te fikáztál a súlyom miatt. - és ez az a mondat, ami miatt mindig én kerülök ki győztesen egy vitából. A súly-téma. Ha negatívan, ha pozitívan hozod fel a mérleg nyelve a te javadra dől el.
- Jace. - nézett Oliver helytelenítően a srácra. Jace nagyot sóhajtva inkább a sajt reszelésre összpontosított. - Erre gyere. - intett Oliver. A pulthoz értünk, ahol kilenc doboz pizza állt. Tartottam a táskát, míg Oliver szépen, gyorsan berakta őket. A kezembe nyomta a címeket, valamint a kész megrendelést.
- Gyerünk! - ez volt a végszó. Már útnak is bocsátott.
Kivágtattam az épületből, a robogó tárolójára időközben felerősítették a dobozt, amibe bele tudtam tenni a pizzás táskát. Felpattantam a motorra és elindultam az első címre. Körülbelül húsz perc motorozás után egy kertes ház előtt álltam meg. A feljárón leparkoltam, majd az öt doboz pizzával az ajtóhoz sétáltam. Becsengettem, miközben a szememet a házon legeltettem. Emeletes volt, valószínűleg csajok lakták, mivel az ablakból láttam, hogy rengeteg virág van a nappaliban. Amik még nem száradtak teljesen ki. A lábtörlőn "Isten hozott, remélem el is visz" felirat. Ezen nevettem, majd kinyílt az ajtó.
Aztán totális fagyás következett be.
Egy barna hajú, kék szemű, gyönyörű lány állt az ajtóban.
Cady.
Lilo, ne legyél már hülye! - állítottam le magam. Végül is mennyi a valószínűsége, hogy pont egy kiszállítás során találkozok a rég elvesztett barátnőmmel?
Úgy van.:
Semmi.
Azonban a Cady-hasonmás is méregetett engem.
Túl sok az egybeesés. Azokat viszont nem szeretem. Kétségbeesettem néztem rá, hátha mond végre valamit, hátha elejt egy megjegyzést, amiből ráismerek.
- Bocs, csak hasonlítasz valakire. - szólalt meg. Nekem mondod?!
- Rendelést hoztam Nikki Anderson névre. - nyögtem ki. Ajajj. Előtört belőlem a német akcentus. Mivel elég régóta élek Angliában - oké, csak négy éve, de rendszeresen kijártunk az szüleimmel már korábban is - már nem annyira észrevetethető a német származásom. Azonban ha ideges, mérges vagyok, vagy éppen tanácstalan, magatehetetlen, egyből úgy beszélek, mint egy német, aki egy hete kezdett el angolul beszélni.
A lány döbbentem nézett rám, aztán kitört belőle a nevetés.
Most rajtam röhög? 
Nem találok rá rendes magyarázatot, de nagyon rosszul esett már az a feltételezés is, hogy esetleg ez a Cady-hasonmás rajtam nevet.
- Igen tudom, de Ő éppen a wc-n ül. - tört elő belőle nevetve. A szám egy apró mosolya húzódott. Először is nem mertem hangosan nevetni, az totál illetlenség volna, másodszor pedig nem hallhatja, hogy az igazán vicces dolgokon röfögök és nyerítek. Az túl ciki, még akkor is, ha alig ismerem a csajt. - Megígéred, hogy nem fogsz sikítani és szólni erről senkinek? - nézett rám esdeklő tekintettel.
Csak bólintottam.
- Zayn! Segítenél bevinni a pizzát? - kiáltotta.
Csak nem?!
Nagyon rossz tulajdonságom, hogy az embereket a nevük alapján megítélem. Ebben közrejátszik az, hogy mennyi könyvet olvastam el. A szereplőket vagy szeretem, vagy nem és mindez nem a nevükön múlik, hanem magukon a "személyiségükön". Hajlamos vagyok, mindezt a való életbe átvinni, így már a nevük alapján véleményt alkotok az emberekről.
Zayn.
Zayn...Zayn...Zayn..
Malik. One Direction.
Ergo, híres, lehet, hogy beképzelt, de rohadt dögös. A srác mosolyogva kilépett az ajtón és elvette  a lánytől a dobozokat.
Dögös. A név-radarom nem tévedett. Tágra nyílt szemekkel néztem Zaynt, közben az agyam csak arra gondolt.:
Na ilyen palid soha nem lesz!
Haha...kuss!
Ezt a megfagyott, bámulós pillanatot egy kiabáló, energiabomba srác törte meg, aki Zaynnek rohant. Idézőjeles dulakodás alakult ki a pizzákért, minek következtében a szőke srác egy olyat lekevert a könyökével, hogy a szemüvegem lerepült a fejemről.
- Ne haragudj! - guggolt le a lány a szemüvegemért. - Niall csak...Ő éhes. - aha, én meg mostantól fogva vak. A lány felnevetett, inkább csak rámosolyogtam, hátha hamarabb bemennek végre a házba, hogy felhívhassam Milo-t.
Kifizette a pizzákat, majd bőséges borravalót is adott. Valószínűleg a szemüveges incidensért. Miután bezáródott az ajtó előkaptam a telefonomat, és Milo számát tárcsáztam.
- Gond van. - mondtam minden előzetes nélkül.
- Elütöttek? - kérdezte.
 Nem mondtam inkább semmit. Fejcsóválva az oszlopnak dőltem.
- Itt állok a Reckitt-Street, 77-es háza előtt. Hozz egy pár kontaktlencsét de gyorsan. - Milo erre nem mondott semmit, csak kinyomta a telefont.
A feljáró botladoztam. Leültem a motorom mellé, a szemövegemből a maradék szilánkot pedig kifricskáztam. Otthon már csak egy Harry-Potteres fazonú szemüvegem volt, de nincs az a pénz, amiért én azt a szemüveget még egyszer felvegyem. Nem tudom mennyi idő telt el, de Milot pillantottam meg a ház előtt.
- Egy császár vagy. - sóhajtottam fel, mikor a kezembe tette a kontaktlencse tárolót.
Gyorsan beraktam a lencséket. Abszolút nem vagyok hozzájuk szokva. Undorodom attól, ha bele kell nyúlnom a szemembe, de ha ez az egyetlen megoldás.
- Mehetünk? - kérdezte Milo, a kezeit pedig felém nyújtotta, hogy segítsen felállni.
- Húzzunk innen. - mondtam gondterhelten.
- Mi a baj?
- Ne nézz hülyének! - szóltam rá. - De, lehet... Nem biztos, de talán..
- Nyögd ki! - szólt rám türelmetlenül.
Nagyot sóhajtottam, majd egy szuszra elhadartam  mondanivalómat.
- Szerintem nemsokára kihúzhatjuk az első tételt a listáról.

Második fejezet.

"Sokan fognak belépni életedbe, majd kilépni onnan. De örökre csak az igaz barátokat őrzi meg a szíved."



- Cady! - ordított barátnőm a konyhából, amire belőlem hangos nevetés tört elő. Hasamat fogva léptem be a konyhába a lengőajtón keresztül - Mi bajod van? - nézett rám egy fura fej kíséretében, amitől még inkább elkezdtem nevetni.
- Soha nem fogom megszokni a hülye hangodat, amikor kiabálsz. - fogtam hasamat még mindig, mire valami a homlokomnak ütődött. - Te most komolyan megdobtál egy zsömlével? Idióta! - vettem fel a földről az említett ételt - immár nyugodtan - és tettem vissza a kosárba. - Amúgy mi van?
- Holnap kell menned dolgozni? - kérdezte, miközben valami lázasan keresett az egyik fiókban.
- Megyek. El kell kezdenem szervezni Zayn és Perrie esküvőjét.
Ha valaki meghallja tőlem ezt a mondatot, csak tágra nyílt szemekkel néz rám és azt kérdezi, "Az a Zayn és Perrie?" Még két évvel ezelőtt ismertem meg Őket, és az egész One Directiont, amikor még Vincent Lugano-nál voltam gyakornok. Vincent közreműködött az egyik londoni koncertjüknél, így nekem is volt alkalmam megismerkedni a fiúkkal. Azóta jóban vagyunk és szinte legjobb barátokká váltunk. Így Zerrie-nek nem volt kérdés, hogy kit kérnek fel a nagy napjuk megszervezésére.
- Kár. Jöhettél volna velem az új MAC megnyitójára.
- Utállak. - nyújtottam rá a nyelvemet.
Köztudott, hogy imádok sminkelni. Egy gyorstalpaló sminktanfolyamot is elvégeztem. Hála Nikkinek - aki sminkmester és hajszobrász, ahogy Ő nevezi magát - sikerült egy csomó megnyitóra és termékbemutatóra eljutnom.
Időközben barátnőm egy pizza megrendelő lapot kotort elő az egyik fiókból.
- Minek az? - böktem fejemmel a lap felé.
- Liam most hívott, hogy nem sokára itt vannak.
- A banya is jön velük?
- Sophiára gondolsz?
- Ki másra gondolnék? - forgattam szemeimet.
- Nem értem mi bajod van vele. - húzta össze szemöldökét - Milyen pizzát rendeljünk?
- Mindegy csak gomba és bab ne legyen rajta. - doboltam unottan a pulton.
- Na és, mi van Louisal és veled? - kezdett el vigyorogni.
Zavarba hozott a kérdés, pedig engem aztán tényleg nehéz zavarba hozni. A szerelmi életem körülbelül a béka segge alatt volt. Húsz évesen egy normális barátom nem volt még, ami igazából engem sosem zavart, viszont drága barátnőm előszeretettel szívatott vele. Viszont Louis...mióta ismerem azóta úgy érzem talán megtaláltam a tökéletes embert, talán. Két éve kerülgetjük egymást és nem mondjuk ki a mindenki számára nyilvánvalót.
- Semmi. - sütöttem le a szemem.
- Cady, én meg hülye vagyok.
- Ez igaz! - vágtam szavába hangosan.
- De komolyan, nem értem miért nem jöttök össze. Azt hiszem elég idősek vagytok ahhoz, hogy lépjetek egymás felé. Mindenki számára egyértelmű, hogy oda vagytok egymásért.
- Megrendeled ma még a kaját? A fiúk ki fognak akadni, ha nem lesz valami ehető dolog, mire ideérnek.
- Nem úszod meg ennyivel. - szegezte felém mutatóujját fenyegetően, miközben összeszűkült szemekkel meredt rám. - Kölcsön adod a telefonod? Zárolták a számlámat.
- Kell neked annyit dumálni állandóan. - motyogtam magamban mosolyogva.
Miközben telefonom után kutattam kezembe akadt egy régi, gyűrött fotó. A kép tíz évvel ezelőtt készült. Tíz éves voltam rajta és egy másik lánnyal mosolyogtam ölelkezve. Lilo...mai napig nem felejtettem el Őt. Akkor - mikor elváltunk az utolsó tábori napon - megfogadtuk egymásnak, hogy soha nem felejtjük el egymást. Magamban pedig azt is megfogadtam, hogy ha addig élek is de megtalálom. Akárhányszor arra a képre nézek mindig eszembe jut a vörös hajú, szemüveges lány, akivel annyira jól éreztem magam és pingvin módjára szaladgáltam. Tekintetem csuklómra tévedt, amin az a karkötő csüngött, amit anno tíz éve, búcsúzásunkkor adtam neki. Akárhányszor meséltem Liloról Nikkinek, láttam rajta, hogy nem szívesen hallgatja. Szerinte őrültség egy olyan embert a legjobb barátomnak hívni, akit már tíz éve nem láttam és valószínűleg soha nem is fogom már. De én hiszem és bízom abban, hogy valamikor mi még találkozni fogunk. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy Lilo is így gondolja és, hogy még Ő sem felejtette el engem.
- Hozod már? - szakított ki gondolataim közül Nikki.
Csak halványan elmosolyodtam és gondosan vissza tettem a képet táskámba. Végül két nagy méretű hawaii pizza került megrendelésre a kedvenc pizzázónkból. Miközben a fiúkat vártuk a kanapén ülve sikerült megint elmerülnöm gondolataimban. Ezúttal Louis volt főszereplője elmémnek. Nikkinek igaza volt. Mindenki látta és mi is tudtuk, hogy több van köztünk. Viszont ezt bevallani egymásnak nem mertük. Az egész abszurd. Ha egymáshoz érünk lángolunk, ha bárki ránk kérdez, tagadunk. Milliószor képzeltem már el azt, ahogy kézen fogva sétálunk a Temze partján. Persze mindez csak álom volt. Tisztában voltam vele, hogy ha így fogunk haladni talán nagymami és nagypapi korunkban szerelmet vallunk egymásnak.
Szerelem? Ezt érezném? Zavaros, hiszen soha sem tudtam, hogy milyen is valójában szerelmesnek lenni. Ha a szerelem azt jelenti, hogy mikor meglátom a gyomrom rögtön görcsbe rándul, epedezek az érintése után és úgy érzem, hogy érintése perzsel akkor igen. Kijelentem, hogy szerelmes vagyok.
Ezúttal nem Nikki, hanem a csengő ébresztett fel ábrándozásomból.
- Helló! - hallottam meg Liam mély, nyugtató hangját.
Mosolyogva álltam fel és sétáltam ki a többiekhez. Körülnéztem az előszobában és csalódottan vettem tudomásul, hogy Louis nincs a fiúk között. Mosolyt erőltettem arcomra, úgy öleltem végig a fiúkat. Mikor Liamhez értem Sophia sértődötten kezdte köszörülni a torkát, amit én csak egy undok fintorral díjaztam. Sophia valahogy képtelen volt felfogni, hogy Liam számomra egy barát. Sőt, inkább olyan, mint a bátyám. Sosem tudtam úgy tekinteni rá, mint egy pasi, akit szeretni tudnék.
- Szia Sophia. - vigyorogtam rá tenyérbemászóan.
Száját elhúzva nézett rám.
- Lányok! - sóhajtott Liam kérlelően.
Bocsánatkérően mosolyogtam rá. Nem bírtam Sophiát, egyszerűen nem volt szimpatikus, nem tehettem róla. Azok után meg főleg nem, hogy állandóan próbál nekem keresztbe tenni. Persze Liam miatt próbáltam viselkedni és tartani magam de sajnos - vagy nem sajnos - ez nem mindig sikerült.
- Louis? - néztem kérdőn a többiekre, akik olyan tekintettel meredtek rám, hol pedig egymásra, mintha valami olyat kérdeztem volna, amire lehetetlenség választ adni.
- Öm..dolga akadt és nem tudott jönni. - dadogott Harry.
Egyértelmű volt, hogy valamit eltitkoltak előlem, ez pedig nekem nagyon nem tetszett.
- Dolga? - húztam fel szemöldököm. - Aha.
A téma itt annyiban is maradt, hiszen érezni lehetett a feszültséget, ha elhangzott a "Louis" név.
A fiúkkal megállás nélkül hülyéskedtünk, míg Sophia csak ült és Liam combját markolászta. Harryből sikerült kiszednünk, hogy pár nappal ezelőtt találkozott egy lánnyal, akiről később kiderült, hogy még annyi értelem sem szorult belé, mint egy tehénbe. Éppen Zaynt akartam megkérdezni, hogy hol van Perrie, amikor csengettek.
- Kaja! - ordított fel Niall.
- Nikki, megjött a pizza! - kiáltottam barátnőmnek, aki éppen a mosdóban trónolt.
- Akkor menj és vedd át! - jött a válasz tompán az ajtó mögül.
Elvettem a kikészített pénzt a pultról majd mentem ajtót nyitni.
Egy vörös hajú, szemüveges lány állt előttem. Furcsa érzéssel töltött el látványa. Mármint nem olyan furcsa, hogy "Jézusom, hogy néz ez ki?", hanem "Jézusom, honnan ismerem Őt?". Olyan deja vu érzésem támadt, mintha már találkoztam volna vele. Szegény lány már biztos teljesen hülyének nézhetett, hogy csak állok és bámulok.
- Bocsi, csak hasonlítasz valakire. - szólaltam meg végül, de az Ő arcán némi zavarodottságot véltem felfedezni.
- Rendelést hoztam Nikki Anderson névre. - szólalt meg némi német akcentussal.
Szívem egy hatalmasat dobbant. Ismét csak álltam és nem jutottam szóhoz. Nem lehet! - mormoltam magamban mantra szerűen. Néhány pillanat múlva ismét észbe kaptam és eszembe jutott wc-n ülő barátnőm, amire nevetés tört ki belőlem. Szegény lány, tényleg azt hihette, hogy teljesen megőrültem.
- Igen tudom, de Ő éppen a wc-n ül. - jött ki belőlem nevetve. Csak az járt az agyamban, hogy Nikki ezért biztosan megölne. A lány csak halványan elmosolyodott. - Megígéred, hogy nem fogsz sikítani és szólni erről senkinek? - néztem rá, mintha valamilyen államtitkot készültem volna megosztani vele.
Csak bólintott.
- Zayn! Segítenél bevinni a pizzát? - kiáltottam el magam.
A lány csak tágra nyílt szemekkel nézett, amikor az említette fiú megjelent mögöttem. A megfagyott pillanatot a hangos, szőke törte meg. Szinte fellökte Zaynt, ahogyan a pizzáért rohant. Olyan hévvel sikerült kikapnia a lány kezéből a dobozokat, hogy szegénynek még a szemüveget is leverte a fejéről. Komolyan sajnáltam szegény lányt.
- Ne haragudj! - guggoltam le szemüvegéért. - Niall csak..Ő csak éhes. - nevettem mire ismét egy mosolyt küldött felém.
Kifizettem a kiszállított ételt és borravalót is adtam neki bőségesen, majd mosolyogva elköszöntünk egymástól.
Az este hátralévő részében nem sokat beszéltem. Egész végig azon kattogtam, hogy honnan ismerem. Tudtam, hogy valamikor már találkoztunk, de képtelen voltam rájönni, hogy mikor.
Viszont valami kötözz hozzá...éreztem.

Első fejezet.

Sziasztok drágák!

Még csak a prológus van fent a blogon de már hét feliratkozónk, több mint háromszáz oldalmegjelenítésünk, három kommentünk, egy cserénk és nyolc pipánk van. Emellett rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk facebook-on is, amiket nem győzünk megköszönni. Száz szónak is egy a vége; csodálatosak vagytok és nagyon szeretünk titeket!

A másik dolog, amit szeretnénk megemlíteni még az első fejezet előtt az a Facebook Csoportunk, amit itt találtok meg! Katt!  Örülnénk, ha minél többen lépnétek be, mindenkit sok szeretettel várunk! 

De nem is húzzuk tovább az időt. Íme az After Ten Years első fejezete. Reméljük tetszeni fog! 

Fanni & Jennii T.

"Barátságunk örök életű."

Korán volt.
Nem tudtam pontosan mennyi az idő, de éreztem, hogy még bőven van időm lustálkodni. Egy nyögés kíséretében az oldalamról a hasamra fordultam. A jobb kezem bedugtam a párnám alá, a takarót pedig egy kecses mozdulattal a fejemre hajítottam.
A takaróm alól érzékeltem, hogy kinyílik az ajtóm. Tudniillik, egy részen mindig megakad. Valaki neki feszült az ajtómnak és néhány mormogás kíséretében sarkig tárta azt. Nagy valószínűséggel Milo volt az, a lakótársam. Tippelhettem volna a másik lakónkra is, Dixi-re. Ő viszont ez elől a csodálatosan felhős, londoni ősz elől egy francia öt csillagos hotelbe menekült. Túlságosan jól megy neki. Fogalmam sem volt, miért jött be Milo olyan korán hozzám, de egy nyögés kíséretében még jobban begubóztam a takarómba. Egyszerűen nem vettem tudomást a jelenlétéről. Milo kecsesen - modell, szóval számomra minden mozdulata kecses - leült az ágyamra.
- Lilo! - szólított meg. - Lilo! - szólt újra, de ekkor már az ágyam bal oldala teljesen besüppedt - valószínűleg mellém feküdt. - Kelj fel!
- Hgylmrr... - morogtam a párnámba.
- Mi?!
- Hagyjál már aludni! - mondtam valamivel érthetőbben.
- Te akartad. - mondta. Az ágyam minden mozdulatára recsegett-ropogott. Ideje lenne venni egy új matracot. A rugó már nem egyszer szaggatta szét a pizsamámat - bár a pizza futár és a blog javító fizetésemből nem igazán telik minderre. - Vehetnél egy új matracot. - motyogta Milo, miközben rám ült.
- Olvasol a gondolatimban. Leszállnál rólam? - tettem hozzá.
- Nem. Mivel lusta vagy kikelni az ágyból itt foglak felköszönteni. Szóóóóval. Boldog szülinapot, állatkert a lakod, olyan vagy mint egy majom ééééssss, olyan a szagod! Boldog születésnapot Lilo! - ordította a végén a képembe.
- Te idióta. - mondtam meghatódottan. - Ennél jobb ébresztésem még nem volt. - mondtam mosolyogva.
- Na mássz ki az ágyból. A nappaliban vár rád az ünnepi menü.
- Csak nem?! - kérdeztem, és hirtelen felültem.
- De. - felelte már az ajtóból Milo.
- Te a Palacsinta Királyságból rendeltél nekem egy extra nagy adag palacsintát, juharsziruppal, tejszínhabbal, csokireszelékkel? - sipítottam.
Barátom arca megnyúlt a meglepődöttségtől. Szemei tágra nyíltak, zavarában az ajkát rágcsálta.
- Igazából csináltam neked egy rántottát. - vallotta be.
- Az is jó. - mondtam lemondóan. A szobámból egyenesen a nappaliba vezetett az út, ahol egy nagy tányér gőzölgő rántotta várt.
- Köszönöm. - mondtam hálásan, mivel már farkas éhes voltam. Fogtam a tányéromat és a tálalóhoz mentem vele. - Mit tervezel mára? - kérdeztem, miközben egy falatot a számba helyeztem.
- Fotózásra megyek. Én leszek a Police következő modellje. - mondta lelkesen, miközben a telefonja kijelzőjét állítgatta, hogy tökéletesen lássa benne az arcát.
- Police? Mármint a karórákhoz? -kérdeztem tele szájjal.
- Igen, kézmodell vagyok. De nem sok választ el a kifutótól! - tette hozzá mérgesen, mikor kinevettem.
- Én elhiszem Neked. - mondtam nyugtatóan, holott az egyetlen épkézláb gondolatom akörül forgott, mikor kap már egy tisztességes állást. Pont jó mondja tényleg...vegyük úgy, hogy ezek a gondolatok eszembe sem jutottak.
Milo gyanakvóan nézett rám. Azt nem csípem egyedül a srácban, hogy mindig tudja mire gondolok. Bár az elmúlt hat évben volt elég ideje arra, hogy kiismerjen.
- Te mit csinálsz ma? - kérdezte.
- Mivel ma szabadnapom van, Várj, hadd gondolkozzam...igen, megvan; semmit. - válaszoltam. A tányéromat a mosogatóba helyeztem a többi szennyes edényre. - Nem Te vagy véletlenül a mosogató ezen a héten?
- Nem. - rendezte le ennyivel a témát. - Elfelejtettem odaadni neked a születésnapi ajándékodat! - csapott hirtelen a homlokára és berohant a szobájába.
Most mondhatnám, hogy abszolút nem hozott lázba az ajándék gondolata, de hazudnék. Mindenki vár valamit, még ha az a valami egy apró dolog is. Mindenki érezni akarja, hogy fontos valaki számára és én is így vagyok ezzel.
- Tessék. - mondta szélesen vigyorogva és egy hatalmas kartonlapot terítettem elém, amin ez díszelgett.:

Születésnapi Bakancslista.

Dolgok, amiket mindenképpen meg akarok, meg kell tennem a következő születésnapomig.

- Akkor ez most mi?

- Tudsz olvasni nem? - cukkolt, amire csak egy mérges tekintet volt a válaszom. - Egyértelmű. Mivel most húsz éves vagy, ezért huszonegy dolgot kell felírnod a lapra, mivel huszonegy leszel egy év múlva. Ezek lehetnek apró dolgok, amik számodra fontosak. Vagy amik feltétlenül szükségesek.

- Hát köszönöm szépen. - mondtam, arrébb csúsztattam a papírt az asztalon.

- Nem tetszik? - kérdezte szomorúan.

- Jajj, dehogynem! - vigasztaltam. - Nagyon jó ötlet, annak ellenére, hogy bakancslistát azelőtt ír az ember, mielőtt meghal. De ennek ellenére elképesztő ötletnek tartom.
- Akkor? - kérdezte. Az asztallapra könyökölt, hogy a tekintete egy vonalba legyen az enyémmel. - Túl jól ismerlek. Bökd ki!
- Jól van na. - motyogtam. - Csak nem erre számítottam, azért egy szemüvegtoknak jobban örültem volna. - a szemüvegemet közben feljebb toltam az orromon.
- Várjunk csak. Te azt hiszed, hogy ezt a lapod kapod tőlem, amire felírhatod az álmaidat? - hüledezett.
- Igen. Pontosan erre. - válaszom hallatán barátom elképesztő nevetésbe kezdett. Én is vele nevettem - elég idióta szokás, de ha egy olyan ember nevet, akinek magával ragad a kacagása én sem bírom csendben végignézni, amíg kitombolja magát.
- Bolond vagy! - nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Azért kaptad ezt, mert nem tudtam volna neked mit venni. Nem akartam megvenni neked a hetvenmilliomodik könyvet, mert már így is a földre pakolod a könyveidet, mert nem fér fel a könyvespolcra. Nem vettem neked könyvespolcot, mert már nincsen szabad falfelület. Ide leírod az álmaidat, vágyaidat; én pedig segítek neked benne.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten.
- Jól gondolod. Amiket leírsz oda - bökött a lista felé. - az életem árán is valóra váltom neked. Még ha csődbe megyek is. - felelte komolyan.
- Oh, Milo! - sóhajtottam fel. Ezzel egyidejűleg az első könnycsepp is kibuggyant a szememből. - Te vagy a legjobb! - csimpaszkodtam a nyakába.
- Tudom. - súgta vissza.
Percekig álltunk így a nappali és a konyha közötti kis szabad részen. Miközben a könnyeim csorogtak a meghatódottságtól, egyre csak annyit suttogott a fülembe, hogy; 'Megérdemled', 'Boldog születésnapot'.
- Javasolhatok valamit a listára? - tartott el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Bökd ki.
- Vegyél egy új matracot. - felelt nevetve.
- Ne már! Az álmaimat kell ráírnom, és te egy matracot akarsz velem vetetni? - kérdeztem dühösen. Nem minden nap adódik lehetőség arra, hogy teljesítsék az ember álmait. Ezt a huszonegy dolgot alaposan át kell gondolni. Biztos nem fogom az első mondhatni kívánságomat egy matracra eltékozolni...esetleg az utolsót. Tényleg nagyon kellene az a matrac.
- Akkor mire gondoltál? Mi fontosabb annál, hogy ép legyen a gerinced? - kérdezte gúnyosan Milo.
- Mondjuk az, hogy boldog legyek. És erre egy Hinder koncert megfelel. - mondtam vidáman és már fel is kaptam a tollamat.
- Ácsi-ácsi! Van egy csomó vázlatfüzeted! Inkább írd le oda azokat a dolgokat, amiket mindenképpen akarsz és kiválasztjuk a legjobbakat. - vázolta fel a tervet.
- És még én vagyok a megfontolt, ugye? - évelődtem vele. - De az már biztos, hogy mi lesz az első tétel.
- Mi lenne az? - kérdezte és a vállam fölött kukucskált, mit vetek éppen a papírra.
Elég egyértelmű volt. Ez a dolog bárminél fontosabb, hiszen megígértem Neki. Tíz éve volt már, de a fogadalmunk örök.
Meg kell Őt találnunk.
- Megtalálni a legjobb barátnőmet; Cadyt. - olvasta fel hangosan Milo. - Jó döntés. - veregette meg gyengéden a vállam.
- Tudom. - suttogtam. Magam előtt láttam magunkat, amint játszunk, nevetünk majd búcsúzkodunk. De megígértük egymásnak, hogy nem adjuk fel.
Nem is tesszük.
- Akkor én elmentem. - szakította félbe köszönésével Milo a visszaemlékezésemet.
- Rendben. Szia. - köszöntem, immár a zárt ajtónak.
Azonnal rohantam a szobámba egy vázlatfüzetért, azonban egy nagy halom könyvben hasra estem. Nagyokat nyögtem, miközben a mellemig húztam a sajgó térdemet.
- Dögöljetek meg. - nyögtem a könyvek felé, és az íróasztalomig csúsztam. Az asztalomon, mintha bomba robbant volna. A laptomom félig lehajtva, amit beterít a rengeteg jegyzet. A blog javítói állásom annyiból áll, hogy  - mint a nevében is benne van - blogot javítok. A lelkes és tehetséges - jobbik esetben - író elküldi nekem a blogját, amit én átolvasok, véleményezek majd tanácsokat adok. Mondhatjuk azt is, hogy kritikus vagyok, de más internetes kritika íróval ellentétben én pénzt kapok ezért, a 'Blogból könyvet' cégtől. Viszont én nem ezt akarom csinálni.
Igazi könyvekről akarok kritikát írni. Azokról amik már megjelentek, vagy amiknek csupán a kézirata van meg. Ez egy jó kezdés; szerintem.
Felkaptam a piros pöttyös borítójú füzetemet és a kanapéra telepedtem vele. A kezemben remegett a toll, ami általában annak a jele, hogy csak záporozni fognak az ötletek, de nem ez történt. Írásra készen ültem a füzet felett, de az agyam néma maradt. Egy normális ötlet nem jutott eszembe.
- Ez most komoly? - motyogtam az orrom alatt. A füzetet a kanapé másik végébe dobtam és bekapcsoltam a televíziót. Mivel semmi értelmes film, sorozat nem ment, így átvettem egy zenecsatornára. A harmadik kiborító szám alatt erőt vettem magamon, és neki álltam kitakarítani a lakást. Két óra múlva kimerültem rogytam le a kanapéra. Justin Bieber új klipjét egy agyon plasztikázott, szőke maca váltotta le, aki lelekesen beszélt arról, hogy a 'One Direction ismét nagyon alkotott'.
- Ez mennyire elképesztő. - motyogtam gúnyosan, és ezzel a lendülettel oldalra vágtam magam. Nem voltam igazán álmos, sőt még fáradtnak se mondtam volna magam, de elaludtam.
- Lilo! - rázogatta meg valaki a vállam. - Kelj fel, Töki.
- Hö, mi? - nyögtem, a meglepődöttségtől azonnal felültem. Milo állt előttem. - Hát Te, mit keresel itthon?
- Fél hét van.
- Tessék?! - sikítottam döbbenten. - Majdnem kilenc és fél órát aludtam. - mondtam, csak úgy magamnak egy gyors fejben számolás után.
- Eléggé fáradt lehettél, még azt sem vetted észre, hogy ráfeküdtél a távirányítóra és kimerevítetted a képet. - magyarázta kuncogva Milo.
Szó nélkül a készülék felé fordultam, és nevetve kellett megállapítanom, hogy igaza volt. A Best Song Ever seggrázós jeleneténél állítottam meg az adást.
- Túl jó vagyok. - állapítottam meg.
- És, hogy állsz a listával? - kérdezte Milo miközben helyet foglalt mellettem.
- Sehogy, el akartam kezdeni, de elaludtam. - vallottam be.
- Remek. - mondta vidáman.  - Egész nap azon aggódtam, nehogy valami hülyeséget írj fel.
- Haha. - mondtam szarkasztikusan, de sokat rontott a gúnyon a széles vigyorom, ami ellen nem tehettem semmit. - Akkor kezdjük. - kaptam fel a füzetet és a ceruzát, és már záporoztak is az ötletek.