2013. szeptember 29., vasárnap

0. Prológus.

"Ellenállhatatlan varázs van abban, ha barátunk lelkében a magunkéval találkozunk."

Minden egy nyári táborban kezdődött Londonban, még 2003-ban. Ott kezdődött el minden. Mindenre emlékszem. Ez olyan, mint az első csók, az első csalódás. Beleégett az emlékezetembe és a szívembe.
Azon a nyáron a szüleim ebbe a bizonyos táborba küldtek. Először tiltakoztam és visszakoztam ellene. Hiszen én, egy német kislány egy brit táborban?
Halálra van ítélve.
Nem voltam valami nagy menő tíz évesen. Nem szerettem a feltűnést, a felhajtást. Szívesebben olvastam és firkálgattam a füzetembe, amit folyton magamnál hordtam. Az első nap a "Nemzetközi Gyerekek Tábora" -ban kész katasztrófa volt. Nem volt elég az, hogy ide elküldtek a szüleim jó tapasztalat és élmény szerzés céljából, de még bolond gyerekekkel is voltam körbezárva. Mindenki rohangált, visított, énekelt, táncolt és orrot túrt. Egy nyugodt hely volt az egész táborban. Mégpedig az öreg tölgyfa tövében.
Mindig oda bújtam el. Senkivel nem beszéltem, nem játszottam és mindez számomra tökéletes volt. Míg nem a nagymenők meg nem találtak. A tíz éves gyerekek a leggonoszabb emberek a Földön, én mindezt a saját bőrömön tapasztaltam.
- Nézzétek ott van! - kiáltotta valaki, mire én felnéztem a pingvinekről szóló könyvemből. Hat gyerek állt tőlem vagy tíz méterre. Mikor felnéztem hozzám szaladtak.
- Sziasztok. - motyogtam halkan és zavaromban lehajtottam a fejem. Vörös hajam az arcomba hullott.
- Dagadt disznó. - mondta az egyik kisfiú hirtelen.
- Te-tessék? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Jól hallottad. Dagadt disznó vagy. Röff - röff. - mondta ugyanaz a srác, a többiek pedig csatlakoztak hozzá. Nem volt erőm felállni, sőt ha bírtam volna is nem mertem. Nem mertem elszaladni tőlünk, csak még jobban megaláztak volna. Így hát némán beharaptam az ajkam és tűrtem a bántó, sértő szavakat. A könnyeim megállás nélkül ömlöttek, de nem tettem ellenük semmit.
- Mit szorongatod azt a könyvet? Add ide! - kiáltott egy lány, és az ölemben fekvő könyvemért nyúlt.
- Ne, azt hagyd békén! - sikítottam és görcsösen szorítottam a tulajdonomat. - Engedd el!
A lánnyal oda - vissza ráncigáltuk a könyvet, mígnem egy rózsaszín gömbvillám fel nem lökte a lányt.
- Áúúúú! - sikított fel a földön heverő lány a barátai meg odaszaladtak hozzá.
- Normális vagy? - kérdezte egy másik lány a megmentőmtől.
- Hagyjátok ezt a lányt békén. - mutatott rám. - Bántott Titeket?
- Meg foglak mondani anyának! - sikította a lány, majd a többiek kísérletével elvonult.
- Jól van! Úgy sincsen itt! - kiáltott utánuk a rózsaszín gömbvillám. Vállat vont, majd szélesen mosolyogva felém fordult. - Szia! Cady vagyok.
- Szia, én Lilo.
- De cuki neved van! - sipította és leült mellém a földre.
- Köszönöm! A tiéd is aranyos. - feleltem nevetve.
- Mit olvasol? - kérdezte és mohón az ölemben fekvő könyvre nézett.
- A pingvinekről olvasok.
- Hát azok tiszta aranyosak! - ugrott fel. - Olyan vicces, ahogy járnak. - mondta és a kezét szorosan az oldala mellett tartva totyogott. - Gyere Te is! - mondta.
Én is felálltam és egymás mellett, nevetve utánoztuk a pingvineket. Cady felvetette az ötletet, hogy fogócskázzunk, persze pingvinként.
- Én vagyok a fogó! - kiáltotta. Menekülni kezdtem, már ha ez lehetséges volt. Persze megbotlottam a földön heverő könyvemben és elestem Cady pedig rám. Nevetve feküdtünk tovább a földön.
- Még jó, hogy én estem el előbb. - mondtam kuncogva.
- Miért? - kérdezte kíváncsian.
- Rosszabbul jártál volna ha én esek rád. - mondtam beletörődve.
- Ne mondj ilyeneket. - mondta megrovóan, majd hirtelen felült. Én is feltápászkodtam. - Lilo...
- Tessék?
- Leszünk barátok? - kérdezte és mosolyogva a kisujját nyújtotta felém.
- Igen. - mondtam nevetve, majd kisujj-esküvel megpecsételtük a barátságunkat.
Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok voltunk egymástól. Mindenhová együtt jártunk és egy szobába kerültünk. Rengeteget szóltak ránk az éjszakai hangoskodások miatt.

Viszont mi sosem hasonlítottunk egymásra. Sem kinézetben sem a belső tulajdonságokat nézve. Míg Cady vékony volt, kék szemű és barna hajú, addig én duci, barna szemű és vörös hajú. Mindemellett utáltam a szeplős arcom minden egyes négyzetcentiméterét. Cady maga volt az energiabomba, mindig táncolt vagy énekelt. Szókimondó volt, nyílt és egyenes, könnyen nyitott az emberek felé. Én inkább az a csendes és visszahúzódó fajta voltam, de Cady bármilyen őrültségre rá tudott venni. És meg is tette.
Az a tizenkét nap volt a legjobb azon a nyáron. Egyikünk sem gondolt arra a lehetőségre, hogy ennek vége lesz, hogy búcsúznunk kell. De augusztus tizedike a búcsú napja volt.
- Ígérd meg, hogy nem felejtesz el! - sírt Cady.
- Tudod, hogy sosem foglak elfeledni. - mondtam én is sírva.
- Igen...a fotografikus memória. - viccelődött két könnycsepp között a  legjobb barátnőm. Vele nevettem, de mindez görcsös, rángatózó zokogásba fulladt.
- Ígérd meg, hogy nem felejtesz el! Ígérd meg nekem, hogy találkozunk még! Fogadd meg, hogy akármerre sodor minket az élet mindig emlékezni fogunk egymásra. - mondta Cady. - És azt szeretném ha mindig hordanád ezt a karkötőt. - nyújtotta felém a fonott karkötőt, melyre egy végtelen jel medalion volt felfűzve.
- Ígérem, hogy mindig viselni fogom! Te vagy a legjobb barátnőm és mindig az maradsz. Még találkozunk. - Cady csak bólintott, majd megöleltük egymást.
- Lilo, gyere mennünk kell. - érintette meg anyukám a vállam.
- Szeretlek. - suttogta Cady.
- Én is Téged. - súgtam vissza. Integettünk egymásnak, majd beszálltam a szüleim autójába.
Sosem felejtettem el Cady-t az ígértemhez híven, és tudom, hogy Ő sem engem. Ám a fogadalmunkat nem tudtuk megtartani. A következő nyáron ismét elmentem a táborba, de ott mondták nekem, hogy Amerikába költöztek. Elszakítottak a legjobb barátnőmtől. És nem is láttam.
Majd csak tíz év múlva.

3 megjegyzés:

  1. Ez nagyon jó *-* Mikor lesz az első rész??:DD

    VálaszTörlés
  2. Halihó! :)
    Engem megfogtatok már most! :) Alig várom a következő részt! Remélem siettek vele. :)
    A lányok már most szimpatikusak, kíváncsi vagyok mennyit változhattak tíz év alatt.

    Csók: Pinkie

    VálaszTörlés