Nyolcadik fejezet.

"Vannak emberek, kiknek jelenlétében táncra perdül a lelkünk."

- Mégis mit csináljunk most? - néztem ijedten Lilo-ra.
- Muszáj lesz kimennünk. - szorította meg kezemet bátorítóan.
Mintha csak helyet cseréltünk volna. Ő bátorított engem, én pedig rendesen összecsináltam magam a félelemtől. Mikor kiléptünk a raktárból Louis feszült, Eleanor undort tükröző, Milo pedig aggodalmas arcával találtam szembe magam. Ebből mi fog kisülni?
- Ez most mi akart lenni? Az az életcélod, hogy nekem keresztbe tegyél? Nem elég, hogy játszod az eszed de a barátnőmet is megalázod? - esett nekem rögtön Louis, miközben idegesen hadonászott a kezével. - És mi ez a Mr. és Miss. Dugott valami duma? Te mégis kinek képzeled magad? - vette célba Lilot, aki idegességében fel-alá mászkált.
Mikor Lilot kezdte szapulni valami elpattant bennem és ismét erőre kaptam.
- Még, hogy én keresztbe tegyek neked?! Te eszednél vagy Louis? Hetek óta levegőnek nézel és ezek szerint hülyének is. - kezdtem el kiabálni és az ezek szónál Eleanorra mutattam. - És még te vagy felháborodva? Lilot pedig hagyd ki ebből!
- Ne hagyjon! - állt mellém bátran barátnőm, amitől még erősebbnek éreztem magam. - Azért mert kimondom a véleményem? Nem érdekel, hogy engem hogyan alázol meg, világos? De Cady a legjobb barátnőm. Nem csak Őt verted át, hanem életed nagy szerelmét is! - minél többet beszélt hangja egyre hangosabb lett, majd gúnyosan El felé fordult. - Először el kellene gondolkoznod azon, hogy itt ki is a képmutató és ki nem.
- Már ne is haragudj de te itt vagy valaki? - még a süket is kihallotta volna a maró gúnyt Eleanor hangjából. Komolyan arra pályáztak, hogy felrobbanjak. - Nem én tehetek arról, hogy engem választott nem pedig Cadyt.
A könnyek úgy marták a szememet, mintha egy lavor sósavat öntöttek volna bele. Kellett néhány pillanat, hogy helyre hozzam lélegzésemet, majd ismét kitörtem.
- Te most fogd be! - förmedtem a lányra, akinek az arcán a gúnyt felváltotta a meglepődöttség.
Nem tudtam tovább mondani, mert Louis megelőzött.
- Képmutató? Tisztában vagy te a szó jelentésével? Engem vádolsz azzal, hogy képmutató vagyok? Itt egy ember képmutató, és az nem más, mint a rózsaszínbe bújtatott "barátnőd". - az utolsó szót gúnyosan megnyomta. - Nem elég, hogy téged is becsempész ide, de még ezt a hímringyót is, hogy utána mindenkinek az orra alá dörgölje, hogy azonnal a karjába ugrott.
- Ki itt a hímringyó? - hördült fel az eddig csendben álldogáló Milo és rögtön Louis felé vetette magát.
- Milo! - kiáltott Lilo és még az utolsó pillanatban kapta el a fiú karját és vonszolta valamivel arrébb.
- Az addig oké, hogy engem sértegetsz de Őket ne merd! Ők nem tehetnek semmiről. Te voltál az, aki játszott velem és még te mersz engem ócsárolni?! Úgy látszik nagyon félreismertelek Louis. - hangom a mondat végén elcsuklott, de próbáltam nem elereszteni magam előttük.
Nem akartam megadni nekik ezt az örömet.
- Te ismertél félre engem? - elengedte újdonsült barátnője kezét és két lépéssel közelebb jött hozzám. - És én mit mondjak? Azért, mert nem jöttem össze veled és nem minden úgy alakult, ahogy te azt eltervezted, nem csak engem de Eleanort is megalázod. Kifecseged a titkainkat. Komolyan Cady, hát semmit nem jelentettem neked? - arcán némi fájdalmat véltem felfedezni, mintha még Ő csalódott volna bennem és Ő lenne az áldozat nem pedig én.
- Te akarsz vádaskodni? Te? Nem azzal van a baj Louis, hogy nem akarsz engem, hanem azzal, hogy ezt így kellett megtudnom. - ingerülten mutattam Eleanor felé. Nem bírtam tovább tartani könnyeimet így azok patakban folytak végig arcomon. - Sajnálom, ha nem tudok jó véleménnyel lenni róla azután, amit veled tett. Csak az fáj, hogy én mindig melletted voltam és mégis ezt kaptam. - a lehető legközelebb mentem Louishoz és egyenesen a szemébe néztem. - És tudod mit? De. Rohadtul sokat jelentettél nekem... egészen eddig. - ingerülten kikerültem és a lehető leggyorsabb tempóban - már már futva - távoztam a helyszínről.
- Azt a büdös. - hallottam még Lilo meglepődött hangját. - Hé Cady, várj! - kiáltott utánam de eszemben sem volt megállni. - Gratulálok! Elvesztettél egy olyan embert, aki feltétel nélkül szeretett, úgy ahogy vagy! - méterekről is lehetett hallani Lilo kiabálást, de abban a pillanatban még az sem érdekelt, hogy bárki meghallhatja.
Még inkább szaporázni kezdtem lépteimet miközben a földet bámultam. Hogy tehette ezt velem? Velem, aki bármi volt mindig mellette állt. Gondolataimból egy erős és kemény mellkas szakított ki.
- Hé Cady! Miért sírsz, Ő meg ki? - nézett el vállam fölött Zayn, utánam loholó barátnőmet figyelve.
- Izé.. én vagyok a... kisegítő? - bizonytalansága miatt kijelentése kérdésbe fordult.
Ha nem abban a helyzetben lettünk volna, amiben valószínűleg még nevettem is volna.
- Ő Lilo, és Louis meg Eleanor .. - képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni csak dadogtam össze-vissza.
- Skizofrén a csaj, hogy ennyi személyisége van vagy egyszerűen te nem tudsz beszélni? - nézett hol rám hol pedig Lilora aggodalmasan. - Várj! Lilot mondtál? - szinte láttam arcán a felismerést.
Barátnőm elfelhősödött tekintettel emelte fel kezét és intett Zaynnek.
- Kikérem magamnak, hogy skizofrén vagyok. Ha az volnék már rég ráborítottam volna valakire az asztalt és talán még a szemét is kikapartam volna.
Zayn csilingelő nevetése szinte zene volt füleimnek.
- Igen, Ő Lilo. - összeszedtem magam annyira, hogy tudjak rendesen, érthetően beszélni. - Egy véletlen során megtaláltuk egymást. Pont itt.
- Nagyon örülök. - nyújtott kezet Lilonak, aki mosollyal arcán fogadta az üdvözlést. - Sokat hallottam már rólad.
- Én is örülök. Én is sokat hallottam már rólad... de azokat a sztorikat inkább nem akarod hallani.
Zayn gyanakvóan kezdte méregetni Lilot, mint aki attól fél, hogy mindjárt a nyakába ugrik és azt sikoltozza Inkább engem vegyél el! .
- De mi van veled? - fordult felém legjobb barátom, amitől ismét rám tört a sírógörcs. - És mi van Louisval meg Eleanorral? Egyáltalán Eleanor mit keres itt?
- Ő Louis titkos barátnője. - sóhajtottam fáradtan, mert már elegem volt az egészből.
- Hogy Eleanor? Most viccelsz? Hol vannak?
- A raktárháznál. - mutattam hüvelykujjammal az említett épület felé. - Hová tűnt a barátod? - néztem Lilora.
- Igazából nem tudom, én csak szaladtam utánad. De valószínűleg ott maradt.
- Csak nekem van rossz előérzetem?
- Attól függ, honnan nézzük. Louisnak szar, mert beveri a képét. De legalább kiáll érted, ami aranyos. - egy ismeretlen fiú kiáll értem.
Tíz perccel korábban tényleg randira hívott? 
- Szerintem jobb, ha megnézzük Őket.
Miközben visszafelé sétáltunk a gondolatok egymás lökdösték az agyamban a középpontba jutás érdekében. Itt volt az, hogy megtaláltam rég elvesztett barátnőmet, ami miatt az égig kéne szállnom örömömben. Itt van Louis, aki megcsalt. Megcsalt? Hisz nem is voltunk együtt. Oké, képletesen megcsalt. Aztán itt van Lilo barátja, aki helyes és kiállt értem, ráadásul randira is hívott. Mert gondolom az egy meghívás volt. Halkan hallottam, ahogyan Lilo és Zayn beszélgetnek.
- Hogy értetted azt, hogy sokat tudsz rólam?
- Ne nézz őrültnek de szerintem minden fanfictiont olvastam rólad. - Liloból egy jó izű nevetést tört fel gondolom Zayn arckifejezése miatt. - Ne ess pánikba! Nem vagyok fanatikus, a munkámból adódik. Egyszerűen a történeteken keresztül annyi információt tudtam meg rólad, ami több mint sok. Tudom hány tetoválásod van és, hogy azoknak mi a jelentése. Tudom hány kiló vagy és azzal is tisztában vagyok, miért vagy csont sovány bizonyos hónapokban.
Az eszmecsere közben visszaértünk a házhoz, ahol Milo nyugodtan üldögélt egy kis padon és egy pohár pezsgőt kortyolgatott.
- Hová tűntek?
- Kikre gondolsz? - nézett fel poharából. - Pierre most szaladt be aprósüteményekért.
Olyan nyugalom volt az arcán, mintha semmi sem történt volna.
- Louisra és Eleanorra.
- És Ő ki? - súgta nekem Zayn.
- Milo vagyok. A nem hímringyó. - állt fel és nyújtott kezet Zaynnek, aki vonakodva de viszonozta. - Ja, hogy Ők. - kortyolt még egyet pezsgőjéből. - Elmondtam Louisnak, hogy egy ocsmány féreg és ilyet csak egy idióta tapló lesz. Aztán a csajhoz fordultam és elmondtam neki, hogy nagyjából két hónap múlva Ő is így fog kiabálni, mint te. - intett felém poharat fogó kezével. - Aztán kiakadtak és leléptek.
- Komolyan képes volt jelenetet rendezni azok után, hogy Ő volt a szemét? - homlokát dörzsölte Zayn, mintha Ő szégyenkezne barátja miatt.
- Nem, Cady poénból szaladt el bőgve. - forgatta szemét Lilo.
- Sajnálom srácok ezt az egészet. - felém fordult, két kezébe fogta arcomat és úgy beszélt hozzám. - Minden rendben lesz, oké? Ha vége ennek az egész esküvős dolognak ígérem, hogy egy délutánt rád szánok és kibeszélünk mindent. - magához ölelt. - Bár lehet előbb fog sorra kerülni az az idióta. - elengedett és Liloék felé fordult. - Ti pedig érezzétek jól magatokat.  Fel a fejjel kislány, megtaláltad a barátnődet. - mosolygott majd vissza ment az ünneplők közé.
- Majomarc és Louis miért nem ilyen kedvesek? Nem is akadt ki, hogy itt vagyunk. - hirtelen nevetni kezdett. - Bár lehet, hogy túl boldog ahhoz, hogy ilyen dolgokon fennakadjon.
- Tudod Liam is kedves, csak szereti, ha minden tökéletes. Egyébként köszönöm, hogy kiálltál mellettem. - barátnőmhöz léptem és teljes erőmből megöleltem. - És neked is köszönöm Milo. - mosolyogtam az említett elé.
- Ezt meg sem kell köszönnöd. - mosolygott Lilo.
Hirtelen ott termett mellettünk Milo és mindkettőnket egy nagy ölelésbe vont.
- Minden nőért kiállok, akik ennyire szexisek.
- Szexista barom. - nevetett Lilo, mire mi is csatlakoztunk hozzá.

xxx

Hajnali négy van, a kapuban állunk és éppen búcsúztatjuk a vendégeket. Velem szemben áll Perrie és Zayn, mellettem pedig Lilo, Miloval és a másik három fiúval. 

- Köszönjük ezt a remek éjszakát. Maga nagyon tehetséges. - szorította meg a kezemet egy idősebb hölgy, ami igencsak megmelengette szívemet. Nagyon fiatal voltam még és rettentően jólesett mikor elismerték a munkámat. 

- Köszönjük, hogy eljöttek. - kántálta mellettem Lilo, mint akinek kötelező lenne. 

Megmosolyogtam, ahogy mellettem állt csapzottan és hulla fáradtan de még mindig nekem segített. 

Sorra távoztak a vendégek, aztán mikor oldalra néztem csak azt láttam, ahogyan Rita Ora Miloval beszélget.
- Milonak horogra akadt. - böktem Lilot oldalba és Milo felé intettem.
- Kiakaszt, hogy neki mindig van valami, pontosabban valaki a horgán.
Nevetésben törtünk ki, de rögtön el is hallgattunk, amikor egy újabb vendégsereg indult meg a kapuk irányába.
- Kérem fiatal ember, amilyen rendezvényen maga ott van oda hívjanak el engem is. Maga egy igazi Fred Astaire.
Milo zavarában csak a nyakát vakargatta és kedvesen mosolygott a nénire, aki miután megpaskolta a karját tovább vonult. Alig bírtuk vissza tartani a nevetésünket; már mindketten paradicsom vörös fejjel álltunk a kapuban.
- Tudod be kell vallanom valamit - fordult Ritához komoly arccal. - Igazából nekem van egy másik nőfaló oldalam. Te nem az igazi személyiségemet ismerted meg. - vigasztalóan a szőke lány vállára tette kezét, aki értetlen fejjel állt Milo előtt, majd sarkon fordult és szó nélkül kisétált a kapun.
Szegény lány.
- Hé! - a semmiből termett előttem Milo és a derekamnál fogva magához rántott. - Elutasítottam érted egy hírességet. Ha kedden felültetsz, beszököm a lakásodba és álmodban csinálok rólad valami ciki képet, amit aztán feltöltök a twitteremre. Több ezer követőm van. - kacsintott.
Meglepett fejjel álltam továbbra is karjai közt.
- Nem tudom mennyi sikered van, ha így hívsz randira lányokat. - nevettem el magam kínomban.
- Eljössz kedden?
- Jesszus valami kaparja a torkom. - fintorgott Lilo. - Inkább megyek és iszok valamit.
Életemben egyszer éreztem magam ennyire zavarban fiú mellett. Mikor Harry véletlen rám borított egy pohár vizet rajtam pedig fehér póló volt. Az egész banda ott volt.
- Szóval akkor eljössz?
- Ha igent mondok elengedsz? - nevettem.
- Talán.
- Akkor igen. Randizom veled kedden.
Egy hatalmas mosoly terült el arcán.
- Látod, most is sikeres voltam.
Mosolyogva húzódtam el tőle, hogy visszaigazítsam combomon felgyűrődött ruhámat.
- Keressük meg Lilot! - mosolyogtam és el is indultam a bár felé, ahol azt láttam, hogy - ismét - Liammel veszekszik valamin. A mozdulataik ordítottak arról, hogy nem bírják egymást.
- Nem hiszem el! Te komolyan bevedelted az utolsó piát?
- Mi az, hogy bevedeltem? Tíz perc tíz másodpercet vártam arra, hogy megjelenjen a tulajdonosa. Nem jött így megittam. Egyébként is már nagykorú vagyok. - vágott vissza Lilo.
- Szerinted avatkozzunk közbe? - súgtam oda Milonak ugyanis a két vitatkozónak fel sem tűnt, hogy ott vagyunk.
- Akkor sem volt jogod ahhoz, hogy megidd az italomat! 

- Szerintem hagyjuk hadd tombolják ki magukat. - kaptam oldalról a választ.
- Jogok? Milyen jogok? Tudod mihez van jogom? Jól felképelni téged és ezt az Y poharat feldugni oda, ahol csak az urológus jár!
- Na jó, talán most már közbe avatkozhatunk. - indult meg Milo feléjük.
- Igen? Igen?! - lépett egyel közelebb Liam Lilohoz, ami már kissé kezdett félelmetessé válni.
- Ennyi szó van a repertoárodban, hogy igen? - élcelődött tovább barátnőm.
- Most komolyan azon veszekedtek, hogy Lilo megitta az italodat? - léptem közéjük és néztem egyenesen Liam szemébe. - Miért nem kérsz magadnak másikat?
- Azért mert ezek voltak az utolsó alapanyagok. - emelte fel ingerülten Liam a poharat.
Kérdőn Lilora néztem, aki csak megvonta a vállát.
- A pultos fiú azt mondta már tíz perce nem jöttek érte, gondoltam akkor megihatom.
- Ennyi erővel a kocsimat is elvihetnéd mert már órák óta nem nyúltam hozzá. - csapkodott mellettem Liam.
- Te most tolvajnak nevezel? - hördült fel barátnőm.
- Befognátok egy percre? - kiáltottam el magam, mire mind a ketten csendbe maradtak.
- Imádom a domináns nőket. - vihogott arrébb Milo, mire mindannyian egy Ezt most komolyan gondoltad? tekintettel néztünk rá.
- Toby biztos nincs több alapanyag még egy koktélhoz? - fordultam a pultos sráchoz, aki serényen törölgette a poharakat.
- Sajnálom Cady, a maradék jég is ebbe ment bele. Bocs srácok. - nézett veszekedő barátaimra majd elvette azt a bizonyos Y poharat, hogy elmosogassa.
- Látod?! Ez a te hibád!
- Mehetünk szívem? - jelent meg Sophia Liam mellett a semmiből.
Vajon kin lógott megint?
- Persze. - morogta majd még egy utolsó gyilkos pillantást követően távoztak a helyszínről.
Lilora néztem, aki mintha némi csalódottsággal bámulta volna a távolodó párt.
- Lilo? Minden rendben?
Nehezen, de sikerült elszakítani tőlük tekintetét.
- Mi? Persze. - mosolygott, de mosolya nem érte el a szemét.
Itt valami nem stimmel.



Így utólag is bocsánatot kérünk azoktól, akik hittek Cady és Louis kapcsolatában. Minden szépen lassan alakulni fog, Lilo és Cady is kezd összemelegedni és szépen lassan minden ki fog forrni. A One Direction sem fog eltűnni, ne féljetek! Louist pedig ne utáljátok! :)
Köszönjük a kommenteket és a jó, biztató szavakat, amiket tőletek kapunk. 
Imádunk titeket. xx

Hetedik fejezet.

Az igaz barátokat arról ismerjük fel, hogy osztoznak velünk örömünkben és bánatunkban egyaránt.

- Eleanor? - szakadt fel Cadyből a kérdés.
Szemei és szája elkerekedtek és döbbenten nézett a barna hajú jövevényre. Ő maga megtorpanva nézte ezt az összeröffenést; két síró lányt, egy magas barna hajú fiút, aki a kezét a meghatottságtól a szívére helyezi, három srácot, akik valamivel hátrébb állnak és egy ideges fiút, akinek a mogyoróbarna szemei nem is látszanak, annyira ráncolja a szemöldökét.
Isten óvja Angliát!
- Öhm, bocsánat. Nem akartam semmit sem megzavarni. - hebegte vörös arccal.
- Nem történt semmi. - szólaltam meg egy kisebb mosollyal az arcomon.
- Csak Louishoz jöttem. Jössz kicsim? - az arca a kicsim szóra csak úgy ragyogott. Ellentétben a jobb oldalamon álló barátnőmével; a szemei egyre jobban csillogtak, a tekintete elfelhősödött. Mintha összetört volna szíve.
- Persze. - ezzel Louis széles vigyorral az arcán, ügyet sem vetve ránk tovább állt. Kezét Eleanor derekára fonta és vissza sem nézve elsétáltak az ünneplők közé.
Cady hirtelen felém fordult. Szemeit szorosan összezárta és valamelyest halkan kapkodta a levegőt.
Ennyi év távollét után is, tisztán élt bennem az az egy alkalom, mikor ugyanezt csinálta. A táborban egy rozsdás szeg állt a lábába, és egy injekciót adtak be neki éppen. Az asztalon térdepelt, ugyanígy szorította a vállam, és úgy kapkodta a levegőt, mintha asztmás volna.
Hirtelen megrázta magát és egy ragyogó mosolyt vetett felém.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! - mondta Cady.

- Legalább van, aki örül. - motyogta Liam elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

- Én is. - mondtam ki hangosan, visszafojtva a visszavágást, amely már a nyelvem hegyén táncolt.

Hogy be tudnék mosni arra a markáns állára. De mekkorát!

- Elképesztő, hogy a véletleneknek mekkora szerepe van, nem igaz? - kérdeztem mosolyogva. Magamban felidéztem az első találkozást - az is a véletlenre alapult.

- Így van. - nevetett fel Cady. Kék szemeiben a könny és azt hiszem, a boldogság is felcsillant. - Ugyanaz vagy, aki voltál. Mégis, mintha más lennél. - mondta, miközben kibontakozott az ölelésemből. A kezemet még mindig fogta, ám hátrált néhány lépést, így a karunk teljesen nyújtva volt és onnan szemlélt. - Ugyanaz a vörös haj, legalább a szemüvegedet lecserélted.

- Nem tudtam volna a Harry Potter fazon mellett megmaradni. Durva volt, hogy a film megjelenése előtt csúfoltak miatta, utána meg én voltam Hermione és Harry egyvelege, mert olyan szar szemüvegem volt! - nevettem fel az emlékek hatására. - Sőt, tizennégy felett már a szeplő sem volt ciki.
- Az sosem volt ciki, Lilo! Én mindig mondtam. - mosolygott rám Cady.
- Te semmit sem változtál, Schnuki. Ugyanaz a lelkes és energiabomba ember vagy, akinek megismertelek. A rózsaszín mánia is megmaradt. - itt látványosan fintorogtam.
- Azóta enyhült. - csapott egy aprót a kezemre a barátnőm.
- De megmaradt. - végignéztem a halvány rózsaszín ruhán, a rózsaszín köves kiegészítőkön.
Cady egy aprót sóhajtott, ezzel elvonva a figyelmem a ruhájáról és az arcára tekintettem.
- Ugyanolyan vagy. És ennek elmondhatatlanul örülök. - néztem komolyan a szemébe. Mikor a tekintetünk találkozott éreztem, hogy újra ellepi a szememet a könny.
- Miért ríkatsz meg folyton? - kérdezte csillogó szemekkel Cady.
Újra egymás nyakába borutunk és úgy álltunk nem is tudom meddig. Az idő már nem volt relatív. Lehet, hogy csupán egy perc telt el, vagy tíz - nem tudnám megmondani.
- Lilo. - kocogtatta meg Milo a vállam.
- Mi az? - kérdeztem, majd se szó, se beszéd arrébb húzott Cadytől. - Mi az? - tettem fel újra a kérdést. - Valami gond van?
- Szerintem mennünk kellene. Figyelj - folytatta gyorsan, mikor látta, hogy a pánik kiül az arcomra. - nem örökre. De Cadynek is sok dolga van. Rengeteg itt az amatőr kisegítő, nagyjából két perc múlva rohannia kell. Mi meg álljunk itt díszben, idegenek között? Pont ezt akartuk elkerülni.
Gondolkodóba estem. Ezek az észérvek eszembe sem jutottak. Az agyam csak annyit fogott fel, hogy megtaláltam a legjobb barátnőmet. A szemeim előtt neon betűk száguldoztak el, melyek azt hirdették, hogy; Cady! Megvan! Buli, minden ami kell! abszolút nem foglalkoztam olyan dolgokkal, mint az illem.
- Van valami gond? - érkezett a gúnyos kérdés a hátam mögül. Összehúzott szemmel Majomarcra pillantottam, és reméltem, hogy az átkok, amelyeket éppen a fejére szórok, nem csapnak vissza rám.
- Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá. - válaszoltam felvont szemöldökkel. A tizenkilenc éves Lilo mélyen legbelül sikoltott, miszerint ne bántsam ezt a srácot. Nem érdekelt. Ez a gyerek meg akart alázni újra és újra. És ez az a dolog, amit az új, húszéves és őszinte Lilo senkinek nem enged meg többé. - De, hogy megnyugtassalak éppen távozni készülünk.
- Micsoda? - sikkantott Cady. - Nem mehettek el!
- Nem szeretnénk zavarni. - vette át a szót Milo.
- Ezzel kicsit elkéstetek, nem gondoljátok? - vágott vissza Liam. - Betörtetek a barátom esküvőjére és csak úgy minden nélkül lelépnétek?
- Csak úgy minden nélkül? - ismételtem döbbenten. - Miért, vigyem magammal az egyik szószos tálat?
- Lilo, kérlek. - sóhajtott Cady fáradtan. Az elárultak megsebzettségével néztem rá. Minden mozdulatán látszott, hogy belefáradt az egészbe. Ebbe a nevetség vitába, ami közöttem és Liam között zajlott, az esküvői herce-hurcába és valószínűleg a nemrég távozott srácból is elege van. Minden egyes mozdulata erről árulkodott és én nem akartam megnehezíteni a dolgát. Az én feladatom az lett volna, hogy segítsek rajta.
- Figyelj Liam. - vettem vissza a hangerőből és a gúnyból. - Nem kérhetünk elégszer bocsánatot a mai tettünkért, ugye Milo? - fordultam a barátom felé.
- Mi? Ja, persze persze. - habogta és elszakította tekintetét a táncolók tömegéről.
- Megkönnyítenénk a dolgot, rendben? Mi most hazamegyünk. Cady megvan a telefonszámod, holnap kereslek rendben? - meg sem vártam a választ, fordultam a két sráchoz, akik hátrébb álltak és pezsgőt kortyolgattak. - Örültem a találkozásnak. - válaszul felém emeltek a poharukat.
Búcsúzóul megöleltem Cadyt, majd az autónk felé igyekeztünk. Belecsimpaszkodtam Miloba, hogy orra ne bukjak a cipőnek nevezett borzadályban, amibe a lábam konkrétan már beledagadt. Azonban valaki hátulról megragadta a karom.

- Nem mehettek el. - szólalt meg Liam.

- Miért nem? - kérdezett vissza Milo.

- Még nem rendeztük le a dolgokat.

Elpattantam.

Eleresztettem Milot és közvetlenül Liam előtt álltam meg.

- Már miért ne lennének lerendezve a dolgok? Haver, elmondtuk miért vagyunk itt, ennél több nem kell. Fotókat nem csináltunk, nem zúdítottuk ide a több millió "jövendőbeli feleségedet", sőt még a fejedet se passzíroztam bele a tortába. Nem rondítottam bele a képekbe, szóval rajtatok kívül senkinek nem lesz arról tudomása, se emléke, hogy mi a barátommal valaha itt jártunk. Szóval, csak te parázol itt Majomarc. Német-angol állampolgárként jogom van elmenni onnan, ahol nem akarok lenni. - nyomatékosan a mellkasa közepére böktem.

- Német-angol állampolgárként, nem törhetsz be oda, ahová nincs jogod. - szűrte ki összeszorított fogai közül.

- Jó! Milo, add ide a pénztárcám. - komolyan mondom. Felháborító. Azt hinné az ember, hogy huszonhárom éves létére van annyi esze, hogy nem aggódik olyan dolgokon, amik már le vannak rendezve. - Mondjad a problémáidat kis csillag. - eközben a pénztárcámat keresgéltem a táskámban.

- Miért keresi a tárcáját? - kérdezte Niall értetlenül a mellette álló Harryt.

- Nos, Niall. Az a nagy harci helyzet, hogy drága szőrös barátod rávilágított arra, hogy nem törthetek be oda, ahová nincs jogom. Tapasztalatimból eredően, amit a CSI. Helyszínelőkből szedtem, az következik, hogy vagy börtönbe kerülök, vagy pedig bírságot fizetek a mai tettemért. Szóval dalolj, kicsi pacsirta, mennyi kárt okoztam azzal, hogy besurrantam a barátod esküvőjére? De, csak óvatosan. - állítottam meg, mikor összeráncolta a szemöldökét. - A kapott pénzösszeget szorozd be kettővel, mert Milot is hozzá kell számolni.

- Azt hiszem kihúzhatjuk az ötös tételt a listáról. - mondta nevetve Milo.

Én magam is felnevettem.

- De emlékszel, mikor azt mondtam, hogy csak azért írattad fel azt a listára, hogy neked ne kerüljön semmibe? - válaszul bólintott. - Ahhoz képest, nekem elég sokat kell perkálni miatta. - nevettem fel ismét, és a fejem fölé emeltem a pénztárcámat.
- Na idefigyelj, Te kis... - ám Liam nem tudta befejezni a mondandóját. Cady hirtelen közbevágott, olyan vehemenciával, hogy olyat még életemben nem láttam.
- Most fejeztétek be világos? Az a srác, akibe bele vagyok zúgva a nem tudom hányszoros ex-barátnőjével ropja lent, míg én itt hallgatom ezt az idióta vitát. Rohadtul elegem van. Azok az idióta kisegítők nem locsolták meg a virágokat és nézzétek meg azokat a lampionokat. Ilyen görbe dolgot még életemben nem láttam! Liam, te most befogod a szád, füled-farkad behúzod, mert én azt mondtam! Lilo - itt felém fordult és mérgesen mutogatott. - a barátoddal nem mész sehová. Nem tudnánk benneteket kicsempészni, mivel több száz fotós ólálkodik kint a kapuk előtt. Ha itt maradtok legalább mondhatjuk azt, hogy a személyzethez tartoztok. Harry ezt a feladatot rád bízom. Vidd őket hátra. Mi van?! - az utolsó mondatot már sikította, miközben kezét a jobb füléhez emelte. - Hogy nem hűt a hűtő? Holdert fel fogom akasztani!
- Gyertek srácok. - jött elénk Harry. - Mutatom az utat.

.XXX.

Száműztek minket.

Ezt teljességgel megértem. Hisz még nagyban tart az esküvői láz, a menyasszony még el sem dobta a csokrot, sőt még a harisnyakötőt sem húzta le az újdonsült férj a szájával a combjáról. Ezen mi nem lehetünk ott.

Logikus.

Na de az, hogy egy elhagyatott mellékházba - ahogy otthon neveznék, nyári konyhába -  távol a vendégektől és a friss levegőtől eldugni minket, na az már nem volt fair.
- Utálom. - jelentette ki nemes egyszerűséggel Milo, mikor már kerek harminc perce dekkoltunk a lyukban.
- Nem kerülök címlapra, az tuti!
Milo a telefonját nyomkodta, és pedig a nemrég történteken gondolkodtam. Elképesztő, hogy megtaláltam a legjobb barátnőmet. Szavakkal leírhatatlan dolgok, érzések és gondolatok kavarogtak bennem, de ezt az idilli képet folyamatosan megtörte és megzavarta barátnőm arca, mikor az az idegen lány belépett a sátorba.
Mégis, a legnagyobb fájdalmat  Louis távozása váltotta ki belőle.
Miért?
Ez a srác a volt barátja lenne?
Miről maradtam le?
- Elég sok mindenről. - motyogta Milo.
- Tessék? - néztem rá döbbenten.
- Azt suttogtad magad előtt, hogy Miről maradtam le? A válasz az, hogy sok mindenről. Cadynek valóra vált az álma. Boldognak tűnik. Kivéve, mikor Louis lelépett. De én bármikor megvigasztalom Cadyt. Csak szólnia kell. - fejezte be mondandóját barátom egy széles vigyor keretében.
- Na a perverz vágyálmokat már most törölheted, haver. Ő nem lesz egy Sarahoz hasonló lány. - ütöttem meg a vállát, aztán szelídebben folytattam. - Te is észrevetted?
- Arra gondolsz, hogy észrevettem-e, hogy Cady megzuhant a srác távozását követően? Igen, felfogtam. Azt is láttam, hogy kis híján hiperventillált. Valamint az is leesett, hogy mindebből Louis semmit nem fogott fel, vagy ha mégis rendkívül jól játssza az elérhetetlent, de ezzel csak tönkreteszi Cadyt.
- Öcsém, Te vagy Sherlock Holmes! - nevettem fel.
- Ugyan! - kacagott fel Milo. - Csak tudom, hogy neked Cady mindennél fontosabb és én foglalkozom azokkal az emberekkel, akik fontosak a barátaimnak.
- Milo. Ha nem ismernélek azt hinném, hogy ezzel a nyálas dumával ágyba akarsz vinni. - kuncogtam és a barátom vállára hajtottam a fejem.
- Sosem tudhatod. - nevetett fel és az arcát a hajamnak nevezett loboncba fúrta.
- Olyan aranyosak vagytok. - nem hiszem el! A legidegesítőbb ember a Földön ismét itt van.
- Mit szeretnél? - emeltem fel a fejem és ridegen Liam arcába bámultam.
- Csak jöttem ellenőrizni, hogy nem szöktetek-e ki a hátsó ajtón. - mondta, miközben zakóját kigombolta, így láthatóvá vált ingbe bújtatott felsőteste.
Eszméletlen látvány volt.
Hékás, én nem bírom ezt a tagot!
Kezdjük újra.
Borzalmasan...csodás látvány volt, ám hidegen hagyott. Figyelemre sem méltattam.
- Miért nem a barátnődet ellenőrződ, aki valamelyik milliomos fejét fűzi? - kérdés közben Milo felállt, és teljes vállszélességben Liam elé állt. A fiú arca megvonaglott, mintha Ő maga is látna az igazságot Milo mondanivalójában. Megsajnáltam.
Egy kicsit.
- Liam? - Cady hangja meglepetten csengett. - Zayn most dobja el a harisnyakötőt, de addig nem hajlandó elkezdeni, míg nem vagy ott. - Liam szó nélkül hátat fordított és kicsörtetett a helyiségből. Bámultam távolodó hátát. Az izmai tökéletesen kirajzolódtak a zakó alatt.
Jó, befejeztem.
Itt most Cady a lényeg.
- Minden rendben van veletek srácok? - fordult felénk széles mosollyal Cady. De engem nem tudott megtéveszteni. Mosolygott, de a szeme nem.
Féltem.
Vajon ennyi volt? Megtaláltuk egymást és kész? Lehet, hogy annyival több barátot szerzett, hogy nem is emlékszik rám igazán. Talán már rég feladta.
- Cady..beszélhetnénk? - ideges voltam. Nem tudtam beszélhetek-e vele a problémáiról. Hiszen könnyen megeshet, hogy elküld. Senki sem veszi jó néven, ha egy régi ismerős tíz év után felbukkan és javaslatokat tesz arra, hogyan is folytassa az életét, miután beütött a krach.
- Hu, de komoly lettél. - feszült mosolyt villantott, majd megindult felém. - Mit szólsz a raktárhoz? Ott nyugodtan beszélhetünk.
- Nekem megfelel. - nyögtem ki idegesen. Beléptünk a raktárba és bezsúfolódtunk két megrakott polc közé. Cadyre néztem, aki még mindig feszülten és zavarodottan mosolygott, majd belevágtam.
- Cady..én..vagyis, mi Miloval észrevettünk néhány dolgot veled kapcsolatban. - jó, eddig jó. Nem is dadogtam és nem kezdtem el csápolni a kezemmel.
- Elkenődött a sminkem, vagy mi? - rémült arcot vágott. Nem hiszem el! Itt színtiszta érzelmek játszottak, Ő meg a kinézete miatt aggódik.
- Oh Istenem - nevetés közben a homlokomra csaptam és lehunytam a szemem. - Abszolút nem ilyen...csajos dolgokról van szó... Vagyis, de mert a szíved a lényeg. - fejeztem be a mondatot, miközben magam mellé engedtem kezeimet.
- Hová akarsz kilyukadni? - félénken elmosolyodott, mikor tekintetével követte kezeimet. - Még mindig babrálod a ruhád alját, ha ideges vagy.
- Nem is! - mondtam felháborodva, de gyorsan elengedtem a ruhám szegélyét és inkább magam előtt összefűztem a karjaimat.
- Csak nem tudom, hogyan mondjam el. Oké, hogy tettünk egymásnak egy fogadalmat, de nem tudom, hogy tényleg barátok vagyunk-e még. Hogy nem adtad-e fel. És ha ezt nem tisztázzuk nem akarok beleszólni az életedbe. - böktem ki gyorsan. Karjaimat még szorosabban fűztem össze mellem előtt, mintha ez segíthetne, hogy megvédjen az olyan választól, amelyet nem akarnék hallani.
- Te most viccelsz, Lilo? Az elmúlt tíz évben nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Az egyetlen közös fotónk még mindig a táskámban van és a karkötőt is hordom. Sok mindenről maradtunk le, de én ezt a tíz évet be akarom pótolni! Gyerekek voltunk, mikor legjobb barátok lettünk és azóta változtunk, de még mindig ugyanúgy tekintek rád. - hatalmas mosollyal tekintett rám.  - Szóval ne félj, egyszerűen csak bökd ki!
Felbátorodtam. Tudtam, hogy mindig számíthatunk egymásra.
- Annyira örülök, hogy Te is így érzel Cady. - hangosan felnevettem és átkaroltam a nyakát. - Akkor kibököm a problémám, oké? Semmi kertelés. Egy szó. - a végén komolyan pillantottam rá.
- Csupa fül vagyok. - vetett rám egy biztató mosolyt.
- Louis.
Cady mosolya lehervadt és tekintete elfelhősödött.
- Mit akarsz pontosan tudni?
- Öö..csajok. Mi lenne ha ezt később beszélnétek meg? - hallatszott Milo hangja tompán a zárt ajtó mögül.
- Befognád egy kicsit? Köszönöm! - szóltam ki haragosan, majd valamivel gyengédebben folytattam, mikor Cadyhez beszéltem. - Azt, hogy...miért leszel szomorú a közelében? Olyan vagy, mint valami marionett bábu. Figyeltelek Cady. Ahogy mozog, Te is úgy lépsz. Figyelsz arra hogyan beszélsz és, hogy mit mondasz. Annyira igyekszel tökéletes lenni neki, holott Ő telibe szarja az egészet!
- Tudod, fogalmam sincs, hogy milyen az, mikor valaki szerelmes, de azt hiszem én szeretem Őt. Soha nem mondtuk el egymásnak, mit is érzünk, de tudtuk, hogy több van köztünk, mint barátság. És ez már azóta tart, hogy megismertük egymást...szóval két éve. De az utóbbi időben...teljesen megváltozott. Nem keresett és került, fogalmam sem volt arról, mi lehet az oka...legalábbis idáig nem tudtam. - az utolsó mondatnál könnyek lepték el a szemét, de gyorsan pislogott, ezzel megakadályozva, hogy könnyei szabad utat nyerjenek.
- Az a kis ringyó? Ugyan már! Remélem semmilyen hatással nem volt az önbizalmasra. Cady..annyi rohadt szerelmes blogot és könyvet olvastam. De ez nem szerelem. Az, hogy kerülgetitek egymást..az semmi. Ha tényleg komolyabb lettek volna az érzéseid már rég egymás elé álltatok volna. Azt is meg merem kockáztatni, hogy Louis csak bábként használt. - tártam szét a karomat.
- El-el, már akkor se veled se nélküled kapcsolatban voltak, mikor megismertük egymást. És tényleg ott voltam neki ahogy tudtam. - a forró könnyei végigcsorogtak az arcán, majd mikor tudatosult benne miért és kiért is sír, dühösen letörölte. - Elhittem, hogy köztünk komolyabb is lehetne. csak azért nem mondtam el neki, mert féltem tőle, mit reagálna...Bár lehet, hogy ha elmondom neki, nincs ez. Csak az fáj a legjobban, hogy vagy egy hónapja ez mégy és nem volt benne annyi, hogy elmondja, nem kellek neki..
- Na majd én! Tudod rengeteg előítéletem van a híres emberekkel kapcsolatban. És ez a gyerek okot ad rá!. Egyszerűen egy normális válasz vagy kérdés sem jut eszembe. neki ez miért volt jó? Csak...ugye nem feküdtél le vele?
- Mi? Dehogy. Idáig nem jutottunk..hál' Istennek. Tudod, tényleg azt hittem, őszinte az, ami köztünk van csak féltünk kimutatni az érzéseinket. De úgy tűnik, tévedtem, de talán jobb is ez így. - felelte halványan mosolyogva.
- Jobb. Persze, hogy jobb. Annyi igazi, becsületes férfi van a világon. És hiszem, hogy könnyen túl tudsz majd lépni Louis-on..a segítségemmel, persze ha még mindig benne vagy, Schnuki.
- Ezek után nem hagyom, hogy ennek vége legyen! - nevetett fel, majd megöleltük egymást.
- Fantasztikus lányok, ismét egymásra találtok. Pletykáltatok, szóval minden megvolt, amit a csajok egymás között csinálnak. Már csak a mosdóba kell együtt mennetek és minden tökéletes. De befejeznétek ezt végre? - dörömbölt Milo az ajtón.
- Még távolról sem végeztünk! - nevetett fel Cady boldogan.
- Éééésss....van kiszemelted? Mondjuk Harry? Ő cuki. Bár túl hosszú a haja. - mondtam elmélázva.
- Rendben csajok, ennyi elég volt!
Cady szemét forgatva válaszolt.
- Ha jól emlékszem, apudnak is hosszú haja volt, mikor legutóbb láttam. - felelte, tudomást sem véve az ajtó előtt szobrozó barátunkra.
- Apám gyakorlatilag hippi. - feleltem igazsághoz híven. Felsejlettek bennem a régi emlékek, mikor anyám olvasni tanított, vita csoportokba vitt, melyek persze akkor egyáltalán nem tetszettek az én gyönge lelkemnek. Szívesebben voltam apámmal, aki megtanított, hogyan fonjunk réti virágokból fejdíszt. Tízen akárhány évesen ez volt a legjobb örökségem.
- Harry elég szabad szellemű. - válaszolt végül Cady a kérdésemre. - Mióta megismertem egy komoly kapcsolata sem volt! Az az igazság, nem is akarok a fiúk közül választani...szerintem elég bunkó dolog lenne.
- Te lehetnél a vízválasztó. De basszus, nehogy már Te figyelj oda, Mr. DugomAVoltNőm érzéseire! - kiáltottam fel harciasan. Cady azt választ, akit akar. És ha neki a One Direction egy tagja jön be, igenis összejöhet vele, bűntudat nélkül! Kivéve ha Majomarcra esik a választása. Akkor komolyabban el kell vele beszélgetnem.
- Lilo! Nem mész Te egy kicsit messzire? - Milo, Milo. Még mindig képtelen volt befogni a száját.
- Mióta beszélsz Te így? - nevetett fel Cady. - De ez elég bizarr, mármint nem tudnám elképzelni, hogy Harry és én...
- Ez nem az elképzelésen múlik. Persze, hogy még nem tudod, nem ismered eléggé és a sztereotípiák felé hajlasz. Lehet, hogy Harrynek azért nem volt eddig komoly kapcsolata, mert nem volt meg az igazi. Ez csak a fanok egyik idióta képzelgése, hogy Harry fűvel-fával összefekszik! - és őszintén így gondoltam. Annyi Harry fanfiction után, amit olvastam mélyen legbelül tudtam, hogy Harry nem rossz gyerek. Csak az idióta tinédzserek egy veszélyes srácot akartak elképzelni és magukénak tudni, hogy kiverjék a szülőknél a biztosítékot.
- Mi lenne, ha máskor gyaláznád a sztorikat, amiket olvasol? - kiáltott Milo ismét.
- Kuss, Milo. Éppen beszélgetünk, süket vagy? - kiáltottam vissza és ezzel egyidejűleg rácsaptam az ajtóra.
- Ő mindig ennyit beszél? - fordult felém Cady.
- Hazudhatnék...de igen. Imád beszélgetni és ismeretlen emberekkel kapcsolatot kialakítani. - magyaráztam.
- Azt hallom. - nevetett fel, majd komoly arcot vágott. - Na és Ti ketten....? - nem fejezte be a mondatot, csak ide-ode mutogatott köztem és az ajtó között.
- Mi ketten mi? - kérdeztem értetlenül. És az elején le se esett, aztán mégis.
- Együtt vagytok?
Szemeim kidülledtek és tátott szájjal néztem a barátnőmre. Nem a kérdése miatt, hanem azért mert ezt a kérdést komolyan gondolta. Hisztisen felnevettem és ajtónak borultam.
- Milo...hallottad? - nyögtem ki két nevetés között.
- Aha. - nevetett Ő is.
- Ez nem vicces. - fújt Cady ingerülten.
- De az! - nevettem fel ismét. - Milo olyan, mintha a testvérem lenne. És emlékszel, mint mondtam? Hogy azért nem képzeled el magad Harryvel, mert nem ismered? - csupán bólintott válaszként. - Én azért nem képtelem el magam Miloval, mert ismerem.
- Ez csúnya volt! - kiabált be Milo. - De figyelj, Cady. Bármilyen ajánlatra igent mondok, ha használja a kis Milo érdekét!
Homlokon csaptam magam és Milo helyett is a föld alá süllyedtem szégyenemben.
- Csak azt ne mond, hogy így csajozik. - nézett rám Cady komoly szemekkel.
Valójában fogalmam sem volt, Milo hogyan csajozik. Csak az eredményt láttam.
- Hát..- nyögtem tanácstalanul, majd az ajtóra tapadtam. - Milo, így szoktál csajozni?
- Nem..de néha kellenek ilyen beszólások.
- Van aki ezekre ugrik? - hajolt Cady az ajtóhoz. Ez most komoly? Ők itt most...flörtölnek?
- Mi lenne, ha ezt máskor beszélnénk meg? Mondjuk vacsora kedden, nyolckor? - kérdezte Milo, majd felnyögött.
- Te most randira hívsz? - kérdezte Cady izgatottan.
Öcsém. Nem csak flörtölnek, de randiznak is.
Miért támadt hirtelen hányingerem?
Közbe kellett lépnem, a saját érdekemben.
- Emberek. Hideg van a raktárban...befagy a seggem. Milo éppen lelket ápolok, mi lenne ha később randiznál?
- Igazság szerint nem merek válaszolni...egy ököl van közel a fejemhez. - nyögte Milo.
- Egy ököl?  - sikítottuk Cadyvel egyszerre.
- Így van. Mr. DugomAVoltCsajom és MissVoltCsaj itt áll az ajtóban. - mondta valaki igencsak ingerülten.
- Louis. - suttogta Cady rémülten.
Tereljük el a témát...tereljük el a témát...de ha tehetném, valószínűleg nem ezt mondtam volna.
- Igazából, Miss.DugottVoltCsaj...egyébként meg basszus!

Hatodik fejezet.

" A valódi barátság nem törékeny porcelán és nem is jégvirág, hanem a legszilárdabb dolog a világon."

-Most komolyan mit nem lehet azon megérteni, hogy minden asztalra egy csokor fehér tulipán és két gyertyás kis lámpa? - úgy éreztem a vérnyomásom veri az ötszázat, mikor már az ötödik magyarázat után sem voltak képesek felfogni a dolgozók, hogy mit is kell kirakni az asztalokra.
-Nyugi Szörnyella! - érintette meg vállamat Niall a semmiből, mire egy hatalmas sikkantással fordultam felé. - Minden a helyén lesz.
A homlokomra szorítottam tenyeremet és hangosan fújtam ki a levegőt.
-Nem akarom pont az Ő nagy napjukat elszúrni! - nyögtem és leroskadtam az egyik székre, ami éppen mellettem volt.
-Cady, nézz csak körül! Egy egyszerű fás placcból nézd milyen helyet varázsoltál. Gyönyörű és tudom, hogy mindenkinek tetszeni fog. Zaynnek és Perrienek pedig főleg. Csak nyugodj meg és lazíts egy kicsit! - szorította meg biztatóan a kezem.
Hálásan mosolyogtam rá egészen addig, amíg üveg csörömpölését nem hallottam. Felpattantam a székről és egyenesen a hang irányába vettem az irányt.
-Ez most komoly?! - sikítottam mikor megláttam, hogy egész doboznyi váza landolt a földön. - Komolyan nem értem Jillian honnan szedett ilyen embereket. - telefonom után nyúltam és a beszállító számát kezdtem keresni - Ezt most takarítsák fel és ezentúl semmilyen törékeny tárgy közelében nem akarom meglátni magukat! - adtam ki a parancsot összeszűkült szemekkel.
Miközben vártam, hogy a beszállító felvegye sétálgatni kezdtem az asztalok között. A gubancok ellenére mérhetetlen nyugalom töltötte el szívemet a berendezést nézegetve. Egy gyerekkori álmom válhatott valóra hála Zaynnek és Perrienek, amikor megszervezhettem az esküvőjüket. A kis vázlatfüzetem még tíz év elteltével is az éjjeli szekrényem fiókjában pihen és szinte nap mint nap végig nézegetem a kezdetleges terveket, amiket anyu újságaiból vágtam ki. Ahogy még mindig arra vártam, hogy felvegyék a telefont átfutott az agyamon, hogy mennyire jó lenne, ha Lilo is itt lehetne és láthatná az egészet.
Vajon büszke lenne rám?
-Crystal Glas üvegbeszállító vállalat. Miben segíthetek? - hallottam meg végre a már megszokott női hangot a vonal végén.
-Cady Simmons vagyok. Egy hónapja rendeltem a nulla-kettes kódú vázákból tizenöt dobozzal a Malik-Edwards esküvőre. - vettem elő hivatalos hangomat, amit ilyenkor szoktam.
-Igen, emlékszem. Valami probléma történt a vázákkal vagy nem érkeztek meg időben?
-Minden megérkezett viszont szükségem lenne plusz egy dobozra.
-Rendben. Mikorra szállítsuk ki Őket? - hallottam, ahogy a gép klaviatúráján pötyög körmeivel.
-Még ma kéne.
A pötyögés elhalkult.
-Ma? Az sajnos nem fog menni. Legalább két hétbe telne míg minden papírmunkával együtt megérkeznének a vázák.
A vérnyomásom ismét az egekbe szökött.
-Figyeljen! Tudja maga kiknek lesz az esküvője ma? Perrie Edwardsnak és Zayn Maliknak. Két éve erről az esküvőről szól minden és tökéletesnek kell lennie. A főnököm a világ legbénább embereit küldte ki hozzám segítség képen, de mióta itt vannak több kárt tettek, mint hasznot. Kizárt dolog, hogy nincs raktáron egyetlen egy nyomorult doboz abból a nyomorult vázából. - mire mondandóm végére értem szinte már kapkodtam a levegőt.
Ismét hallottam a tompa pötyögést.
-Diktálja a címet! - a nő hangja merev volt, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé, hogy felhúztam egy íróasztal mögött ülő nőt.
Miután bediktáltam a címet megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ahogy szét néztem a területen szinte láttam magam előtt, ahogy az emberek önfeledten nevetgélnek az asztaloknál és táncolnak a színpad előtt kihagyott táncparkettnek kinevezett területen. Már alig vártam, hogy meghallgassam a vendégek és persze Perriék véleményét.
Másfél óra elteltével megérkezett a vázák utánpótlása. Személyesen gondoskodtam elhelyezésükről nehogy ismét valami baleset történjen.
Dél környékén végeztem az egésszel. Mérhetetlen büszkeséggel töltött el a látvány.
Ez az, megcsináltad Cady! ujjongtam magamban, képzeletben pedig egy ugrás kíséretében a levegőbe öklöztem.

xxx

A templom csordultig volt rokonokkal, barátokkal, híres emberekkel és fotósokkal. Zaynék felhívták a figyelmemet, hogy fokozott figyelmet szenteljek a biztonságra ezért több gorillát is a templom kapuba állíttattam, hogy még véletlenül se kerüljenek be olyanok a templomi ceremóniára, akiknek semmi keresni valójuk nem lenne ott. 

-Te már láttad Perrie ruháját? - kérdezősködött Sophia, akivel az esküvő idejéig tűzszünetet kötöttem.

-Nem, de biztosan nagyon gyönyörű lesz. - mosolyogtam, ahogy Zaynre pillantottam.

Idegesen a hajába túrt, amivel megborította tökéletes külsejének egyensúlyát, de még így is remekül festett. 

-El sem hiszem, hogy eljött ez a nap. - sóhajtott mellettem a lány, aztán a távolba meredt álmodozó tekintettel.

Csak remélni tudtam, hogy nem a Liammel közös esküvőjüket tervezgeti. Ismét szét néztem a hatalmas termen, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tekintetem a velünk szemben álló fiúkra tévedt, akiknek olyan feszültség látszódott az arcukon, mintha legalábbis Ők készülnének az oltár elé vezetni életük szerelmét. Sorba néztem rajtuk, majd Louis arcán állapodott meg tekintetem. Haja - amit az utóbbi időben kissé megnövesztett - hátra volt fésülve, öltönye pedig tökéletesen illet testéhez. Ajkamba kellett harapnom, hogy elfojtsak egy felkívánkozó sóhajt. Hirtelen mindenki elhallgatott és megszólalt az oly ismerős zene. 

A templomban lévő emberek egy egységként álltak fel és fordultak a megjelenő menyasszony felé. 

Perrie, mint mindig most is gyönyörű volt, de ezúttal teljesen másképp. Fehér ruhája a földet súrolta, ahogy a sorok között lépdelt előre. A ruha pánt nélküli volt, derékban igencsak szűk. Szoknyarészét millió tüll réteg képezte, ezzel könnyed hatást keltve. Haja oldalra volt tűzve és lágy hullámokba volt sütve. Zaynre néztem, aki csillogó szemekkel figyelte az egyre csak közeledő lányt. A célnál Perrie apukája könnyes szemekkel nézett lányára, majd átadta Zaynnek. 

A pap elkezdte szokásos beszédjét, majd elérkezett a menyasszony és a vőlegény fogadalma. 

-Sokáig csak ültem egy papírlap felett és azon gondolkoztam, hogy mit is kéne majd mondanom, mikor eljön ennek az ideje. Valami szépet és hagyományosat akartam de rájöttem, hogy azok nem mi lennénk. Hiszen nézzünk csak körbe. Nem minden embernek ül az esküvőjén Rita Ora. - halk nevetés követte Zayn mondandóját. - Végül nem írtam fogadalmat. - megfogta Perrie kezét a lány szemeibe nézett - Mikor találkozgatni kezdtünk komolyan nem hittem, hogy egy nap majd itt fogunk állni. Tudtam, ki vagy, hogy mit csinálsz és azt, hogy gyönyörű vagy. Minden egyes alkalommal mikor rád nézek az az első gondolatom, hogy az enyém a világ legcsodálatosabb nője. De most, hogy itt állsz előttem ebben a ruhában..minden képzeletemet felül múltad. - szemeim könnyekkel teltek meg szavaira - Minden egyes nap azon gondolkozom, hogy mivel érdemeltelek ki. Nálad szebb, jobb lelkű nővel még nem találkoztam. Benned meg van minden, amire szükségem van. Tudom, hogy néha rettentően idegesítő tudok lenni és elég nehéz elviselni, de csak arra kérlek, soha ne hagyj el. Mióta ismerlek azóta nem tudnám elképzelni nélküled az életemet. Hiszen te jelented számomra magát az életet. Minden nap veled akarok lenni. Azt akarom, hogy minden este a te arcod legyen az utolsó amit látok lefekvés előtt, és minden reggel tiéd legyen az első, amit meglátok. Persze tudom, hogy ez fizikai képtelenség a helyzetünket tekintve. A sokszor előforduló távolságok ellenére mindig azt érzem, hogy mellettem vagy és ez mindennél többet jelent nekem. Száz szónak is egy a vége. Szeretlek. Minden részemmel szeretlek Perrie Louise Edwards. Fogadom, hogy életem végéig melletted leszek és szeretni foglak. Veled akarom leélni az életemet. - az utolsó mondat végén szájához emelte Perrie kezét és megcsókolta azt. 

Könnyeim megállás nélkül záporoztak, ezzel elkenve tökéletes sminkemet. De abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Perrie fogadalma pont ugyanannyira volt megható, mint Zayné, így pontosan ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlem, mint az első fogadalom.Aztán jött az a rész, amit mindenki a legjobban várt. 

-Perrie Louis Edwards. Fogadod, hogy kitartasz Zayn Jawadd Malik mellett jóban-rosszban, boldogságban-szomorúságban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban?
-Igen. - hallottuk a lelkes választ.
-Zayn Jawadd Malik. Fogadod, hogy kitartasz Perrie Louise Edwards mellett jóban-rosszban, boldogságban-szomorúságban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban?
-Igen. - Zayn válasza mellé, vigyorgó arca is párosult, ami engem is mosolygásra késztetett.
-Istentől felruházott hatalmamnál fogva férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatja a menyasszonyt!

xxx

Ahogy a színpad előtt álltam mérhetetlen büszkeség és megkönnyebbülés töltött el az emberek reakciót látván. Folyamatosan kaptam a pozitív visszajelzéseket azoktól, akik tudták, hogy én szerveztem meg az egészet. Hirtelen mindenki elcsendesedett Zayn pedig felállt a helyéről. 

-Szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki eljött ma, hogy osztozzon örömünkben. - nézett le mosolyogva Perriere - Rendkívül sokat jelent nekünk, hogy mindannyian itt vagytok. Viszont ez az egész nem jöhetett volna létre a mi egyetlen, tehetséges barátunk, Cady Simmons nélkül. - egyenesen rám szegezte tekintetét, mire mindenki felém fordult. Az arcom égni kezdett és idiótán kezdtem vigyorogni. - Köszönjük Cady, hogy megszervezted ezt nekünk. Köszönjük, hogy még tökéletesebbé tetted életünk legszebb napját. - még mindig idióta mosolyommal bólintottam egyet válasz képen. 

Néhány perc elteltével már senki sem foglalkozott velem, mindenki önfeledten nevetett és táncolt tovább. 

-Szép volt Simmons! - karolt át Nikki mosolyogva. 

-Akkor dicséret képen hozhatnál nekem valamit inni! - vigyorogtam barátnőmre, aki egy szemforgatás kíséretében lelépett valami alkoholért. 

Louis sétált el előttem de - mint máskor sem - rám se hederített. Már napok óta nem beszéltünk. Annyira idegesített, hogy képtelen a szemembe mondani, hogy van valakije. Ami pedig még jobban idegesített, hogy képtelen voltam a szemébe mondani, hogy tudom van valakije. Egy frusztrált sóhaj hagyta el számat, majd Liam éles hangjára kaptam fel a fejemet. Ingerülten beszélt valakivel, akit nem láttam mert magas alakja kitakarta. Néhányan megbámulták őket, így kötelességemnek éreztem, hogy közbe lépjek.
-Na most beszélj! - hallottam, ahogy az ingerültségtől rekedt hangon beszél.
-Nyugodj meg Liam! - szóltam,mikor még oda sem értem. - Ne hívd fel fölöslegesen a vendégek figyelmét.
Mikor mellé értem csak akkor vettem észre, hogy dühét kire is zúdította. Egy vörös hajú lány volt a célpont, aki rettentően ismerős volt.
-Segíthetek pizzás lány? - csapott arcon a felismerés.
Arcán a félelem ezernyi változata jelent meg, de nem szólt egy szót sem.
Az émelygés - amit azon az estén éreztem - visszatért a gyomromba. Idegesítően emlékeztetett Lilora így jelenléte még inkább csak idegesített. Liam ismét szólásra nyitotta száját, de közbe vágtam.
-Menjünk be a sátorba és majd ott megbeszéljük, hogyan is lehetséges, hogy itt vagy.
Elől mentem, a vörös lány pedig mögöttem kullogott Liam társaságában. Útközben összefutottunk Harryvel és Niallel, akikhez időközben Louis is csatlakozott és kérdő tekintettel mértek végig minket. Viszont ahelyett, hogy ténylegesen feltettek volna bármi kérdést csak szó nélkül követtek minket.
Mikor beértünk a sátorba Liam ismét a lánynak esett.
-Mégis ki vagy te és, hogy kerülsz ide? - szinte kiabált, ami igencsak meglepett, ha azt nézem, hogy Liam a fiúk közül a legszelídebb.
-Nyugodj már le! - szóltam rá erélyesebben - Ezzel nem mész semmire. Hogy jutottál be? - fordultam ismét a vörös felé, aki még mindig félelemmel arcán, csendesen állt előttünk.
-Egyedül vagy, vagy van veled más is? - kérdeztem ismét, mire arcán még nagyobb félelmet véltem felfedezni.
Egy helyben toporgott és pöttyös ruhájának szegélyét gyűrte, miközben nekem egyre csak fogyott a türelmem.
-Előbb szabadulsz, ha beszélsz. - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
-Lehet néma! - pattant mellém Niall eget rengető ötletével.
-Ne legyél már idióta! - suhintottam nyakon - Nem emlékszel? Körülbelül két hónapja Ő hozta ki a pizzát, mikor Nikkinél voltunk. Az ő fejéről verted le a szemüveget. Márpedig azon az estén igencsak volt hangja. Szóval? - utolsó szavam után egy magas, barna hajú fiú robbant be a sátorba, aki igencsak vonzó volt - és szintén hívatlan.
-Jesszusom Abigail! - kiáltott fel a srác, mire mindannyian hülye tekintettel bámultunk rá - Ne haragudjatok srácok! Szegény lány most szabadult az elvonóról. Látjátok a karikákat a szeme alatt? Még nem tiszta teljesen így mikor rájönnek az elvonási tünetek gyakran elmászkál. Mondtam Abigail, hogy maradj a kocsiban! - pörölt a lánnyal, aki csak ijedt tekintettel nézett vissza a fiúra. - Fiúk, tök jó az új album! - kacsintott a fiúkra, akik épp készültek valamit mondani, de a srác - aki hajazott egy Duracell nyuszira - nem hagyta Őket szóhoz jutni - Mi már itt sem vagyunk! Bocs a zavarásért. - megragadta a vörös lány karját és elkezdte kifelé rángatni, de akkor megláttam egy piros fonott karkötőt a karján, amin egy végtelen jel medált fedeztem fel.
Pontosan olyan volt...
-Állj! - kiáltottam rájuk - Honnan szerezted azt? - mereven szegeztem tekintetem a karkötőre.
Mindenki meglepett arccal bámult rám, bennem pedig a feszültség egyre csak fokozódott.
-Most komolyan nem tudsz beszélni, vagy mi?!
-Mi közöd hozzá? - vágott vissza élesen német akcentusával.
-Még is csak tud beszélni. - hallottam Liam gúnyos hangját magam mögött, ami egy cseppet sem segített a helyzetemen.
-Belógtál egy olyan eseményre, amin semmi keresnivalód nem lenne; akárcsak a barátodnak. Mert remélem nem hiszitek, hogy bekajáltam ezt elvonós-alkoholista sztorit. Szóval az egyetlen ember, aki itt fel lehet háborodva és kérdezhet az én vagyok! - mire mondandóm végére érte szinte már ziháltam és úgy éreztem magam, mint valami idióta szappanoperában. Komolyan azt vártam ki fogja először elsírni magát. - Honnan van az a karkötő?! - tettem fel a kérdést még indulatosabban.
-Ó, Scheiße! - kiáltotta el magát németül. Hanglejtéséből ítélve valami káromkodás lehetett. - Az egyik legjobb barátnőmtől kaptam lassan tíz éve egy itteni táborban, de azóta sem találkoztunk.
Úgy éreztem magam mint, akit gyomron vágtak.
-Lehetetlen. - leheltem magam elé és próbáltam valami racionális magyarázatot találni a történtekre. Nem akartam elhinni, hogy pont abban a helyzetben találtam meg rég elveszett barátnőmet. Mindenki kérdő tekintettel nézett rám - Lilo?
Megfagyott körülöttünk a levegő. A felismerés az arcán másfél perc alatt futott végig és láttam, ahogy a könnyek már is ellepték szemét.
-Cady?
Ajkamba haraptam, hogy ne zokogjak fel miközben felmutattam a csuklómon díszelgő karkötőt, ami pontosan ugyanolyan volt, mint Lliloé csak kékben.
Másodpercekig, talán percekig - fogalmam sincs - csak könnyes szemekkel álltunk egymással szemben, mikor a mellette álló fiú halkan oda súgott neki.
-Kihúzhatjuk az első tételt? - Lilo egy aprót bólintott válaszképpen én pedig nem bírtam tovább csendben maradni.
-El sem hiszem. - kiáltottam fel, majd egyenesen a nyakába vetettem magam.
Olyan szorosan öleltük egymást, mintha az elmúlt tíz év kihagyott öleléseit szerettük volna bepótolni egyben.
-Komolyan, Schnukiputzi? - suttogta úgy, hogy én csak én halljam, mire egy hangos nevetés bukott ki belőlem.
A táborban elmesélte egyszer, hogy a német párok így becézik egymást, nekem pedig annyira megtetszett a szó, hogy gyakran hívott utána így, vagy csak egyszerűen Schnukinak.
-Akkor...ennek örömére..koccintunk? - szólalt meg Harry reszelős hangján, mire mindannyian nevetni kezdtünk.
-Hordod a karkötőt. - méregettem mosolyogva csuklóját.
-Megígértem. - vigyorgott, majd szemeit ismét könnyek lepték el.
-Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. - visítottam majd megint nyakába vetettem magam.
-Legalább egy ember örül. - morgott Liam.
Összehúzott szemekkel néztem rá és nem értettem mi baja van Liloval, amiért ennyire ellenséges vele. Oké, tény, hogy beszökött Zayn esküvőjére és valószínűleg, ha nem Lilo lett volna még a zsarukat is ráhívtam volna. Lilo kibontakozott ölelésemből és morcosan nézett Liamre.
-Ezt az érzelmes pillanatot csak azok tudják értékelni, akik tudják mozgatni a hüvelyujjukat, Majomarc! - vágta Liam képébe.
Mindannyian próbáltuk elfojtani feltörni vágyó nevetésünket, de Liam arckifejezését látván egyikünk sem merte elengedni magát.
-Az ötös tételt is kihúzhatjuk? - kérdezte már megint a magas egy hatalmas vigyor kíséretében.
Már épp kérdezni akartam, hogy milyen listáról beszél, mikor belépett valaki a sátorba.
-Sziasztok! - magas lány volt, fekete combközépig érő ruhában, barna hullámos hajjal.
-Eleanor? - szaladt ki visítva számon a név, mielőtt bármire is gondolhattam volna.

Ötödik fejezet.

"Barátság számára a jó emlékek megszépülnek, a rosszak pedig könnyen feledésbe merülnek - ezt teszi a barátság csodája."

Dobozok és bőröndök vettek minket körül. Négy ágy volt a szobában, viszont csupán ketten uraltuk a négy négyzetméteres faházat. A körülöttünk élő gyerekek már elcsendesedtek, valószínűleg már épp az álmok világában jártak. Minket, hah.., minket azonban lehetetlen volt éjfél előtt az ágyba tuszkolni. Azon az estén is így volt. Nyakig betakarózva ültünk az ágyamon, Cady a vázlatfüzetét szorongatta. Egy egész napig kellett győzködnöm, hogy megmutassa. Tegnap este, a nagy párnacsata közben, hasra estem az egyik táskában és a kis füzete nyitva ért földet.

Mit tesz egy kíváncsi lány?

Hát megnézi!

Eléggé kiakadt, viszont megígérte, hogy egyszer megmutatja élete nagy titkát. Mint említettem némi győzködés árán - és természetesen, a saját akarata miatt is - ma jött el az a nap.

Cady ideges volt, szinte rettegett. Elképesztően tartott a reakciómtól, félt, hogy kinevetem.

A kis bolond!

Hisz én is ugyanúgy szorongtam, mint Ő. Számomra is nagy lépés volt mindez. Végül is, a számára legfontosabb dolgot akarta velem megosztani - Velem a négy napja tartóbb barátságának.

Mély levegőt vettem. Mindent belengett a kakaó illata.

Megnyugtató volt.

Cady is  mély lélegzetet vett, majd hangosan ki is fújta.

- Mit gondolsz? Jól néz ki? - kérdezte feszülten.

- Nekem nagyon tetszik! - mondtam ámuldozva. - Elképesztő. Hogy csináltad mindezt?

- Anya újságjaiból kivágtam azt, ami tetszett és így összeragasztottam.

Elképedve bámultam a füzet lapjaira, melyeken egy esküvő komplett terve elevenedett meg. Az esküvő - a tervrajz szerint - szabadtéri volt. Egy nagy kör alakú színpad ragadta meg először a figyelmemet, amire - számomra - egy ismeretlen bandát ragasztott. A színpaddal szemben egy hosszú asztal állt, amire a "házasodó emberek és családja" szöveget írta. Minden abrosz fehér volt - Cady csak a szokások miatt hagyta meg ezt a színt. Azonban a kiegészítők; a szalvéták, a gyertyák, a székeken lévő masnik, a lampionok amik, mintha a semmiből lógnának a táncoló vendégek fölé - rózsaszínben pompáztak, ami köztudottan Cady kedvenc színe.

- Szerintem mehetne hozzá egy kis barna. - mihelyst kimondtam ezt a mondatot, már rá is szorítottam a számra a kezem. 

Miért okoskodok ennyit?!

- Miért? - Cady arca elgondolkodó volt.

- Hát, tudod. Lehet, hogy számodra hihetetlen, de nem mindenki csípi ezt a hercegnő stílust. - igyekeztem egy poénnal eltusolni a mondandóm élét. Cady csupán az oldalamba könyökölt, melynek erejét a két paplan és a pléd, valamilyen szinten felfogott. - Vagy ha mégis - itt látványosan fintorogtam. - Akkor ott a férje, aki kézzel-lábbal tiltakozna a szín ellen.

- Jogos. De miért pont a barna?

- Mert, a kakaó is barna. - mennyire nagy hatással volt ma rám a vacsorához járó lötty. Nem semmi.

- Meg a kaka is! - nevetett fel Cady.

- Fuuuuuj! Ez gusztustalan! - ennek ellenére, szívből nevettem még órák hosszát ezen a hasonlaton, a legjobb barátnőmmel.

.XXX.

- Hmm...Cady - nyögtem egy nagyot. A hangtól hirtelen kinyílt a szemem. Tágra nyílt szemekkel bámultam a plafont, heves szívdobogással. Mikor meggyőződtem arról, hogy a falon mozgó árnyék csupán egy szél mozgatta faág, mély levegőt vettem és az oldalamra fordultam.
- Sziaaaa! - üvöltött fel Milo.
- Vááh! - és ezzel a lendülettel két métert fordultam az ágyon, egyenesen le a földre. - Te mi a lószart keresel itt? - kérdeztem hisztérikusan.
- Jöttem felkelteni Téged.
- Kösz szépen, de igazán nem kellett volna. Körülbelül hajnali hat óra van. - mondtam bosszúsan, majd mérgesen a kint uralkodó köd felé intettem.
Milo lassan az ablak felé fordult. Néhány percig csendben nézte a tájat, majd egy vállrándítás kíséretében újra rám nézett.
- És?
- Mi az, hogy és? Ilyenkor a normális emberek még alszanak. A munkások is csak fél hétkor kelnek! - hadonásztam magyarázat közben, majd visszamásztam az ágyra. - Menj innen, szépet álmodtam!
- Hallottam. - nevetett fel. - Ha nem tudnám, ki az a Cady, azt hittem volna, hogy valami meleg pornó díszletei közé csöppentem.
- Ó, hogy rohadnál meg! - nyögtem egy ásítás kíséretében és bevackoltam magam a puha takaróim közé.
- Cö-cö! Nem szép dolog ilyesmit mondani arra, aki megszervezte, hogy a mai nap kihúzhass még egy tételt a listádról. - ezek után fogta magát és lazán kisétált az ajtómon. Ez a gyerek aztán tudja, hogy a drámai feszültséget, hogyan is kell a plafonig felemelni.
Próbáltam visszaaludni, de Milo ezzel a kijelentésével totálisan kiűzte az álmot a szememből.
Vajon melyikre gondolt?
A kilencesre biztos nem, nélkülem és Dixi nélkül nem kezdett el volna lakást keresni. Csak remélni mertem, hogy a húszasra sem. Ilyen időben tuti nem nyomok be két vödör jégkrémet.
Egyik gondolat követte a másikat, egyik gödörből estem a másikba.
- Oké Milo, Te győztél. Halljam, mit találtál ki! - rontottam ki az ajtón, és egyenesen a kanapén terpeszkedő  barátomhoz mentem.
- Mire gondolsz? - kérdezte távolságtartóan.
A szemöldököm az egekbe szökkent. Meglepődve néztem a barátomra, majd néhány perccel később rájöttem, hogy én vagyok a világ legutálatosabb lakótársa.
- Sajnálom. - mondtam engesztelően és végigsimítottam a vállán, fel egészen a hajáig. - Gyökér vagyok, sajnálom, hogy a lelkedbe gázoltam. De mindezek ellenére, tudom, hogy Te vagy a király.
Milo szája hirtelen megrándult, mintha a nevetést próbálná visszatartani, de még mindig nem mondott semmit sem.
- Nos? Mi az a fantasztikus ötlet? - kérdeztem behízelgően, és közben simogattam a haját; imádta. A szeme színe olyan volt, akár a csoki. Ha ideges volt, olyan volt akár egy befagyott csokitó, most viszont, hogy nem volt zaklatott állapotban, inkább hasonlított egy olvadt csoki folyamra, amibe a gyümölcsöket mártjuk.
Már a gondolattól is megéheztem.
Egy köcsög bélpoklos vagyok, tudom.
Mély levegőt vett, majd teljes testével felém fordult. Lehunyta szemeit, összekulcsolt kezeinkre nézett. Ismét vett egy mély levegőt, majd a következő szavakat ejtette ki a száján.:
- Ma ketten, Te és és... BESZÖKÜNK EGY ESKÜVŐRE!
- Mi van?! - kérdeztem vissza döbbenten.
- Beszökünk egy esküvőre. Mit nem lehetett ezen érteni?
- De mi...mármint, hogyan. És egyáltalán kiére? Milo, Te belegondoltál egyáltalán a következményebe? Jézus, én nem akarok valami börtönesküvőn részt venni! - rosszabbnál rosszabb rémképek jutottak az eszembe, miszerint az első benntöltött éjszakámon kiverik belőlem még a szart is. Majd valahogy a csúcsra küzdöm magam. Természetesen Miloval egy üveglapon keresztül nézhetnénk egymást és beszélgethetnénk, mivel az ellenkező nemű fegyencek csak így létesíthetnének egymással kapcsolatot. Milonak könnyes lenne a szeme, akárcsak az enyém, majd bevallaná, hogy férjhez megy.
Az én egyetlen, igaz, hímnemű, hetero barátom férjhez menne!
Persze nem azért, mert hirtelen vonzónak találná a férfiakat, azonban csak így úszhatná meg a napi verést és azt, hogy a fejét az undorító, mocskos klotyóba dugják, mely nem csak az ürüléktől, hanem a tisztítószerek hiányától is bűzlene.
- Állítsd le magad! - szólt egyszerűen.
- Mindent kimondtam hangosan? - kérdeztem vissza döbbenten.
- Dehogy. Csak túl jól ismerlek. Ráadásul a szád széle már most remeg a szemedet, meg körülbelül két másodperc alatt ellepte a könny.
- Nem tehetek róla. - mondtam egyszerűen.
- Jó, jó. Itt és most nem is az a lényeg, hogy miért állsz jelen pillanatban a sírás határán. Itt és most az a kérdés, hogy készen állsz-e. - a barátom hirtelen felpattant, nem is törődve azzal, hogy már éppen válaszolni akartam neki. - Készen állsz megváltoztatni az életedet?
- Miét változtatnám meg azzal az életem, hogy beszökök egy esküvőre? - kotyogtam közbe. Abszolút nem értettem a gondolatmenetét. Miért lenne sorsfordító az, ha egy ismeretlen alak, pontosítva alakok legszebb napjára betörök és idióta arcokat vágva belerondítok az esküvői képekbe, amiket majd harminc év múlva önfeledten néznek visszaemlékezve arra a csodálatos napra. Majd meglátnak minket. És csak átkozni fogják a biztonságiakat, hogy hogyan nem vették észre azt, hogy két idióta beszökött a nagy napjukra.
Persze, ez aztán a sorsfordító élmény!
- El kell döntened, hogy mered-e élni az életet. Lilo, húsz éves vagy az Isten szerelmére. Sajnálom, hogy nekem kell kimondanom de Te sem leszel fiatalabb. - felnevetett. - Egyszerűen mikor csináltál olyan dolgot, ami egy kicsit veszélyes és őrült volt, mégis akkora boldogságot és szabadságot hozott? Olyan sok élménybeszámolódat hallottam már, olyan bevállalós csajokról, amiket egyetlen pasi nem hallott még. Én mindent láttam a szemedben. Az örömöt és a vágyat. Azt a vágyat, hogy Te is olyan legyél. Jó nem mondom azt, hogy úton útfélen lőj le valakit. Csak annyit mondok, hogy légy szabad. Tudsz Te spontán és felszabadult lenni, nem azt mondtam, hogy begyöpösödött vagy. De mindig elzárkózol attól, ami igazán nagy változást hozhatna az életedbe. Lehet, hogy már tizennyolc évesen megtaláltad volna az igazit, vagy annyi pénz kaszálhattál volna, amivel már rég létrehozhattál volna egy saját céget, hogy ne ezeknél a pöcscibálóknál dolgozz. Azt akarom, hogy felszabadult, spontán és menő legyél. Azt akarom, hogy negyven év múlva mikor egy verandán ülsz egy hintaszékben és körülötted az unokáid, Emma és természetesen Milo ülnek. Milo ölébe pedig Nyami, a fekete labrador kutya hajtja a fejét és téged hallgatnak. Te pedig azt meséled el nekik, hogy beszöktél egy esküvőre a legjobb barátoddal. Nem pedig azt, hogy igazi rossz kislány voltál és egy helyett két könyvet vettél. Nem! Az teljességgel kizárt!
- Milo. - szólaltam meg meghatottan. - Te teljesen hülye vagy!
- Ezért vagyok a legjobb barátod. Meg a stylistod. Meg mindened úgy egybevéve. Szóval felteszem még egyszer a kérdést. - Milo letérdelt elém és két - szerintem - kamu meghívót vett elő. Önkéntelenül felnevettem. - Csak, hogy stílusosak legyünk. - mondta széles mosollyal. - Lilo. Hajlandó lennél beszökni velem egy esküvőre?
- Igen, Milo. Azt hiszem készen állok.
- Királyság. Nos akkor nyomás zuhanyozni. Nem késhetünk el. - Milo azonnal felpattant, és a hatás kedvéért néhányszor tapsolt is, majd azzal a lendülettel a fürdőbe tuszkolt. - Moss hajat is! - szólt még utánam, mielőtt bezártam az ajtót. Beálltam a zuhany alá és olyan forróra állítottam a vizet, amelyet elbírt a bőröm. Elő vettem a kedvenc samponomat és tusfürdőmet, melyek barackillatúak voltak. Szőrtelenítettem, kétféle balzsamot és pakolást is használtam. Elvégre esküvőre megyünk. Körülbelül háromnegyed óra tollászkodás után, hatalmas gőz felhőt hagyva magam után egy szál törülközőben kiléptem a fürdőből és a szobám felé vettem az irányt, ami egy hadi térre hasonlított. Olyan volt mintha egy bomba robbant volna.
És ezt a bombát Milonak hívták.
- Nagyon király. - szólt Milo rám se nézve. - Kiválasztjuk a ruhát. Majd kifestjük a körmöd, megcsináljuk a hajad, kisminkellek majd felvesszük a kiválasztott ruhát.
- Ezt így mind egymás után?
- Igen. A lányok így szokták. - mondta mosolyogva, majd az íróasztalom felé tuszkolt.
- Szerinted nem gáz, hogy többet tudsz a lányokról és a viselt dolgaikról, mint én? Aki történetesen lány.
- Nem tudom. Sarah még sosem panaszkodott. - kacsintott rám összeesküvően.
- Milyen Sarah? - kérdeztem felvillanyozódva. - Csak nem..?
- Mi? Dehogy. Néhány menet két sminkelés között, semmi extra vagy említésre méltó dolog. - magyarázta miközben a piros körömlakkom tetejét csavarta.
- Olyan tárgyiasan beszélsz a nőkről.
- El ne kezdd megint, kérlek. A lányok is kihasználják a pasikat! - kelt a védelmére.
- Ugyan. Nem minden csaj olyan, mint Dixi!
Milo csak felnevetett és a figyelmét inkább a körmeim lakkozására fordította.
Gyűlöltem körmöt festeni. Egyrészt nem is tudtam. Vagy ha erőt is vettem magamon és valahogy tűrhetően nézett ki is utána a kezem, egyből megbántam. Túlontúl fura.
Felesleges, maradjunk ennyiben.
A körmöm kifestése után, Milo kisminkelt, felborítva ezzel az eredetileg eltervezett sorrendet. Egy natúr smink mellett döntöttük. Közösen megegyeztünk abban, hogy ha esetleg nevetésre kerül a sor, tuti annyira nevetni fogok, hogy bekönnyezek, ami már alapból elrontja az arcomon lévő kence-ficét. Majd, hogy rásegítsek a panda kinézetre ököllel biztosan dörzsölni fogom a szemem.
- A hajad egyenes vagy göndör? - kérdezte Milo.
- Nem lehetne a kettő között? - átmeneti fodrászom csupán csalódottan sóhajtott egyet.
Végül egy enyhén hullámos hajcsoda váltotta fel a fejem tetejére felkötött kontyot.
- Tűzzük fel? - kérdezte Milo és már vette is elő a csatokat.
- Nem, dehogy. Vagy le van engedve, vagy a fejem tetején egy kupacban. Nincs köztes állapot. - hárítottam el a lehetőséget. Felkötött hajjal úgy nézek ki, mint egy öt éves kisfiú. Vicc nélkül. Az más, mikor pont a fejem tetején egy csomóban himbálódzik a hajam. Ott látszik, hogy tényleg van.
- Melyik ruha mellett döntöttél? Rózsaszín vagy pöttyös? - kérdezte Milo, miközben felváltva emelgette a bal kezében tartott rózsaszín ruhát és a jobb kezében tartott pöttyöset.
- Egyértelmű, hogy a pöttyös.
- Miért? A rózsaszín olyan jól menne a bőröd színéhez.
- Ja, csak nem a hajaméhoz. - bizonyításként a répa vörös hajam felé intettem.
- Az egy téveszme, hogy a vörös nem illik össze a rózsaszínnel.
- Óó, csak nem a brit tudósok jöttek rá erre? - kérdeztem szarkasztikusan. - Amúgy sem vagyok egy rózsaszín fazon. Bármit mutathattál volna.
- Jó, akkor tessék. - felém dobta a ruhát. Egy baj volt, elbizonytalanodtam.
- Jól fog ez nekem állni? - kérdeztem félénken és a fekete alapon fehér, apró pöttyös ruhára néztem, ami körülbelül a combom közepéig érhet majd, ha felveszem.
- Persze.
- Nem néznék ki úgy, mint egy vásári majom?
- Hát hagynám, hogy úgy szökj be egy esküvőre, mint egy vásári majom? Dehogy, akkor cirkuszba vinnélek el, vagy egy állatkertbe. - próbált nyugtatni, ami sikerült is neki. Gyorsan felvettem a fehérneműt is, majd rávettem a ruhát.
- Mit szólsz? - szóltam, mire Milo azonnal elvette a kezét a szeme elől.
- Csodás. - mondta egyszerűen.
- Biztos? - kérdeztem, mialatt néhányszor megfordultam a tengelyem körül.
- Persze. Ott gömbölyödsz ahol kell. Minden pasi utánad fog fordulni.
- Köszönöm. - pusziltam arcon.
- Most pedig már csak a cipődet kell kiválasztani. Mit szólsz ehhez? - kérdezte.
- Kizárt. Nyitott cipőt nem veszek fel. - fura arcot vágott, ám nem hagytam, hogy valami idióta kérdést tegyen fel, így egyszerűen a lábujjaim felé mutattam. - Te még nem láttad ezeket a kis mocskokat? - egy elegáns, fekete magassarkút választottunk, majd, hogy egy kicsit hűek legyünk magamhoz, egy bőrkabátot vettem fel a ruhára.
- Lázadós, de nem túl sok. - így jellemezte Milo a ruhámat. Majd Ő is öltözni ment. Egy fekete öltönyben és nadrágban tért vissza. Hófehér inget viselt egy vékony fekete nyakkendővel. A haja éppen annyira volt kócos, hogy bohókás kinézetet kölcsönözzön neki. Az elmaradhatatlan karóráját is felvette.
- Csini. - mondtam egyszerűen. Fölösleges volt bármilyen más dicséret. Tudta, hogy fantasztikusan néz ki. - És, most merre? - kérdeztem, mikor már a háztömb előtt álltunk.
- Nem is tudom. Úgy terveztem, hogy elmegyünk a legközelebbi templomhoz hátha van ott egy esküvő.
- Tessék? Ez a csodás terv, hogy kilesünk egy esküvőt? És ha ma nincs is esküvő?
- Lilo ez itt London. Itt minden nap van minimum egy esküvő. - magyarázta, majd az autója felé vonszolt. Duzzogva ültem be mellé. Karjaimat összefontam a mellem előtt és mérgesen néztem ki az ablakon.
- Ez aztán a terv. - szólaltam meg, mikor már körülbelül húsz perce utaztunk csendben.
- Mi lenne ha nem lennél ennyire pessz... Hé nézd! - körülbelül negyven autó száguldott át a kereszteződésen hangosan dudálva, éljenezve, feldíszítve. - Ez egy esküvői menet! Kövessük őket!
-Mi..mi? - ennyit tudtam kinyögni. - Nem lesz ennek jó vége. - motyogtam magam elé.
Még van negyven percig autóztunk árkon-bokron keresztül mentünk. Az erdő legmélyére, mintha nem akarták volna, hogy bárki odataláljon. Gyanús volt.
- És ha ez egy nagy maffiózó lagzija? Nem akarok meghalni húsz évesen!
Milo mit sem törődve követte tovább a kocsik tömegét, néha dudálva vagy kiabálva. Egy hatalmas kertes ház előtt álltunk meg. Valamilyen klasszikus szálló lehetett, amit felújítottak és az igen gazdag embereknek volt rá pénzük, hogy kibéreljék bármilyen alkalomra, mondjuk; egy esküvőre.
Az autók megálltak és több száz ember rohamozta meg a kert bejáratát, ahol egy öreg kis bácsi állt kikeményített ingben, frakkban és a vendéglistát tanulmányozta.
- Láttad, hogy lista van? Forduljunk meg. - ezzel a lendülettel nyúltam a biztonsági öv után.
- Dehogy! Megvárjuk míg lemegy a nagy tömeg és csak utána jelentkezünk be.
Csendben ültem tovább és a legrosszabbra tudtam gondolni. hogy börtönbe kerülünk, hogy ezt a szüleim megtudják. Hisz nem így neveltek!
Ám a legrosszabb mégis az a tudat volt, hogy ezzel a tervvel tönkretehetem egy szerelmes pár legszebb napját.
- Mehetünk. - meg sem várva a válaszomat, vagy egyáltalán a reakciómat Milo kipattant a kocsiból. Kinyitotta az én ajtómat is és segített kiszállni.
- Csak semmi pánik. - suttogta és megfogta a derekam. Mosolyogva az öreg ember elé lépdeltünk.
- Nevük? - kérdezte.
- Abigail és Josh McKain. - mondta lazán Milo.
- Önök házasok? - kérdezte gyanakodva.
- Csak eljegyeztük egymást. De minden alkalmat kihasználok, hogy a világ tudomására hozzam, hogy ez a csodás nő hamarosan a feleségem lesz, ugye Porcukor Mókus?
Kábán bólintottam. Arra koncentráltam, hogy ne hányjam össze magam a helyszínen.
- Melyik családhoz tartoznak? - kérdezte a férfi.
- Pardon?! - döbbent meg Milo.
- A menyasszony vagy a vőlegény családjához tartoznak? - kérdezett vissza türelmetlenül.
- A menyasszonyéhoz. - mondtam gyorsan.
- Milyen kapcsolat fűzi Önöket Miss Edwards-hoz? Akarom mondani Mrs. Malikhoz?
- Ez egy vallatás? - igen, a stressz erős agressziót vált ki belőlem.
- Nos tudja, Miss Edwards nagymamájának a férjének és neki a testvérének a lányának, és neki a fiának a harmad unokatestvére vagyok. - magyarázta Milo. - Így vagyunk együtt. Totál közel. Akár egy család. - mondta majd a mutató és a középső ujját összefonva szemléltette, mennyire is állnak közel egymáshoz a "nagymamával".

A férfi gyanakodva nézett minket, majd mintha megunta volna ezt az egész felügyelősdit vállat vont és ennyit mondott:
- Jó szórakozást! - felemelt fejjel mentünk el mellette. Mikor átléptük a virággal feldíszített boltívet, akkor mertem újra levegőt venni.
- Nem hiszem el, hogy bent vagyunk! - néztem boldogan Milora, majd a kert és a parti színhelyére összpontosítottam. Egy nagy kör alakú színpad ragadta meg először a figyelmemet, amin - számomra - egy ismeretlen banda játszott. A színpaddal szemben egy hosszú asztal állt, ahol nagy valószínűséggel az ifjú pár és a családja ült. Minden abrosz fehér volt, azonban a kiegészítők; a szalvéták, a gyertyák, a székeken lévő masnik, a lampionok amik, mintha a semmiből lógnának a táncoló vendégek fölé - rózsaszínben pompáztak, valamint némi barna is vegyült volna a hercegnői stílus és árnyalat közé. Végre valaki gondolt a férfiakra és azokra is, akik herótot kapnak a rózsaszíntől.
Gyönyörű volt.
Mintha mindezt láttam volna már valahol...
- Héé, az ott nem Rita Ora? - sikkantott fel Milo és egy karcsú, szőke felé intett, aki éppen egy nagyon göndör sráccal beszélgetett. Időközben egy barna hajú, tetovált lány lépdelt felénk és csábító mosollyal az oldalamon álló "vőlegényemet" stírölte.
- Ez nem...
- Atya picsa, Cher Lyod végigmért. - hüledezett. A hatás kedvéért a kezét a szívére helyezte.
- Mi lenne ha nem állna fel a farkad az első híres csajra? Hisz a menyasszonyod melletted áll. - nevettem fel.
- Na figyu, hogy ne álljunk itt, mint az idétlenek, vázolom a tervet. Te elmész a piák felé én pedig a csini barna után. Csak, hogy elvegyüljünk.
- Mi? - kérdeztem. Milo meg se várva a válaszomat a kis barna után indult. - Milo..izé Josh!
- Semmi baj húgi..a bátyó hamarosan visszajön. - szólt vissza és mindkét hüvelyujját a magasba emelve távozott.
- Remélem beletörik a farkad. - morogtam az orrom előtt. Magam elé nézve a bárpult felé vettem az irányt. A bárszékről tartottam szemmel az embereket. Itt ott feltűnt egy Rihanna, Jessie J, és konkrétan az egész One Direction.
- Mi a tököm folyik itt? - kérdeztem magamtól. Aztán minden világossá vált, mikor megláttam a menyasszonyt.
Perrie Edwards, mellette pedig Zayn Malik.
Nem hiszem el, hogy pont arra az esküvőre rondítottam be, amiről már két éve beszélnek. Két éve! Az eljegyzés óta.
Jesszus.
El kell innen tűnnöm.
Az üres poharamat a pulton hagytam, majd gyorsan lekászálódtam a székről. Feltűnés mentesen akartam Milo keresésére indulni, azonban valami francos könyvhöz hasonlóan egy kőkemény mellkasba ütköztem.
Felnéztem és majdnem összeestem. Az ország, nem a világ, nem az egész kikúrt Naprendszer legjobb pasija állt előttem.
És nem volt boldog.
- Te meg még is ki vagy? Mennyit fizetnek Neked azért, hogy tönkretedd a legjobb barátom esküvőjét? Na most beszélj! - kőkeményen szorította meg a vállam.
- Nyugodj meg Liam. - szólalt meg mögötte egy lágy, női hang. - Ne hívd fel fölöslegesen a vendégek figyelmét.
Liam Payne - nem hiszem el - mellől a barna hajú lány lépett ki, az a lány, akinek valamikor, azt hiszem két hónapja a pizzát szállítottam ki. A meglepetés és azt hiszem valamilyen szintű felismerés suhant át az arcán, majd komolyan ennyit kérdezett:
- Segíthetek valamit, pizzás lány?
Ajajajaj.

Negyedik fejezet.

" A barátság menedék, árnyat adó fa."

-Tudod már mi dolga volt Lounak akkor este?
-Nem, mert még azóta sem beszéltünk. - a telefonomat fülem és vállam közé szorítottam be, miközben próbáltam előszedni a tonna súlyú könyveket és katalógusokat, amikben meghívók és torták ezrei találhatóak. - Én nem fogom Őt felhívni, a jelek szerint pedig Ő sem túl kíváncsi rám.
-Sumákol valamit. - szinte láttam magam előtt Nikki összeszűkült szemét.
-Szerintem nem csak Ő. Nem láttad a fiúk milyen képet vágtak mikor megkérdeztem hol van? - kezembe vettem a telefont, szabad kezemet a homlokomra tapasztottam és mélyet sóhajtottam.
-Csak meg kell szorongatni egy kicsit a töküket és máris dalolni fognak.
Szinte láttam magam előtt, ahogy Nikki sorra szorongatja meg a fiúkat, akik azonnal kivágják a magas c-t, angyali hangjukkal. Fej rázva űztem el az abszurd képet.
-Ma jön hozzám Zayn szóval megpróbálok kiszedni belőle valamit.
Köztudottan Zaynnel voltam a legjobb kapcsolatban, Louis után. Bár a Zaynnel való kapcsolatom inkább épült a bizalomra és a barátságra, mintsem a vonzódásra. Ráadásul az utóbbi időben Louis riadót fújt és állandóan került, ami rendkívül idegesített.
-Hé, szerinted lehet lány a dologban? - beharaptam alsó ajkamat, mert hihetetlenül felhúzott még maga a gondolat is.
-Ő nem Harry. - csattant fel barátnőm a vonal másik végén.
-Nem értem mi bajod van Harryvel, Ő sem olyan.
Már milliószor végig zongoráztuk ezt a témát de Nikki képtelen volt egy kicsit is kedvelni Harryt, akármit tett szegény srác az ellenkezőjéért.
-Idegesít a haja.
-Téged minden idegesít, ami Harry. - emeltem égnek a tekintetem.
-Nem tehetek róla.
Hangosan sóhajtottam.
-Viszont most leteszem, mert megígértem anyuéknak, hogy felhívom Őket mielőtt még Zayn ideér.
-Rendben, de azonnal hívj, ha megtudsz valamit!
-Oké.
Bontottam a vonalat majd lehuppantam csokoládébarna színű kanapémra a könyvek közé.
-A fene esne beléd Tomlinson. - nyögtem fel, mert képtelen voltam kiverni a fejemből.
Az utóbbi időben a hangulatváltozásai és a viselkedésének ingadozása már kezdett az agyamra menni. Minden megfordult már a fejemben és kombinálni kezdtem, amivel pedig én mentem a saját idegeimre. Hogy eltereljem a gondolataimat az anyám számát kezdtem bepötyögni érintőképernyős mobilomon. Anyuék egy Londontól egy órányira városban laktak, Roystonban, ahol én is születtem és nőttem fel.
-Cady! - hallottam meg anyu csilingelő hangját, ami minden egyes alkalommal melegséggel árasztotta el a szívem.
-Szia anya, hogy vagytok?
Sajnos elég ritkán találkoztam a szüleimmel. Tizenegy éves voltam, amikor Los Angelesbe költöztünk apa munkája miatt majd tizennégy éves koromban vissza jöttünk Roystonba. Végül mikor elvégeztem a középiskolát még azon a nyáron Londonba költöztem. Rá pár hónapra pedig megismerkedtem Nikkivel, aki azóta a legjobb barátnőm lett. Havonta járok csak haza így nagyon hiányoznak.
-Jól és te? Hogy haladsz Zaynék esküvőjével?
-Jól bár elég nehéz, mert mindketten nagyon sokat dolgoznak és alig tudunk személyesen találkozni. Úgy meg pláne, hogy mindkettejük itt van szóval egyáltalán nem egyszerű. - az egyik könyvet kezdtem lapozgatni, amiben a fotósaink képei voltak megtalálhatóak. - És veletek mi van?
-Ne is mondd! Már megint hivatalosak vagyunk Margoékhoz. Apád már most rosszul van a keserű teától és a száraz keksztől. - nevetnem kellett.
Margo néni a hatvanöt éves szomszéd néni volt, aki hetven éves férjével él Steward bácsival. Minden csütörtökön meghívtak minket egy péntek esti kis "összeruccanásra", ahogyan Margo néni hívta. Hideg és keserű teát kaptunk és száraz kekszet, ami azt hiszem minden egyes alkalommal legalább egy hónapos volt. Anyu udvariatlanságnak tartotta volna, ha nem megyünk át. Tudtuk, hogy a gyerekeik és az unokáik Amerikában és Európában voltak szétszóródva így csak ünnepekkor jöttek haza. Apa persze minden egyes alkalommal kikészült, ahogyan minden pénteken meghallgattuk, hogyan ismerték meg egymást, Steward bácsi, hogyan kérte meg. Mindig elmesélték fiatalkori bolondságaikat, hogyan mondtak ellent szüleiknek a szerelem miatt. Kislány koromban mindig tátott szájjal hallgattam a történeteket és az együtt átélt élményeket. Emlékszem, ahogy egyszer azt mondtam anyának "Én is így szeretnék szeretni." 
-Akkor minden változatlan.
Néhány másodperc csend állt be. Tudtam, hogy anya kérdezni akar valamit csak nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e feltenni azt a kérdést.
-Hallgatlak. - bátorítottam, ahogy általában ilyenkor.
-Hogy vagytok Louisal?
Eldobtam ölemből a könyvet és homlokomat felhúzott térdemnek döntöttem.
-Nem tudom. Annyira...bonyolult.
-Ha nem tudnám hány évesek vagytok azt hinném tizenöt-tizenhat éves tinik vagytok.
-Azt hiszem ismersz minket elég közelről. - nevettem fel kínomban.
Anya azóta ismeri Őket, amióta én. Saját fiaként kezeli Őket és a szívükre kötötte, hogy félévente legalább egyszer haza kell jönniük velem.
-Cady felnőtt, érett fejjel élő emberek vagytok. Miért nem ültök le Louisal megbeszélni azt, hogy mi is folyik köztetek? Nem mehet ez az örökké valósáig. Csak kerülgetitek egymást mint macskák a forró kását.
-Tudom anya, de ez nem ilyen egyszerű.
-Miért?
Anyára vallott ez a viselkedés. Mindig temperamentumos volt és a pillanatnak élt akárcsak én; azt hiszem, ezt tőle örököltem. De ebben a helyzetben az összes spontaneitásom és ítélőképességem megszűnt.
-Azért anya, mert... - de megálltam mert én sem tudtam pontosan megindokolni. - Mostanában annyira más lett. Folyton kerül, nem hív és csak egy szavakat ír az üzeneteimre vagy egyáltalán nem válaszol és ráfogja arra, hogy nincs ideje. Egyre gyakrabban hagyja ki a fiúkkal elöltött estéket és mikor a többieknél rákérdezek akkor dadognak és azt sem tudják mit mondjanak. Titkolnak előlem valamit és ez nem tetszik. - egy hatalmas levegőt kellett vennem mire a mondandóm végére ért.
-Louis elbizonytalanított téged lehet pontosan azért mert Ő sem tudja mit is akar valójában vagy mit érez. Tudod, hogy nincs könnyű élete. Stresszes, állandóan rohan és két perce nincs magára néha. Viszont az tényleg nem helyes, ahogy veled viselkedik. Pont ezért kéne leülnötök és megbeszélni mindent.
Igaza volt, mint mindig. Csak mindketten túl hülyék és makacsok voltunk ahhoz, hogy nyissunk a másik felé.
-Anya?
-Tessék szívem?
-A héten találkoztam egy lánnyal. Vagyis Nikkinél voltunk a fiúkkal és a pizza futár lány annyira hasonlított valakire...
-Kire? - kíváncsi volt a hangja.
-Lilora. - kis szünetet hagytam. - Azt hiszem Ő volt. Mikor megszólalt olyan német akcentusa volt, amiből még a hülye is hallotta volna, hogy nem angol de még csak nem is amerikai.
-Gondolom nem kérdezted meg a nevét.
-Persze a következő kérdésem meg az lett volna, hogy "Megadod a számod?".
Halk nevetés hallatszott a vonal másik végén, ami ismét megmelengette szívemet.
-Hiányoztok.
-Te is nekünk Cady. Remélem nem sokára haza jössz.
-Zayn és Perrie esküvője után szerintem haza tudok menni néhány napra. - további mondandómat a csengő zavarta meg. - Szerintem pont Zayn jött. Majd még hívlak anya. Szeretlek.
-Én is téged és vigyázz magadra! Louisal beszélj, Zaynt pedig üdvözlöm.
-Átadom.
Mikor befejeztem a hívást Zayn ismét ráragadt a csengőmre, ami idegesítő hangjával berregett az egész házban.
-Megyek! - kiáltottam mire abba hagyta.
Egy szoros öleléssel köszöntöttük egymást majd leültünk a konyhába, hogy készítsek mindkettőnknek egy teát. Miközben a konyhában szorgoskodtam Zayn elmondta, hogy Perrie éppen a lányokkal van fotózáson és, ha előbb végeznek akkor Ő is beugrik. Imádtam Perriet. Kedves, közvetlen, okos, humoros és rendkívül tehetséges lány volt. Pontosan illett Zayn mellé és Margo néniék után Ők voltak az ideál párjaim.
-Van már róla fogalmatok, hogy milyen legyen a torta vagy a meghívó?
-Perrie azt mondta a torta és a meghívó színei tükrözzék az egész esküvő színeit.
-Vagyis barna és rózsaszín. - nyugtáztam bólintva inkább csak magamnak. - És a torta díszítése, íze?
-Az íze az mindenképp csokis és citromos legyen. Perrie azt mondta meg lehet ezt oldani.
-Persze. Ha akarnátok minden emeletnek lehetne más íze. - mosolyogtam, miközben elé raktam a csésze teát.
-A díszítés. - tarkóját kezdte vakargatni, mintha azon igyekezne, hogy eszébe jusson Pezz mit mondott a torta díszítésével kapcsolatban. - Ha lesz ideje ma beugorni akkor biztosan elmondja de, ha nem akkor hívni fog. Ugyanez a helyzet a menüvel is.
Nehezebb volt ez az egész mint hittem. Sokkal könnyebb lett volna Perrivel tárgyalni, de vele még kevesebbet találkoztam mert éppen az új albumukon dolgoztak, ami azt jelentette, hogy a nap huszonnégy órájából huszonötöt a studióban töltött.
Az esküvő egyik legfontosabb részlete már megvolt így szerencsére azzal már nem volt gondunk. Az esküvőt a barna és a rózsaszín szín fogja uralni. Mindenfelé hangulatos lámpások lesznek. Egy hatalmas fehér, kör alakú színpad lesz, ami alulról lesz felvilágítva spotlámpákkal. A vendégek, a pár és a pár családjainak asztala a színpad körül lesznek elhelyezve. Szinte láttam magam előtt az egészet és gyönyörű volt. Nem fért kétség ahhoz, hogy Zaynnek és Perrienek rendkívül jó stílusa van. A fotósok képei is Perriere vártak mert Zayn fél órán keresztül nem tudta eldönteni melyik tetszik neki a legjobban.
Miután az esküvővel kapcsolatos dolgokat megbeszéltük - már, amit tudtunk - mindennapi dolgokról kezdtünk el beszélni, ami egyébként egy másik embernek nem lett volna mindennapi. Az új dalokról kérdeztem, amik nem régiben kerültek fel a harmadik albumra. Az összes dalukat imádtam így nagyon szerencsésnek éreztem magam, amikor megtudtam milyen mély dolgok is lapulnak egy egy sor mögött.
-Kérdezhetek valamit? - néztem bele barna szemeibe.
Hevesen kezdett bólogatni bögréje mögül.
-Mi van Louisal mostanában?
Kérdésem hallatán megállt az ivásban és megmerevedett. Nyelt egyet majd rám nézett.
-Cady..
-Zayn! Tudom, hogy mindannyian titkoltok előlem valamit és ez nem tetszik, sőt nagyon is rosszul esik. Louis az utóbbi időben teljesen megváltozott. Folyton kerül, nem válaszol az üzeneteimre vagy, ha igen akkor is csak olyanokat, hogy igen, nem, talán, nem tudom. A többiektől nem vártam, hogy bármit mondjanak. De Zayn, te a legjobb barátom van. Te tudod Nikki után a legjobban, hogy pontosan hogyan is érzek iránta és, ha már megunt vagy nem akar engem akkor arról tudni akarok. Próbáltam már vele is beszélni de tojik a fejemre, úgyhogy ha tudsz valamit mondd el! Kérlek!
Sóhajtott egy hatalmasat, letette bögréjét majd komolyan nézett rám.
-Louis egy ideje már találkozgat egy lánnyal. Mondtuk neki, hogy beszéljen veled. Tudjuk vagyis én tudom, a többiek látják azt, ami köztetek folyik. Próbáltuk meggyőzni, hogy ha nem akar már tőled semmit akkor mondja meg neked, ne nézzen hülyének. De ugyanannyival intézte el, mint neked az üzeneteket.
Úgy éreztem abban a pillanatban a szívem ketté reped. A gyomrom felfordult, a szemeim pedig marni kezdtek.
-Ki az a lány? - a hangom jobban remegett, mint a testem, ami teljesen váratlanul ért mindkettőnket.
-Nem tudjuk még mi sem. Nem hajlandó róla beszélni. A médiában pedig azért nincs jelen mert teljesen inkognitóban vannak, bár egyikünk sem tudja Louis hogyan oldja ezt meg.
Csak szótlanul ültem és próbáltam rendezni gondolataimat és kalapáló szívemet.
-Van valakije. Valaki más. - mély levegőt vettem . -Rendben. Köszönöm, hogy elmondtad. De tegyünk úgy, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, oké? Azt akarom, hogy Ő mondja el.
Zayn csak bólintott majd vállamnál fogva magához húzott és megölelt. Apró termetem miatt szinte eltűntem karjaiban és ilyenkor úgy éreztem én vagyok a törékeny, kicsi húg Ő pedig a nagy, erős bátyám.
-Hívd fel Perriet és kérdezd meg, hogy fog-e még jönni mert, ha nem akkor össze pakolom ezeket itt. - néztem szét a nappalimon, ami kész káosz volt.
Engedett egy halvány mosolyt, majd hívni kezdte menyasszonyát én pedig azt kívántam bárcsak itt lenne velem Lilo.

Harmadik fejezet.

"A jó dolgok még jobbak, ha valakivel megosztjuk őket."

- Végre készen vagyunk! - sóhajtott fel kimerülten Milo. - Eléggé fárasztó ez a kívánságos dolog. - dörzsölte fáradtan a szemeit.

- Ki hitte volna, hogy ennyi mindent akarok, és amit Te meg akarsz velem csináltatni! - dőltem a vállára és a próba listára néztem. - Bár az ötössel nem igazán értek egyet. - szóltam elmélázva.

- Miért? Az jó dolog, ha bátrabb és szókimondóbb az ember.

- Aha, persze. Azért jó, mert ezért nem kell fizetned. - böktem szélesen vigyorogva a bordái közé.

- Átlátsz rajtam. - felelte egyszerűen. - Bár, ha tudom, hogy Neked csak pénz kell ahhoz, hogy nagyobb szád legyen, esküszöm fizetek. Az a nagyobb száj mindig jól jön. - húzogatta a szemöldökét, perverz vigyorral a képén.

- Te...te... - habogtam. Egyszerűen nem találtam a lakótársamra a megfelelő kifejezést, amivel tisztességesen ki tudtam volna fejezni, hogy jelen pillanatban utálom.

- Dög, pöcsfej...vagy ez túl csúnya Neked? Mit szólsz a piszokhoz? - kérdezte, majd, mintha megbotránkozott volna a nyitott szája elé emelte a kezét.

- Tűnj innen! Takarodj! - kiáltottam felháborodottan.

- Te vulgáris nőszemély! - kiáltott vissza nevetve.

- Kotródj a szemem elől, Te paraszt! - vágtam hozzá nevetve egy díszpárnát.

Milo nevetve beszaladt a szobájába, majd fordulatból becsapta az ajtót. A szoba ajtaja melletti kis polcról leesett egy hármunkat ábrázoló kép, keretestül mindenestül.

- Ez már a harmadik a héten, basszus! Kifizeted! - ordítottam a zárt ajtónak.

- Se! - hallottam a választ az ajtó mögül.

Szélesen mosolyogva ismét a lista felé fordultam. Ez még csak egy vázlat volt, de ráfért egy kis alakítás. Rengeteg ötlet Milo-tól származott, de egyik sem az én álmom volt, egyszerűen csak annyit akart, hogy jót röhögjön rajtam. Ahhoz képest, hogy nem engedte, hogy hülyeségeket írjak a kívánság lapra, eléggé idióta, hülye dolgokat vetetett velem lapra.

Pucéron végigszaladni a városközponton.

Ez hülye. Kihúzva.

És ez még így ment egy darabig; jelentkezni az X-Faktorba, megtanulni amerikai focizni, megszüntetni a német akcentusomat.

Nem normális. De mindezek előtt néhány dolog lehetetlen.

A szelektálás után tizennyolc listatétel maradt. Azokat véletlenszerűen felosztottam kettő és húsz között. Mivel az első, egyértelműen Cady megtalálása volt, az utolsó pedig egy új matrac megvásárlása. Volt néhány dolog, amit soha nem tettem volna meg. Eszembe nem jutott volna, hogy felkerüljenek a bakancslistámra. De most komolyan, itt van például a tizenhatos.:
16.: Felöltözni menyasszonyi ruhába, majd a városközpontban az aktuális "vőlegényemmel" pénzért táncolni. A pénzt bármire elkölteni.
Ez kinek jutna eszébe? Hát persze, hogy Milonak.
Ez is Milo ötlete volt, de mivel elképesztően édes szájú vagyok, belementem.:
20. Annyi jégrémet enni, míg le nem fagy az agyam.
A szelektálás után már csak három szabad hely maradt. Hiába gondolkodtam még órákig semmi nem jutott eszembe. Venni egy új mosógépet? Majd járunk mosodába.
Ez amúgy sem tartozott a nagy álmaim közé. Gondoltam rá, hogy kiírom a blogomra, ami valamilyen szinten az életemről, rólam szól. De más álmait miért váltanám valóra? Némi ötletet adhatnak az olvasók, de azok nem az én ötleteim lennének, csak egy ledekódolt mása, aminek lényegében semmi értelme nem lenne. Így a kilences, tizenhármas és tizenötös pont utáni hely szabad maradt. A már cenzúrázott és többször átolvasott pontokat végül átmásoltam az igazi Bakancslistára. Miután befejeztem bevonultam a szobámba. Leültem a gépem elé és bekapcsoltam. A lap-topom is egy ősrégi vacak volt, így a zúgása megszüntette a szobámban uralkodó csendet. Miután csatlakoztam az internetre megnéztem a G-mailemet. Húsz új üzenet várt rám, melyben mindenki kritikát kért a blogjáról, valamint, hogy terjesszem elő kérésüket, miszerint adják ki az irományukat könyvben. Mindezzel semmi gond nem lett volna, ha nem minden blog Harry NagyonGöndörAHajam Styles-ról szólt volna. A történetük alapjáraton fantasztikus lett volna, de szerény véleményem szerint, sokat dobott a sztorin és az olvasók számán, hogy egy híresség a főszereplő.
Körülbelül a negyedik blognál tartottam mikor Milo bekopogott hozzám.
- Kérsz kakaót?
- Aha, jöhet. - válaszoltam hangosabban, hogy rendesen hallja az ajtón keresztül is.
Miután öt blogot befejeztem felálltam az asztalomtól és kimentem Milohoz a konyhába. A pulton két nagy bögre habos kakaó gőzölgött.
- Nagyon jól néznek ki. - mondtam, mialatt felkaptam egy bögrét.
- Az nem a tiéd. - kapta ki a lakótársam a bögrét a kezemből. - Az a tiéd. - intett a másik felé.
- Miért, mi a különbség a kettő között?
- A tiéd cukrosabb. - válaszolta.
- Oké. - feleltem unottan, majd belekortyoltam a folyékony boldogságba. - Jó lett. - bólintottam elismerően.
Milo rám nézett, majd felnevetett. Konkrétan nyerített a srác.
- Mi a baj? - kérdeztem értetlenül.
- Tejszín...bajusz.. - ennyit tudott kinyögni.
Még mindig bambán a falón lógó tükörbe néztem. A látvány engem is megnevettetett.
- Ez nagyon durva! - kiáltottam fel nevetve.  - Hogy nézek ki, atya picsa!
Milo nevetve lépett a tükörhöz. Mellettem állva két ujját belemártotta a tejszínbe, majd körszakállat rajzolt magának.
- Mint Steven Segal! - visítottam fel.
- A szebbik kiadása. - vágott vissza kuncogva.
A bögrét lerakta a pultra, majd a telefonjáért nyúlt.
- Ezt a pillanatot meg kell örökítenünk! - mondta. A frontkamerát a megfelelő szögbe beállította, bepózoltunk és már lőtte is a képeket. Idiótábbnál idiótább képeket csináltunk.
- Senki nem mondaná meg, hogy húsz éves vagy. - mondta, mikor a kanapén ülve visszanéztük a képeket.
- Hát a te IQ szinted sem mutatkozik meg a képeken. - mutattam rá a képre, amin éppen lenyalja az én arcomról a habot.
- Ne is mondd. Már a hab túl édes volt nekem. - fintorgott. - Ha így folytatod tuti cukorbeteg leszel.
- Nem tudok vele mit csinálni. Biztos nem fogok keserű kávét inni, mikor a világ már rég felfedezte a cukrot. - magyaráztam.
Milo éppen válaszra nyitotta a száját, mikor felcsendült a csengőhangom megszokott dallama.
- Igen? - szóltam bele.
- Hello Lilo. Oliver vagyok.
Oliver a főnököm volt a pizzázóban. Eléggé jóba voltam vele, de összeszorult a torkom. Végül is, nem jó dolog, ha felhívja a főnöke. Főleg nem akkor, ha az ember éppen szabadnapos.
- Mi a pálya? - kérdeztem.
- Be kellene jönnöd dolgozni.
- Óóó Oliver, ne csináld már! Ma szabadnapos vagyok. - nyögtem fel csalódottan.
- Lilo! Nem tehetek mást. Maximum három megrendelést kellene kivinni és annyi.
- Jól van, megyek. - sóhajtottam fel. - Milo, küldetésünk van!
- Ezt nem mondod komolyan! - nyögött fel, már a lépcsőfordulóban, miközben a robogómat vittük lefelé. - Ez lehetne a következő tétel.: Kibérelni egy kibaszott garázst! - ordibálta.
- Én mondtam, hogy költözzünk panelbe? Nekem az a kis viskó is jó lett volna, két utcával arrébb. - kiabáltam vissza felháborodottan.
- Bocsánat, hogy nem akartam csótányokkal együtt élni!
- Tényleg az én hibám, hogy néha úgy viselkedsz, mint egy csaj! - emeltem magasba az egyik kezemet, ezzel kibillentve a robogót egyensúlyából.
- Te hülye vagy?! - kapott utána rémülten Milo.
- Nem lehetne halkabban, mások is laknak itt?! - csendült fel felettünk Mrs. Thompson hangja.
- Maga ne szóljon bele! - ordítottuk egyszerre vissza Miloval. Egymásra néztünk, majd nevetni kezdtünk. Nálunk ennyiből áll egy veszekedés, majd a kibékülés is. Csupán egy nagy nevetés kell, és a problémák eltűnnek.
- De most komolyan, valaki garázsában nem tudnád tárolni? - kérdezte nyugodtabban Milo.
- Kiében? Tudod, hogy nem teremtek mindenkivel csak úgy kapcsolatot. - mondtam, majd nagyon lassan bevettem egy kanyart.
- Te meg a zseni tudatod. - sóhajtott fel.
- Még ha az lenne. Hé mit csinálsz?
- Megálltam. - felelte magától értetődően.
- De ne állj meg, mert nekem mennem kell!
- Hát hadd álljak már meg akkor, amikor én akarok! - sipította.
- Milo. Kérlek, ne cseszd fel az agyam. - mondtam csukott szemmel, hátha hamarabb megnyugszom tőle.
- Jól van, menjünk. Nehogy már együtt érezz a haveroddal, akinek mindjárt leszakad a karja.
- Ha befognád a szádat hamarabb leérnénk. - világítottam rá a megoldásra.
- Miért nincs itt lift? - nyafogott Milo.
- Nem tudom, nem érdekel. Mozognál végre? - ripakodtam rá.
- Menstruálsz? - kérdezte hirtelen.
- Nem!
- Akkor minek ordibálsz? - kiáltotta.
- Mert Te is ordibálsz. - vágtam vissza.
- Na de gyerekek... - hallottuk meg ismét Mrs. Thompson hangját.
- Maga még mindig ne szóljon bele!
Mrs. Thompson nagyot sóhajtva, maga előtt motyogva visszament a lakásába.
- Kell egy új lakás. - torpantam meg.
- Mi van?
- Kell egy új lakás. - ismételtem meg önmagam. - Az nem megy, hogy mindig le kell cipelni a robogómat a negyedik emeletről, neked több órát kell utaznod az ügynökségig, Dixi meg..., Dixi amúgy is csak azért lakik itt, mert ez a legolcsóbb hely a negyedben. Megmerem kockáztatni, hogy az egész városban. És Jesszus, nézzünk körbe. Le van harcolva ez az épület. - magyaráztam.
- Oké, akkor holnap elkezdünk lakást nézni. Na menj már. - noszogatott Milo.
- Az nem elég. Fel kell írni a listára. - néztem rá.
- Minek? - kérdezte értetlenül.
- Mert már három éve elakarunk innen költözni, de semmit nem tettünk érte. Ha nyomatékosítjuk, hátha csinálunk is valamit. Szóval a kilences tétel meg is van. Venni egy új lakást. - mosolyogtam.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte bizonytalanul.
- Tuti. - nyugtattam meg. Csendben folytattuk utunkat lefelé a lépcsőházban.
- Csak ügyesen, és ne késs sokat! Akkor nem fizetnek rendesen. - mondta Milo, már a lakótömb előtt.
- Tudom. Na add ide a bukósisakot, hadd induljak. - nyújtottam a kezem az említett tárgyért.
- Nincs nálam. - nézett rám döbbenten.
- Neked kellett lehozni.
- Nekem?! - hüledezett. - Kizárt dolog!
- Akkor menj fel érte légyszíves. - néztem rá kiskutya szemekkel. - Tudod, hogy lassú vagyok.
- Inkább lusta. - szólt vissza a válla felett az ajtóból.
- Köszöntem! - mondtam, miután lehozta.
- Aha, persze. - forgatta meg zöld szemeit, majd eltűnt a házban.
Elindítottam a motort, majd meg sem álltam a pizzázóig. Egyenesen a hátsó bejárathoz mentem. Leállítottam a járművet, majd a hátsó ajtón keresztül bementem a konyhába.
- Csákány! - köszönt rám Jace.
- Hali. Oliver merre van? - kérdeztem.
Jace körülbelül négy hónapja a munkatársam. Elképesztően vicces, okos, szellemes srác. Az igaz, hogy eléggé beképzelt, de ilyen külsővel ki ne lenne az? Valószínű, hogy eléggé gyerekes vagyok, de miután megláttam arról álmodoztam, hogy a műszak végén odajön hozzám és meghív valahová, aztán megkér, hogy járjunk. Ugye milyen beteges?
Engem nem áldottak meg valami jó külsővel az égiek. A mai napig szeplős az arcom, főleg nyáron, valamint még mindig van rajtam némi felesleg, amit nem is tudok és valamilyen szinten nem is akarok eltüntetni. Na meg, kizárt, hogy Jace egyáltalán észrevegyen egy ilyen lányt. Nem egyszer hallottam, hogy agyon fikáz egy kis csajt, csak mert volt egy pattanás az arcán.
Mit csinálna egy túlsúlyossal?
Nem mintha, nem kaptam volna apró kis megjegyzéseket, de ezeket már megtanultam viccel eltusolni. Hisz ki a jobb arc? Egy duci, mindenre megsértődő lány vagy, egy duci, ám annál viccesebb csaj? Egyértelmű, hogy a második.
De, hogy összegezzük a helyzetet.:
Kizárt dolog, hogy én az életben összejöjjek Jace-szel vagy egy hozzá hasonló sráccal.
Mindemellett az is sokat nyomott az "imádom-Jacet" latba, hogy a Csontvárosban is egy Jace nevű srác volt a főszereplő. Már egy plusz pont, hogy belezúgtam.
- Az irodájában keresd.
- Köszi. - mondtam, majd mellette elhaladva csórtam egy kicsit a sajtból.
- Hé. - ütött nevetve a kezemre. - Mit teszek a pizzára?
- Ezt tőled is lehetne kérdezni! Eresztettél egy kis pocakot. - hogy a szavaimat alátámasszam, megsimítottam a hasát.
- Te beszélsz? - húzta fel gúnyosan a szemöldökét. Na, erről beszéltem.
- Én foghatom a fogamzásgátlóra. Te mire? Hogy egy nő sem akar veled ágyba bújni? - mondd meg neki csajszi! Nálam a pont haver!
- Hagyd Jace. Ez már vesztett játszma! - a hang irányába fordultam és Oliverrel találtam szembe magam. - Lilo, neked munkád van. Ahelyett, hogy itt viccelődsz már rég elindulhattál volna.
- Ha tudni akarod Jace tartott fel. - fogtam az egészet a srácra.
- Micsoda?! Te kezdted!
- Én?! Te fikáztál a súlyom miatt. - és ez az a mondat, ami miatt mindig én kerülök ki győztesen egy vitából. A súly-téma. Ha negatívan, ha pozitívan hozod fel a mérleg nyelve a te javadra dől el.
- Jace. - nézett Oliver helytelenítően a srácra. Jace nagyot sóhajtva inkább a sajt reszelésre összpontosított. - Erre gyere. - intett Oliver. A pulthoz értünk, ahol kilenc doboz pizza állt. Tartottam a táskát, míg Oliver szépen, gyorsan berakta őket. A kezembe nyomta a címeket, valamint a kész megrendelést.
- Gyerünk! - ez volt a végszó. Már útnak is bocsátott.
Kivágtattam az épületből, a robogó tárolójára időközben felerősítették a dobozt, amibe bele tudtam tenni a pizzás táskát. Felpattantam a motorra és elindultam az első címre. Körülbelül húsz perc motorozás után egy kertes ház előtt álltam meg. A feljárón leparkoltam, majd az öt doboz pizzával az ajtóhoz sétáltam. Becsengettem, miközben a szememet a házon legeltettem. Emeletes volt, valószínűleg csajok lakták, mivel az ablakból láttam, hogy rengeteg virág van a nappaliban. Amik még nem száradtak teljesen ki. A lábtörlőn "Isten hozott, remélem el is visz" felirat. Ezen nevettem, majd kinyílt az ajtó.
Aztán totális fagyás következett be.
Egy barna hajú, kék szemű, gyönyörű lány állt az ajtóban.
Cady.
Lilo, ne legyél már hülye! - állítottam le magam. Végül is mennyi a valószínűsége, hogy pont egy kiszállítás során találkozok a rég elvesztett barátnőmmel?
Úgy van.:
Semmi.
Azonban a Cady-hasonmás is méregetett engem.
Túl sok az egybeesés. Azokat viszont nem szeretem. Kétségbeesettem néztem rá, hátha mond végre valamit, hátha elejt egy megjegyzést, amiből ráismerek.
- Bocs, csak hasonlítasz valakire. - szólalt meg. Nekem mondod?!
- Rendelést hoztam Nikki Anderson névre. - nyögtem ki. Ajajj. Előtört belőlem a német akcentus. Mivel elég régóta élek Angliában - oké, csak négy éve, de rendszeresen kijártunk az szüleimmel már korábban is - már nem annyira észrevetethető a német származásom. Azonban ha ideges, mérges vagyok, vagy éppen tanácstalan, magatehetetlen, egyből úgy beszélek, mint egy német, aki egy hete kezdett el angolul beszélni.
A lány döbbentem nézett rám, aztán kitört belőle a nevetés.
Most rajtam röhög? 
Nem találok rá rendes magyarázatot, de nagyon rosszul esett már az a feltételezés is, hogy esetleg ez a Cady-hasonmás rajtam nevet.
- Igen tudom, de Ő éppen a wc-n ül. - tört elő belőle nevetve. A szám egy apró mosolya húzódott. Először is nem mertem hangosan nevetni, az totál illetlenség volna, másodszor pedig nem hallhatja, hogy az igazán vicces dolgokon röfögök és nyerítek. Az túl ciki, még akkor is, ha alig ismerem a csajt. - Megígéred, hogy nem fogsz sikítani és szólni erről senkinek? - nézett rám esdeklő tekintettel.
Csak bólintottam.
- Zayn! Segítenél bevinni a pizzát? - kiáltotta.
Csak nem?!
Nagyon rossz tulajdonságom, hogy az embereket a nevük alapján megítélem. Ebben közrejátszik az, hogy mennyi könyvet olvastam el. A szereplőket vagy szeretem, vagy nem és mindez nem a nevükön múlik, hanem magukon a "személyiségükön". Hajlamos vagyok, mindezt a való életbe átvinni, így már a nevük alapján véleményt alkotok az emberekről.
Zayn.
Zayn...Zayn...Zayn..
Malik. One Direction.
Ergo, híres, lehet, hogy beképzelt, de rohadt dögös. A srác mosolyogva kilépett az ajtón és elvette  a lánytől a dobozokat.
Dögös. A név-radarom nem tévedett. Tágra nyílt szemekkel néztem Zaynt, közben az agyam csak arra gondolt.:
Na ilyen palid soha nem lesz!
Haha...kuss!
Ezt a megfagyott, bámulós pillanatot egy kiabáló, energiabomba srác törte meg, aki Zaynnek rohant. Idézőjeles dulakodás alakult ki a pizzákért, minek következtében a szőke srác egy olyat lekevert a könyökével, hogy a szemüvegem lerepült a fejemről.
- Ne haragudj! - guggolt le a lány a szemüvegemért. - Niall csak...Ő éhes. - aha, én meg mostantól fogva vak. A lány felnevetett, inkább csak rámosolyogtam, hátha hamarabb bemennek végre a házba, hogy felhívhassam Milo-t.
Kifizette a pizzákat, majd bőséges borravalót is adott. Valószínűleg a szemüveges incidensért. Miután bezáródott az ajtó előkaptam a telefonomat, és Milo számát tárcsáztam.
- Gond van. - mondtam minden előzetes nélkül.
- Elütöttek? - kérdezte.
 Nem mondtam inkább semmit. Fejcsóválva az oszlopnak dőltem.
- Itt állok a Reckitt-Street, 77-es háza előtt. Hozz egy pár kontaktlencsét de gyorsan. - Milo erre nem mondott semmit, csak kinyomta a telefont.
A feljáró botladoztam. Leültem a motorom mellé, a szemövegemből a maradék szilánkot pedig kifricskáztam. Otthon már csak egy Harry-Potteres fazonú szemüvegem volt, de nincs az a pénz, amiért én azt a szemüveget még egyszer felvegyem. Nem tudom mennyi idő telt el, de Milot pillantottam meg a ház előtt.
- Egy császár vagy. - sóhajtottam fel, mikor a kezembe tette a kontaktlencse tárolót.
Gyorsan beraktam a lencséket. Abszolút nem vagyok hozzájuk szokva. Undorodom attól, ha bele kell nyúlnom a szemembe, de ha ez az egyetlen megoldás.
- Mehetünk? - kérdezte Milo, a kezeit pedig felém nyújtotta, hogy segítsen felállni.
- Húzzunk innen. - mondtam gondterhelten.
- Mi a baj?
- Ne nézz hülyének! - szóltam rá. - De, lehet... Nem biztos, de talán..
- Nyögd ki! - szólt rám türelmetlenül.
Nagyot sóhajtottam, majd egy szuszra elhadartam  mondanivalómat.
- Szerintem nemsokára kihúzhatjuk az első tételt a listáról.