Hatodik fejezet.

" A valódi barátság nem törékeny porcelán és nem is jégvirág, hanem a legszilárdabb dolog a világon."

-Most komolyan mit nem lehet azon megérteni, hogy minden asztalra egy csokor fehér tulipán és két gyertyás kis lámpa? - úgy éreztem a vérnyomásom veri az ötszázat, mikor már az ötödik magyarázat után sem voltak képesek felfogni a dolgozók, hogy mit is kell kirakni az asztalokra.
-Nyugi Szörnyella! - érintette meg vállamat Niall a semmiből, mire egy hatalmas sikkantással fordultam felé. - Minden a helyén lesz.
A homlokomra szorítottam tenyeremet és hangosan fújtam ki a levegőt.
-Nem akarom pont az Ő nagy napjukat elszúrni! - nyögtem és leroskadtam az egyik székre, ami éppen mellettem volt.
-Cady, nézz csak körül! Egy egyszerű fás placcból nézd milyen helyet varázsoltál. Gyönyörű és tudom, hogy mindenkinek tetszeni fog. Zaynnek és Perrienek pedig főleg. Csak nyugodj meg és lazíts egy kicsit! - szorította meg biztatóan a kezem.
Hálásan mosolyogtam rá egészen addig, amíg üveg csörömpölését nem hallottam. Felpattantam a székről és egyenesen a hang irányába vettem az irányt.
-Ez most komoly?! - sikítottam mikor megláttam, hogy egész doboznyi váza landolt a földön. - Komolyan nem értem Jillian honnan szedett ilyen embereket. - telefonom után nyúltam és a beszállító számát kezdtem keresni - Ezt most takarítsák fel és ezentúl semmilyen törékeny tárgy közelében nem akarom meglátni magukat! - adtam ki a parancsot összeszűkült szemekkel.
Miközben vártam, hogy a beszállító felvegye sétálgatni kezdtem az asztalok között. A gubancok ellenére mérhetetlen nyugalom töltötte el szívemet a berendezést nézegetve. Egy gyerekkori álmom válhatott valóra hála Zaynnek és Perrienek, amikor megszervezhettem az esküvőjüket. A kis vázlatfüzetem még tíz év elteltével is az éjjeli szekrényem fiókjában pihen és szinte nap mint nap végig nézegetem a kezdetleges terveket, amiket anyu újságaiból vágtam ki. Ahogy még mindig arra vártam, hogy felvegyék a telefont átfutott az agyamon, hogy mennyire jó lenne, ha Lilo is itt lehetne és láthatná az egészet.
Vajon büszke lenne rám?
-Crystal Glas üvegbeszállító vállalat. Miben segíthetek? - hallottam meg végre a már megszokott női hangot a vonal végén.
-Cady Simmons vagyok. Egy hónapja rendeltem a nulla-kettes kódú vázákból tizenöt dobozzal a Malik-Edwards esküvőre. - vettem elő hivatalos hangomat, amit ilyenkor szoktam.
-Igen, emlékszem. Valami probléma történt a vázákkal vagy nem érkeztek meg időben?
-Minden megérkezett viszont szükségem lenne plusz egy dobozra.
-Rendben. Mikorra szállítsuk ki Őket? - hallottam, ahogy a gép klaviatúráján pötyög körmeivel.
-Még ma kéne.
A pötyögés elhalkult.
-Ma? Az sajnos nem fog menni. Legalább két hétbe telne míg minden papírmunkával együtt megérkeznének a vázák.
A vérnyomásom ismét az egekbe szökött.
-Figyeljen! Tudja maga kiknek lesz az esküvője ma? Perrie Edwardsnak és Zayn Maliknak. Két éve erről az esküvőről szól minden és tökéletesnek kell lennie. A főnököm a világ legbénább embereit küldte ki hozzám segítség képen, de mióta itt vannak több kárt tettek, mint hasznot. Kizárt dolog, hogy nincs raktáron egyetlen egy nyomorult doboz abból a nyomorult vázából. - mire mondandóm végére értem szinte már kapkodtam a levegőt.
Ismét hallottam a tompa pötyögést.
-Diktálja a címet! - a nő hangja merev volt, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé, hogy felhúztam egy íróasztal mögött ülő nőt.
Miután bediktáltam a címet megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ahogy szét néztem a területen szinte láttam magam előtt, ahogy az emberek önfeledten nevetgélnek az asztaloknál és táncolnak a színpad előtt kihagyott táncparkettnek kinevezett területen. Már alig vártam, hogy meghallgassam a vendégek és persze Perriék véleményét.
Másfél óra elteltével megérkezett a vázák utánpótlása. Személyesen gondoskodtam elhelyezésükről nehogy ismét valami baleset történjen.
Dél környékén végeztem az egésszel. Mérhetetlen büszkeséggel töltött el a látvány.
Ez az, megcsináltad Cady! ujjongtam magamban, képzeletben pedig egy ugrás kíséretében a levegőbe öklöztem.

xxx

A templom csordultig volt rokonokkal, barátokkal, híres emberekkel és fotósokkal. Zaynék felhívták a figyelmemet, hogy fokozott figyelmet szenteljek a biztonságra ezért több gorillát is a templom kapuba állíttattam, hogy még véletlenül se kerüljenek be olyanok a templomi ceremóniára, akiknek semmi keresni valójuk nem lenne ott. 

-Te már láttad Perrie ruháját? - kérdezősködött Sophia, akivel az esküvő idejéig tűzszünetet kötöttem.

-Nem, de biztosan nagyon gyönyörű lesz. - mosolyogtam, ahogy Zaynre pillantottam.

Idegesen a hajába túrt, amivel megborította tökéletes külsejének egyensúlyát, de még így is remekül festett. 

-El sem hiszem, hogy eljött ez a nap. - sóhajtott mellettem a lány, aztán a távolba meredt álmodozó tekintettel.

Csak remélni tudtam, hogy nem a Liammel közös esküvőjüket tervezgeti. Ismét szét néztem a hatalmas termen, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tekintetem a velünk szemben álló fiúkra tévedt, akiknek olyan feszültség látszódott az arcukon, mintha legalábbis Ők készülnének az oltár elé vezetni életük szerelmét. Sorba néztem rajtuk, majd Louis arcán állapodott meg tekintetem. Haja - amit az utóbbi időben kissé megnövesztett - hátra volt fésülve, öltönye pedig tökéletesen illet testéhez. Ajkamba kellett harapnom, hogy elfojtsak egy felkívánkozó sóhajt. Hirtelen mindenki elhallgatott és megszólalt az oly ismerős zene. 

A templomban lévő emberek egy egységként álltak fel és fordultak a megjelenő menyasszony felé. 

Perrie, mint mindig most is gyönyörű volt, de ezúttal teljesen másképp. Fehér ruhája a földet súrolta, ahogy a sorok között lépdelt előre. A ruha pánt nélküli volt, derékban igencsak szűk. Szoknyarészét millió tüll réteg képezte, ezzel könnyed hatást keltve. Haja oldalra volt tűzve és lágy hullámokba volt sütve. Zaynre néztem, aki csillogó szemekkel figyelte az egyre csak közeledő lányt. A célnál Perrie apukája könnyes szemekkel nézett lányára, majd átadta Zaynnek. 

A pap elkezdte szokásos beszédjét, majd elérkezett a menyasszony és a vőlegény fogadalma. 

-Sokáig csak ültem egy papírlap felett és azon gondolkoztam, hogy mit is kéne majd mondanom, mikor eljön ennek az ideje. Valami szépet és hagyományosat akartam de rájöttem, hogy azok nem mi lennénk. Hiszen nézzünk csak körbe. Nem minden embernek ül az esküvőjén Rita Ora. - halk nevetés követte Zayn mondandóját. - Végül nem írtam fogadalmat. - megfogta Perrie kezét a lány szemeibe nézett - Mikor találkozgatni kezdtünk komolyan nem hittem, hogy egy nap majd itt fogunk állni. Tudtam, ki vagy, hogy mit csinálsz és azt, hogy gyönyörű vagy. Minden egyes alkalommal mikor rád nézek az az első gondolatom, hogy az enyém a világ legcsodálatosabb nője. De most, hogy itt állsz előttem ebben a ruhában..minden képzeletemet felül múltad. - szemeim könnyekkel teltek meg szavaira - Minden egyes nap azon gondolkozom, hogy mivel érdemeltelek ki. Nálad szebb, jobb lelkű nővel még nem találkoztam. Benned meg van minden, amire szükségem van. Tudom, hogy néha rettentően idegesítő tudok lenni és elég nehéz elviselni, de csak arra kérlek, soha ne hagyj el. Mióta ismerlek azóta nem tudnám elképzelni nélküled az életemet. Hiszen te jelented számomra magát az életet. Minden nap veled akarok lenni. Azt akarom, hogy minden este a te arcod legyen az utolsó amit látok lefekvés előtt, és minden reggel tiéd legyen az első, amit meglátok. Persze tudom, hogy ez fizikai képtelenség a helyzetünket tekintve. A sokszor előforduló távolságok ellenére mindig azt érzem, hogy mellettem vagy és ez mindennél többet jelent nekem. Száz szónak is egy a vége. Szeretlek. Minden részemmel szeretlek Perrie Louise Edwards. Fogadom, hogy életem végéig melletted leszek és szeretni foglak. Veled akarom leélni az életemet. - az utolsó mondat végén szájához emelte Perrie kezét és megcsókolta azt. 

Könnyeim megállás nélkül záporoztak, ezzel elkenve tökéletes sminkemet. De abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Perrie fogadalma pont ugyanannyira volt megható, mint Zayné, így pontosan ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlem, mint az első fogadalom.Aztán jött az a rész, amit mindenki a legjobban várt. 

-Perrie Louis Edwards. Fogadod, hogy kitartasz Zayn Jawadd Malik mellett jóban-rosszban, boldogságban-szomorúságban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban?
-Igen. - hallottuk a lelkes választ.
-Zayn Jawadd Malik. Fogadod, hogy kitartasz Perrie Louise Edwards mellett jóban-rosszban, boldogságban-szomorúságban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban?
-Igen. - Zayn válasza mellé, vigyorgó arca is párosult, ami engem is mosolygásra késztetett.
-Istentől felruházott hatalmamnál fogva férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatja a menyasszonyt!

xxx

Ahogy a színpad előtt álltam mérhetetlen büszkeség és megkönnyebbülés töltött el az emberek reakciót látván. Folyamatosan kaptam a pozitív visszajelzéseket azoktól, akik tudták, hogy én szerveztem meg az egészet. Hirtelen mindenki elcsendesedett Zayn pedig felállt a helyéről. 

-Szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki eljött ma, hogy osztozzon örömünkben. - nézett le mosolyogva Perriere - Rendkívül sokat jelent nekünk, hogy mindannyian itt vagytok. Viszont ez az egész nem jöhetett volna létre a mi egyetlen, tehetséges barátunk, Cady Simmons nélkül. - egyenesen rám szegezte tekintetét, mire mindenki felém fordult. Az arcom égni kezdett és idiótán kezdtem vigyorogni. - Köszönjük Cady, hogy megszervezted ezt nekünk. Köszönjük, hogy még tökéletesebbé tetted életünk legszebb napját. - még mindig idióta mosolyommal bólintottam egyet válasz képen. 

Néhány perc elteltével már senki sem foglalkozott velem, mindenki önfeledten nevetett és táncolt tovább. 

-Szép volt Simmons! - karolt át Nikki mosolyogva. 

-Akkor dicséret képen hozhatnál nekem valamit inni! - vigyorogtam barátnőmre, aki egy szemforgatás kíséretében lelépett valami alkoholért. 

Louis sétált el előttem de - mint máskor sem - rám se hederített. Már napok óta nem beszéltünk. Annyira idegesített, hogy képtelen a szemembe mondani, hogy van valakije. Ami pedig még jobban idegesített, hogy képtelen voltam a szemébe mondani, hogy tudom van valakije. Egy frusztrált sóhaj hagyta el számat, majd Liam éles hangjára kaptam fel a fejemet. Ingerülten beszélt valakivel, akit nem láttam mert magas alakja kitakarta. Néhányan megbámulták őket, így kötelességemnek éreztem, hogy közbe lépjek.
-Na most beszélj! - hallottam, ahogy az ingerültségtől rekedt hangon beszél.
-Nyugodj meg Liam! - szóltam,mikor még oda sem értem. - Ne hívd fel fölöslegesen a vendégek figyelmét.
Mikor mellé értem csak akkor vettem észre, hogy dühét kire is zúdította. Egy vörös hajú lány volt a célpont, aki rettentően ismerős volt.
-Segíthetek pizzás lány? - csapott arcon a felismerés.
Arcán a félelem ezernyi változata jelent meg, de nem szólt egy szót sem.
Az émelygés - amit azon az estén éreztem - visszatért a gyomromba. Idegesítően emlékeztetett Lilora így jelenléte még inkább csak idegesített. Liam ismét szólásra nyitotta száját, de közbe vágtam.
-Menjünk be a sátorba és majd ott megbeszéljük, hogyan is lehetséges, hogy itt vagy.
Elől mentem, a vörös lány pedig mögöttem kullogott Liam társaságában. Útközben összefutottunk Harryvel és Niallel, akikhez időközben Louis is csatlakozott és kérdő tekintettel mértek végig minket. Viszont ahelyett, hogy ténylegesen feltettek volna bármi kérdést csak szó nélkül követtek minket.
Mikor beértünk a sátorba Liam ismét a lánynak esett.
-Mégis ki vagy te és, hogy kerülsz ide? - szinte kiabált, ami igencsak meglepett, ha azt nézem, hogy Liam a fiúk közül a legszelídebb.
-Nyugodj már le! - szóltam rá erélyesebben - Ezzel nem mész semmire. Hogy jutottál be? - fordultam ismét a vörös felé, aki még mindig félelemmel arcán, csendesen állt előttünk.
-Egyedül vagy, vagy van veled más is? - kérdeztem ismét, mire arcán még nagyobb félelmet véltem felfedezni.
Egy helyben toporgott és pöttyös ruhájának szegélyét gyűrte, miközben nekem egyre csak fogyott a türelmem.
-Előbb szabadulsz, ha beszélsz. - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
-Lehet néma! - pattant mellém Niall eget rengető ötletével.
-Ne legyél már idióta! - suhintottam nyakon - Nem emlékszel? Körülbelül két hónapja Ő hozta ki a pizzát, mikor Nikkinél voltunk. Az ő fejéről verted le a szemüveget. Márpedig azon az estén igencsak volt hangja. Szóval? - utolsó szavam után egy magas, barna hajú fiú robbant be a sátorba, aki igencsak vonzó volt - és szintén hívatlan.
-Jesszusom Abigail! - kiáltott fel a srác, mire mindannyian hülye tekintettel bámultunk rá - Ne haragudjatok srácok! Szegény lány most szabadult az elvonóról. Látjátok a karikákat a szeme alatt? Még nem tiszta teljesen így mikor rájönnek az elvonási tünetek gyakran elmászkál. Mondtam Abigail, hogy maradj a kocsiban! - pörölt a lánnyal, aki csak ijedt tekintettel nézett vissza a fiúra. - Fiúk, tök jó az új album! - kacsintott a fiúkra, akik épp készültek valamit mondani, de a srác - aki hajazott egy Duracell nyuszira - nem hagyta Őket szóhoz jutni - Mi már itt sem vagyunk! Bocs a zavarásért. - megragadta a vörös lány karját és elkezdte kifelé rángatni, de akkor megláttam egy piros fonott karkötőt a karján, amin egy végtelen jel medált fedeztem fel.
Pontosan olyan volt...
-Állj! - kiáltottam rájuk - Honnan szerezted azt? - mereven szegeztem tekintetem a karkötőre.
Mindenki meglepett arccal bámult rám, bennem pedig a feszültség egyre csak fokozódott.
-Most komolyan nem tudsz beszélni, vagy mi?!
-Mi közöd hozzá? - vágott vissza élesen német akcentusával.
-Még is csak tud beszélni. - hallottam Liam gúnyos hangját magam mögött, ami egy cseppet sem segített a helyzetemen.
-Belógtál egy olyan eseményre, amin semmi keresnivalód nem lenne; akárcsak a barátodnak. Mert remélem nem hiszitek, hogy bekajáltam ezt elvonós-alkoholista sztorit. Szóval az egyetlen ember, aki itt fel lehet háborodva és kérdezhet az én vagyok! - mire mondandóm végére érte szinte már ziháltam és úgy éreztem magam, mint valami idióta szappanoperában. Komolyan azt vártam ki fogja először elsírni magát. - Honnan van az a karkötő?! - tettem fel a kérdést még indulatosabban.
-Ó, Scheiße! - kiáltotta el magát németül. Hanglejtéséből ítélve valami káromkodás lehetett. - Az egyik legjobb barátnőmtől kaptam lassan tíz éve egy itteni táborban, de azóta sem találkoztunk.
Úgy éreztem magam mint, akit gyomron vágtak.
-Lehetetlen. - leheltem magam elé és próbáltam valami racionális magyarázatot találni a történtekre. Nem akartam elhinni, hogy pont abban a helyzetben találtam meg rég elveszett barátnőmet. Mindenki kérdő tekintettel nézett rám - Lilo?
Megfagyott körülöttünk a levegő. A felismerés az arcán másfél perc alatt futott végig és láttam, ahogy a könnyek már is ellepték szemét.
-Cady?
Ajkamba haraptam, hogy ne zokogjak fel miközben felmutattam a csuklómon díszelgő karkötőt, ami pontosan ugyanolyan volt, mint Lliloé csak kékben.
Másodpercekig, talán percekig - fogalmam sincs - csak könnyes szemekkel álltunk egymással szemben, mikor a mellette álló fiú halkan oda súgott neki.
-Kihúzhatjuk az első tételt? - Lilo egy aprót bólintott válaszképpen én pedig nem bírtam tovább csendben maradni.
-El sem hiszem. - kiáltottam fel, majd egyenesen a nyakába vetettem magam.
Olyan szorosan öleltük egymást, mintha az elmúlt tíz év kihagyott öleléseit szerettük volna bepótolni egyben.
-Komolyan, Schnukiputzi? - suttogta úgy, hogy én csak én halljam, mire egy hangos nevetés bukott ki belőlem.
A táborban elmesélte egyszer, hogy a német párok így becézik egymást, nekem pedig annyira megtetszett a szó, hogy gyakran hívott utána így, vagy csak egyszerűen Schnukinak.
-Akkor...ennek örömére..koccintunk? - szólalt meg Harry reszelős hangján, mire mindannyian nevetni kezdtünk.
-Hordod a karkötőt. - méregettem mosolyogva csuklóját.
-Megígértem. - vigyorgott, majd szemeit ismét könnyek lepték el.
-Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. - visítottam majd megint nyakába vetettem magam.
-Legalább egy ember örül. - morgott Liam.
Összehúzott szemekkel néztem rá és nem értettem mi baja van Liloval, amiért ennyire ellenséges vele. Oké, tény, hogy beszökött Zayn esküvőjére és valószínűleg, ha nem Lilo lett volna még a zsarukat is ráhívtam volna. Lilo kibontakozott ölelésemből és morcosan nézett Liamre.
-Ezt az érzelmes pillanatot csak azok tudják értékelni, akik tudják mozgatni a hüvelyujjukat, Majomarc! - vágta Liam képébe.
Mindannyian próbáltuk elfojtani feltörni vágyó nevetésünket, de Liam arckifejezését látván egyikünk sem merte elengedni magát.
-Az ötös tételt is kihúzhatjuk? - kérdezte már megint a magas egy hatalmas vigyor kíséretében.
Már épp kérdezni akartam, hogy milyen listáról beszél, mikor belépett valaki a sátorba.
-Sziasztok! - magas lány volt, fekete combközépig érő ruhában, barna hullámos hajjal.
-Eleanor? - szaladt ki visítva számon a név, mielőtt bármire is gondolhattam volna.