Tizenharmadik fejezet.

"Ketten teszünk ki egy egészet."

- Anyám. Idejét sem tudom mikor randiztam utoljára. - nyögtem fel frusztráltan, ahogyan a következő felsőmet is a földre hajítottam.
Ahogy a ruhadarab a földön landolt beugrott a másfél évvel ezelőtti vakrandim, amit Nikki szervezett nekem. A srác rikító rózsaszín ingben jelent meg és folyamatosan arról beszélt, hogy hamarosan meg kéne látogatnia a manikűrösét és a fodrászát. Erősen elgondolkoztam rajta, hogy valóban a lányokhoz vonzódik-e.
- Hányszor mondtam, hogy menj el az egyik munkatársammal? Tudod, ott volt Javier. A cuki mexikói. - ült fel nagy lendülettel barátnőm az ágyamon.
- Igen, és állandóan folyt az orra.
- Igen, le egyenesen a kockás hasa felé.
Szememet forgatva másztam be ismét derékig a szekrényembe, abban a reményben hátha valami hordható odavarázsolódott.
- Nem minden a kockás has, ha a fizetésed háromnegyedét zsebkendőre kell költened. - mormoltam ki a szekrényből.
- Az utolsó negyedet biztos rád és bizonyos játékszerekre költötte volna.
Ó, te jó ég.
- Perverz. - nevettem fel, majd kínomban a fenekemre huppantam. - Szerinted hová visz vacsorázni?
- McDonald's?
- Ne légy kegyetlen! Én többet nézek ki belőle. Hozott virágot is. - éreztem, ahogy fülig vörösödöm az emlék hatására.
- A társasága alapján készülj fel a legrosszabbra. - mondta unottan miközben körmeit vizslatta.
- Oké. - álltam fel majd csípőre tettem a kezem. - Mégis mi bajod van vele? Várj helyesebb a kérdésem, ha úgy teszem fel, mi bajod van velük? A velük alatt pedig Milora és Lilora gondolok.
- Nem ismered Őket. - válaszolta ugyanolyan unott hangon, bennem pedig egyre jobban kezdett felmenni a pumpa.
- Mert te talán igen, hogy ítélkezz felettük és úgy viselkedj velük, ahogyan azt tetted és teszed folyamatosan? - hangom a kelleténél kicsit hangosabb volt de cseppet sem érdekelt.
- Úgy viselkedtem, mint bármelyik más idegennel. Te mennyivel tudsz többet nálam, hm? Egy olyan kapcsolatban hiszel, ami nem is létezik. - állt fel így majdhogynem egymással szemben álltunk.
- Hidd el, jobban ismerem mint hinnéd. És, ha te is ismernél ezt te is tudnád. - mondom neki összehúzott szemekkel.
Csak akkor döbbentem rá, hogy már nem Miloról beszéltem, hanem Liloról, ám ez Nikkinek egyáltalán nem esett le. Önkéntelenül is Lilot kezdtem védeni.
- Ismerlek, túl jól ismerlek Cady. Mit tudsz Miloról? - helyesek voltak a feltételezéseim. - Hogy jól néz ki és charme-os? Én tudod, mit tudok róla? Hogy számodra tökéletes Louis pótlék.
Megrökönyödve álltam barátnőm előtt és néhány pillanatig képtelen voltam megszólalni is.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért talán nem így van? Egy kicsit ereszkedj le Cady a rózsaszín felhőből és nézz körül! - emelte fel hangját.
- Kapj már észbe Nik! Vacsorázni visz, nem pedig az oltár elé. Pont ezért van ez az este, hogy jobban megismerjem. - kiabáltam vissza. - És tudod mit? Igen, szeretném elfelejteni Louist mert rohadtul fáj, amit tett velem. De ez nem jelenti azt, hogy Milo ágyába ugrom és csak kihasználom. - mondandóm végére szinte már ziláltam de olyan mértékű méreg kerített hatalmába, amit már régen nem éreztem.
Egyszerűen képtelen voltam elviselni, hogy Nikki bántja Őt és, hogy annak ellenére, hogy legjobb barátnők vagyunk ilyeneket feltételez rólam.
- Nem, tényleg nem jelenti azt. De senki nem biztosítja, hogy Ő nem sérül meg.
- Ezzel most arra célzol, hogy bántani fogom? - hangszínem megütötte lassacskán a magas c-t. Nem értettem, hogyan feltételezhetett rólam ilyet.
- Szándékosan biztos nem. A másik verzióban már nem vagyok olyan biztos. - sétált mellém majd elkezdett turkálni a ruhák között. - Mit szólsz ehhez? - vette elő egyik vállfán lógó egybe ruhámat.
- Ez soha nem fog megtörténni. - morogtam, majd alaposabban szemügyre vettem a ruhát. - Túl lila.
- És ez? - próbálkozott egy másikkal, mire én fújtatva az ágyamra rogytam.
- Túl rövid. - néhány pillanat csendben telt el, amit végül én törtem meg. - Na és Liloval mi a problémád?
- Nem ismered. - válaszolta egyszerűen.
- Lehet, hogy nem ismerem annyira, mint kellene mivel tíz éve nem találkoztunk. De ettől fontos nekem és ismerni akarom. Jobban meg akarom ismerni.
- És vállalod azt a kockázatot, hogy elveszíted azt, akit ismersz? Tudomást sem veszel azokról az emberekről, akik melletted álltak és állnak. Ő meg egyszerűen felbukkan és..
Ha magára gondol, hogy mellettem áll akkor igencsak el van tévedve ugyanis mióta újra megtaláltuk egymást Liloval, Nikki mindent csinál csak éppen nem támogat.
- Mégis miről beszélsz? Egy percre sem hanyagoltalak el sem téged, sem a fiúkat. Senkit!
- Nem úgy lenne igazságos, hogy mindezt azok ítéljék meg, akik átélik?! - emelte fel ismét a hangját, én pedig legszívesebben szálanként téptem volna ki a hajam.
- Tudod mi van? Rajtad kívül senkinek semmi baja nincs Liloval. Mindig is utáltad úgy, hogy nem is ismerted és még mindig utálod. Talán félsz, hogy átveszi a helyed vagy mi? Tényleg kezdem azt hinni, hogy féltékeny vagy.
- És, ha igen? Talán bűn, hogy a barátod akarok lenni? - tárta szét karjait ingerülten. - Valóban nem szimpatikus és soha nem is volt. De képzeld már magad picit az én helyzetbe. Állandóan egy olyan lányról hallani az áradozásokat, aki eltűnt évekre. Mennyire volt felemelő az érzés?
- Nem. De sohasem mondtad, hogy téged az bántana. Folyton csak a megjegyzéseket tetted. Te is a helyembe képzelhetnéd magad! Évekig kerestem valakit, aki akkor fontos volt nekem és most megtaláltam. Kicsit örülhetnél velem, mert fordított esetben én ezt tenném. Viszont te meg sem próbálod megismerni. Mégis mit vársz tőlem? Hogy évek múltán végre megtaláltam aztán pedig hagyjam veszni az egészet?! - rövid szónoklatom végére már ismét kiabáltam.
Nem lesz ennek jó vége.
- Természetesen nem ezt várom, de én vagyok a legjobb barátnőd és még csak meg sem beszéltük a dolgot.
- Mert esélyt sem adtál rá! - tártam szét karjaimat most én és ingerülten hadonásztam vele miközben beszéltem. - Mióta ismét itt van Lilo folyton csak duzzogsz és megjegyzéseket teszel. Szerinted kinek volt így élvezhető a társaságod?!
- Bárkinek, aki ugyanígy gondolkozik. Egy normális embernek vannak bizonyos fenntartásai az emberek irányába. Te meg csak ukmukfuk beleomlasz a barátnőd karjaiba. - a barátnő szót, olyan gúnnyal mondta, hogy legszívesebben képen töröltem volna érte.
- Tudod mit? - fújtattam, mint valami felbőszült bika, aki csak azt várja, hogy ráengedjék a matadorra. - A csipke ujjú fehér ruhát veszem fel. - mondtam, majd ingerülten kivágtattam a szobából egyenesen le a fürdő felé.
- A fehér nyitott orrú cipőt vedd fel hozzá! - hallottam még hangját mielőtt magamra zártam volna az ajtót.
Leroskadtam a kád mellé, majd váratlanul sírni kezdtem. Csak ültem és sírtam megállás nélkül. Azt hiszem abban a pillanatban tört ki belőlem az összes feszültség és idegesség, ami az utóbbi felgyülemlett bennem és a Nikkivel lefojtatott vita csak fokozta a hatást. Pár perc bömbölés után úgy döntöttem, hogy elég. Nem lehetek gyenge, hiszen randizni fogok Miloval. A legjobb formámat kell hoznom. A zsebemhez nyúltam és csak áldani tudtam az istent, hogy ott volt a telefonom.
- Lilo van a vonalban. - vette fel néhány csörgés után.
- Ez meg miféle duma? - nevettem fel erőtlenül.
- A haló túl unalmas. - kuncogott a vonal túlsó végén.
- Igaz. - sóhajtottam. - Tudunk beszélni?
- Persze. Úgysincs semmi dolgom, mivel már két órája itt ülök a fürdőszoba ajtó előtt, mert pisilnem kell! -az utolsó szavakat ordítva mondta így kénytelen voltam eltartani fülemtől a telefont.
- Akkor miért nem mész pisilni?
- Szerinted? Mr.Randi tökéletes akar lenni. Eddig azt hittem, csak a lányok tollászkodnak ennyit. - egy fáradt sóhaj szökött ki belőle, mire én önkéntelenül is elmosolyodtam. 
- Lilo? 
- Mi a baj? Olyan fura a hangod. - miért ismer ennyire? 
- Az bajnak számít, hogy félek? 
- Természetes, hogy izgulsz. Ez egy egyszerű drukk, hogy minden jól menjen. - nyugtatott.
- Lilo, másfél éve randiztam utoljára. Ráadásul az is kudarcba fulladt és csak azért történt meg mert Nikki ki akart rángatni Louis bűvköréből. 
- És milyen jó, hogy megpróbálta. Figyelj, ne gondolj arra, hogy mikor randiztál utoljára! Mi lett volna velem, ha arra gondolok az első randimon tizenhét évesen, hogy tizenhét éve nem randiztam senkivel? Hidd el, Milo mellett eszedbe sem fog jutni ilyesmi. - némileg megnyugtattak szavai, de gyomrom szüntelenül görcsben volt. 
- Apropó. Nem említette, hová visz vacsorázni? Nagy nehezen eldöntöttem, mit vegyek fel de nem vagyok biztos benne, hogy alkalomhoz illő lesz. - rágcsáltam ajkaimat idegességemben.
- Fogalmam sincs. Rajta egy ing van és sötét farmer, meg egy elegánsabb fazonú kabát vagy mi a szösz?
- Milyen színű az ing? - szinte rögtön felélénkültem és csak imádkozni tudtam, hogy fehér legyen. 
- Fehér ing, piros sárkányokkal.
Válaszára teljesen megrökönyödtem és képtelen voltam eldönteni, hogy most komolyan beszél vagy csak szívat. Nagyon reméltem, hogy a második. 
- Ez most komoly? Kínaizni megyünk? - dobtam fel nevetve a dolgot. 
- Dehogy, csak szívatlak. - nevetett. - Egy egyszerű fehér ing van rajta. 
- Ó, hál' Istennek. 
- Ugyan Cady. Ha azt mondom Hawaii mintás az inge, akkor ananászt etet veled egész este? 
- Logikus gondolat menet. - nevettem fel. - Egyébként a leírásod alapján elképzeltem, ahogy egy pici asszony kihozza elénk az ételt és azt mondja Milonak, hogy fiatalember lenni nagyon cinosz. - mondtam vékonyabb hangon, mire Lilo nevetni kezdett.
- Igen. Aztán jön a kicsi, kínai asszony férje és azt mondja megvenni bögyös bige összáz font. Ekkor Milo felpattant és lekaratézik mindenkit, pont mint Jet Li, majd elrohantok a naplementébe. - a mondat végére ismét sírtam de már a nevetéstől és attól, ahogyan elképzelem az egész jelenetet. 
- Nem kérdeznéd meg, hová visz? - kérdeztem miután sikerült abba hagynom a vihogást.
- De-de. Tartsd! Milo! - kezdett el megint kiabálni. - Hová viszed Cadyt este? - értelmetlen motyogást hallottam csak majd megint Lilo szólalt meg. - Nem mondja meg. Tudod, meglepetést akar meg hasonlók. 
- Sosem fog eljönni a nyolc óra. - nyögtem fel frusztráltan majd térdemnek döntöttem homlokomat. 
- Próbáld lefoglalni magad. Olvass egy könyvet és már csak azt veszed észre, hogy Milo egy órája az ajtód előtt dekkol.
- Tudod, hogy nem tudok leülni egy helyben és csak egy dologra figyelni. - nevettem - Most pedig főleg nem. Nikki itt van, de vele is csak vitázom.
- Ó. Nem mondom, hogy meglepődtem, nyilván miattam és Milo miatt, de egyikünk sem ér annyit, hogy egy ilyen régóta tartó kapcsolat megszakadjon egy nevetséges vita miatt. - hihetetlen egy nőszemély.
Még ebben a helyzetben is Nikkit védte, aki egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy mennyire ellenszenves neki a régi és az új barátom. 
- Az a baj Nikkivel, hogy azelőtt ítélkezik, mielőtt megismerne valakit. Éppen az volt a baja, hogy Milot csak arra használom, hogy elfelejtsem Louist.
- Ismerős, össze kellene kötni Őt Dixivel. Mindenkinek megvan a véleménye a másikról, az már más kérdés, hogy tálalják.
- Te ugye nem hiszed azt, hogy csak ki akarom Őt használni? - tettem fel félve a kérdést, hiszen csak Lilo legjobb barátjával készültem randira menni.
- Nem, határozottan nem. Végül is ez csak egy vacsora. Nem arra kér, hogy menjetek el Vegasba, házasodjatok össze, Te legyél revütáncosnő és abból a fizetésből tartsd el, míg Ő sörhasat ereszt és pókerezik. Nevetséges, annak a nőnek nincs jobb dolga?
Ekkor előtört belőlem egy szívből jövő nevetés, ami legalább egy percig el is tartott. 
- Mindig elcsodálkozom azon mekkora fantáziád van. - vártam néhány pillanatot mielőtt folytattam volna. - Nem akarom Milot megbántani. Rendes srác és egyébként sem az vagyok, aki a fiúk szívével játszik. Egyszerűen csak jól akarom magam érezni.  
- Ezek csak úgy jönnek. - nevetett - És ez természetes, mármint, hogy jól akarod érezni magad. Milo is ezt akarja, hogy közösen jól érezzétek magatokat. Tudod mit? Szerintem féltékeny.
- Nem tudom, nem hinném. Nikki nem tud túllépni a tetovált izomagyakon. - forgattam szemeimet, ahogy végig pörgettem az exeinek listáját. - Persze velük sincs semmi bajom de nem hiszem, hogy egy Milo kaliberű srác bejönne neki.  
- Azért a tetovált emberekkel semmi baj nincsen! 
- Nem is mondtam, hogy van velük baj. Hiszen Louis is büszkélkedhet néhány tetoválással mégis oda voltam érte. - mosolyogtam lemondóan, ahogy eszembe jutott. - Csak azt mondtam, neki biztosan nem tetszik Milo. Legalábbis nem hinném.  
- Ha gyökér lennék azt mondanám, szívassuk meg. És az vagyok szóval, hajrá! - lelkesedett fel hirtelen.
- Gonosz egy nőszemély vagy te. 
- Csak akkor, ha nagyon muszáj és Nikki-Mikki kihozza belőlem a legrosszabbat.
- Nikki-Mikki. Ez meg mi?
- Hatalmas fantázia, hahó! - mondta egy "nem egyértelmű?" hangsúllyal. - És becenevek kitalálásában, mondhatni el nem ismert zseni vagyok.      
Rájöttem, hogy Lilo jó kedve nem kis mértékben ragályos, hiszen már percek óta én is csak nevettem. 
- Milo elkészült már?
- Azonnal megnézzem. - néhány ajtó csapódást hallottam majd ismét Lilo visítását. - Milo, hogy állsz? - aztán indulatos szó váltás következett, amit nem igazán hallottam valószínűleg azért, mert Lilo letakarta a telefon mikrofonját. - A haját birizgálja. Ez már a harmadik változtatás, holott az első ugyanúgy nézett ki, mint a mostani. - ismét nevetni kezdtem. - Na és te, hogy haladsz?
- A sminkem kész, már csak a hajammal kell kezdenem valamit. A ruhámat illetően pedig még mindig tanácstalan vagyok. 
- Miért mit szeretnél felvenni? Biztos vagyok benne, hogy csodásan fogsz kinézni. 
- Egy fehér ruhára gondoltam, aminek könyékig érő csipke szerű ujja van és combközépig ér. Nem túl rövid? - kezdtem el ismét aggodalmaskodni és a saját agyamra menni. 
- Ha anélkül le tudsz benne ülni és felállni, hogy kint lenne a feneked, nincsen baj.
- Baromi ideges vagyok.
- Ez teljesen normális, ösztönös, emberi reakció. De nincs miért izgulnod. Miloval találkozol, na és?! 
- Ő ideges? - tettem fel tétován a kérdést, majd mielőtt választ kaptam volna csak az ajtó nyikorgását hallottam - legalábbis feltételeztem, hogy az volt. 
- Milo, ideges vagy? Hogy-hogy miért? A barátom vagy, ha elájulsz a félelemtől, nekem kell hívnom a mentőket. Készüljek fel lélekben ilyenre? - apró duruzsolást hallottam csak. - Ideges, de szerinte nem lesz szükség mentőre. 
Hirtelen recsegni kezdett a telefon majd Milo mély és meleg hangja áradt fülembe, egészen szívemig.
- Remélem csinos vagy, ugyanis rosszul öltözött lányokkal nem mutatkozom. - szinte hallottam hangján, hogy mosolyog. - Nem sokára indulok. - mondta majd nemes egyszerűséggel kinyomta a telefont.
Igazán köszönöm Milo Konnig! Cseppet sem könnyítetted meg a dolgom. 
Felálltam a földről mert már ideje volt, hogy tényleg össze szedjem magam. Kiléptem a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek egy üveg vizet de félúton megtorpantam, ahogy megláttam Nikkit öltözködni az előtérben. 
- Hová mész? 
- Haza. - válaszolt úgy, hogy még csak rám se nézett. 
- Képtelen vagyok felfogni miért vagy ilyen. 
- A ruha jó választás. - megfogta a kilincset ám mielőtt kilépett volna a házból még hátranéz a válla felett és gúnyosan rám pillantott. - A srácot illetően már nem vagyok ilyen biztos. - majd egy hangos ajtó csattanással jelezte, hogy elhúzta a csíkot.  
Mint valami totális idióta álltam tovább a nappali közepén és egyszerűen nem voltam képes megérteni Nikki viselkedését. Sem Lilo, sem pedig Milo nem érdemelték meg azt, hogy így viselkedjen velük és így beszéljen róluk. Fogalmam nem volt, hogy mihez fogok kezdeni de azt az egyet tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy bántsa Őket. Talán egy kicsit elfogult voltam és vagyok velük szemben de azt gondolom senki nem érdemli meg, hogy ok nélkül így bánjanak vele. 
Az órára nézve döbbentem csak rá, hogy jóval többet beszélgettünk Liloval, így már csak negyed órám volt arra, hogy elkészüljek.Víz nélkül rohantam fel az emeletre majd rángattam magamra végül a fehér ruhámat. Az egész alakos tükör előtt álldogálva úgy döntöttem, hogy megfelelő lesz a ruhám és kizárt dolog, hogy még egyszer le és fel öltözzek. A hajam felét sikerült enyhén hullámosra varázsolni, amikor a csengő hangja töltötte be a házat.
- Basszus! - kiáltottam fel, majd ismét őrült tempóban vágtattam le, hogy ajtót nyithassak. - Szia! - köszöntem neki egy hatalmas mosoly kíséretében miután sarkig nyitottam az ajtót, ám a reakciója nem az volt, amire számítottam.
A legutóbbi eset után azt vártam, hogy talán ismét a nyakamba ugrik, de ehelyett csak szótlanul állt és bámult.
- Mi az? Valami az arcomra ragadt? - ösztönösen az arcomat kezdtem vakargatni és dörzsölni de nem hittem, hogy ez bármin segíthetett volna. 
- Nem, csak egyszerűen gyönyörű vagy. - szólalt meg végül, mire nekem még szélesebb mosoly terült el arcomon és ezzel egyidejűleg a lábujjamig vörösödhettem.
- Ó, köszi. Te is nagyon jól nézel ki. - nem csak udvariasságból mondtam. Tényleg nagyon jól nézett ki. Egy sötét színű farmer volt rajta, egy barna bakanccsal, fehér inggel és egy fekete elegánsabb kabáttal. Haja rendezett volt de mégis össze-vissza állt, ami csak még helyesebbé tette. - Még nem sikerült teljesen elkészülnöm, szóval bejössz? 
- Persze de csak, ha felmehetek a szobádba. 
- Tessék? - rökönyödtem meg hirtelen. 
- Csak vicceltem. - nevetett fel hirtelen. - Persze, ha te is benne lennél. - kacsintott rám édesen, mire megint mosolyogni kezdtem. 
- Azt hiszem erre már ráérünk. - nevettem fel végül én is, majd arrébb álltam, hogy bejöhessen. - Kérsz valamit inni? 
- Nem. Menj nyugodtan és fejezd be a készülődést! Én addig itt megvárlak. - huppant le kanapémra, mintha már ezer éve mindennap ott ülne. 
- Oké. Ígérem sietek, addig érezd magad otthon. - mosolyogtam, majd ismét hiper gyorsasággal szaladtam fel szobámba, hogy befejezzem a hajam és tökéletesítsem halvány sminkemet. 
Miután háromszor is szemügyre vettem magam a tükörben óvatosan tipegtem le a nappaliba magassarkúmban. Nem mintha nem tudnék benne járni, csak nem akartam az utolsó pillanatban pofára esni, hogy aztán az este hátralévő részét a balesetin töltsük Miloval.
- Indulhatunk? - kérdeztem, hogy felhívjam magamra a figyelmet ugyanis Milo az egyik magazinomat bújta. 
Miért van mindenki rákattanva a magazinjaimra?
- Persze! - mosolygott rám, majd ledobta az újságot a kanapéra és kisétáltunk az autóhoz. - Hölgyem. - hajolt meg előttem mélyen, ahogy kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. 
- Micsoda úriember! - kaptam színpadiasan mellkasomhoz, majd egy béna pukedlizés után, amit Milo nevetéssel jutalmazott beültem az autóba és elindultunk. 
Már vagy öt percre autókáztunk és egyikünk sem szólt egy szót sem, csak a rádió halk zenélése töltötte be a teret. Az egyik piros lámpánál láttam a szemem sarkából, ahogy Milo rám nézett és nem is vette le rólam a szemét. 
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? 
Éreztem, ahogy az egész arcom átalakul vörössé a kérdésre. 
- Azt hiszem ma már igen. De köszönöm még egyszer. - mosolyogtam rá.
- Csakis az igazat mondom és az este folyamán ezt még fogod hallani párszor. - kacsintott egy mosoly kíséretében majd lassan ismét a gázra lépett, hogy folytassuk utunkat. 
- Hát, ha mindenképp az a célod, hogy egész este zavarban legyek. 
- A zavarba hozott nő a legkönnyebb célpont. - nevetett halkan.
Mi van?!
- Honnan tudsz te ennyit a nőkről? Mármint múltkor a virágos eset, a tipp Liamnek, most meg ez. 
- Sok időt töltök nők társaságában. 
Oké, azt hiszem ez a mondat nem kerülne be a "Mit mondj egy randin a lánynak?" könyvbe. Egyből kombinálni kezdtem és megláttam magam előtt Milot, ahogyan egyszerre vagy hat lány veszi körül és szedi szét. Igazából nem is volt olyan nehéz elképzelni. Csak elég ránézni Milora és máris lányok százai borulnának le előtte. Kicsit zavart a kijelentése de ahelyett, hogy tovább gyártottam volna idióta képeket inkább rákérdeztem. 
- Ezt, hogy érted? 
- A munkám miatt. 
Nem lett jobb a helyzet.
- Pontosan mit is dolgozol? 
- Hát nézz rám! 
- Megtörtént. - bámultam arcát egy halvány mosollyal számon.
- Ne már! - nevetett fel. - Modellkedem. 
- Komolyan? Ez szuper. - igazából nem nagyon lepődtem meg a dolgon mert az arca és alkata tökéletes ahhoz, hogy címlapokon virítson. - Egyébként hová megyünk? - néztem ki az ablakon és nyugodtan konstatáltam, hogy egyenesen haladunk a Picadellyn. 
- Igen, tényleg eléggé király. - tekintetét egy perce sem vette le az útról. - Igazából két programot terveztem. Az első, ahová most megyünk titok. Utána vacsorázni megyünk. 
- Mindig ilyen titokzatos vagy? - szakítottam el tekintetem az utcán sétáló emberekről, akik egyedül vagy nagyobb társaságban rótták az utat. 
- Tökéletes meglepetést szeretnék. 
- Hát, nem igazán szeretem a meglepetéseket de azt hiszem most az egyszer kibírom. - mosolyogtam.
- Nem fogod megbánni. - nézett rám egy pillanatra majd ismét az útra szegezte tekintetét. 
- Egyébként mikor és hogyan ismertétek meg egymást Liloval? - fordultam felé az ülésben, amennyire a ruhám és az öv engedte .
Egy percig némán ült tovább, de láttam arcán, ahogy erősen gondolkozik és eleveníti fel magában az emlékeket. 
- A táborban találkoztunk, amikor tizenhárom voltam. Egy fa alatt ült és olvasott én pedig leültem mellé, mert megsajnáltam. Akkor mondta el, hogy a barátnője miatt jött vissza. - nézett rám mintha csak a reakciómat várta volna, de én csak bólintottam neki, hogy folytassa. - Aztán rájöttünk, hogy mindketten németek vagyunk és barátok lettünk. 
Hirtelen megjelent előttem a tíz éves Lilo, aki reménykedve ült a fa alatt és engem várt. Én pedig nem mentem. Hirtelen bűntudatot kezdtem érezni és szégyellni kezdtem magam, hogy cserben hagytam Őt. 
- Engem várt. - komorodtam el. - Egyébként nagyon szép dolog, hogy a mai napig barátok vagytok. 
- Ez nálatok is ugyanúgy érvényes. - mosolygott vigasztalón. - Nálatok ez még nagyobb dolog. Mi utána állandóan tartottuk a kapcsolatot, sőt egy ideje már együtt is élünk. 
- És nem nehéz? Mármint együtt élni? Nem vitáztok? Soha nem hoztak titeket még össze? - a kérdések csak úgy ömlöttek belőlem, de szerettem volna minél többet megtudni a kapcsolatukról.
Már nem azért, mert féltékeny voltam csak egyszerűen kíváncsi.
- Minden együttélés nehéz, Liloval meg főleg. Ha kifogod a napjait mindenért kiabál, de nem tudnék jobb lakótársat elképzelni. Kivéve Nicole Scherzingert, mert azért valljuk be. - egyszerre nevettünk fel. - Próbáltak minket összehozni, és amikor beköltöztünk a házba mindig belebotlottunk emberekbe, akik könnyes szemmel néztek ránk és csak mondták meg mondták, hogy a mai ifjúság meg, hogy sok boldogságot. - nevetett az emlékek hatására.
- Jézusom. - kezdtem el vihogni, ahogyan elképzeltem a helyzetet. - Örülök, hogy volt mellette valaki, aki olyan, mint te.
- Olyan őrült, mint én? - nevetett. - Nem kellett sok pátyolgatás, ha erre gondolsz. Persze sok éjszakát végig sírt miközben azt kiabálta, hogy haza megy. Aztán másnap bocsánatot kért, hogy fáradtságot okozott és elment munkát keresni. De elképesztő erő lakozik benne, csak ki kell belőle hozni. 
Serényen bólogattam pedig igazából nem ismertem annyira Lilot, mint Milo, ez pedig borzasztóan bántott. A legjobb barátnőm, ám mégsem ismerem teljesen. Sürgősen be kell pótolnunk ezt a tíz évet.
- Egyébként ki az Dixi? Hallottam róla, hogy Ő is a lakótársatok de semmi több. 
Milo felnyögött, mintha nehezére esett volna beszélni a lányról.
- Érdekes történet. Lilo megismerte valahol, ne kérdezd, hol mert fogalmam sincs a mai napig. Aztán Lilo megkérdezte nem lakna-e velünk. Mivel Dixi gyakorlatilag a barátai között ingázott és nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy a mostani lakást ketten fenntartsuk beköltözött. De aztán kifogott egy pénzes pasast, akivel lelépett és azóta nem láttuk.
- Fura. 
- Az. - hagyta rám. - De ne csak rólam beszéljünk! Bár meg kell hagyni, ennél jobb témaválasztás még egyik randimon sem volt. - nevetett fel ismét. 
Rájöttem, hogy szeretem a nevetés. 
- Oké, akkor miről szeretnél beszélgetni? 
- Rólad. - nézett rám komolyan. 
- Rendben, mit szeretnél tudni? - mosolyogtam rá biztatóan, hogy kérdezhet bármit, válaszolok. 
Ez az este arra volt, hogy jobban megismerjük egymást. 
- Hogy érzed magad jelen pillanatban? Mire gondolsz most? Milyennek találod az életed? Miért mondtál igent a randira? Mit gondolsz a zsiráfokról? Mindent. 
Muszáj voltam felnevetni a sok kérdés hallatán, amit körülbelül tíz másodperc alatt szegezett nekem.
- Jelen pillanatban nagyon jól érzem magam és arra gondolok, hogy tök klassz, hogy egy ilyen remek fiúval tölthetem az estémet. Az életemet átlagosnak tartom azt leszámítva, hogy néha öt szupersztár hempereg a nappalimban. De ettől függetlenül imádom az életemet. - egy pillanatra elhallgattam és elgondolkoztam azon, mi volt a következő kérdés. - Azért mondtam igent, mert közvetlen és szimpatikus voltál. Szeretem a spontán embereket. És a zsiráfok... furák a hosszú nyakukkal. Inkább pingvin párti vagyok. - mosolyogtam. 
- A zsiráfos dolognak örülök a legjobban. Gyűlölöm őket. - borzongott meg látványosan. - Ennek ellenére örülök a válaszodnak, nagyon. Jó érzés, hogy így gondolod. 
- Na és te, miért hívtál el?
Kérdésemre elpirult. Milo elpirult. Ó, te jó isten. 
- Elég furán hangzik, de azt hiszem ismerlek. Mármint annyit beszélgettünk rólad Liloval és annyit gondolkodtam rajtad, hogy megkedveltelek. Meg akartalak ismerni. Tény, hogy tíz évesként láttalak magam előtt, de amikor találkoztunk az esküvőn... fizikai fájdalmat okozott volna, ha nemet mondasz. 
Rajtam volt a sor, hogy elpiruljak. 
- Igazából az a furcsa, hogy a tíz éves énemet kedvelted meg. - nevettem halkan. - Egyébként mikor érünk oda? 
- És most azon vagyok, hogy még jobban megkedveljelek már, ha ez lehetséges. - egy pillanatra még a szívem is kihagyott egy ütemet szavaira. - Amúgy nem sokára, körülbelül tíz perc. 
A gyomrom rögtön görcsbe rándult és úgy bámultam ki az ablakon mintha legalábbis métereken belül megjelenhetett volna egy foszforeszkálós tábla az "Itt a meglepi hely!" felirattal. Az út hátralévő részében mindennapi dolgokról beszélgettünk. Jól esett elengedni magam és úgy beszélgetni, hogy ne kelljen attól félnem rossz vagy kínos az, amit mondok. Ahogy Milo is jósolta úgy tíz perc múlva megérkeztünk. Egy bárhoz? 
- Egy bárba jöttünk? - kérdeztem bizonytalan hangon. 
Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ide akart-e hozni vagy csak eltévedtünk. Nem volt a bárral bajom mert szerettem ilyen helyekre járni csak, ha tudtam volna valami kevésbé elegánsat vettem volna fel.
- Igen Baj? 
- Nem, dehogy. - mosolyogtam biztatóan immár az autó mellett. 
- Látom, hogy nem tetszik. - arca teljesen elkomorodott nekem pedig kedvem lett volna elsüllyedni. - Nem szereted a művészetet? 
- Ezt most nem igazán értem. - ráncoltam össze szemöldökömet zavarodottan. 
- Slampoetry est van. 
Gyorsan végig pörgettem az agyamban, hogy miről is van szó, majd szinte örömujjongásban törtem ki.
- Jézusom, komolyan? Egyszer a munkatársaimmal voltunk egy ilyen esten és eszméletlenül élveztem. - vigyorogtam. - Bemegyünk?
Milo döbbent arcát látva még nagyobb mosoly terült szét arcomon.
- Aha. Nem hittem volna, hogy ennyire örülni fogsz neki. 
Mosolyogva léptem hozzá közelebb és fogtam meg kezét. Hatalmas keze és hosszú ujjai épp, hogy elfértek kezeim között. 
- Milo, akárhová hozhattál volna. Boldog lennék. 


Végre sikerült meghoznunk a tizenharmadik fejezetet, ami reméljük, tetszett nektek. 
Ne haragudjatok, hogy kissé lógva hagytunk titeket de sikerült megint egy über-hosszú fejezetet összeraknunk, amit kénytelenek voltunk szétszedni. Ennek ellenére reméljük, hogy pillanatnyi kíváncsiságotokat sikerült kielégítenünk, hogy mi a folytatás.
Ti mit gondoltok Nikki viselkedéséről? Na és, hogy tetszik nektek Milo és Cady? 
Várjuk a véleményeteket és egyéb jelzéseiteket, hogy itt jártatok! 
Meg szeretnénk köszönni három blognak/személynek, hogy vették a fáradtságot és írtak nekünk egy kritikát a blogról. Mindannyian nagyon jó és kedves dolgokat írtak, amit nem tudunk elégszer megköszönni. 
Viszont nektek köszönjük leginkább, hogy támogattok minket és folyton noszogtattok, hogy írjunk! Nélkületek sehol nem lennénk.
Imádunk titeket! 
xx