Tizenkettedik fejezet.

"Egyáltalán nem mindegy, hogy egyedül vagy bolond, vagy pedig a többiekkel bolondozol."

- Mocskos titkok? - kérdezett vissza döbbenten Milo.
- Igen! Tudod...amit még egyszer a táborban játszottunk. - néztem rá csaknem gyilkos pillantással, mindez megtette a hatását, mivel Milo egyetértően bólogatott.
- Jaj, tényleg emlékszem!  Nagyon jó játék ez a...mesélj történeteket...
- Mi a mocskos kis titkod... - morogtam az orrom alatt.
- Igen, igen...az. Eszméletlen játék. - támogatott Milo rendíthetetlenül.
A többiek kíváncsian és értetlenül pillantottak egyikünkről a másikunkra, így éreztem, hogy az arcom olyan vörös lesz, akár a paradicsom. Kínosan mosolyogtam, reménykedve, hogy igent mondanak és nem csak az én életem apró-cseprő dolgai kerülnek terítékre. Hiszen a nevetés összehozza az embereket, és valljuk be; a kíváncsiság éltet bennünket. Miért ne adnánk meg mindenkinek mindezt egyszerre?!
- És ezt hogyan kell játszani? - kérdezte Niall és a megkönnyebbülés magja azonnal gyökeret vert a szívembe és csak nőtt és nőtt, így már nem is volt nehéz egy játékszabályt kitalálnom az ugyancsak légből kapott játékhoz.
- Igen, Lilo. Mondd el mindenkinek, hogyan is kell ezt játszani! - nézett rám bosszúsan Milo.
- Először is szükségünk lesz tolla és papírra. - néztem áthatóan Niallre, mire csak bólintott egyet válaszul. - Másodszor pedig egy nagy tálra. - pillantottam itt Cadyre, aki ugyancsak bólintott, jelezve, rajta lesz az ügyön. - Ezután már csak annyi dolgunk van, hogy mindenki felír a papírfecnikre egy-egy titkot, amit belerakunk egy tálba, amiből egymás után húzunk. Felolvassuk a titkot és ki kell találnunk, hogy az kié. - vázoltam a játék alaptudnivalóit. Nem is hangzott annyira rosszul.
- Ez érdekesen hangzik. - állt fel Nikki, akiről csak úgy sugárzott a lenézés, az utálat és a közöny, komolyan a vak is észrevette volna! - De nekem mennem kell, holnap egy megnyitó ünnepségen veszek részt. - fordítom; valójában otthon lesz és fagyit fog zabálni, de az ismerőseinek kelbimbót fog mondani. - Sziasztok! - majd mindenkit megölelt a szobába, kivéve Milot és engem. - Örültem. - nézett ránk csúfondárosan, majd távozásának pontos időpontját az ajtó igen hangos becsapódása jelezte.
Ó, ez a kelbimbót nem zabáló céda!
Bosszúsan pillantottam utána, mikor is egy kéz érintette meg hátulról a vállamat. Még mindig haragos pillantással fordultam hátra, majd helyét a döbbenet vette ár, mikor Liam mosolygó arcával találtam szembe magam.
- Ez biztos jó lesz! - nézett rám izgatottan. - Segítsek valamiben?
- Öhm. - gyerünk Lilo, mondj már valamit! - Lehet, hogy a kanapét, meg a foteleket arrébb kellene tolni, hogy jobban elférjünk. Talán néhány párnát le is rakhatnánk a földre, akár...
- A Clucking Coffee-ban. - fejeztük be egyszerre a mondatot.
- Te is oda jársz? - nézett rám hitetlenkedve Liam.
- Még szép! Az a törzshelyem. Az ír kávé valami fenséges azon a helyen.
- Kóstoltad már ott az Árkádiát? - izgatott volt, bár fogalmam sem volt miért.
- Nem. - feleltem tömören.
- Egyszer elmegyünk és meghívlak. - ígérte.
- De csak akkor, ha veszel hozzá nekem valamilyen süteményt is. - nem adom magam olyan könnyen!
Liam csak nevetett és az egyik karját átvetette a vállamon.
- Ez természetes. Citromos jó lesz? - ráhibázott a kedvencemre.
- A legjobb. - mosolyogtam őszintén és valamilyen oknál vártam azt a napot, holott talán sohasem válik valóra. Liam csak bólintott és Milohoz lépett, mondott neki valamit, mire a másik csak helyeselt és az egyik fotel felé indultak.
- Nem kellene csinálnunk valamilyen rágcsálnivalót? - pattant fel Cady hirtelen a kanapéról és választ sem várva a konyha felé indult. Természetesen egy haragos és Mindent tudni akarok! pillantásával engem is mozgásra ösztönzött. - Gyere Lilo. Most!
- Öhm, mit szóltok a popcornhoz? - néztem a srácokra, akik tudomást sem vettek rólam, mivel túlságosan lekötötte őket az, hogy a nappalit teljesen feltúrják. Liam és Milo a kanapét és a foteleket közös erővel tologatták, Niall haj tépve kiabált tollért és lapokért, míg Harry díszpárnákat hajigált az üveg dohányzóasztal köré, akárcsak a kedvenc kávézómban.  - Neked is jó Cady? - fordultam barátnőm után, aki már a konyhaajtóból pillantott rám. Nagyot sóhajtva, lelkiekben még fel nem készülve indultam utána.
- Abban a szekrényben van egy kis chips, ha jól emlékszem. - Cady fel sem pillantott a pattogató gép mögül, úgy mutatott a konyha bal részére, ami szekrényekkel volt tele.
- Rendben. - feleltem egyszerűen, majd sorra nyitogattam ki az ajtókat remélve, hogy a mögött megtalálom a gyenge pontomnak számító rágcsálnivalót. Cady dúdolva próbálta összeszerelni a gépet, ami nem volt túl jó jel, mármint a dúdolás - az nem jelent túl sok jót Cady esetebén. A dúdolás nála egyfajta felkészülés. Felkészülés arra, hogy minden egyes kérdését, amik őt nyomasztják, akár levegővétel és megbánás nélkül rád zúdítsa, mindamellett, hogy a kérdésáradat után szó nélkül vár arra, hogy válaszolj. És Te tehetetlenül vergődsz, amit Cady úgy néz végig, akár egy oroszlán, aki lezserül, fenségének tudatában nézi végig prédája haláltusáját.
Ez nem túl jó. Ez több, mint borzalmas.

-  Nos. - szólalt meg hirtelen, mikor is befejezte a Happy Little Pill számot. A hangjára a kezem görcsösen fonódott a szekrény fogantyújára, valamint nyakamat egészen a vállamig húzva készültem a kérdés áradatra.

- Miről beszélgettetek Liammel?

Mit mondhattam volna? Az igazat szerettem volna felelni, de mi a teljes igazság?

Beszéltünk róla, a kapcsolatáról, a problémáiról, az egész pajzs mizériáról, a rajongókról - egyszóval az életéről.
Annyira közvetlen volt! Semmi távolságtartás, csupán színtiszta őszinteség. Ha már arra az édes kis suttogásra gondoltam, kivert a víz, az arcom hasonló vörösséget öltött, mint a hajam. De mindezzel együtt olyan fájdalom és levertség telepedett a szívemre, akár a Csendes-óceán.
Őszinte akartam lenni Cadyvel, ha már magammal nem vagyok az.
- Erről-arról. - zártam rövidre a dolgot és reménykedtem abban, hogy ennyi elég lesz számára.
- Erről-arról? - nem volt elegendő. Hangja hatására kilestem a kredenc mögül, és barátnőm döbbent pillantásával találtam szembe magam. - Erről-arról? - ismételte olyan lassan és hangsúllyal, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne.
- Igen. - nyögtem ki nehezen, de egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni, tudva, hogy egy szavamat sem hiszi.
- Te sem hiszed azt, hogy ezt kanyar nélkül beveszem, ugye? - ne nézz rá! - Lilo Fitzberg, nézz rám, ha hozzád beszélek!  - csak szerintem lett túlságosan parancsolgató? - Lilo. Nem egészen egy órája meg tudtátok volna fojtani egy kanál vízben, most meg hirtelen erről-arról beszélgettek? - hitetlenkedett.
Meg tudtam érteni a döbbenetet, hiszen mondjuk ki; harmonikus, nyugodt baráti kapcsolat Liam és közöttem nem működik. Pontosítva nem is létezik. Így teljesen megértettem Cady döbbenetét és hitetlenkedését. Válaszra sem méltatva kérdését a chipses zacskó felé nyúltam, majd pedig egy virágos tálat vettem elő az alsó szekrényből.
Némán a pultra tettem mindent, miközben éreztem Cady pillantását, mely lyukat égetett a szürke pulóverembe. A vállam fölött pillantottam hátra, mikor is elnézően, már-már mindent tudóan pillantott rám egy mosoly kíséretében.
- Cady, kérlek! - sóhajtottam fel frusztráltan.
- Most mi van? - kiáltott fel, karjait pedig maga mellett szélesre tárta. - Én nem mondtam semmit, csupán minden látszott rajtad, amit nem mondtál ki.  - megrökönyödve néztem rá. Mit is érzek pontosan? - Én csak örülök nektek!
- Ember, Te teljesen meghibbantál? - szakadt ki belőlem. - Nem történt semmi sem. Nincs közöttünk semmi. És ne nézz így! - kiáltottam rá, mikor szeme ragyogni kezdett, akár a gyémánt és egy bizakodó mosoly kezdett el kiülni az arcára, ami olyan hamar el is tűnt, akár a nyár Németországban.
- Mégis, hogy ne nézzek rád?
- Úgy, mint...mint aki boldog és örül!
- De hát boldog vagyok és örülök nektek! - bárcsak bele láthatnék a fejébe! Bár, ha jobban belegondolok inkább mégsem. - Még bármi lehet, akár...
- Ki ne mondd! - szóltam rá. Ezt még Ő sem hiheti komolyan! - Ki ne mondd!
- Mit is? - nézett rém huncutan csillogó szemekkel. - Mit ne mondjak ki hangosan? Hogy szerelem?
- Csend! Komolyan Cady, ennyire Te sem élhetsz rózsaszín ködben! - pirítottam a barátnőmre, ám ez a visszaszólás egy-kettőre lepergett róla.
- Rózsaszín köd?! Lilo mit is mondtál nekem abban a raktárban? Hogy azért nem nyitok Harry felé, mert nem ismerem igazán? Tudod, ez rád is igaz. Nem veszed észre, hogy Liam próbál nyitni feléd.
- És mégis hogyan? Hogy beszólogat és azt kívánja bárcsak ne lennék itt? Mindez nem előítélet, csak én a realitás szilárd talaján állok. - Mindenben különbözünk Liammel. Hiszen képzeljük csak Őt magunk elé, azt hiszem nem kell tovább ragoznom a dolgot, vele szemben pedig itt vagyok én, aki láthatatlanabb már nem is lehetne, az általam kialakított világban tengetem mindennapjaimat, ami több, mint tökéletes számomra. Teljesen más kasztokban vagyunk, a jelenlegi szinten Ő egy király én pedig egy ganajtúró bogár, maximum a reinkarnálódás során Ő lemegy egyszerű polgári szintre, míg én talán megütöm a régóta vágyott pillangó csoportot.
Micsoda hasonlat! Látszik, hogy odafigyeltem vallás történeti órákon.
- Annyira bolond vagy! Mi lenne, ha feloldódnál és nem azt várnád mindenkitől, hogy megbántson vagy csak beszóljon valamit a belsődre, vagy akár a külsődre. Ők már nem taknyos kölykök vagy éppen tinédzserek, nem kell felkészülnöd a támadásokra és nem kell bármilyen ellenlépést kitalálnod.
Éreztem, hogy könnyek gyülekeznek a szemembe. Jézusom, a mai este folyamán hányszor is álltam a sírás határán? Nekem erről senki sem szólt!
- Cady én nem is tudom, hogy mit mondjak. - tehetetlenül emelgettem a karjaimat, hátha egy értelmes szó végre elhagyja a számat. - Talán... - és ekkor felemeltem a pillantásomat, ami végül a fekete füstcsíkon állapodott meg. - Basszus Cady, füstül a gép! - ezzel egyidejűleg felkaptam az asztalon heverő konyharuhát és a döbbent barátnőm felé dobtam. Elképesztően gyorsan - Edward Cullent simán lehagyta volna egy futóversenyben - a gép felé vetődött és amilyen gyorsan csak tudta, próbálta elosztatni a konyhát szürkévé varázsoló füstfelhőt. Én pedig az ablakhoz léptem és sarkig tártam azt, ezzel is segítve Cady idézőjeles munkáját.
- Most komolyan, ez mind a Ti hibátok! - nevetett fel Cady, majd köhögött párat.
- A miénk? - kiáltottam ki a hűvös éjszakába.
- Mi kinek a hibája? - hallatszott Liam hangja a konyha ajtóból. Magamat meglepő sebességgel vágtam be az ablakot, majd egy száznyolcvan fokos fordulattal szembe fordultam vele. Az arcán látszott, hogy fogalma sincs mi történik valójában, ám annyit még Ő is kisilabizált, hogy miatta ért véget olyan hamar a beszélgetésünk.
- Semmi. - vágtuk rá egyszerre a barátnőmmel, majd Ő egy propellert megszégyenítő gyorsasággal kezdte el legyezgetni a gépet.
- Ezt most el kellene hinnem? - nézett egyikünkről a másikunkra.
- Nem lenne rossz. - motyogtam, majd a figyelmemet a csíkos zoknimra fordítottam.
- Hát hazudtam én neked valaha, Payno? - forduld Cady szélesen mosolyogva az említett felé.
- Nem. - morogta Payne, majd tudomást sem véve a még mindig szállingózó füstről a géphez lépett és egy nagy maroknyi teljesen odaégetett kukoricát emelt ki, amit habozás nélkül a szájába tömött. Tisztán leolvasható volt az arcáról a döbbenet és az undor, mikor rájött, hogy a kukoricának nevezett füstölgő massza több, mint borzalmas. Az egészet a mosogatóba köpte, mellé még prüszkölt és káromkodott egy sort.
- Ez borzalmas. - nyögte két adag kiköpése után.
- Micsoda? Semmi baja nincs a kukoricámnak. - erre a az ugyancsak téves kijelentésre még én is felkaptam a fejem, így sikerült elcsípnem Liam szintúgy döbbent és hitetlenkedő pillantását.
- Halálos. - mondta nekem szótlanul, majd a hatás kedvéért mutatóujját a lehető leghalálosabb pillantásával kísérelve elhúzta a nyaka előtt, mindemellett fejét olyan drasztikus módon hajtotta oldalra, hogy addig a pillanatig kételkedtem abban, hogy minderre egy ember képes lehet.
Nagyon vicces volt a helyzet, így önkéntelenül felnevettem, amihez Liam is kapcsolódott. Annyira aranyosan nevetett! Semmi erőlködés, csupán színtiszta jókedv, ami mindenkire ráragad.
- Ti szövetkeztetek ellenem?  - sikkantott Cady és döbbenten kapkodta tekintetét közöttünk. - Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel és kezét a magasba emelte. Ezt a pillanatot választotta Harry, hogy belépjen a konyhába. Cady hirtelen felé szaladt és a karjaiba omlott. Szorosan átölelte a döbbent Haroldot, arcát a mellkasába fúrta.
- Ugye Te velem vagy Harry? - kérdezte édesen.
A jövevény még mindig döbbentem nézte a karjaiban tartott lányt, majd pillantása és arckifejezése meglágyult és átölelte Cady.t
- Örökké. - mondta gyengéden.
Talán túl sok romantikus könyvet olvastam már el életem során, talán túlságosan is hiszek bennük. És biztos vagyok benne, hogy túlságosan is vágyom egy olyan kapcsolatra, ami azoknak a könyveknek a lapjain életre kel. Nevetségesen romantikus vagyok. De Harry hangja nem véletlenül lett annyira lágy, selymes és olyannyira megindító. Tudni akarom az okát, de ami azt illeti sejtem.
Teljességgel biztos vagyok benne.
- Akkor ezt megbeszéltük.  - ezzel Cady szerintem lezártnak tekintette ezt az ölelgetős pillanatot, ám a kendős srác távolról sem osztotta ezt a véleményt. Szorosan tartotta a derekánál fogva és enyhén pirult arcát Cady barna zuhatagjába fúrta. Harry hirtelen felemelte a fejét, megfordította Cadyt és hátulról ölelte a derekát, majd lépésre ösztönözte az előtte állót. Akár két ölelkező pingvin, a pattogató gép felé indultak és hozzáláttak a következő - lehetőleg ehető - kukorica elkészítéséhez. Mikor az említett rágcsálnivaló elkészült elkapós játékba kezdtek. Harry pár lépést hátrált, fejét hátra hajtotta, melynek következtében tincsei a hátát súrolták, száját kinyitotta mellyel a felé dobott kukorica szemet próbálta elkapni - sikeresen. Mintha az olimpián szerzett volna aranyérmet győztes pillantással, a levegőbe öklözve fordult meg egy olyan lélegzetelállító mosoly kíséretében, hogy én tényleg abban a pillanatban nem jutottam oxigénhez. A gödröcskék tökéletesen kirajzolódtak az arcán, szemei csak úgy csillogtak, bár az összképen rontott a szakmunkás bajusz, de e felett el tudok siklani. Cady, mint aki elismeri sikerét tapsikolt örömében, ezután Ő vette fel a Harrynél alkalmazott pózt, ám Harry egy szem helyett egy egész maroknyit dobott a lány arcába, aki nevetve rontott hahotázó barátja felé. Ismét egymás karjaiban még mindig nevetve álltak a füstszagú konyhában, és nekem összeszorult a szívem.
Annyira édesek lennének együtt. Rájuk tudnám azt mondani, hogy a tökéletes pár.
A legtökéletesebb.
- Nekünk nem kellene ezt csinálunk? - fordult felém Liam és fejével az újonnan ölelkező párosunk felé bökött. A kérdése és a belőle tisztán kivehető őszinteség és csalódottság teljesen letaglózott, a kezemből a chips úgy zuhant egyenesen a padló felé, akár az a bizonyos alma Newton fejére.
Bár annak örökre fennmaradó eredménye volt, ezután csupán szúró érzés maradt a zoknimban, mivel az ejtés mellé még ugrottam is egyet, ezzel a menthető chipseket is teljesen eltiportam.
- Hupsz? - égtem, akár a rongy.
Ekkora égést, bakker!
- Hupsz. - kuncogott Liam és a partvis megkeresésére fordította energiáit.
A padlóra vetettem magam és kézzel próbáltam egy helyre kotorni a már ehetetlen ételt. Éppen az utolsó morzsákat húztam volna a csomóhoz, mikor egy partvis vágódott a kezemre.
- Erre most szükség volt? - néztem egyenesen Liamre.
- Igen, mivel nem válaszoltál a kérdésemre. - válasz helyett arrébb toltam a seprűt és igyekeztem minden egyes morzsát puszta kézzel összeszedni.
Ne nézz rá, sőt ne is nézz fel! Ha csendben vagy, hátha megunja és elegy!
Semmi ilyesmi nem történt. Rendíthetetlenül állt felettem, állát a seprű nyelén nyugtatva.
- Összesepred? - álltam fel. Kezeimet a farmerembe töröltem. - Azt hiszem, láttam még chipset valahol. - motyogtam és az első szekrény felé vetettem magam.
Nem talált, ugyanis a kredenc tartalma még véletlenül sem volt ehető. Tele volt tányérral, pohárral, teás csészékkel.
- Megvan? - kérdezte ártatlanul Liam.
- Igen. - hangom visszhangzott a szekrényben. - Csak itt van hátul. - fordulj el a francba már!
Ekkor egy kéz jelent meg oldalról és egy kristály poharat emelt ki. Liam az orrához emelte és mélyet szippantott. Értetlenkedve néztem rá, most komolyan a poharat szagolgatja?
- Érzed? Sajtos. - ezzel a poharat a szaglószervemhez passzírozta.
Ismételten beégtem.
Liam nevetett, akár egy hiéna én pedig dühösen csaptam be a kredenc ajtót. Tudomást sem véve a már gyengülő nevetéséről a következő szekrényhez fordultam, amiben megtaláltam az utolsó, eldugott csomag rágcsálnivalót. Megkönnyebbülten sóhajtottam és kiemeltem a csomagot, mikor valaki megölelt hátulról.
Teljesen megmerevedtem a karjaiban, levegőt is félénken vettem.
- Neked nem kellene ezt csinálnod velem? - forró lehelete, szinte égette a fülemet. Megborzongtam a karjaiban, szemeimet szorosan összezártam és reménykedtem abban, hogy hamarosan elenged.
De nem tette.
Minden egyes lélegzetvételét éreztem a hátamon, mikor mellkasa még jobban a hátamhoz préselődött. Éreztem a fülemen, mikor az apró szuszogások, akár egy gyenge nyári szellő meglengetik a hajszálaimat és lehűtik felhevült bőröm.
Magamon éreztem egyszerűen mindenhol.
- Mi-mire gondolsz?
- Hmm...Te mire gondolsz? - kérdezett vissza. Apró nevetésétől libabőrös lettem és szaporábban kezdtem venni a levegőt.
Mire is gondoltam?
Arra, hogy ez a legcsodálatosabb ölelés a világon, amit valaha átélhet az ember. Meleg kezei a csípőmön pihentek és néha az ujjaival apró köröket rajzolt a póló alól kivillanó bőrömre. Állát a vállamon nyugtatta és lélegzete simogatta a bőröm, akár a legpuhább selyem, melyet valaha elkészítettek. Arra gondoltam, hogy soha nem akarom, hogy elengedjen. Vagy ha mégis, valaki vegye át a helyét. Valaki, aki szeret, megbecsül és örökké a karjaiban tart. Magamnak akartam tudni ezt a pillanatot; örökre.
Teljesen elvesztem az ölelésében.
De tudtam, mindez nem helyes. Nem lenne szabad. Nem így ölelkeznek azok, akik nem szívlelik egymást.
Ez így nem jó, Lilo. Fordulj meg!
Én marha hallgattam a belső hangra. Még rosszabb volt. Liam csillogó szemekkel pillantott rám és abszolút nem tett jó az én szívemnek sem, hogy teljességgel a mellkasához húzott és szorosan ott is tartott. Mellem a széles, izmos mellkasához préselődött, kezeim pedig a vállán nyugodtak.
Riadtan pillantottam rá, akár egy őzike, mikor kilép az útra és az utolsó dolog, amit életében lát az autó fényszórói. Liam szemei is ahhoz hasonlóak voltak, szinte világítottak. Én sem panaszkodtam volna, ha ez az a pillantás, amit utoljára látok.
Elég a nyáladzásból!
- Nekünk ezt kell csinálnunk. - suttogta.
- Ugyan már haver! Te párkapcsolatban élsz! Csak Sophia kényeztethet. - mentett meg a válaszadástól Harry és önfeledten magához húzta Cadyt.
- Jó válasz Styles. - néztem egyenesen Liamre, majd kibújtam a karjai közül.
Levegőre volt szükségem, így a szabadulás után azonnal az ablakhoz rohantam és sarkig tártam azt. A tüdőmbe ismét áramlott a levegő és éreztem, ahogy megkönnyebbülök.
Csend telepedett a konyhára, csupán a nappaliból hallottunk néhány nevetés és hang foszlányt. A hátamban éreztem a srácok pillantását. Nem nyújthattam szívderítő látványt, hogy kihajolva az ablakon kapkodom levegő után.
Szánalmas.
- Egyébként szerettetek is volna valamit vagy csak a lányos csevejünket akartátok megzavarni? - hallottam Cady hangját, majd Harry nevetését.
- Inni jöttem, azt még szabad, nem? - ezután pedig a hűtő nyílását és csapódását hallottam, majd pedig a szénsav pezsgését.
A nyitott ablakon keresztül egy erősebb szélroham söpört végig a helyiségen, így a hideg újra átjárta a testemet. Mikor már gond nélkül levegőhöz jutottam és nem éreztem úgy, hogy az arcom lángol, becsuktam az ablakot és a többiekhez fordultam.
- És te Liam? - nézett rá Cady összevont szemöldökkel. Liam aggódóan pillantott felém, majd hirtelen felragyogott az arca.
- Tudod Cady, mestere vagy a színeknek és az esküvőknek. - Cady arcán halvány pír jelent meg a dicséret hallatán. - Azonban az esküvőn elvárt biztonsághoz semmit sem konyítasz. - ekkor Liam felém bökött, mint egyetlen jelenlévő bizonyíték, hogy az esküvőn lévő biztonsági rendszer valóban nem volt egy ötcsillagos alakítás. Liam hangjában egy csöpp neheztelés vagy harag nem volt, látszott az arcán és a mozdulatain, valamint hallatszott a hanghordozásán, hogy csak húzni akarja Cadyt. Egy aprót horkantottam, hogy visszatartsam a nevetést, amit Liam mondandója és Cady testtartása váltott ki. Barátnőm csípőre tett kézzel állt, miközben a lábát haragja belső ritmusára ütögette a padlóhoz várva a következő szapulást Liam részéről. - És, mint kiderült a kukoricához sem. - folytatta Lee rendületlenül. - Gondoltam segítek, de elkéstem. Megölted. - jelentette ki teátrálisan és szomorú arccal a szemetes felé mutatott.
Jobb kezemet szorosan a számra szorítottam, hogy visszatartsam egyre erősebben feltörő kacajomat. Még a végén Cady valóban elhitte volna, hogy Liam oldalán állok.
De annyira más volt ez a srác, mint akivel összeütköztem az esküvőn!
Nem kiabált - kivéve, mikor Cady rászólt. Nem cukkolt - kivéve, miután Cady rászólt. És bármilyen indok jutott eszembe abban a pillanatban, rájöttem, hogy mindaz Cady fenyítésének volt köszönhető. Nincs közöttünk barátság, sem egy kellemes kapcsolat, ami nem hordoz magában bármilyen viszonyt. És ezek a könnyed baráti csevejek sem azért vannak, mert megismert és elfogadott. Csupán azért, hogy Cady ne vágja ki Őt, mint macskát egészségügyi sétára.
Elhittem.
- Úgy gondolod, hogy nélküled nem tudtam volna kidobni az első égett adagot és utána csinálni egy másikat? - kérdezte Cady.
- Igen Simmons, úgy gondolom. - ekkor Liam elterült a padlón. Mint kiderült, egyikünk sem vette észre, hogy időközben Harry véletlenül a padlóra locsolt egy kis vizet, amin Liam egy lépés következtében elterült.
Látni nem láttam az arcát, mivel a középen álló konyhapult mögött esett el, ami eltakarta előlem. De író vagyok és kritikus, így gond nélkül sikerült elképzelnem magam előtt Liam arcát az elesés pillanatában. Képzeletemben a szája akkora volt, akár egy teáscsészealj szemei nagyjából ugyanekkorák, sőt talán még kapálódzott is. Annyira vicces volt, magát elképzelni a helyzetet és maga a tudat, hogy Liam Payne a nagy sztár eldőlt, akár egy zsák krumpli - mindez nem csak egy könnyed nevetést és sípolást váltott ki belőlem, hanem azt a cikis dolgot, amely már nemzedékek óta száll apáról-fiúra - jelen esetben lányra - a családunkban; a röfögés.
- Ez meg mi a franc volt? - kapta fel a fejét Harry és se szó, se beszéd átlépett a földön fekvő barátján, hogy a szemetesbe kukkantson. - Hahó! - mikor kiáltása válasz nélkül maradt a szekrényekhez lépett és kíváncsian pillantott be, még fel nem fedezett titkok után kutatva. Mikor a Hahó! és a Van itt valaki? kérdésire nem kapott választ a sütőhöz lépett, amit egymás után minimum tízszer nyitott ki, abban reménykedve, hogy nem is tudom...egy apró malacot talál odabent? - Cady, van egy új háziállatod? - kérdezte az önkéntes Sherlock és a tűzhely elé térdepelt, majd lassan, mintha félne attól, hogy a sütő belobban behajolt. Maga a helyzet és a fantáziám egy újabb röfögést váltott ki belőlem. Harry azonnal a hang forrása felé pillantott. Hirtelen felpattant és elém vágtatott.
- Ezt Te vagy? - kérdezte döbbenten, mintha fizikai képtelenség lenne, hogy valaki ilyen hangot kiadhasson. Félve, már-már megbabonázva emelte fel a jobb kezét és befogta az orrom. Meglepődve bandzsítottam és az orromat fogó kezét néztem. - Ezt Te csináltad? - ismételte. - Mégis hogyan?
- Ilyen csúnyán veszem a levegőt. - használtam apám rég bevett kifogását. Mikor bekerült a katonaságba, akkor ütött ki rajta eme "adottság". Állítása szerint - amit én teljességgel elhiszek - abszolút nem illet be a szigorú és fegyeleméhes katonák és tábornokok közé, de a célja eszméletlen édes volt és a mai napig egy hosszú sóhajt vált ki belőlem; mégpedig a szerelem. Így van, az édesapám, a hippi beállt a katonaságba csupán azért, hogy az én csupa szív mégis fegyelmezett anyámat megnyerhesse magának. Vagyis ez így nem igazán pontos. A hadnagy nagyapám szívéért kellett megküzdenie, hiszem anyámé már az első randevú után az övé volt. Ezen a romantikus történeten nőttem fel, ami mesélésről mesélésre egy kicsit változott. Egyszer apám papámat a nevetésével és a vicceivel győzte meg, aztán az erejével - hatalmas kamu - mindent legyőző logikájával, máskor a ravaszságával. És amikor nálam is megjelent a röfögés, vigaszként annyit mondott, hogy az apósa emiatt kedvelte meg és persze a remek és teljességgel hihető - ugyan - kifogása miatt.
- Csináld újra! - zökkentett ki Harry kérdése az emlékekből. Szemöldök ráncolva pillantottam rá. - Csináld újra! - elengedte az orrom és a hátsó zsebe felé kapott. Előrántotta a telefonját, túráztatta egy kicsit és az arcom elé emelte a készüléket. - Élőben mész, tessék! - kiáltott akár egy rendező egy színészi meghallgatáson, még a jobb kezét is felemelte, majd hirtelen leengedte, akárcsak az a kis fekete tábla, tudjátok...ami hangosan csattan, mikor leengedik a kallantyút és utána azt ordítják, hogy Csapó! - Kérleeek! - szólalt meg, mikor még percek elteltével is szótlanul álltam. - Csináld újra, csináld újra, csináld újraaa! - kérlelt a végén egyre nyávogóbb és lányosabb hangon.
- Álmodban Harold. - ezzel egyidejűleg a mutatóujjamat is felemeltem és olyan édesen és elragadóan vigyorogtam hozzá, hogy már néhány másodperc után sajgott az arcom. Sértődött arcát vágott és a telefont leengedte az arcom elől. Néhány másodpercig csendben figyelt, majd hirtelen bevágódott mellém telefonját elénk tartotta utána már csak azt vettem észre, hogy az Ő mosolygós, addig az én döbbent arcom tekint vissza a képernyőről.
- Sziasztoook! - kiáltotta csak úgy a semmibe. - Itt vagyunk egy nagyon kedves barátom konyhájában és volt szerencsém megismerni Lilot. - ekkor rám mutatott. - Aki eszméletlen hangokat képes kiadni az orrával, de nem hajlandó megmutatni! - kiáltotta és szomorúan lebiggyesztette a száját. - A mocsok. - tette hozzá. Döbbenten fordultam Harry felé, aki mosolyogva pillantott rám.  - Tudod, hogy kedvellek. - nevetett fel és egy cuppanós puszit nyomott az arcomra.
- Most már igen. - nyögtem ki nehezen és a hirtelen jött hőhullám miatt kedvem lett volna ledobni magamról a felsőt, ami azt illeti róla is. Nevetve átölelt és féloldalasan fordulva a kamerába nézett, majd visszafordult felém. Annyira lefoglalt az, hogy ne ájuljak el, hogy észre sem vettem a  mosogatógépre mászó Liamet, aki közénk furakodva egyenesen a képembe ordított.
- Hellooooo mindenki! - ijedten rebbentünk szét és idegesen a hajamba túrtam, ezzel is leplezve remegő kezemet. Olyan érzésem volt, mintha lebuktam volna Liam előtt.
- Mondd el Liam, hol vagyunk! - ekkor Liam akárcsak egy vérbeli zsaru a motorház tetőről, lecsúszott a mosogatógépről egy flakon társaságában, amit a szája elé emelt, mintha csak egy mikrofon lenne.
- Üdvözlöm a kedves nézőket. - szólalt meg olyan hangon akárcsak a BBC egyik riportere. - Jelenleg az egyik barátunk Cady konyhájában tartózkodunk, mivel egy gyilkosság történt itt. - ezt a kijelentést baljós csend követte, melyet Harry túlságosan is túljátszott rémült sikolya szakított félbe. - Így van kedves nézőink, a hulla nem más, mint egy adag sajtos kukorica. Mondd Cady, hogy érzed most magad? Végül is, nem teljesen pontos az adat, de valószínűleg te vagy az egyetlen ember, aki nem tud elkészíteni egy adag pattogatott kukoricát. - ekkor Liam Cady arcába nyomta a flakont, aki nagyon szomorú arcot vágott. Komolyan, ha nem lettem volna jelen az ominózus pillanatban, egy nagy csomag zsebkendővel és tíz órányi vígjátékkal szaladtam volna barátnőm felé, miközben azt ordítottam volna; Ne félj, közösen mindent túlélünk!
Ehelyett inkább kiöntöttem a tálba körülbelül a zacskó chips felét és falatozni kezdtem. Nagyjából úgy éreztem magam, mint egy Facebook vagy éppen egy Twitter veszekedés kellős közepén - vagyis fogalmad sincs, hogy ez a szituáció mikor, hogyan és egyáltalán miért alakult ki, csak eszel és nevetsz az idiótákon.
 - Tudod, a lelkem egy darabja a kukoricával együtt távozott, de hiszek önmagamban és az eljövendő nemzedékben, és hiszem, hogy sok gyakorlással és akár véres verejték árán, valamint rengeteg könny után képes leszek a tökéletes kukorica elkészítésére! - barátnőm lelkesen a levegőbe öklözött, majd mélyen meghajolt a kamera felé. Előadásán jót derültem és kiönteni készültem a következő adag chipset, mivel már a felét bekebeleztem.
- Interjúvold meg Lilot! - kiáltott fel Cady és kikapta Harry kezéből a telefont. Természetesen a szám tele volt félig megrágott burgonya darabokkal, sőt szent meggyőződésem, hogy a szám tiszta morzsa.
- Mi? - nyögtem ki.
- Meginterjúvollak. Téged. - magyarázta lassan Liam és a flakonnal nyomogatta az orrom.
Most komolyan, mindenki beindult a szeplővel díszített krumpli orromra?
- Nem nyilatkozom. - hebegtem és ismét felemeltem a chipses zacskót.
- Állj! - ordított Liam és megragadta a csuklóm. - Hol tanultad ezt a tökéletes kiöntő technikát? - meglepődve pillantottam rá. Szálljak be a játékába? Miért is ne?
Vágj vissza, vágj vissza.
- Tudod, nálunk Németországban ez teljesen alap dolog. Nem mindenki születik tökéletes technikával, de vannak olyan emberek, akiknél ez már csecsemő korban megjelenik. Azután speciális bölcsődékbe, óvodákba és iskolákba kell járni. Még aranyérmem is van, amit egy tartományi versenyen nyertem. - Liam elismerő pillantással nézett rám, talán tartott attól, hogy nem szállok be a játékba? Talán fájt volna neki, ha nem?
- Ez teljesen elképesztő. Megkérném az operatőrt, hogy ne beszéljen a Tarzannak öltözött egyénnel, hanem vegye fel a világ hetedik csodájának számító hölgyet és a csuklóját, amint chipset önt egy ódivatú tálba.
- A jobbik profilomat vegye! - kiáltottam fel és egy erőteljesebb csípőmozdulattal Liamet arrébb toltam és már az Ő helyén álltam. - Minden a csuklómozdulaton múlik és oda kell figyelni a kéz és az asztallap által bezárt szögre is. - ennyi marhaságot szerintem soha az életben nem hordtam össze.
- Látják ezt? - Harry kiabálására mindenki felkapta a fejét. Ő bemászott a képbe és úgy kiabált. - Ilyet még nem látott a világ. Most pedig csináld azt a hangot!
- Biztonságiak! Vigyék ki ezt az őrültet! - kiáltotta Liam két ujját szorosan a füléhez szorította, mintha egy beépített fülesen keresztül beszélne a központtal. Cady nevetve felém intett, ekkor jöttem rá, hogy nekem kellene lennem a nagy fekete kidobó srácnak. Nevetve lábujjhegyre álltam, vállaimat szorosan a nyakamhoz húztam és a legszigorúbb arckifejezésemet öltöttem magamra. Harryhez léptem, jobb ötlet híján, akárcsak egy ötéves lurkónak megragadtam a fülét és úgy vezettem el a kamera elől.
- Okés srácok, tudjuk, hogy ezt vártátok a legjobban. Nézzük meg, mi a helyzet a backstageben! - Liam egy harci csatakiáltással a flakont a feje fölé tartva rohant be a nappaliba, Cady, akár egy rendes operatőr szaladt utána.
- Gyere. - ragadta meg Harry a karom és a nappaliba vezetett, ahol a helyzet nem lehetett volna kaotikusabb. Milo és Niall a kanapén ültek döbbenten, Liam az üveggel hadonászott előttük, Cady pedig izgett-mozgott, hogy mindent a tökéletes szögből vehessen fel. Kétségbeesett pillantást kaptam a barátom részéről, amire csak egy vállvonogatással tudtam reagálni.
Én sem tudom mi folyik itt!
- Hello srácok! - kiáltott Liam és a két srác közé eresztette a mosogatószeres flakont.
- Mindenkinek szép estééét! - úgy látszik Niallnek nem újdonság ez a mindent-felveszek-és-úgy-ordítok-mint-egy-sakál téma, viszont egyetlen hímnemű barátom befordul a videóktól. Igen tudom, modell és a kamera az élete. Higgyétek el, Ő maga sem tudja megmagyarázni, miért utálja azt, ha videózzák.
- Csákány. - nyögte ki harmatgyengén.
- Forgatás van! Legyél már lazább. - boxolta vállon Cady.
- Hello. - mondta még mindig bizonytalanul, de legalább integetett és egy halvány mosolyt is megeresztett. Kuncogva figyeltem Milot, aki még mindig feszengett, de látva a többiek oldottságát lassan - tényleg, nagyon lassan - Ő maga is felengedett és már nem szorította olyan görcsösen az egyik díszpárnát.
- Meséljetek srácok, mi a pálya veletek?
- Ő itt az új haverom! - kiáltott fel Niall és ha nem tudtam volna, hogy nem ivott semmit, gyanakodtam volna, hogy bizony ez a srác már rég nem szomjas. - Hogy is hívnak?
A két mondat ellentétéből eredően egy hatalmas kacaj szakadt fel belőlem, valamint Milo vigyora is sec-perc alatt eltűnt.
- Ez most komoly?! - háborodott fel.
- Ugyan! - nevetett fel Niall. - A vezetéknevedre nem emlékszem, Milo. - nyugtatta.
- Konnig. De hívj csak, Elképesztő Király Milo Konnignak. - nevetett fel.
- Nem normális. - nevetett fel Niall is és átölelte a mellette ülő "Elképesztő Király" egyént.
Ezután ketten a már megkezdett beszélgetést folytatták, amihez mi ugye semmit nem tudtunk szólni.
Szélesen mosolyogva figyeltem a többieket. Milo és Niall elmerülve beszélgettek, tudomást sem véve a többiekről, ha jól hallottam a Supra új kollekciójáról beszélgettek. És ott volt Liam és Cady, még mindig kameráztak és nevetgéltek, aztán a pillantásom Harryre vándorolt, aki szintén megbabonázva figyelte a történéseket, de Ő csupán egy személyre koncentrált.
A számára legfontosabbra. Csak Rá.
- Liam tiéd a szó! - ezzel Cady újra az említett felé fordult.
- Láthatják kedves nézőink, hogy a büdös, hideg, füstszagú konyhában sokkal jobb hangulat uralkodott, mint ebben a nyugodt környezetben. De semmi pánik, megérkeztünk. - közel hajolt a kamerához és mondhatni élő egyenes adásban rákacsintott a nézőkre. De csak remélni tudtam, hogy ez a videó soha a büdös életben nem lát napvilágot!
- Csak a füst miatt tudtuk elviselni a társaságod! - Harry az arca előtt kezeivel egyfajta szócsövet formált úgy kiabált. Liam hamis komoly arccal fordult felénk, majd két ujját ismét a füléhez emelte.
- Hé L. Dog! Tarzan bent van a dzsungelben, ismétlem Tarzan bent van a dzsungelben. - úgy nézhettem rá, akár egy született idiótára. Rengeteg kérdés megfogalmazódott bennem, ezután a mondat után. Először is kinek beszélt? Ki az a Tarzan? És mi akar lenni az a dzsungel duma? Cady felém fordult és vadul hadonászott, először nekem intett, aztán egyenesen Harryre bökött. Ekkor esett le, hogy én testesítem meg L - hogy is hívjátok és Harry akar lenni Tarzan.
Idiótákkal vagyok körülvéve.
Ismét egy komoly ábrázatot erőltettem magamra, felfújtam magam, akár egy pulyka és a változatosság kedvéért Dzsungel fiút nem a fülétől hanem a kendőjétől fogva vezettem egy kicsit arrébb.
- Hé, ne már! Én vagyok itt a showmen! - kiáltozott, kapálódzott Harry. Tiltakozás közben akkora taslit lekevert, hogy a végén már Ő cipelt el a fotelhez. - Bocsi. - mondta, mikor belezuhantam az ülőalkalmatosságba.
- Ugyan. Köszönettel tartozom. Innen biztonságosabb végignézni ezt az akármit. - mutattam az újabb hangzavar felé. Liam új interjúba kezdett, ami Niall és Milo új, még friss barátságáról és annak kialakulásáról szólt. Harry mellém telepedett a karfára onnan figyeltük, ahogy Niall, akár egy öreg néni a szerelme - ebben az esetben Milo - karjába csimpaszkodik és nem ereszti azt, ahogy azt tette a második világháború óta.
- Barátság volt első ölelkezésre. - ekkor Milo felém bökött, ezzel is utalva a nagy banda ölelésre. - És azóta nem is ereszt! - játékosan próbálta eltolni magától Niallt, aki még jobban ölelte és szorította Őt. Hangosan nevettem, mert ehhez volt kedvem. Végre önmagam lehettem, még ha ezen én magam is fennakadtam egy kicsit.
Úgy szórakoztam, akár egy gyermek, akit nem érdekelnek a következmények, vagy éppen a negatív vélemények és intrikák. Egyszerűen jól éreztem magam a barátaim társágában és ez végtelen mennyiségű nyugalommal, boldogsággal és harmóniával árasztott el.
- Most féltékenynek kellene lennem? - Cady hangja szomorúan csengett, erre is nevetés volt a reakció, kivéve Harry részéről. Kihúzta magát, és éberen figyelt, akár egy kopó, aki betörőre és tolvajra vár. Nem estek jól neki Cady szavai...
-  Dehogy. - nevetett fel Milo. - Neked mindig elérhető leszek. - kacsintott rá a lányra, aki egy tinihez hasonlóan kacagott. Ekkor szorult Harry keze ökölbe, amire megnyugtatásképpen a sajátomat simítottam.
- Nyugalom. - súgtam halkan, és bátorítóan megszorítottam kézfejét.
- Ajaj, kedves nézőink, egy új love story van alakulóban! - harsogta Liam erőteljes hangon. Félve pillantottam Harryre, okkal. Arca teljesen eltorzult a dühtől, a fájdalomtól és a csalódottságtól. Idegesen a hajába túrt, majd se szó se beszéd kivágtatott a hátsó ajtón, viszont rajtam kívül senki sem vette észre mindezt. A többieket túlságosan lekötötte az, hogy egy olyan történetet meséljenek el, ami nem igaz, aminek nincsen valóságalapja. Liam kamerázott, mivel idézőjeles történetünk főszereplője Cady és a két új pajtás; Milo és Niall volt.
- Fejezd be Payne. - nyögte Cady idegesen, zavarában pedig a haja védelmező körébe bújt.
- Miért is? - pattant fel Milo és ölelésébe vonta a szorongó nőt. - Jól nézünk ki együtt, - mondta biztatóan, majd megköszörülte a torkát. - És itt van Horan is. - tette hozzá a és még mindig a karját markolászó, szélesen vigyorgó srác felé bökött a fejével.
- Akkor ez már egy szerelmi háromszög? - érdeklődött nevetve Cady. Niall kettejük közé furakodott, majd mindkettejüket átkarolta.
- Sosem voltam jó matekból. - jelentette ki. - De azt tudom, hogy csodás család leszünk, mi így együtt. - felnevettem a helyzet abszurditásán.
Ezek után bátran, teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy idiótákkal vagyok körülvéve,
- Most mondom, hogy nem alszok középen! - Cady kijelentése egy hosszan tartó nevetést váltott ki mindannyiunkból.
- Persze, hogy nem. - jelentette ki Niall, mikor a nevetésünk alábbhagyott. - Te egyedül alszol. - mondta ellentmondást nem tűrően. - Miloval közösen alszunk a nagy franciaágyon, te pedig a kanapén az idióta plüssöddel.
 - Hé, én láttam meg előbb Milot! - kiáltott fel Cady. Ezt a pillanatot választotta Harry, hogy újfent belépjen a szobába. Egy sör volt a kezében és a frusztrációt színtisztán le lehetett olvasni az arcáról.
Fájt neki ez a nevetséges játék.
- De én stoppoltam le hamarabb! - nyávogott Niall. Egyfajta cica harc alakult ki kettejük között. Milo a kamera elé állt, mint aki jól végezte dolgát.
- Imádom ezt. - sóhajtotta, mit ne mondjak eléggé kéjesen.
- Hallgass szépfiú! - Cady elvezette Milot a kamera elé, és beállt Niallel szemben. - Engem hívott először randizni. - nem tudom pontosan leírni Cady arckifejezését és hanglejtését, de nagyjából ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor elmegyek könyvet venni és a kinézett könyvből csupán egyetlen egy darab van. Az új ellenségünk a terem másik végén áll, hirtelen egymásra néztek, szemeztek akár a régi western filmekben, majd futásnak eredtek. Természetesen te szerzed meg a könyvet és ezután következik, az a bizonyos nézés és hanglejtés. Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, hogy Én nyertem. Enyém minden, te meg egy nagy rakás szar vagy. Hülye ribanc.
Na, azt hiszem ez a tökéletes leírás. Pont.
- Micsoda?! - Niall hangja alulról súrolta a magas C-t. - Elhagylak! - nézett egyenesen Milora, majd egy tizenöt éves ki picsához hasonlóan dobbantott és felénk vágtatott. - Mostantól Ők az új drágáim. - ekkor történt az, hogy a nagy és híres Niall Horan az ölembe ült.
- Azt a büdös. - nyögtem ki, bár nála ez már egy alap mondat.
Cady édesen, győzelmének tudatában Milo felé fordult.
- Remélem beéred velem is.
- Mindenképpen. - válaszolt Milo sugárzó mosollyal.
Harryn kívül mindenki mosolyogva figyelte az eseményeket, ezért is lepődtem meg teljesen az ezt követő kijelentésén.
- Nagyon aranyosak vagytok együtt srácok, de az egészségem és a vacsorám megőrzése érdekében, most azonnal menjetek szobára!
- Még túl elevenek a sebek. - kiáltott fel a lehető legdramatizáltabb hangon Niall, sőt kezét harmatgyengén a homlokához érintette.
- Ugyan Niall. Legalább Lilo játékában leírhatod, hogy titokban a fiúkhoz vonzódsz. - csipkelődött Cady.
- Ez már nem titok! - szóltam hozzá a témához nagyjából tíz perc után először. Eme kijelentésem jutalma, egy közepes erősségű barack volt a fejem búbjára.
- Mi lenne ha el is kezdenénk? - tette hozzá Harry,
- Már javasolni akartam! - ezzel mindannyian az üvegdohányzó asztal mellett elhelyezett párnákra telepedtünk. Két oldalamon Milo és Niall ült, velem szemben Liam. Az ő jobbján Harry, balján pedig Cady foglalt helyet. - Akkor mindenkinek világosak a szabályok? Vagy van valamilyen kérdés esetleg? - eközben már az agyam hátsó szegletében jártam, hogy találjak egy olyan titkot, ami vicces, de mégsem annyira megalázó.
- Vicces titkokat lehet? - kérdezte Niall.
- Persze, sőt az lenne a legjobb, mert végső soron az a cél, hogy jót nevessünk, szórakozzunk és, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Szóval olyan titkot még véletlenül se osszatok meg, hogy megöltetek valakit, vagy esetleg szeretnétek.
- A francba... - morogta Liam. Cinkosan összemosolyogtunk az irományunk fölött, aztán csak írtunk és írtunk. Biztató jelnek vettem, hogy már az ötletelés alatt annyira nevettünk, hogy már írni nem tudtunk, szóval egy kicsit sem tartottam attól, hogy esetleg ez a játék negatív irányba terelné a fennmaradó este hangulatát.
 - Hol a tál? - kérdezte Liam, mikor mindenki a markában tartotta a három titkát.
- Ahj, elfelejtettem. - sóhajtott fel Cady frusztráltan. - Azonnal jövök. - ezzel felpattant és a konyhába vágtatott.
- Hozok sört. - jelentette be Harry.
- Nekem is hozol? - kérdeztem és az utolsó simításokat végeztem a titkaim leírásán. Kérdésemet csend követte és mikor felnéztem akkor láttam, hogy döbbent szempárok pillantanak felém. - Mi van?
- Semmi. - motyogta és beviharzott a konyhába, majd négy hatos rekesszel tért vissza. - Kezdődhet a buli! - kiáltott fel. A nagy bulihangulatot az akadályozta, hogy a játék egyik fontos kelléke még mindig nem volt meg.
- Itt vagyok! - toppant be Cady és levágta az asztalra a tálat. - Ki kezd? - kérdezte izgatottan miután a lapokat bedobtuk a tálba és jól összekavartuk őket.
- Szerintem kezdjen Lilo. - szólalt meg hosszas tanakodás után Liam. - Ő ismeri ezt a játékot, legalább bemutatja, hogy hogyan is kell játszani. - Ó, ha te azt tudnád, hogy nekem is ugyanannyira új ez a játék, mint neked. Izgatottan a tálba nyúltam és hosszas percig kevertem-kavartam az egészet a kezemmel.
- Az első titok pedig... - a lehető leglassabban próbáltam szétnyitni az összehajtott lapot, ezzel is tovább növelve a feszültséget. - Egyik nyáron elmentünk egy Aqua parkba, ahol megtetszett egy csaj és vagányságból azt mondtam, hogy lecsúszok a legnagyobb csúszdán. Remegett kezem lábam, mire felértem, de lecsúsztam. - ekkor feltekintettem a lapból, hátha látszik valaki az arcán a változás, hogy Ouh, Jézus ez az én titkom! De nem! Mindenki halál nyugodtan, apró mosollyal a szájuk sarkában ült és várta a csattanót. -  De azt senki sem említette nekem, hogy a nagy sebességtől a gatya gyakorlatilag beleamortizálódik a seggembe. Úgy néztem ki, mintha egy tanga lett volna rajtam. - egy hangos nevetés tört ki belőlünk. Magam előtt láttam egy törékeny, sovány kisfiút, aki végül egy tanga-úszónadrágban megszégyenülten mászik ki a medencéből.
- Ez biztos Te vagy! - nevetett fel Milo és Niall felé intett.
- Biztos, hogy nem!
- Csend! Nekem kell kitalálni és, ha rossz a tippem, akkor van úgymond nyílt kör, amikor bárki találhat. - gondolkodóba estem. Milo biztos nem. Cady elvből kihúzva. Mondjuk Niall elég hevesen tagadta az egészet... - Szerintem ez Niall titka. - mondtam ki a végső tippem.
- Nem is igaz! - tiltakozott hatalmas vehemenciával. - Sosem égtem be ennyire!
- Akkor szerinted ki volt? - kérdezte Cady.
Niall egy pillanatra elcsendesedett majd ordítani kezdett:
- Biztos vagyok benne, hogy ez Harry titka! - ekkor mindenki az illető felé kapta a fejét és tűkön ülve várta a választ.
- Az enyém. - vallotta be suttogva.
- Oh, te jó ég! - kiáltott Liam és újból kitört belőlünk a nevetés. Harry egyre vörösebb fejjel gubbasztott a helyén.
- Bekaphatjátok. - majd nagyot kortyolt a söréből.
- Én jövök! - kiáltott fel Milo és könyékig már a tálban turkált.  - Azt a büdös kurva! - kiáltotta mikor nagyjából átfutotta a szöveget. - Az egyik barátnőmmel beszéltem telefonon, aki részletesen ecsetelte, hogy neki milyen különböző szexjátékok jönnek be. Miután leraktuk újra csörgött a telefon, mivel már nagyon elegem volt belőle, a kijelző megnézése nélkül felvettem és csak annyit kiabáltam.: Nem érdekel mennyire élveznéd, ha kikötöznének közben! Kiderül, hogy a főnököm volt, mivel egy leánybúcsú megszervezését akarta rám bízni. - én marha inni kezdtem nagyjából a történet felénél, azonban a  sör a történet végéhez közeledve már az orromon folyt ki, akár egy sör szökőkút. - Ezt tuti, hogy a lányok közül írta valaki, - egy pillanatra gondolkodóba esett.  -Biztos nem Lilo titka, szóval Cady te vagy a bűnös. - ekkor akár csak egy óvodás mutatóujjaival szurkálni kezdte a mellette ülőt.
- Megadod a csajnak a számát? - vágott közbe Harry, amit csak egy nevetéssel díjaztunk.
- Inkább húzd ki a következőt. - szólt Cady.
- Annyira izgulok. - súgta izgatottan, majd kiemelt egy újabb cetlit. - Khm.. Apa azt mondta, hogy nem gáz, hogyha Hitlernek öltözök farsangon. Azután nem engedtek be egy ilyen rendezvényre sem. - Harry ezt követően tátott szájjal ült, akárcsak egy partra vetett hal. Az ilyen emberekről, mármint akik így nevetnek mindig az jut eszembe, hogy küzdenek azzal, hogy egy igazán nagy kacajt kiadjanak magukból, de végül Harold minden, de komolyan minden felgyülemlett nevetést kiadott magából. -  Ez Te vagy, Lilo. Most komolyan Hitlernek öltöztél farsangon? Hány éves voltál?
- Tizenegy. - nyögtem ki nehezen.
Ezek után Niall a könnyeit törölgette serényen, míg Liam az asztallapra borult, Cady pedig Milo vállát használta támaszként.
- De volt bajszod meg minden? - próbált Harry komoly arcot vágni ehhez az egészhez
- Teljesen úgy néztem ki! - nem voltam rá büszke, de olyan komoly jelmezt csináltunk apummal, hogy igenis meg kellett védnem a jelmez becsületét.
- Én akarok húzni. - vágott közbe Niall. - Nos, ez a sajátom. - visszadobta a cetlit és egy újat emelt ki. -  Egy nagyon-nagyon durva éjszakán olyan részegre ittam magam, hogy egy verekedő koboldot tetováltattam a fenekemre, amit később lézeres kezeléssel tüntettettem el. - Niall magzatpózba heveredett le és úgy nevetett körülbelül tíz percig, azzal az igazi Niall Horan nevetéssel. Bevallom a végén már nem is a titkon - amit tudtam, hogy kihez tartozik - hanem magán Niall nevetésén fakadtam. Végül erőt vett magán, de még mindig be-bekuncogott a válaszadása során. - Nem vagyok rá büszke, de már láttam a srácok fenekét és semmi ehhez hasonló nyom nem volt rajta. A lányokból nem nézem ezt ki, szóval Milo csak Te lehetsz ez az elvetemült idióta. - az említett kezét a feje fölé emelte, ezzel is jelezve Niall igazát.
- Szóval egy verekedő kobold, hm? - nézett rá Cady nevető szemekkel.
- Egy kitörő vulkánt akartam, de arról lebeszéltek. - vallotta be Milo. - Húzz Liam egyet.
- Nos az első titok, amit kihúztam. - kezdett bele. - Szenvedélyesen gyűjtöm a teknős és tehén mintás dolgokat, vagy ezeket az állatokat ábrázoló dísztárgyakat. Bármit, ami tehenes vagy teknősős, szinte már beteges szinten keresgélem az ilyen dolgokat. - a szöveg felolvasása után, amit őszintén be kell, hogy valljak: hozzám tartozik,szemrevételezte a nappalit, majd egyértelműen kijelentette: - Cady nem és a srácok sem. Szóval ti vagytok a gyanúsítottak. - mutogatott egyikünkről a másikunkra olyannyira összehúzott szemekkel, hogy mogyoróbarna íriszét csupán akkor láthattam volna, hogy az ölében ülök és a lehető legközelebb simulok hozzá. Ami persze sosem fog megtörténni. - Te vagy az, Vöröske? - a szobában minden hang elhalt, csupán Harry és Niall hangos nyelése törte meg a csendet.
- Ez az én titkom, Majomarc. - vallottam be.
- Úgy tudtam! - kiáltott hangosan, győzelmi mámorában még egy táncot is lejtett ülve. - Ki nem húzott még?
- Én! - kiáltott Cady. - Családi összejövetel volt, amit úgy kell érteni, hogy nagyjából négy generáció összezsúfolódik egy kertes házban. Egyedül álldogáltam, mivel semmi kedvem nem volt a teljesen süket nagyapámmal társalogni, amikor hátulról valaki olyan lendülettel belém szaladt, hogy egyenesen belefordultam nagyanyám dekoltázsába.
- Én tudom! - kiáltottam fel önkéntelenül majd inkább befogtam a saját számat.
- Ki lehet az? - esett gondolkodóba a barátnőm. - Szerintem Lilo, ez a te titkod.
- Mi van?! - Cady állítás komolyan nagyobb nevetést váltott ki a többiekből, mint maga az apró történet.
- A nagyapád süket.
- De csak az egyik fülére! - Harry nevetése átcsapott nyerítésbe, Niallé pedig egy gyors köhögőrohamba. Cady elszontyolodott egy kissé, majd mintha egy villanykörte gyulladt volna a feje felett Milora pillantott.
- Akkor a tiéd!
- Talált süllyedt.
- Véget ért az első kör! - kiáltott fel Cady, amit Milo megtapsolt.
Kérdezem én, miért?!
- Bevezettem egy új szabályt. - kért szót Harry azzal a módszerrel, hogy sörös üvegét a feje fölé emelte. -  Egy kör alatt kötelezően meg kell innunk egy üveg sört és, ha vége a körnek Cady tapsol és utána is meg kell innunk egy üveggel. Érhető voltam? Kezdjük! - ezzel a fejét teljesen hátralökte és már nyakalta is befelé az alkoholt.
- Én vezetek. - szólt közbe Liam.
- Ahogy én is. - fűzte hozzá Milo. Harry komoly arccal vizsgálta meg a tiltakozó srácokat, aztán végül csak vállat vont.
- Akkor mondjátok meg, ki igya meg helyettetek.
- Én neked adom Nagyfőnök. - intett Milo Harry felé.
- Császár vagy. - mondta egyszerűen és ivott tovább.
- Vöröske úgy látom szomjas vagy. - vette át a szót Liam és egy ördögi mosoly keretében átnyújtotta nekem a saját sörét. Most azt hitte, hogy ezzel kicseszett velem? Hahó, Németország! A legnagyobb sörfőző állam! Gyakorlatilag az anyatejjel együtt sört is vedeltem, ember! Miután mindannyian megittuk a  sörünket, felkészültünk a legrosszabbra.
- Megint én jövök. - szólt közbe Liam. - Elragadott a lendület. - számára ez volt a megfelelő kifogás. - Elfingottam magam egy emberekkel teli,  zsúfolt liftben. Olyan büdös volt, hogy azt már képtelen voltam elviselni, így három emelettel korábban szálltam ki. - nevetés közben Cadyre pillantottam, akinek a sminkje akárcsak a megáradt Temze folyt lefelé. Kezeit szorosan a szájára tapasztotta úgy próbálta megregulázni a belőle feltörő kacajokat.
Annyira idióták vagyunk mindannyian!
- Szerintem ez Milo titka. - amire a "vádlott" sértően kapta fel a fejét.
- Nem is! Életemben nem fingottam még emberek előtt.
- Ez mekkora kamu!  - kiáltottam felháborodva. - És amikor Dixi ránk zárta a fürdőszobát és te akkora galambot engedtél, hogy inkább kitörtem az ajtót? - Milo válaszol csupán a karomba boxolt, amit a többiek hangos nevetése kísért.
- Ez az új kedvenc játékom. - rötyögött Niall.
- Igyátok a sörötöket. - szúrta közbe Harry, aki a nevetés okozta könnyeit a fejkendőjével szárítgatta. Nevetve kortyoltam a sörből majd a tál felé nyúltam.
- Azt mondja, hogy... - mondhatni fél szemmel, amilyen gyorsan csak lehet fél szemmel átfutottam a történetet, majd egy hangos nevetés robbant ki belőlem. - Randim volt aznap, és a haverom azt tanácsolta mindenképpen ürítsek előtte. Az emeleti fürdőt választottam, hogy a lány ne vegye egyből észre, hogy éppen akkor végeztem el a dolgom. Nagyban...értitek, amikor anya kiabálta a nevem. Fel sem fogtam az egészet, csupán annyit kiabáltam vissza, hogy SZAROK ANYA! Kiderült, hogy azért szólt nekem, mert a lány már az ajtóban várt rám. - a sztori végére már nem láttam a könnyeimtől. Mielőtt kidőltem a nevetéstől tisztán láttam, hogy az új szerelmespárunk összeborul, utána már csak a szőnyeg mintázatát bámultam.
- Tippelj Lilo! - kiáltotta Harry és teljes erőből hozzám vágott egy söröskupakot.
- Szerintem ez Niall. - ezt súgta a női megérzésem és valljuk be. Őt könnyebben el tudtam képzelni, hogy letolt gatyával ül a mosdóban, mint Harryt vagy mondjuk Liamet.
- Hogy találtad ki? - kiabálta és játékosan rácsapott a karomra. - Tizenkettő voltam. - mentegetőzött. - Ne nevessetek már! - kiáltott felháborodva, majd Őt is elkapta nevetésünk lendülete. - Cady, húzz egyet.
- Másodikos  voltam és mivel felújítás alatt állt az öregek otthona, az iskolánk egyik termét nekik rendezték be. Viszont a nékik állandóan kint császkáltak a folyosón. Rettegtem tőlük, de olyan szinten, hogy inkább bepisiltem az egész osztály előtt, csak ne kelljen kimennem előttük a mosdóba. - újfent kifeküdtem a nevetéstől.
- Már fáj. - nyögte Harry és nevetve az asztalra borult. - Ki volt ez a szerencsétlen?
- Te meg se szólalj tangás srác. - legyintette tarkón Liam.
- Elárultad magad! - kiáltott Harry győzedelmesen.
- Nem is tippelhettem. - biggyesztette le Cady az ajkait.
- Szerencsétlen. - súgta Harry Liam fülébe.
- Akkor húzz egyet nagymenőkém!
- Az egyik barátnőmmel egy időben azt csináltuk, hogy SMS-ben dalszöveg részleteket küldtünk el egymásnak, és az akkori kedvencem Lana Del Rey - Summertime sadness című száma volt és abból a kiss me hard before you go részletet írtam, de véletlenül nem neki, hanem a szomszéd srácnak küldtem el, aki azóta furcsán néz, mikor kiviszem a szemetet. - perverz vigyorral pillantott hol rám, hol pedig Cadyre. - Nem tűnsz üzenetes csajnak, Te az a szemtől szemben típus vagy. - mondta elgondolkodóan. - Szóval csakis Te lehettél Cady. - nevetett rá.
- Jó lebuktam. - sóhajtott fel Cady. - De, miért nem az egyik fiúra tippeltél? - kérdezte érdeklődően.
- Mert itt senki sem meleg. - felelte lazán, majd kortyolt a söréből. - Bár, ha mégis. - itt egy igen szúrós pillantást vetett Milora. - Akkor megadom a lehetőséget a számára, hogy Ő maga avasson be. - zavaromban lehúztam az italom felét, mivel Harry olyan szinten szuggerálta Milot, hogy már azt is elképzeltem, hogyha az idézőjeles vádlott nem mondja azt Harrynek, hogy Igen, meleg vagyok. a srác tuti átugrik az asztalon és kiszorítja belőle az életet - bár, mindez nem fog megtörténni, mivel Milo barátom ennél nőimádóbb már nem is lehetne. Cady bólintott egyet, majd várakozóan nézett Milora.
- Te jössz.
Milo egy mély sóhajt vett, majd a cetlik tengerbe nyúlt.
- Kezdhetem? - költői kérdés volt, mert mire bármit kinyögtünk volna, már olvasott is. - Tesióránk volt és futás közben az egyik csaj elesett mögöttem és a nadrágomba kapaszkodott, amit ugye esés közben lehúzott. A legcikibb az egészben az volt, hogy egy malac mintás bugyi volt aznap rajtam. - mit ad az ég, ebben a pillanatban kezdtem el röfögni, de úgy mélyen gyomorból.
- Csináld megint! - kiáltott Harry, de mire bekapcsolta a diktafont megnyugodtam valamelyest. - Nem kapcsolom ki. - hangjába némi játékos fenyegetés vegyült. Mondjuk ez a két dolog, pont nem kapcsolódik össze, de azért szerintem érthető, hogy csak viccelt a srác.
- Szeretnék tippelni! - kiáltotta Milo. - Cady. - felelte egyszerűen.
- Ezt nem hiszem el! - nevetett fel. - Egymás után kétszer is.
- Kapós vagy. - nevetett fel Milo és átölelte a mellette ülőt.
- Igen. - mondta Harry mély, reszelős hangon. - Mindenki téged akar. - ettől a mondattól megremegett a belsőm.
Tényleg nem látja? Nem veszi észre? Nem érzi?
Ennél nyitottabban és figyelemfelkeltőbben egy pasi már nem tudja magát kifejezni, vagy ha mégis átesik a ló másik oldalára és az udvarló szöveg lerövidül a Dugunk? vagy a Dugnál velem? kérdésekre, ami vulgárisabb és megalázóbb, valamint nevetségesebb már nem is lehetne.
Harry és Milo csillogó szemekkel tekintett barátnőmre, aki szerintem fel sem fogta mindazt, ami körülötte zajlott. Számára mindez egy egyszerű játék volt, túlfűtöttség és célzások nélkül. Viszont a srácok már nem így látták ezt a lehetőséget. Komolyan, éreztem a tesztoszteron szagát és már vártam a pasibunyót, vagy egy egyszerű szópárbajt, de semmi. De ez a néma méregetés, és rejtett üzenetek küldése és célzások sokkal, de sokkal rosszabbak voltak, mivel nincs mindenki érzéke kiélezve ezekre a dolgokra. A mai este folyamán kiderült, hogy Cadyé nincsen, Milo bárgyú vigyorát elnézve az övé sem.
Mekkora szarban vagy Cady!
- A kör utolsó húzója nem más, mint Niall Horaaan! - kiáltotta Liam, mintha egy boxringben lettünk volna. Mindenki éljenzett és tapsolt, majd Harry közbeszúrta, hogy jó lenne, ha meginnánk a Második Kör Búcsúztató Sörünket.
-  Randira készültem, késésben voltam így véletlenül lehúzva maradt a sliccem és kilátszódott a Batmenes boxerem. Nem volt több randi. - Niall teljesen beleélte magát, így még nevetségesebb volt a helyzet. - Harryhez tartozik. - mondta némi gondolkodás után és a fiúhoz vágta a cetlit.
- Micsoda?! - kiáltottam fel, miután láttam, hogy Harry még csak nem is tiltakozik. - Hiszen ez Liam titka. - magyaráztam, mikor mindenki döbbenten pillantott felém a kirohanásom után.
- Nem az enyém. - tagadóan rázta a fejét.
- Biztos vagyok benne. A Batman a kedvenc filmed, annak öltöztél be egyszer, olyan volt a tortád, van olyan sapkád, zoknid, ezek szerint gatyád is. Ráadásul a telefontokod is olyan! - érveltem a saját véleményem mellett.
- Lilo a francba már, csak tudom, hogy mit írtam fel azokra a rohadt papírdarabokra! - kiáltott fel ingerülten.
- Én meg nem hiszem el! Rád vall ez az őrület.
- Az egyetlen őrült itt Te vagy! - vágott vissza.
- Mondja a húszon-akárhány éves Alzheimer-kóros, aki háromnegyed óra után elfelejti a saját titkait. - miért tagadja? Miért?!
- Befejeznétek srácok? - szólt közbe Harry. - Nem vagytok jó hatással az aurámra. - nyögte. Ekkor vettük észre, hogy a négy üveg helyett, már nyolc üres hever mellette és már a kilencediknek a felénél tartott.
- Elég lesz már. - fejtette le Liam Harry görcsösen szorító kezeit az üvegről.
- Én húzok! - kiáltott fel Harry. - Jézusom! - nevetett fel. Hangja teljesen tisztán és erőteljesen hangzott, túlreagálták ezt a sör témát. Ez a srác teljesen jól van! - A nővéremmel úgy döntöttünk, hogy átbiciklizünk a közeli városba testmozgás gyanánt. Nagyjából délután háromra a legforgalmasabb időpontban érkeztünk meg. Azonban a nővérem megingott egy pillanatra és enyhén felém rántotta a biciklit. A kormányaink összeakadtak és egy hatalmasat estünk. A pláne, hogy néhány idióta még meg is taposott minket. - egy aprót kuncogtam ezen a titkon. Ez nem volt annyira vicces, ez minden tinédzserrel megesik. Sőt ez történt apámmal huszonhét éves korában is, mivel velem tanult meg biciklizni. Mit ne mondjak, én jobb voltam nála és kevesebbszer is borultam fel. - Szerintem Niall kevésbé mocskos és vicces titka. - mondta ki Harry a gondolataimat.
- Nem. - felelte a szőke, mosolygós srác.
- Nem lehet, hogy ez a Te titkod? - kérdezte Milo. Kérdése értelmetlensége miatt egy hatalmasat csaptam a homlokomra.
- Kilenc sört ittam. - tagolta lassan Harry. - Agysejtjeim még vannak, kis ember. - fogd vissza magad kérlek! Könyörögtem némán és reméltem, hogy Milo mindezt nem veszi bántásnak, holott ez száz százalékig az volt. De abban is reménykedtem, hogy Harry nem mond semmi olyasmit fél részeg-fél józan állapotában, amit később megbánhat. A fiúk halálos csendben méregették egymást, amit végül az energiabomba Niall tört meg. Nem is lehettem volna hálásabb és boldogabb, tekintve, hogy nem csak én vettem észre ezt a gorilláknál bevett mellkas püfölést, természetesen itt jelképesen értve.
- Akkor én jövök.
- Nem, mert még nem találtuk ki, kié ez a titok. - állította le Harry. - Milo? - egy egyszerű fejrázás volt a válasz. - Liam? - emberünk beleegyezően egy szégyenlős vigyor kíséretében bólintott. - Ez szar titok volt. - mondta Harry bárgyú vigyorral az arcán és Niall felé fordult. - Na most már te következel.
-  A középiskolában a takarító takarította az egyik ajtón az ablakokat. A létrára volt felakasztva a vizes vödör, ami egyenesen a fejemre esett mikor elsétáltam mellette. A ráadás, hogy fehér póló volt rajtam. - olvasta fel Niall.
- Ez sem annyira vicces. - szúrta közbe Harry.
- Várd ki a végét. - lapogatta meg a hátát Liam együtt érzően.
- Cady már kiesett, mivel minden titkát kihúztuk. Szóval ez Te vagy Lilo. - nevetett fel Niall és összeborzolta a hajam.
- Elég már! - tértem ki nevetve a keze elől. - Húzhatok? - megvártam míg egyetértésüket kifejezik és rávetettem magam az utolsó általam kihúzott titokra. - Régóta tetszett egy lány a suliban és szerencsémre egy busszal mentünk haza, Esős idő volt, én pedig az új, bőr tornacipőmben voltam. Mikor észrevettem, hogy a csaj mellettem áll a buszon hangosan beszélgetni kezdtünk a srácokkal, hogy felfigyeljen rám. Azonban ekkor olyan nagy kanyart vett be a busz, hogy hiába kapaszkodtam, mint egy lajhár a fán, megcsúsztam és felkenődtem a busz ajtajára. Miután lecuppantam az ajtóról, akkor vettem észre, hogy a csaj összegörnyedve nevet rajtam. Másnapra a srácoknak köszönhetően az egész suli hallott az esésemről és Ajtó Cuppantónak hívtak. - nevettem a történeten, de a múltbéli emlékek miatt is. Természetesen a titok nem hozzám tartozik, hanem a jobb oldalamon ülő egyénhez. Viszont kereken három hónapja voltunk barátok, mikor megosztotta velem ezt a titkot és az azt kiváltó nevetés, majd viccelődés és egész esti beszélgetés megpecsételte barátságunk sorsát, valamint alakulását. - Milo. - néztem szélesen vigyorogva rá.
- Emlékszel ugye? - kérdezte mosolyogva.
- Hát persze, hogy emlékszem! - nevettem fel, majd az emlékek hatására megöleltük egymást, olyan szorosan, ahogy az asztal sarka azt engedte.
- Okés srácok vége az érzelmes pillanatnak. - szólt közbe Liam. - Olvasnám a titkot. - ezzel meglebegtette a kezében tartott papírt. - Elájultam az általános iskolai tanév nyitón. A következő emlékem az, hogy leveszik a kötést a fejemről, mivel a szemöldököm feletti rész felszakadt. - ismételten jót nevettünk, majd végigpásztáztuk egymást. - Szerintem Niallé.
- Eltaláltad pajti! - kiáltotta Niall majd légpacsiztak egyet Liammel.
- Én! - csapott le Milo az edényre. - Az ebédlő felé tartottunk ebédelni. Felvettük a kaját és utána igyekeztünk a megszokott helyünkre. Azonban én annyira magyaráztam a mögöttem lévő haverjaimnak, hogy orra estem. Mikor felpattantam, annyit kiáltottam; hogy Semmi pánik emberek, az X faktorra készülök! Pont abban az évben nem válogattak be. - olyan szinten nevetni kezdtem a történeten, hogy hanyatt vágódtam.
- Ne már! - kiáltottam fel és a szemem sarkából kitörő könnyeket a felsőm ujjával szárítottam fel.
- Liam, mert tudom, hogy egyedül te voltál már korábban is a műsorban. - mondta Milo.
- Talált süllyedt. - vallotta be Liam a régi emlékek hatására egy enyhe pírral az arcán.
- Az alsónadrág volt az oka. - súgtam oda, akár egy régi jó ismerős.
- Annyira idegesítesz. - szólt vissza.
- Annyira nem, mint Te engem. - vágtam vissza a saját fegyverével.
- Srácok ezt már megbeszéltük. - szólt erélyesebben Cady, emlékeztetve minket korábbi ígéretünkre. Karjainkat összefűztük magunk előtt, majd egy hangos Ő kezdte! sóhajtással elfordultunk egymástól.
- Enyém az utolsó titok. - nevetett fel Cady, aki az utolsó titokért nyúlt. - Ez valamivel komolyabb hangvételű. - mondta, majd enyhén a szemöldökét ráncolva felolvasta azt. - Régóta tetszik egy lány, de még csak észre sem veszi. - értetlenkedve nézett körül mindannyiunkon, majd végül megállapodott Milon a pillantása. - Nem veszem észre?
- Tessék? - értetlenkedett Milo.
- Azt írtad, hogy nem veszlek észre! - emelte fel Cady a hangját.
- De hiszen kimutatom, hogy bejössz nekem, nem? Mi értelme lett volna írnom egy ilyen titkot? - kérdezte Milo. És ekkor pillantottam a "bűnös" felé.
Csalódottan, sértetten ült továbbra is néma csendben ujjával egy fecnit pöckölve. Hirtelen zöld szemeit Cadyre emelte s nem tudtam eldönteni, hogy a fény vagy az érzelmek teszik mindezt vele, de ezer évnyi fájdalmat és keserűséget láttam, ráadásul minderre rátett egy lapáttal Cady mellétrafálása.
- Az enyém. - suttogta Harry, de hangja a csendben olyan volt, akár egy ágyú dörrenése. Cady értetlenkedve kapta fel eme kijelentésre a fejét.
- A tiéd? Tényleg a tiéd? - kérdezte egyre hangosabban, mintha az idegesség maximum hangerőre állította volna Cady belső hangerő szabályozóját. - Miért nem mondtad el?
- Számított volna? - nyögte halkan Harry.
- Hát persze, hogy számított volna. Segítettem volna neked! Támogattalak volna, hogy tiéd legyen az a másik lány.
- A másik? - kiáltott fel csalódottan Harry. Fejét hátra hajtotta, kezeivel eltakarta a szemét és frusztráltan sóhajtott párat. - Nem érted. - suttogta lemondóan. - Már nem érdekes az egész. Elkéstem. - pillantott egyenesen Cadyre. Ettől a nézéstől a szívem ezer darabokra hullott szét és biztos voltam benne, hogy a Harryé is.
Itt, ebben a nappaliban elveszített valakit, aki soha nem is volt igazán az Övé.
- Ez már a múlt. - mondta ridegen Cady, aki ezzel megforgatta Harry szívében a tőrt. - A következő alkalomnál mindent mesélj el! - mosolygott vidáman.
Harry lemondó arccal ült némán, majd hirtelen Cadyre pillantott és szaggatottan kezdte el venni a levegőt.
- Legközelebb? - kérdezte gúnyosan. - Jó, egyszer őszinte leszek veled. - mielőtt Cady reagálhatott volna bármit, erre a kijelentésre Harry felpattant. - Vigyél haza, Liam. Későre jár. - meg sem várva a többieket az ajtó felé indult.
- Köszönünk mindent. - szabadkozott Liam. - Nagyon jól éreztük magunkat, igazán. - ekkor már az ajtóban jártunk, ahol felvették a kabátjukat és cipőiket.
- Ez valami elképesztően jó játék volt. - nevetett Niall, mikor már kiléptünk a házból.
- Én megmondtam. - feleltem egyszerűen.
- Az volt a legviccesebb, hogy Lilo annyira nevetett, hogy kijött a sör az orrán és már nem is Cady idióta titkán nevettem, hanem rajta. - ecsetelte Milo.
A sok sör, valamint rágcsálnivaló után egyszerűen képtelen voltam megállni a lábamon, így inkább a kocsifelhajtóra telepedtem, majd mikor más saját karjaimmal sem bírtam megtámasztani magam, inkább leheveredtem a kellemesen hideg betonra.
Lehunytam szemeimet és alig vártam, hogy a többiek elmenjenek és Cadyvel felsétáljunk a szobáinkhoz, megigyuk a forró csokinkat és aludjunk. Már nagyon szükségem volt egy fekvőhelyre. Igazából már egyfajta kényszert éreztem, hogy felmenjek, elfoglaljak egy ágyat és vízszintesbe vágjam magam.
- Így fel fogsz fázni. - fél szemmel bámultam az előttem magasodó Liamet. Karjaimmal eltakartam a szemem, majd a szám egy huncut vigyorba húzódott.
- Nagy szerencsém, hogy nem ülök.
- Miért is? - értetlenkedett.
- Mert ha ülnék, pont...khm...szembe lennék vele. Bár takarná a Batmenes alsónadrág, de a tudat, hogy szemez velem az egyszemű kígyód. Rémálmok! - súgtam a lehető legvészjóslóbb hangomon, mellé a jobb kezemmel is hadonásztam.
Tudjátok, hogy hatásos legyen.
- Hányszor mondjam még? Az nem az én titkom volt! - emelte fel a hangját.
Lám, lám visszatért a jó szomszédi viszony, vagy inkább iszony.
- Persze-persze. Liam ez a játék a titkok felvállalásáról szólt, nem értem, miért jelent számodra nehézséget, hogy őszintén felvállald ezt az egészet. - még mindig csukott szemmel magyaráztam. Kezeimmel rendíthetetlenül csápoltam, lábaim pedig enyhe terpeszben feküdtek.
- Miért ragaszkodsz olyan dolgokhoz, amik igazából csupán a te csökönyös agyadban léteznek? - ingerült volt, hallottam a hangján, de mindez akkora élvezettel töltött el, mintha megettem volna négy csomag Oreos kekszet.
- Biztos vagyok benne, hogy Harry megsajnált, mikor mindenki nevetett rajtad és a Te kis történeteden, akár egy hiéna. Így jó baráthoz híven átvette tőled a kigúnyolást, és a megaláztatást. Jut eszembe, megköszönted már neki?
- Fogd már fel az Isten szerelmére, hogy az Harry titka volt, velem sohasem történt ilyesmi. Ez az egész csupán a te képzeleted szüleménye! - kiáltott haragosan. Tehetetlenségén csak jót mosolyogtam.
- Nem tágítok a véleményemtől. - feleltem szárazon.
És ekkor megéreztem, hogy belépett az általam kreált apró terpeszbe. Hallottam farmerja suhogását és egyszerűen éreztem, hogy leguggolt. Kísérteties volt.
- Hé, Lilo. - súgta érzékien. Egy hatalmasat nyeltem, szerintem még hangja is volt, majd óvatosan felpillantottam rá. Nem is kellett olyannyira felemelni a fejem, hiszem arca közelebb volt hozzám, mint azt elsőre gondoltam. - Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, egyszer alkalmat kerítünk arra, hogy a saját szemeddel megnézhesd mit hordok és mit nem. - egy ördögi mosoly és kacsintás kíséretében otthagyott egyedül a betonon.
Egyedül a hideg aszfalton a felhevült bőröm és az ezerrel verő szívem magányában.

----O----

Hello Mindenki, ez lett volna az After ten years Tizenkettedik fejezete.
Reméljük tetszett nektek és élveztétek a titkokat és Ti magatok is jót derültetek rajta. Köszönjük a kommenteket, a díjakat - amiket még mindig nem raktunk ki - valamint azt a rengeteg támogatást, itt chaten, vagy akár a közösségi oldalakon. Nem lehetünk Nektek eléggé hálásak!
A késést - mint mindig - rendkívül sajnáljuk, de a Blogspot egy időre megbolondult és már a félig kész fejeztet teljesen kitörölte, így Ti már az újraírt, átfogalmazott verziót olvashattátok. 
Reméljük, hogy tetszett és, hogy sokszor benéztek még hozzánk és nyomon követitek Cady és Lilo életének napjait. Írjatok bátran, tegyétek fel kérdéseiteket vagy iratkozzatok fel! Amit csak szeretnétek!
Sok ölelés!

Tizenegyedik fejezet.

"Minden barátság alapja az őszinteség. (...) Két ember között mindig ott kezdődik, hogy egymásra bízzák a titkaikat."

Amióta Cady rákérdezett milyennek is látom a srácokat, hogy eltöltöttem velük szűk másfél órát, Majomarc elég furcsán néz rám. És a furcsa alatt azt értem, hogy érdeklődően, kíváncsian és döbbenten - szerintem nem nézett ki belőlem ennyi kultúrát. Jó magam a nagy ölelés után, ami azt jelenti, hogy befogadtak a bandába - bár én még kételkedem mindebben - a földön foglaltam helyet, közvetlenül a kanapé előtt és Milo enyhén szagos lába mellett, mivel szó szerint kitúrt Cady mellől. Állítása szerint azzal, hogy én magam hívtam fel, hogy jöjjön át, kétszeresen veszítettem a fogadást, így kénytelen vagyok elviselni a mai éjszakán minden óhaját-sóhaját.
Mint említettem a földön terpeszkedtem elképesztő vörös arccal, amit felírhatok a nagy ölelkezés, valamint a srácok érdeklődő és Nikki öldöklő tekintetének számlájára.
De ennyi történt - én ültem, míg a többiek bámultak, egyedül Milo próbált kapcsolatot teremteni a többiekkel, ami úgy-ahogy éppen sikerült, de egy rövid válaszadás után ismét rám néztek. Ilyen zavarban szerintem a táborban voltam utoljára és talán még akkor, mikor az édesanyám egy Kertvárosi Anyák gyűlésén kiállított a pódiumra és utasított, miszerint a legújabb novellámat - ami egy pillangóról szólt - osszam meg az érdeklődő társaságnak. Senki sem figyelt rám, ami egy kicsit bosszantott, de végtelenül megnyugtatott egyszerre.
Alkalomadtán, mikor úgy találtam nem figyelnek annyira, megtöröltem az arcom, megnyugtatva magam azzal, hogy nem egy tészta ragadt a képemre, beletúrtam a hajamba, újonnan megnyugtatva magam azzal, hogy nincs benne ételmaradék. Mikor megállapítottam, hogy teljesen tészta, kosz és szöszmentes vagyok, ismét belém jött a szorongás: Ember, engem bámulnak!
Nem mondanám, hogy bizalommal és jóleső érzésekkel töltött volna el a pillanat.
- Oké emberek. Ebből elég volt. - szólaltam meg talán egy picit ingerülten a hirtelen jött figyelemtől. Nem lett volna szabad neheztelnem rájuk, ha hatalmas directioner lettem volna, talán én is így bámultam volna őket, azzal a plusszal, hogy talán nekem egy nyálcsík is díszítette volna az arcom és egy általam okozott nyáltócsában feszítettem volna. - Ki kell mennem levegőzni...ez így túl sok. - meg sem vártam a reakciókat gyorsan a hátsó ajtó felé vettem az irányt, amivel már egy jó ideje szemeztem. Kilépve az arcomba csapott a hideg engem is meglepve, mennyire lehűlt a levegő az éjszaka folyamán. Fázósan húztam magamon össze a pulcsimat, kezeimet mélyen a zsebekbe mélyesztettem és egyik lábamról lépegettem a másikra, mivel csak egy zokni volt rajtam, de nem volt az a pénz, amiért én visszamentem volna az ádáz tekintetekkel teli nappaliba. Inkább fagyjanak le a lábujjaim! Senkinek sincs szüksége mind a tíz lábujjára, nyolccal is ugyanolyan boldogan lehet éldegélni, erre még a nagyapám tanított meg.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át lassan teljesen átfagyott agyamon. Ahhoz képest, hogy már májusban járunk elképesztő mennyire ingadozó az időjárás. Nagy szerencse, hogy nem múlthéten volt ilyen az idő. Egy nagyot sóhajtottam és láttam a leheletemet előttem gomolyogni.
Ismétlem: május!
Ezek után már nem is foglalkoztam a hideggel, határozottan megálltam mind a két negyvenes lábamon és próbálkoztam egy nagy paca helyet különböző formákat produkálni a leheletemmel. Igyekeztem feldobni az önkéntes száműzetésemet. Éppen a boksznál alkalmazott támadóállásban álltam, kezem még mindig mélyen hevert a zsebekben, a fejemet pedig teljesen hátrahajtottam a nyelvemet pedig kinyújtottam és így próbáltam kifújni a levegőt, remélve, hogy egy szív alakot produkálok.
Nem sikerült.
Viszont az arcom rengeteg nyálcseppet felfogott. Ekkor sikerült Liamnek kilépnie az ajtón. Színtisztán láttam a döbbenetet és a sokkot az arcán, nem erre a látványra számított. Enyhén elnyílt ajkakkal még mindig szótlanul az ajtóra mutatott, ezzel is azt üzenve: Magadra hagylak, ha gondolod. Nem szeretnék zavarni.
Gyorsan, nem csak a hidegtől kipirult arccal fordultam el és a kertre összpontosítottam minden figyelmem.
Menj el! Kérlek. Most azonnal húzz vissza a házba!
Hiába voltak ezek a néma fohászok, hallottam közeledő lépteit, amelyek elhaltak, mikor megállt mellettem. Hasonló testtartást vett fel mint én, azzal az eltéréssel, hogy Ő engem nézett.
Bár ebben nem vagyok biztos. Mivel a szemem sarkából kellett ránéznem, ahol ugyebár bár nincsen szemüveglencse elég homályosan láttam. De szerintem engem nézett...talán.
- És...mi jót csinálsz? - kérdezte érdeklődő hangnemben. Most komolyan...azt remélte, bevallom, hogy éppen szívet akartam lehelni?
- Semmi különöset. - feleltem egyszerűen és reméltem, Ő lesz az, aki feladja és szó nélkül visszaslattyog a szobába.
- Nekem nem úgy tűnt. - miért? Miért nem válik valóra amit kérek?
- Ha van egy elméleted, sőt teljesen biztos vagy benne, akkor minek kérdezel?
- Reméltem bevallod. - nézett rám.
- Hát arra várhatsz.
- Ugyan Vöröske...hamarabb szabadulsz, ha elmondod.
- Nos, Majomarc. - nyomtam meg gúnyosan a becenevét. - Bármikor elmehetek innen.
- Nem ismersz még engem. - villantott meg egy huncut mosolyt.
Szemöldököm nagyjából már a homlokom közepén díszelgett és úgy néztem rá. Karjaimat összefontam a mellem előtt és valamivel közelebb csoszogtam hozzá.
- Szerintem az előbb elég jól bebizonyítottam, hogy jobban ismerlek, mint azt bárki hinné. - fejét lehajtotta, majd néhány csöndes másodperc elteltével a pillái alól nézett rám, szikrázó mogyoróbarna szemeivel.
Jesszus.
- Amúgy is. - mondtam unottságot színlelve, nehogy esetleg kihallja az izgalmat és a lenyűgözöttséget a hangomból. - Ha megmutatom neked a lassan elkékült lábujjaimat Te magad fogsz beküldeni. - egy aprót horkantott, hogy a nevetését visszafogja, majd ismét csend telepedett ránk. Egy nagy szélroham majdnem ledöntött a lábamról, hajamat pedig az arcomba fújta. Becsukott szemmel, grimaszolva próbáltam kiszedni a hajamat az arcomból, majd pedig a kapucnit a fejembe húztam, ezzel is megregulázva a sörényem.
- Honnan tudtad? - kérdezte csendesen makacsul a cipőjét bámulva.
- Tessék? - az agytekervényeim lassacskán lefagytak, tényleg, fogalmam sem volt, hová akart ezzel a kérdéssel kilyukadni.
- Honnan tudtad, hogy én is egy...páncél vagyok? - kérdezte döbbenten és kissé összezavarodva emelte rám szemeit.
- Nos, egy páncél felismer egy másikat. - néztem rá és arra gondoltam mennyit és kik között voltam pajzs az elmúlt húsz év során. A családom és úgy random az egész emberiség között. Fel kellett fognom azt a sok bántást, amit a suliban kaptam apám hippisége, anyám életfelfogása és a saját kinézetet miatt. Nem engedhettem, hogy megtudják mennyire nem kedvelnek és meg kellett védenem magamat...saját magamtól.
Hisz az ember önmaga ellensége elsősorban.
Egyfajta pajzsot vontam magam köré, hogy azt az életvidám lányt lássa mindenki, akit elvárnak és azt a keserűséget és fájdalmat, a pajzson belül tartottam, ahol senki sem láthatja. Egyszerűbb volt így élni, mint bármilyen más magyarázkodás.
- Te miért vagy ilyen...páncél? - kérdezte. Hitetlenkedve néztem rá. Ezt nem én választottam! Egyszerűen így jött ki a lépés.
- Megvannak rá az okaim. - feleltem egyszerűen, majd elhallgattam, de a kíváncsiságom túlzottan is nagyra duzzadt. - És Te? Miért csinálod ezt?
- Így alakult. - na ugye. - Mikor összekerültem a srácokkal egyértelmű volt, hogy én leszek a komoly, mindenkire odafigyelő és mindenkiről gondoskodó srác. Harry túl fiatal volt, Niall és Zayn talán a legérzékenyebbek, Louis...meg egyszerűen Louis. Hiába volt idősebb mindenkinél, túlságosan lekötötte az, hogy mindenkinek mosolyt csaljon az arcára ezzel is biztosítva, hogy szeressék. Egyedül én maradtam, aki elviseli ezt a terhet. - megrökönyödve hallgattam. Teljesen átéreztem a helyzetét, de neki valamivel könnyebb volt. Négy vele azonos, vagy éppen közel azonos korú srácot biztatni és megóvni könnyebb, mint a negyvenéves apádat, akinek a legnagyobb problémája, hogy a napraforgóból nem lehet virágkoszorút fonni. - De ez egyre nehezebb. A rajongók is egyre őrültebbek, mi pedig egyre jobban fáradunk. Nehéz tartani a lépést. - eresztett meg egy fáradt mosolyt és rendületlenül bámult a távolba, ahol talán egy nyugodtabb élet képeit látta. Talán fiatalon látta önmagát, gondtalanul, baráti körben a családjával a szerelmével, akiket nem zaklatnak őrült tizenévesek. - De mindent nekik köszönhetünk. - fejezte be a mondandóját hálával és odaadással a hangjában
Csupán bólogattam válaszként, mivel csak elképzelni tudtam a helyzetet, teljesen átélni és átérezni már nehezen. És nem is nagyon szerettem volna, azonnal a hideg futkosott a hátamon.
Nekem tökéletesen megfelelt ez a szürke kis egér állapot, ezért is akadtam ki annyira a folytonos bámulástól. Nem voltam én ehhez hozzászokva.
- Nem nehéz így élni? - böktem ki az első kérdést, ami eszembe jutott és ami talán számomra nehéz lenne, ha híres lennék. - Mármint, hogy követnek, hogy nincs titkod, hogy a rajongók mindenbe beleszólnak. Persze szeretitek őket és én is megkedveltem Őket a blogok által, mert elképesztő mennyire kitartóak, de én nem tudnám mindezt elviselni. - néztem hitetlenkedve Liamre és kutattam, hogy mitől ennyire kitartó és toleráns az emberek felé. Ennyi stressz után én már tuti felképeltem volna néhány rajongót - persze, akik megérdemlik. Ne bántsatok!
Liam összevonta a szemöldökét, ajkait rágcsálta így kétségem sem volt afelől, hogy nem egy elviccelt, hanem egy igazán átgondolt és őszinte választ kapok a kérdésemre.
- Tudod eleinte nagyon nehéz volt hogy nem tudtam úgy kilépni az utcára hogy ne jöjjön utánam minimum öt lesifotós vagy, hogy ne állítsanak meg az utcán autogramot kérni vagy közös fotót. Ma már igazából megszoktam. De amit soha nem fogok tudni megszokni, az az, hogy beleszólnak a magánéletembe és, hogy mindenki mindent jobban tud rólam. - mondta keserűen. - És valamilyen szintén el kell viselnem az őrült rajongókat is, mert az őrült rajongók nélkül sem lennénk sehol. - igen Payne, ezt már hallottam.
- Én simán felképelném őket. - mondtam ki egyszerűen, majd egy kicsit meg is bántam. Úgy hangzott az egész, mintha okoskodnék és javasolnám, hogy mit is csináljon. Hát nem az ilyen emberektől áll fel a szőr a hátán? - De ez én vagyok. Türelmetlen és tele még le nem vezetett haraggal. Nem érzed úgy néha, hogy jó lenne kikiabálni a bánatod?
- Kiabálni? - hitetlenkedett.
- Igen, mert egy idő után mindenkinél betelik a pohár még akkor is, ha szereti azt a valamit. Ez sosem volt szégyen és nem is lesz az. - vonogattam a vállam.
- Szóval nálad gyakran kiborul a bili?
- Elég gyakran. - vallottam be. Nincs mit ezen szégyellni. - Német vagyok és közel sem olyan a temperamentumom, mint az angoloknak. Imádok kiabálni, veszekedni mindez hozzám tartozik. - néztem őszintén rá.
Az új, őszinte kirohanásom engem is meglepett.
Mi lett a félénk, visszahúzódó Liloval, aki, ha már kérdeztek tőle elpirult és dadogni kezdett? Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy bármit is veszítettem volna a személyiségemből. Nem azért nyíltam meg ilyen hamar ezeknek a srácoknak, mert megváltoztam, hanem azért mert velük mindez ennyire egyszerű. Ilyen egyszerű olyanná válnod, aki lenni akarsz. Aki mélyen legbelül vagy.
A páncél meggátol gyakorlatilag mindebben, ideje mindezt levetkőzni. 
- De, most komolyan Liam. Nem akarsz néha ordítani? Nem akarod kiadni magadból a keserűséget? Haver, te egy kikúrt páncél vagy! - kiáltottam ingerülten, majd mikor láttam az arckifejezését szelídebben folytattam. - Tudom, hogyan is érzel most. És hidd, ha ez a szarnyelés tovább folytatódik csak magadban fogsz kárt tenni. Hidd el, tudom mit beszélek. - néztem rá nagyon komolyan. Mindezt nem viccnek szántam, a legkomolyabban gondoltam minden egyes szavamat. - Egyszer légy őszinte magadhoz és kiabáld ki, mit is érzel és gondolsz valójában! - gondolkodás nélkül egy aprót csaptam a mellkasára. - Gyerünk! Ne félj káromkodni én is szoktam. - biztattam. Döbbenten nézett rám, szerintem azt gondolhatta elment az eszem, ahogy a szélben rikácsolok egy zokniban, hajammal a számban. - Megkönnyebbülnél. - még mindig nem szólalt meg. Úgy nézett rám, mintha kinőtt volna legalább még egy fejem három karom és egy farkam. - Tudod mit? - kérdeztem széttárt karokkal. - Kikiabálom én, hogy Te mit érzel. - megköszörültem a torkom és elfordítottam a tekintetem Liamről. Az újonnan jött merészségem engem is letaglózott. - Első lépés: kiabálj. Második: légy őszinte. Liam James Payne vagyok! - kiabáltam a csendes udvarba. - Ideiglenesen. - tettem hozzá, mert ez így magában elég rosszul hangzott. - Alkalomadtán rohadtul elegem van a rajongókból! Sőt, néha már a banda és az egész sztárlét miatt tele van a tököm! Kurvára akarok egy olyan napot, tudjátok mit egy egész hetet, amikor magam lehetek a szeretteimmel lesifotósok és őrült rajongók nélkül. Több időt szeretnék tölteni a családommal és a barátnőmmel! Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat, mert ez így nem mehet tovább. Néha szeretnék egy kis nyugalmat! Azt akarom, hogy meglássák, nem lettem más! Bármi történik, mindig is Liam James Payne maradok! Yeeah! - kiáltottam végezetül, majd hangosan ziháltam. Kezeimet csípőre tettem és lehajolva kapkodtam levegő után.
Megterhelő volt.
Miután újra egyenletesen tudtam venni a levegőt, Liamre néztem, aki a falnak támaszkodott összefont karokkal. Lenyűgözve és döbbenten bámult rám, egy apró mosoly keretében.
- Ennyire lennél megkönnyebbült, ha ezt Te kiabálod ki az éjszakába. - mutattam végig magamon teljes meggyőződéssel.
- Honnan tudod, hogy párkapcsolati gondjaim vannak? - kérdezte és ellökte magát a faltól.
- Csak rád kell nézni. - feleltem őszintén. -  Az arcod teljesen be van esve, szerintem egy hete nem borotválkoztál és állandóan a távolba révedsz, mintha egy problémára keresnél megoldást. - soroltam a meglátásaimat. - Ráadásul azért is gondolom, mivel hallottam, mikor Milo a Pro-Kontra listáról beszélt neked, amit csak ilyen esetekben szokott ajánlani. Ezért gondolom, hogy gondjaitok vannak. - Liam folyamatosan bólogatott. Onnan sejtettem, hogy ingerült, hogy görcsösen szorongatta a kabátját, de annyira, hogy az ujjai már teljesen elfehéredtek. Nagy levegőt vett, mintha erőt és bátorságot gyűjtött volna valamihez, ami kínos lehet számára...és talán számomra is.
- Akkor a Pro-Kontra listát nem is Te találtad ki? - ez nem is volt kínos kérdés.
- De. De szerintem Neked is van olyan ismerősöd, aki átveszi a Te szövegedet csupán azért, mert jól hangzik.
- Miért találtad ki? - na ez már kínos.
- Nem hiszem, hogy ezt néhány órás ismeretség után közölnöm kellene veled. - nem akartam elmondani Neki, hogy még egy régi szerelem késztetett minderre. Nem készültem még fel ilyen vallomásra és főleg nem neki.
- De hisz Te mindent tudsz rólam! - kiáltott fel.
- Azért, mert a munkámhoz tartozik. Nem hiszem, hogy Te azért kapsz fizetséget, hogy két fellépés között minél többet tudj meg, egy Lilo Fitzberg nevezetű egyénről. - emeltem fel a hangom. Egyik pillanatban annyira normális a másikban meg annyira idegesítő! - Ideje bemenni. - mondtam egyszerűen és az ajtó felé vettem az irányt. Egyszerű megoldás, ha nem akarsz beszélni valamiről: menekülj.
- Szeretem Sophiet. - szólt utánam, mire megmerevedtem, de nem fordultam hátra. - Mindent meg kell tennem azért, hogy ne járjak úgy, mint korábban.
A picsába!
Megsajnáltam. A másodperc tizedrésze alatt ellepte a szemeimet a könny, amiket dühösen töröltem le. Összeillenek...de nem érdemlik meg egymást.
De ki vagyok én, hogy mindezt azonnal meg is mondjam?
Nagyon sóhajtva hátra fordultam és közvetlenül Liam előtt fékeztem le.
- Add is a telefonodat. - nyújtottam a kezem.
Látszott az arcán, nem érti minderre mi szükség, de nem tiltakozott. A kezembe nyomta telefonját, melyről próbáltam lefeszegetni a tokot.
- Segítenél? - kérdeztem még mindig a földet bámulva. Mikor visszaadta a telefont és a tokot leültem a földre, ahová néhány másodperc múlva, vonakodva, de követett. Velem szemben ült törökülésben én pedig egy nagy terpeszben. A telefonját hozzá közel raktam le, ami elé a tokot raktam. Ugyanezt megismételtem a saját telefonommal, amit az én közelembe helyeztem el, majd pedig a zsebeimben kezdtem el kutakodni további elemek után. Sorra emeltem ki a különböző tárgyakat, amiket a telefon köré raktam. Volt ott koszos zsepi, egy gyufaszál, hajgumi, üveggolyó, hajcsat, gemkapocs, egy apró ceruza.
- Ez vagy Te. - mutattam a telefonjára. - Ez pedig a pajzsod. - mutattam a  telefonját körülvevő vackokra. - Ez pedig Sophia és az ő pajzsa. Nem véletlenül vagytok ilyen távol egymástól. Te elzárkózol a pajzsod miatt, mivel félsz megosztani bizonyos gondjaidat, gondolataidat még a saját párodnak is. És itt van Ő, aki próbálja nem kimutatni mennyire fáj neki mindez. Mikor próbál feléd közeledni. - ekkor a Sophia-t jelképező mobilomat pajzstól mindenestül Liam telefonja felé toltam. - Te hirtelen elugrasz. Nem azért mert nem szereted, vagy nem becsülnéd meg. Csupán nem akarsz további okot adni arra, hogy ne szeressék. Ezért távolodtok, mert túlságosan meg akarod védeni. Te vagy Superman Ő pedig Lois Lane. Holott néha Ő is Superman akar lenni, mert képes lenne rá. Ahelyett, hogy ez csinálod - toltam egy picit távolabb a telefontját "Sophie" mellől. - Ezt kellene tenned. - az üveggolyóból és ceruzából álló pajzsát széthúztam, amit összekötöttem Sophia pajzsával. - Egy közös pajzs alá berakni a kapcsolatotokat, ami mindent kiállna. És az eltávolodás helyett ez lenne. - hirtelen felemeltem a telefonunkat és összeérintettem őket, közben cuppogó hangot adtam ki, csupán azért, hogy oldjam a hangulatot. Liam egy aprót felnevetett, majd minden figyelmét az elméletre fordította.
- Mi lesz, ha ez sem segít rajtunk? Ha én leszek néha Lois, Ő pedig Klark Kent? - kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában.
- Akkor Pro-Kontra.
Csupán bólintott majd szótlanul felállt. Erre én is csak bólintani tudtam, majd felszedtem minden szemétnek tűnő kis dolgot és a zsebembe raktam a telefonommal együtt. Liam telefonjával a kezemben felálltam és átadtam neki.
- Köszönöm. - nézett rám csillogó szemekkel. - Tényleg, mindent köszönök. - mondta és ölelésre tárta a karjait, ezzel egyidejűleg én távolságtartóan kinyújtottam a jobb kezemet egy ököl-koccra.
Természetesen azonnal megbántam. Nem hittem volna, hogy meg akar ölelni ezért a kis semmiségért.
Francba Lilo! De még megmentheted a helyzetet!
Ezzel egyidejűleg ölelésre tártam a karom, mikor Liam ököl-koccra váltott.
Zavartan néztünk egymásra, majd, hogy ennél is cikibb helyzetet teremtsek a fejem felé emeltem mind a két kezem, hogy gondtalanul belecsaphasson. Mindez meg is történt, ám a kezeimet továbbra is tartotta hatalmas markában. Nagyon jól esett, mikor kellemesen meleg tenyere az én átfagyott kezemre kulcsolódott, de elképesztően zavarban voltam és nem értettem mire ez a közjáték. Liam nyelt egy hatalmasat, melynek következtében ádámcsutkája fel alá száguldott, majd szólásra nyitotta a száját.
- Liam James Payne vagyok! - suttogta egyre jobban kurtította a közöttünk lévő távolságot. - És megismertem egy gyönyörű, okos és fantasztikus, ám annál idegesítőbb vörös hajú lánnyal. Tény, hogy bosszantó és néha elég gyerekes, de hálával tartozom neki. - barna szemei csapdában tartották az én tekintetemet. Hatalmas gombóc gyűlt a torkomba, ami miatt képtelen lettem volna megszólalni. Éreztem, hogy a könny hamarosan elhomályosítja a látásom. Még soha nem mondtak nekem ilyen szépet. A legrosszabb a helyzetben csak annyi volt, hogy pont az a srác mondja ezt, akit két órával ezelőtt simán megfojtottam volna, valamint akinek nem egészen két perce párkapcsolati tanácsot adtam.
Az élet szar.
- Most már szeretnék bemenni. - suttogtam alig hallhatóan. Liam bólintott, eleresztette a kezem és az ajtó felé vette az irányt. Sejthettem volna, hogy ez a meghitt és barátságos állapot eddig tartott. Gyorsan újra a kert felé fordultam, kiemeltem a zsepit megtöröltem vele a szemeimet, majd egy nagyot trombitáltam bele. Mély levegőt vettem és a szokásos biztató mantrámat kezdtem motyogni.
Te vagy Lilo Fitzberg, és nem hagyod, hogy ez a helyzet eltaposson, akár egy apró bogarat. Kitartó vagy és nem adod csak úgy fel!
Fejemet megrázva az ajtó felé fordultam és meglepődve tapasztaltam, hogy Liam ott áll belül és tartja nekem. Egy apró mosoly kúszott a számra és megindultam felé. Mikor már majdnem átléptem a küszöböt az ajtó nagy sebességgel megindult az arcom felé én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy Ez a mocsok! Ha megúszom orrtörés nélkül tuti tökön rúgom! de mielőtt az ajtó egyáltalán becsapódhatott volna Liam gyorsan visszarántotta.
- Bevetted! - nevetett fel, minek következtében rájöttem, hogy ez egy elég gyatra poén akart lenni a részéről. Rám akart ijeszteni, hogy rám csapja az ajtót. Haha. Egy széles, kamu mosollyal beléptem az ajtón és a bal kezem az arca felé lendítettem.
Komolyan, mintha lassított felvételen láttam volna az egészet.
Liam szája meglepődve elnyílt, majd a becsapódás előtt szorosan behunyta a szemeit, hátha így kevésbé fáj annyira. Ám én megállítottam a bal kezem, néhány centire csodás arca előtt. A megkönnyebbülés azonnal szétáradt az arcán, mikor rájött, hogy nem pofozom fel.
Vagyis nem a bal kezemmel.
Hiper gyorsan felemeltem a jobb kezem és jó erősen, minden eddigi érzelmemet beleadtam a mozdulatba. Olyan erősen fricskáztam meg Payne orrát, hogy azonnal pirosodni kezdett. Meglepődve nézett rám, miközben az orrát szorongatta.
- Bevetted! - nevettem fel.
Néhány másodperc után Liam is felnevetett és kacagva tértünk vissza a nappaliba, ahol Harry és Niall hatalmas bulit csinált. A srácok éppen a feneküket rázták eszeveszettül, közben Cady és Milo hitetlenkedve nevettek és Nikki...várjunk, az egy őszinte mosoly? Cady vett észre minket először és lehalkította a zenét.
- Hát Ti? - kérdezte meglepődve, ám a megkönnyebbülés és az öröm azonnal kiütközött az arcára. - Azt hittem megfojtjátok kint egymást! - nevetett fel.
- Ugyan! Hallottuk volna, ahogy Liam segítségért kiabál. - szólt közbe Harry utalva elképesztő harciasságomra. Felnevettünk a poénon, ami azonnal el is halt és visszatértünk a zavartan bámulós időszakra.
- Rendben srácok ez így nem mehet tovább. - csaptam össze mind két tenyerem és elhatároztam, nem én leszek a buli fő témája, hanem a titkot. - Kitaláltam egy jó kis játékot.
- És mi lenne az? - lelkesedett Niall.
- A játék neve...dobpergést Milo...Mi a mocskos kis titkod?


Ez lett volna az After ten year tizenegyedik fejezete!
Reméljük tetszett és ugyanannyira élveztétek olvasás közben, mint mi írás közben. Igyekeztünk minél többet megmutatni Liam és Lilo alakuló - helyenként gyerekes és nevetséges - kapcsolatából. Szerintünk sikerült.
A designnal kapcsolatos dicséret pedig Crystalt illeti. Nem lehetünk Neki elég hálásak a csodáért, amit a blogon végzett. Innen is milliószor köszönjük!
Írjátok meg bátran a véleményeteket, hiszen rengeteget számít.
xx.

Tizedik fejezet.

"Néhány kedves szót szólni valakihez nem nagy dolog. Visszhangjuk a másik szívében azonban végtelen."

- Szia Cady! - tárta szét karjait a vigyorgó Niall és rögtön egy ölelésbe vont. - Gondoltuk meglepünk.
- Felhívhattatok volna. - válaszoltam nyögve és kibontakoztam a Szöszi öleléséből.
- Talán nem örülsz nekünk? - tette csípőre kezeit Nikki és ál-mérges fejjel nézett rám.
Normális esetben nagyon örültem volna nekik, hogy nem kell egyedül lennem de most, hogy éppen Liloval próbáltunk bepótolni tíz évet, nem volt olyan kellemes a meglepetés.
- Ami azt ill... - kezdtem volna bele mondókámba de Niall félbeszakított.
- Ugyan Cady, nem hagyhattuk, hogy egyedül ülj itthon! 
- Ami azt illeti nem vagyok egyedül. - nyögtem ki végre amire Niall és Nikki is lefagyott, egyedül Harry figyelt fel.
- Még jobb, legalább leereszthetjük a fáradt gőzt. - vihogott.
- Csak azt ne mond, hogy a szerelmi csalódás után máris bepasiztál. - komolyan ennyire ismer a legjobb barátnőm?!
- Mi? Dehogy! Nem pasival vagyok.
- Kezd izgalmas lenni a történet. - nevetett mellettem továbbra Harry, amire én is egy félmosolyt eleresztettem.
- Harry, kérlek! - sóhajtott fel Niall és kissé nyakon húzta említett barátját, aki csak tovább nevetett.
- Be sem hívsz? - toporgott Nikki, mire Niall is csatlakozott.
- Mos tmár én is kezdek kíváncsi lenni. És tényleg mi lenne, ha nem az ajtóban álldogálnánk?
Egy hatalmas sóhaj kíséretében arrébb álltam az ajtóból, hogy beengedjem Őket.
- Persze, gyertek.
Pont ahogy beléptek az ajtón és elkezdték levenni cípőiket Lilo feldúlt arccal csörtetett ki a nappaliból.
- Akkor én is megyek is, oké? Nem szeretnék zavarni. - egyik elszabadul vörös tincsét füle mögé tűrte de az rögtön visszahullott arcába, amiatt miatt csak idegesen kezdett fújtatni. Igazából vicces volt.
- Ó, hát a Vöröske. - derült fel Harry. Úgy látszik megjegyezte Lilot.
- Ó, hát a Göndörke. - mosolygott Lilo is őszintén.
Miután sikerül bezárnom az ajtót barátnőm felé fordultam.
- Hülyéskedsz? Miért zavarnál? Különben is...Ők zavarták meg a mi esténket. - néztem nyomatékosan az előtérben toporgó barátaimra.
- Öhm, oké. - már megint a pulcsija alját gyűrögette.
- Te lennél Lilo? - állt elé félénk ám egyben kíváncsi mosollyal Niall.
- Igen én lennék az. - nevetett zavartan. - De remélem semmi ciki sztorit nem mesélték nekik rólam. - nézett rám olyan tekintettel, amiből simán kiolvastam az üzenetét: Mondd, hogy nem meséltél nekik
- Nem emlékszem. - nevettem fel jó kedvűen arckifejezésén. - Ti még nem is ismeritek egymást. Lilo, Ő Nikki a barátnőm.
- A legjobb barátnője. - lökött arrébb Nikki. Mi a fene baja van? - Te pedig Lilo, sokat hallottam rólad.
- Érdekes. Te vagy a legjobb barátnője, de én semmit nem hallottam rólad.
Erős visszavágás volt meg kellett hagyni, de nem akartam, hogy tovább durvuljon a helyzet. Nikki összeszűkűlt szemekkel vizslatta barátnőmet, aki büszkén tolta feljebb orrán szemüvegét.
- Csípős a nyelve. - röhögött Harry, miközben én azt kívántam bárcsak elnyelne a föld.
- Oké, ez kínos. Inkább menjünk be a nappaliba - indultam el miközben az orrom alatt motyogtam tovább. - és vágjuk fel az ereinket.
- Támogatom. - topogott mellettem Lilo, mire eleresztettem egy mosolyt.
- Szóval csajos buli volt és meg sem hívtál. - nézett rám másik barátnőm kérdőn én pedig kezdtem migrént kapni az undok hangvételétől.
- Nikki, kérlek! - emeltem égnek a tekintetem.
- Így van Cady. - kezdett el nyávogni Niall és valamilyen idióta lányos pózba vágta magát. - Csajos buli volt és meg sem hívtál?
Egy pillanatig mindenki megtorpanva figyelte alakítását majd hangos nevetésben törtünk ki. Tudtam, hogy mindezzel azt volt a célja, hogy oldja a feszült hangulatot. Az én barátom.
- Ne gúnyolj ki, ír fiú! - kapott fel egy párnát Nikki, amit izomból Niallnek vágott nevetve.
- Anderson végre kitalálhatnál valami szellemes visszavágást. - rötyögött, majd leült a kanapéra és az asztalra pakolta lábait.
- Oké, akkor ha így betoppantatok kitalálhatnátok mit csináljunk. - ültem le Lilo mellé.
Niall mellett Nikki foglalt helyet, míg az egy személyes fotelben Harry terpeszkedett el.
- Mutatkozz be új lány, had ismerjünk meg! - egy figyelmeztető tekintetet küldtem Nikki felé, amit Ő teljes mértékben figyelmen kívül hagyott.
- Rendben, de nem tennél fel hozzá kérdéseket? - elnevette magát zavarában. - Eléggé el tudnak ragadni az emlékek, így simán elmesélem, hogy tizenegy éves voltam, mikor kiesett az utolsó tejfogam, amit elültettünk apával, mivel azt mondta, így sokkal több pénzt kapok a fogtündértől. Látod? Elkalandoztam. - láttam, ahogy virul az arca az emlék hatására, majd elpirult mint, aki rájött, hogy ezt hangosan meg is osztotta velünk.
- És azután mi történt? - érdeklődött Niall akárcsak egy kisgyerek.
- Hát - kezdett el buzgón magyarázni. - Apa azt mondta csak akkor teljesül, ha rengeteg eső esik aznap. Így kénytelen voltam esőtáncot járni egész nap egy hatalmas virágkoszorúval a fejemen. - nevetett, míg Harry értetlen és egyszerre döbbent fejjel bámult Lilora. - Apám hippi.
Csak mosolyogtam, ahogyan visszaidéztem hosszú hajú apukáját fejkendőjével a fején. Kicsit tartottam tőle de aztán mikor kedvesen rám mosolygott minden félelmem elillant vele kapcsolatban.
- Aranyos. De te német vagy, nem igaz? Akkor, hogy kerültél ide és pontosan honnan is jöttél? - tette fel a kérdéseket Nikki, akinek kívételesen kíváncsiság és csengett a hangjában.
- Igen, német vagyok és Bayreuth-ban születtem. Az anyukám egyik volt munkatársa még a mai napig itt él Londonban és Ő ajánlotta azt a nemzetközi tábort, ahol Cadyt is megismertem. Aztán még kétszer visszajöttem nyáron, ahol megismerkedtem a mostani lakótársammal utána pedig ide jártam fősulira.
- És mit tanultál a fősulin? - szállt be érdeklődve Harry a beszélgetésbe.
- Angol-irodalom szakos voltam. - arca elkomorodott egy percre és ujjait kezdte birizgálni. - De otthon beütött a krach és nem tudtuk tovább fizetni a sulit, így kénytelen voltam ott hagyni. - mind a négyen csendben maradtunk és sajnálattal néztünk Lilora. Sajnáltam, hogy nem tudja azt csinálni, amire vágyik. - De semmi pánik. - mosolygott ránk. - Talán a következő évtől felvesznek levelezőre és akkor sikerült befejeznem.
Ezután mindenki csendben ült, szinte még a kínos tücsök ciripelést is hallottam.
- Mondj valamit németül! - csattantam fel hirtelen mosolyogva.
Kiskoromban is imádtam, ahogyan németül beszélt.
- Mit mondjak? - nézett rám tancsátalanul de Harry rögtön ki is segítette.
- Mond, hogy Harry csodálatos és minden lány szereti Őt.
Egy egységként nyögtünk fel és emeltük égnek tekintetünket míg Lilo csak hangosan nevetett.
- Harry ist wunderbar und alle Mädchen lieben ihn. - mosolygott.
- Hallottátok? Wunderbar vagyok. - kiáltott Harry nevetve.
Ahogy hallgattam barátaim hangját és nevetéseit olyan nyugalom és lelki béke töltött el, ami már rég nem. Ott ült mellettem rég nem láttott barátnőm, akivel a véletlen során sikerült egymásra találnunk. Velem szemben pedig a többi barátom, akik nélkül már nem tudnám elképzelni az életemet. Tökéletes volt minden.
Egy pillanatra eszembe jutott Louis, hogy vajon mit csinálhat és, hogy vajon Eleanorral van-e. Bántott a gondolat, hogy nincs itt de inkább eltereltem róluk gondolataimat mert nem akartam elrontani az estét.
- Ki éhes? - álltam fel a kanapéről, mire mindannyian fellelkesedtek. - Segítesz? - néztem Lilora, aki készségesen bólintott és követett a konyhába.
Miközben csendben szedtük össze és kezdtük el főzni a csirkemelles tésztát teljesen kikapcsoltam az agyam. Csak gépiesen szeleteltem a csirkét, fűszereztem és dobtam a serpenyőbe.
- Minden rendben van? - állt mellé Lilo miután feltette a tésztát főni.
- Persze. - mosolyogtam és fogalmam sem volt vajon miért kérdezheti.
- Csak mert teljesen elmerültél és hiába beszéltem hozád nem reagáltál. - válaszolt a kimondatlan kérdésemre.
- Lefoglalt a főzés. - sóhajtottam. - És nem tudom miért viselkedik így Nikki, soha nem ilyen. Aztán még mindig bánt valamennyire Louis.
- Megértem de most próbáld Őket kizárni és érezd jól magad. - lökött meg csípőjével mosolyogva.
Hálát adtam az Istennek, hogy akkor abban a táborban az utamba ejtette Lilot és, hogy egy héttel ezelőtt az esküvőn is. Úgy érzem most teljes az életem. Most, hogy Ő is itt van.
- Cady, öhm, felhívhatnám Milot? - kérdezte félénken miközben segített elmosogatni.
- Tőlem kérsz engedélyt arra, hogy felhívhasd a barátodat? - néztem rá felhúzott szemöldökkel egy nevetés kíséretében.
- Tudod, hogy értettem. - fröcskölt az arcomba. - Mármint. hogy áthívhassam, hogy ne legyek egyedül.
- De hisz nem vagy... - hirtelen kapcsoltam, hogy értette azt, hogy egyedül. Hiába érezte jól magát még idegen volt számára minden és vágyott valami biztos után. Na már most ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle? - Ó, értem. Persze, hívd át nyugodtan. Biztosan örülni fog neki. - kacsintottam, majd mindketten nevetésben törtünk ki.
- Abban biztos lehetsz. - nevetett, majd elővette mobilját és arébb vonult telefonálni.
A vacsoránk már lassacskán kezdett készen lenni. Néhány perc múlva Lilo is visszatért.
- Hamarosan itt van.
Épp a tésztát kezdtem el leszűrni, mikor csengettek.
- Ó, az az átkozott csengő, ki lehet már megint? Megnéznéd, kérlek? - néztem rá a gőzfelhőn keresztül.
- Ha ez Milo lemegyek hídba. - indult el nevetve ajtót nyitni.
- Ezt nem hiszem el. Te mindenhol ott vagy? - hála a ház tökéletes elrendezésének tökéletesen hallottam Liam indulatos hangját.
Ha megint a vitájukat kell hallgatnom komolyan inkább belefojtom magam a tészta vizébe. Ami nehéz lenne tekintve, hogy nem férne bele a fejem a lábasba. Vagy még is? Most komolyan ezen gondolkozom?
- Persze, Majomarc. Megrögzötten kutatok a szószos tálak után. Bejössz vagy rád zárhatom az ajtót?
És persze Lilonak muszáj visszavágnia neki. Komolyan mint két nyolc éves kis gyerek, akinek tetszik a másik és így adják egymás tudtára. Végül is nem is hülye gondolat.
- Inkább bemegyek de, ha gondolod én szívesen rád csapom az ajtót. - válaszolt Liam majd hallottam trappoló lépteit, amint bejön a házba.
- Ha gondolod én szívesen rád csapom az ajtót... nyányányá. - utánozta gúnyosan Lilo Liamet, ami igazából vicces volt, de volt nem kedvem hallgatni a vitájukat. Akkor este nem.
- Hé, ti ketten! - léptem ki a konyhából és mutattam rájuk. - Nem tudom megérteni és felfogni sem a gyerekes vitáitokat és azok értelmét de ma fegyver szünet van, oké? Nem akarom hallgatni, hogy veszekedtek. Fogtad, Liam?
- De, ha egyszer Ő kezdi. - tárta szét karjait, mint aki nem érti, hogy miért rá szólok.
- De, ha egyszer Ő kezdi. - utánozta ismét barátnőm ingerült barátomat.
- Azt kérdeztem felfogtad? - emeltem fel a hangom.
- Fel, főnök. - sóhajtott megadóan mire egy apró mosoly kúszott ajkaimra.
- Lilo? - néztem a kuncogó lányra, aki csak gyorsan bólintott.
- Persze, Schnuk.
- Köszönöm. - hajoltam meg színpadiasan mire nevetni kezdtünk. - Milon kívül várunk még valakit?
- Milo a Vöröske barátja? - nézett fel rám öléből Harry. Fogalmam sincs, hogy már megint mit nézhetett.
- Igen, az én barátom. És Harry, hívhatlak Harrynek? Mindegy, már megtettem. Szóval hanyagolhatnánk ezt a Vöröske megszólítást?
- Nem tetszik a Vöröske? - kérdezte Liam.
Tényleg használt a fenyítésem mert hangjában nem volt sem gúny, sem indulat. Csupán csak némi... huncutság?
- Nem, kifejezetten nem. - tette csípőre kezét Lilo.
- Ingerült leszel tőle? - jött az újabb kérdés.
- Nem látszik?
- Akkor marad a Vöröske. - mosolygott Liam őszintén.
- Tudod, ez elég Csitt-Csitt-esen hangzott, de a Majomarc miatt maradhat. - válaszolt Lilo ugyanolyan őszinte mosollyal.
- Olvad a jég. - kiáltottam fel egy taps kíséretében majd tekintetem megakadt Harryn. - Harry miért nézegeted az esküvői ruha magazint?
- Nem tudod ennek a lánynak a számát? - tartotta felém az újságot az egyik modell lány képével.
- Rendezvény szervező. - böktem saját mellkasomra. - Nem kerítőnő. - ezzel a mondattal pedig vissza indultam a konyhába, hogy összekeverjem a tisztát a hússal, Liam pedig követett. - Mizu Payno?
- Semmi említésre méltó. - sóhajtott lemondóan. - Te hogy vagy?
- Most? Rendkívül jól. Viszont te nem úgy festesz mint, akivel semmi említésre méltó nem történik. - böktem játékosan arcára, ami csak akkor tűnt fel, hogy igencsak be van esve.
- Mindenkinek vannak gondjai. - eresztett el egy apró mosolyt.
- Halljam a tieid nagy fiú! - dőltem a pultnak a konyharuhával a kezemben.
- Párkapcsolati krízis helyzet. - égnek emelte a tekintetét, amitől igazán megsajnáltam. - Egyre jobban távolodunk. Megint. Most is hajnal ötkor kell kelnünk, aztán rögtön menni próbára. A többi programot pedig még meg sem jegyeztem. Sophie-val akartam tölteni ezt az egy napot, de eső napot kért. Ezért vagyok itt.
- Esőnapot? Feltalálták már az esernyőt. - mosolyogtam. Tudtam, hogy Liamnek fájó pont a kapcsolata és akármennyire nem bírtam - pont ezért - elviselni Sophiat azt akartam, hogy Liam boldog legyen. - Úgy tudom Őt is kiborítja, hogy keveset vagytok együtt mostanában. Akkor nem értem az egészet. Csak úgy lemondja, minden indok nélkül?
- Én már nem tudok semmit Cady. Azt mondják a szerelem bonyolult. De ez annyira közhely. A szerelem igenis egyszerű mert, ha két ember szereti egymást egyszerűen a pillanatnak élnek és egymásba merülnek. Érted? Az emberek és az idióta gondolatai teszik nehézzé a szerelmet.
- Kár, hogy nem mindenki gondolkodik így, mint te. - motyogtam. Akartam magam mellé én is egy Liamet. Nem pont Liam Paynet, csak egy olyan embert, aki úgy gondolkodik, mint Ő. Aki, ha szeret valakit mindent megtesz annak érdekében, hogy vele lehessen. Aki nem fél kimondani, hogy szereti a másikat. - Próbáltál már beszélni vele?
- Persze, de nem lehet. Ha úgy érzi, hogy egy komoly vita előtt állunk elrohan. Vagy levetkőzik. - egy kurta mosoly jelent meg ajkai szélén.
- Ribanc. - ahogy kimondtam a szót rögtön számra csaptam a kezemet. Basszus Cady, hogy nem tudod befogni a szád! - Ne haragudj.
- Cady, kérlek! - sóhajtott. - Tény, hogy ezzel nem oldja meg a problémáinkat és eléggé abnormális reakció és tudom azt is, hogy Sophie nem a szíved csücske de ettől függetlenül én szeretem Őt. - dorgált le.
- Tudom. Sajnálom. - hajtottam le a fejemet, mert azt hittem szégyenemben elsüllyedek.
- Nem akartalak megbántani. - ölelt meg hirtelen. Megbántani? Én ribancoztam le az Ő barátnőjét és Ő kér bocsánatot?! Ki vagy te valójában Liam? - De ez az állapot belőlem is sokat kivesz.
- Én sem akartalak téged bántani. - motyogtam vállába. - Sajnálom, hogy így alakulnak köztetek a dolgok mert tudom, hogy mennyire szereted Őt. Annak ellenére, hogy tényleg nem a kedvencem őszintén kívánom, hogy jöjjön helyre a kapcsolatotok és te is. De csak a te érdekedben Payno.
- Annyira jó hallani, hogy bízol bennünk. - válaszolt és még szorosabban kezdett ölelni.
- Cady? - hallottam egy meglepődött ám kissé szomorkás hangot amitől Liammel rögtön szétrobbantunk mintha legalábbis valami rosszat tettünk volna. Milo mégis mikor érkezett meg? - Ezt most értsem úgy, hogy esőnapot kérsz keddre?
Mi a fene ez az esőnap?
- Nyugi haver, feltalálták az esernyőt. - kacsintott Liam, amire egy hatalmas mosoly terült el arcomon, de amint Milo szomorú képére néztem az én mosolyom is lehervadt.
- Nem, ne értsd úgy! - mosolyogtam. - Inkább értsd úgy, hogy párkapcsolati problémái vannak és én vagyok a legjobb barátja. Na már most legjobb barátként az a dolgom, hogy megvigasztaljam Őt.
- Ó. Ne haragudjatok. - vakarta tarkóját zavarában. - Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni. - nézett rám bocsánat kérően. - Egyébként van egy tippem erre a problémára.
- És mi lenne az a nagy tipp? - kérdeztem kíváncsian.
- Az a nagy tipp, hogy csinálj egy tökéletes randit! - fordult Liam felé. - Nem tudom milyen volt az első, de általában azok nem sikerülnek valami fenomenálisan, mivel mindkét fél izgul. Ezért most csinálj neki egy tökéletes békülős-randit. Sok rózsaszirom, meglepetés helyszín, egy csokor virág - lehetőleg olyan, ami először eszedbe jut a lányról. Halk zene, esetleg piknik.
Elég vicces volt, ahogyan magyarázott. Pontosan úgy hadonászott a kezével, mint Harry a Best song ever klipjükben Marcelként.
- És mi van, ha nem használ?
- Akkor annak a nőnek nincsenek érzései és könnycsatornái. - Liam csak tátott szájjal bámult Milo őszintesége miatt. - De, ha tényleg nagyon gáz a helyzet írj egy Pro-Kontra listát.
- Egy mit? - kérdeztem vissza értetlenül.
Ez a srác mégis honnan szed ilyeneket?
- Pro-Kontra listát. Ami megmutatja, hogy érdemes-e próbálkoznotok. Leírod a pozitív és negatív tulajdonságait, mit szeretsz benne és mit nem. Ha pozitív tovább próbálkozol, ha negatív... fel is út, le is út. - mondta ki egyszerűen.
- Ezt már kipróbáltad? - kíváncsi voltam, hogy tényleg működik-e a módszer.
- Megpróbáltam de döntetlen jött ki. - vonta meg a vállát.
- És együtt maradtatok?
- Dehogy. Lilo mondott ítéletet...tudod, a munkája miatt rendkívül ésszerű és logikus döntéseket képes hozni. Igazából ezt is Ő találta ki... nem hülyeség, de valahol így is-úgy is nehéz a döntés.
- Miért, mit dolgozik Lilo? - érdeklődött Liam, ami nekem is felütötte a fejem.
Végre talán tényleg abba hagyják a gyerekes veszekedéseiket.
- Miért nem kérdezed meg tőle? Nem harap ám. - kacsintott Milo.
- Nem vagyunk olyan kapcsolatban. Nem hiszem, hogy válaszolna.
Milo égnek emelte tekintetét majd az orra alatt motyogva elindult a nappaliba.
- Miért mindig nekem kell elintézni mindent? - mikor beért a nappaliba kettőt tapsolt, amire mindenki ráfigyelt. - Oké Lilo, mindenki rád kíváncsi. Mesélj, mit is dolgozol?
- Pizzafutár vagyok. - nézett Lilo értetlen fejjel Milora.
Szinte láttam Liam arcán a kérdést: És ezért dönt ésszerűen?
- A másik. - legyintett Milo nem törődöm módon.
- Blogjavító vagyok, amolyan kritikus.
- És ez mit jelent valójában? - kérdeztem, mert tényleg érdekelt.
- Hát azt, hogy van egy cég a Blogokból Könyvet, ami ugyebár a tehetséges írókat keresi, akik az interneten publikálják az írásaikat. Ők elküldik nekem a linket, nekem pedig véleményeznem kell a blogokat. Gyakorlatilag én döntök arról, hogy abból a blogból készítenek-e könyvet vagy sem. - miközben munkáját magyarázta ismét letelepedtem mellé a kanapéra.
- Sok blogot vagy könyvet szoktatok kiadni?
- Mikor hogy. Ugyebár a blognak is kell, hogy legyen egy bizonyos tartása. Egy egy fejezetes blogról nem tudom megmondani, hogy érdemes-e arra, hogy könyv készüljön belőle. Szóval erősen hullámzó. - magyarázott lelkesen, ami egy mosolyt csalt arcomra.
- Rólunk szoktál olvasni? - érdeklődött tovább Harry is.
- Rengeteget. - mosolygott Lilo, mint aki éppen felidézi magában a fiúkról szóló történeteket.
- És jó történetek?
- A blogok 85%-a egyenesen szörnyű. Vagy az író enyhén fogalmazva gyenge, vagy a történet, de elég gyakori, hogy egyszerre mindkettő.
- Van olyan történet, amit kiadtatok és a fiúkról szól?  - felhúztam térdeimet és államat megtámasztottam rajtuk úgy figyeltem tovább.
- Akad néhány. De a srácok neveit a személyiségjogok miatt muszáj megváltoztatni. De szerencsére rengeteg egyedi és sztároktól teljesen független történetet adtunk ki.
- Ez mind szép és jó de én éhen halok. Kész van a kaja? - pattant fel Nikki ingerülten. Nem tudtam hová tenni viselkedését, egyáltalán nem rá vallott az, amiket a mai este folyamán csinált. Mindenképp beszélnem kell vele valamikor kettesben.
- Ja, a konyhában van. - intettem neki.
A többieknek fel sem tűnt Nikki ellenséges viselkedése így tovább faggatták Lilot, aki készségesen válaszolt minden egyes kérdésre. Bár láttam rajta, hogy kissé zavarban van a rá irányuló figyelem miatt.
- Akkor te elég jól ismersz minket. - nevetett Niall.
- Igen, minden titkotokat ismerem. Sőt, olyanokat is tudok rólatok, amit el sem hinnétek. - kacsintott Lilo, mire még Harry is lerakta mobilját és teljes figyelmét barátnőmre irányította.
- Mesélj!
- Tudom, hogy megfejelt egy kecske, tudok a Hörcsög nevű hörcsögödről, tudom kivel randizol jelen pillanatban, azt is, hogy egyre többet társalogsz Louval Twitteren, ami a rajongók szerint elég fura, de szerintük jó apukája lennél Luxnak. Azzal is tisztában vagyok, hogy te viszed fogorvoshoz Louist. Ja, és tudom mekkora csomagot hordasz a nadrágodban. - tátott szájjal bámultunk mindannyian csak Harry vigyorgott kajánul.
- Mekkora csomagot is pontosan? - húzogatta szemöldökét.
- Istenem, Styles! - kiáltottam fel majd arcomat térdeimnek nyomtam, hogy visszafojtsam a nevetést.
- Nem én szeretnék rávilágítani, hogy eléggé lemaradtál a kortársaiddal szemben. - vigyorgott barátnőm ördögien.
Senki nem bírta tovább. Mindenki hangos nevetésben tört ki. Niall a szokásos nevetését űzte, míg Liam megállás nélkül huhogott nevetés közben. Harold pedig tátott szájjal pislogott akárcsak egy hal, de rajta is látszott, hogy alig tudja visszafojtani a nevetést. Kellett néhány perc mire szabályoztuk lélegzeteinket, letöröltük könnyeinket és lenyugodtunk. Az már biztos, hogy Lilot bőven megáldotta humorral az Isten.
- És milyennek látsz minket a blogok által? - tette fel fel hirtelen Liam a kérdést, amin mindannyian meglepődtünk.
Lilo elpirult és néhány másodpercig ujjait nyomorgatta mielőtt válaszolt volna.
- Hát nem mindegyik blog egyforma és nem ugyanúgy ábrázolnak benneteket. Nincs bennük mélység és nem a valódi embert ábrázolják. Szóval nekem csak a sztereotípiás-személyiségetek van meg. Azaz, hogy Zayn hiú, Louis egy örök gyerek, Niall mindig éhes, Harry a nőcsábász és, hogy Te vagy a Daddydirection. - nézett egyenesen Liam szemébe.
- És most milyennek látod Őket, hogy itt vagy velük? - tettem fel a kérdést, mert igenis kíváncsi voltam, hogy ennyi idő után mi a véleménye róluk. Ugyanis a fiúknak általában elég ennyi idő, hogy valakire mély benyomást tegyenek.
Észrevettem, hogy mindegyik fiú feszültebben kezdi figyelni Lilot. Mindig is ilyenek voltak. Számított nekik, hogy hogy látják Őket az emberek és mit gondolnak róluk. Soha nem akarták a beképzelt sztár imidzset hozni, mert egyáltalán nem is voltak ilyenek. Hétköznapi fiúkként viselkedtek. Barátnőik voltak, bulizni jártak és alkalomadtán az én nappalimban dekkoltak. Az csak a plusz volt, hogy világ körüli turnékra járnak, stúdióznak, interjúkat adnak és egyéb olyan dolgokat csinálnak, mint a híres emberek. Ennek ellenére soha nem tekintettem rájuk úgy, mint sztárokra. Két évvel ezelőtt mikor megismertem Őket még nem voltak ennyire kiforrva, kiférfiasodva. Koruk ellenére még mindannyian gyerekek voltak. Viszont most ahogyan velem szemben ültek teljesen más embereket láttam. De még mindig ugyanazokat a tiszta lelkű, kedves és segítőkész fiúkat láttam magam előtt. Számomra Ők mindennapi fiúk voltak, akiket nagyon szerettem.
-  Hát Zaynről ugye nem sokat tudok mondani mert épphogy összeakadtunk az esküvőn. Louis... egyenlőre nagyon negatív, nem látja tisztán a helyzetet. - húzta el száját, bennem pedig egy pillanatra meghűlt a vér a Louis név hallatán. Aztán Niallhez fordult. - Tényleg sokat eszel de ennél több vagy. Úgy gondolom igaz barát vagy, aki bármilyen helyzetben a számára fontosak mellett áll. Ha valaki szomorú melletted felvidítod, ha pedig jó kedve van eléred, hogy még jobb legyen és még többet nevessen. És szerintem egyáltalán nem baj, hogy nincs barátnőd. Olyan mintha várnál az igazira, aki majd a saját Hercegnőd lesz. Mindemellett pedig nagyon tiszta lelked van. - Niall csak helyeslően bólogatott és a szeme is csillogni kezdett. Ugye nem fogja elsírni magát? Reméltem, hogy csak a boldogságtól csillog a szeme, mint általában. Ezután Lilo Harryre nézett, aki türelmetlenül várta a véleményt. Ötük közül Ő az, aki a legtöbbet foglalkozik a róluk-róla alkotott véleménnyel, és Őt is viseli meg a legjobban az, ha ez a vélemény nem éppen pozitív. - Harry, te pedig abszolút nem vagy szívtelen nőcsábász. Szerintem nagyon is romantikus lehetsz és biztosan nagyon tudsz szeretni. A pletykák ellenére pedig meg fogod mutatni annak a lánynak, aki majd elrabolja a szívedet, hogy csak Ő létezik számodra és Ő a világod. Talán kissé érdektelennek tűntél azzal, ahogyan végig nyomogattad a telefonodat de szerintem csak információt gyűjtesz, hogy mit gondolnak rólad és rólatok a rajongók, amivel semmi baj nincs. - az említett személy erősen harapta ajkát és egy könnycsepp is legördült arcán. Istenem, Styles! Niall bátorítóan veregette meg hátát és borzolta össze haját, amire Harry halványan mosolyogni kezdett és tovább törölgette könnyes arcát. Akárhányszor mondtuk Harrynek, hogy Ő jó ember és egyáltalán nem az, akinek mások és a média beállítja nem képes elhinni. Úgy gondolja, hogy ha ezt látják rajta mások akkor biztos olyan is. Ha azt mondták róla, hogy egy nőcsábász, aki érzelmek nélkül dönt meg lányokat, Ő elhitte. Ez volt Harry. Sokkal többet számított neki más és a külvilág véleménye, mint a saját magáról alkotott képe. Lilo hirtelen Liam felé fordult, ám mielőtt belekezdett volna mondandójába vett egy mély sóhajt. -  És Liam. Talán egy picit ideges és hirtelen haragú vagy és hajlamos vagy arra, hogy másokon töltsd ki a haragodat. Úgy látom, hogy minden problémádat próbálod elnyomni, hogy a többiek ne vegyék észre és rontsd el ezzel a kedvüket. Szerintem nagyon is szeretsz gondoskodni a többiekről. Rengeteg érzelem tombolhat benned, amik néha hadakoznak benned és pont ezért robbansz ki gyakran-nem gyakran. Úgy érzem mintha te lennél a páncél a fiúk és a rajongók között. Felfogod azt a keserűséget és haragot, ami néha árad a fiúkból akár a rajongók akár a külvilág felé. De ugyanakkor felfogod ugyanazt a keserűséget, haragot és düht, amit a rajongók közvetítenek felétek, és ezeket a negatív dolgokat mind magadba szívod, tartogatod és nem ereszted. Ezeket a gondokat pedig nem beszéled meg másokkal, mert tartasz tőle és mert úgy érzed ez a te felelősséged. - Liam tátott szájjal ült a kanapé karfáján. Leolvashatatlan érzelmek hada vonult át arcán. Liam pontosan ilyen volt. Folyamatosan próbálta megvédeni a fiúkat minden rossztól, ezáltal Ő készítette ki magát gyakran lelkileg.
Mindannyian csendben ültünk. Képtelenek voltunk megszólalni, mert az elmúlt öt percben több érzelem jelent meg a házamban, mint az elmúlt egy hétben. A fiúknak tudtam, hogy rengeteget jelentett az, amit Lilo mondott róluk.
- Banda ölelééééés! - kiáltotta el magát hirtelen Niall, majd Harryvel karöltve Lilora ugrottak és ölelgetni kezdték.
Liam még mindig mozdulatlanul ült távolba révedő tekintettel mint, aki képtelen elhinni, hogy valaki tényleg látja Őt. Hogy valaki tényleg érzi Őt. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik kavarta fel jobban. Az, hogy valaki ennyire kiismerte ennyire rövid idő alatt vagy az, hogy ez a valaki Lilo volt?
- Ezt miért csinálják? - nézett rám Milo.
- Ezzel jelzik, hogy befogadták és szeretik Őt. - mosolyogtam, a még mindig Lilot szorongató barátaimon.
Hirtelen felindulásból én is rájuk ugrottam ezt a kupacot pedig Milo tetézte be. Mind az öten hangosan nevettünk csak Liam ült még mindig gondolkozva, és Nikki állt mérges fejjel a konyha ajtómban.
De nem érdekelt. Akkor abban a pillanatban legjobb barátaim ölelésében mindennél és mindenkinél boldogabbnak éreztem magam.


Ismét itt vagyunk, immáron a kerek tizedik fejezettel. 
Igyekeztünk egy kicsit komolyabbak lenni és megmutatni nektek, hogy Lilo mit is gondol a fiúkról. Ez sikerült eddig a legérzelmesebb fejezetre és mindketten úgy gondoljuk, hogy ez a történetünk csúcspontja. 
Lilo és Liam kapcsolatáról is lassacskán többet tudhattok meg de ígérjük egyáltalán nem lesz unalmas a történetük. Cady szerelmi élete is szépen lassan fog alakulni, nem akarunk semmit elsietni. 
Reméljük, hogy tetszett a fejezet. Ha gondoljátok írjátok meg nekünk kommentben, hogy ti a sztereotípiás-személyiség mögött milyennek látjátok és képzelitek a fiúkat!
Kommenteljetek, pipáljatok... tudjátok a szokásos. 
Imádunk titeket.