2013. október 4., péntek

Első fejezet.

Sziasztok drágák!

Még csak a prológus van fent a blogon de már hét feliratkozónk, több mint háromszáz oldalmegjelenítésünk, három kommentünk, egy cserénk és nyolc pipánk van. Emellett rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk facebook-on is, amiket nem győzünk megköszönni. Száz szónak is egy a vége; csodálatosak vagytok és nagyon szeretünk titeket!
A másik dolog, amit szeretnénk megemlíteni még az első fejezet előtt az a Facebook Csoportunk, amit itt találtok meg! Katt!  Örülnénk, ha minél többen lépnétek be, mindenkit sok szeretettel várunk! 
De nem is húzzuk tovább az időt. Íme az After Ten Years első fejezete. Reméljük tetszeni fog! 

Fanni & Jennii T.


"Barátságunk örök életű."


Korán volt.
Nem tudtam pontosan mennyi az idő, de éreztem, hogy még bőven van időm lustálkodni. Egy nyögés kíséretében az oldalamról a hasamra fordultam. A jobb kezem bedugtam a párnám alá, a takarót pedig egy kecses mozdulattal a fejemre hajítottam.
A takaróm alól érzékeltem, hogy kinyílik az ajtóm. Tudniillik, egy részen mindig megakad. Valaki neki feszült az ajtómnak és néhány mormogás kíséretében sarkig tárta azt. Nagy valószínűséggel Milo volt az, a lakótársam. Tippelhettem volna a másik lakónkra is, Dixi-re. Ő viszont ez elől a csodálatosan felhős, londoni ősz elől egy francia öt csillagos hotelbe menekült. Túlságosan jól megy neki. Fogalmam sem volt, miért jött be Milo olyan korán hozzám, de egy nyögés kíséretében még jobban begubóztam a takarómba. Egyszerűen nem vettem tudomást a jelenlétéről. Milo kecsesen - modell, szóval számomra minden mozdulata kecses - leült az ágyamra.
- Lilo! - szólított meg. - Lilo! - szólt újra, de ekkor már az ágyam bal oldala teljesen besüppedt - valószínűleg mellém feküdt. - Kelj fel!
- Hgylmrr... - morogtam a párnámba.
- Mi?!
- Hagyjál már aludni! - mondtam valamivel érthetőbben.
- Te akartad. - mondta. Az ágyam minden mozdulatára recsegett-ropogott. Ideje lenne venni egy új matracot. A rugó már nem egyszer szaggatta szét a pizsamámat - bár a pizza futár és a blog javító fizetésemből nem igazán telik minderre. - Vehetnél egy új matracot. - motyogta Milo, miközben rám ült.
- Olvasol a gondolatimban. Leszállnál rólam? - tettem hozzá.
- Nem. Mivel lusta vagy kikelni az ágyból itt foglak felköszönteni. Szóóóóval. Boldog szülinapot, állatkert a lakod, olyan vagy mint egy majom ééééssss, olyan a szagod! Boldog születésnapot Lilo! - ordította a végén a képembe.
- Te idióta. - mondtam meghatódottan. - Ennél jobb ébresztésem még nem volt. - mondtam mosolyogva.
- Na mássz ki az ágyból. A nappaliban vár rád az ünnepi menü.
- Csak nem?! - kérdeztem, és hirtelen felültem.
- De. - felelte már az ajtóból Milo.
- Te a Palacsinta Királyságból rendeltél nekem egy extra nagy adag palacsintát, juharsziruppal, tejszínhabbal, csokireszelékkel? - sipítottam.
Barátom arca megnyúlt a meglepődöttségtől. Szemei tágra nyíltak, zavarában az ajkát rágcsálta.
- Igazából csináltam neked egy rántottát. - vallotta be.
- Az is jó. - mondtam lemondóan. A szobámból egyenesen a nappaliba vezetett az út, ahol egy nagy tányér gőzölgő rántotta várt.
- Köszönöm. - mondtam hálásan, mivel már farkas éhes voltam. Fogtam a tányéromat és a tálalóhoz mentem vele. - Mit tervezel mára? - kérdeztem, miközben egy falatot a számba helyeztem.
- Fotózásra megyek. Én leszek a Police következő modellje. - mondta lelkesen, miközben a telefonja kijelzőjét állítgatta, hogy tökéletesen lássa benne az arcát.
- Police? Mármint a karórákhoz? -kérdeztem tele szájjal.
- Igen, kézmodell vagyok. De nem sok választ el a kifutótól! - tette hozzá mérgesen, mikor kinevettem.
- Én elhiszem Neked. - mondtam nyugtatóan, holott az egyetlen épkézláb gondolatom akörül forgott, mikor kap már egy tisztességes állást. Pont jó mondja tényleg...vegyük úgy, hogy ezek a gondolatok eszembe sem jutottak.
Milo gyanakvóan nézett rám. Azt nem csípem egyedül a srácban, hogy mindig tudja mire gondolok. Bár az elmúlt hat évben volt elég ideje arra, hogy kiismerjen.
- Te mit csinálsz ma? - kérdezte.
- Mivel ma szabadnapom van, Várj, hadd gondolkozzam...igen, megvan; semmit. - válaszoltam. A tányéromat a mosogatóba helyeztem a többi szennyes edényre. - Nem Te vagy véletlenül a mosogató ezen a héten?
- Nem. - rendezte le ennyivel a témát. - Elfelejtettem odaadni neked a születésnapi ajándékodat! - csapott hirtelen a homlokára és berohant a szobájába.
Most mondhatnám, hogy abszolút nem hozott lázba az ajándék gondolata, de hazudnék. Mindenki vár valamit, még ha az a valami egy apró dolog is. Mindenki érezni akarja, hogy fontos valaki számára és én is így vagyok ezzel.
- Tessék. - mondta szélesen vigyorogva és egy hatalmas kartonlapot terítettem elém, amin ez díszelgett.:


Születésnapi Bakancslista.
Dolgok, amiket mindenképpen meg akarok, meg kell tennem a következő születésnapomig.

- Akkor ez most mi?
- Tudsz olvasni nem? - cukkolt, amire csak egy mérges tekintet volt a válaszom. - Egyértelmű. Mivel most húsz éves vagy, ezért huszonegy dolgot kell felírnod a lapra, mivel huszonegy leszel egy év múlva. Ezek lehetnek apró dolgok, amik számodra fontosak. Vagy amik feltétlenül szükségesek.
- Hát köszönöm szépen. - mondtam, arrébb csúsztattam a papírt az asztalon.
- Nem tetszik? - kérdezte szomorúan.
- Jajj, dehogynem! - vigasztaltam. - Nagyon jó ötlet, annak ellenére, hogy bakancslistát azelőtt ír az ember, mielőtt meghal. De ennek ellenére elképesztő ötletnek tartom.
- Akkor? - kérdezte. Az asztallapra könyökölt, hogy a tekintete egy vonalba legyen az enyémmel. - Túl jól ismerlek. Bökd ki!
- Jól van na. - motyogtam. - Csak nem erre számítottam, azért egy szemüvegtoknak jobban örültem volna. - a szemüvegemet közben feljebb toltam az orromon.
- Várjunk csak. Te azt hiszed, hogy ezt a lapod kapod tőlem, amire felírhatod az álmaidat? - hüledezett.
- Igen. Pontosan erre. - válaszom hallatán barátom elképesztő nevetésbe kezdett. Én is vele nevettem - elég idióta szokás, de ha egy olyan ember nevet, akinek magával ragad a kacagása én sem bírom csendben végignézni, amíg kitombolja magát.
- Bolond vagy! - nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Azért kaptad ezt, mert nem tudtam volna neked mit venni. Nem akartam megvenni neked a hetvenmilliomodik könyvet, mert már így is a földre pakolod a könyveidet, mert nem fér fel a könyvespolcra. Nem vettem neked könyvespolcot, mert már nincsen szabad falfelület. Ide leírod az álmaidat, vágyaidat; én pedig segítek neked benne.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten.
- Jól gondolod. Amiket leírsz oda - bökött a lista felé. - az életem árán is valóra váltom neked. Még ha csődbe megyek is. - felelte komolyan.
- Oh, Milo! - sóhajtottam fel. Ezzel egyidejűleg az első könnycsepp is kibuggyant a szememből. - Te vagy a legjobb! - csimpaszkodtam a nyakába.
- Tudom. - súgta vissza.
Percekig álltunk így a nappali és a konyha közötti kis szabad részen. Miközben a könnyeim csorogtak a meghatódottságtól, egyre csak annyit suttogott a fülembe, hogy; 'Megérdemled', 'Boldog születésnapot'.
Javasolhatok valamit a listára? - tartott el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Bökd ki.
- Vegyél egy új matracot. - felelt nevetve.
- Ne már! Az álmaimat kell ráírnom, és te egy matracot akarsz velem vetetni? - kérdeztem dühösen. Nem minden nap adódik lehetőség arra, hogy teljesítsék az ember álmait. Ezt a huszonegy dolgot alaposan át kell gondolni. Biztos nem fogom az első mondhatni kívánságomat egy matracra eltékozolni...esetleg az utolsót. Tényleg nagyon kellene az a matrac.
- Akkor mire gondoltál? Mi fontosabb annál, hogy ép legyen a gerinced? - kérdezte gúnyosan Milo.
- Mondjuk az, hogy boldog legyek. És erre egy Hinder koncert megfelel. - mondtam vidáman és már fel is kaptam a tollamat.
- Ácsi-ácsi! Van egy csomó vázlatfüzeted! Inkább írd le oda azokat a dolgokat, amiket mindenképpen akarsz és kiválasztjuk a legjobbakat. - vázolta fel a tervet.
- És még én vagyok a megfontolt, ugye? - évelődtem vele. - De az már biztos, hogy mi lesz az első tétel.
- Mi lenne az? - kérdezte és a vállam fölött kukucskált, mit vetek éppen a papírra.
Elég egyértelmű volt. Ez a dolog bárminél fontosabb, hiszen megígértem Neki. Tíz éve volt már, de a fogadalmunk örök.
Meg kell Őt találnunk.
- Megtalálni a legjobb barátnőmet; Cadyt. - olvasta fel hangosan Milo. - Jó döntés. - veregette meg gyengéden a vállam.
- Tudom. - suttogtam. Magam előtt láttam magunkat, amint játszunk, nevetünk majd búcsúzkodunk. De megígértük egymásnak, hogy nem adjuk fel.
Nem is tesszük.
- Akkor én elmentem. - szakította félbe köszönésével Milo a visszaemlékezésemet.
- Rendben. Szia. - köszöntem, immár a zárt ajtónak.
Azonnal rohantam a szobámba egy vázlatfüzetért, azonban egy nagy halom könyvben hasra estem. Nagyokat nyögtem, miközben a mellemig húztam a sajgó térdemet.
- Dögöljetek meg. - nyögtem a könyvek felé, és az íróasztalomig csúsztam. Az asztalomon, mintha bomba robbant volna. A laptomom félig lehajtva, amit beterít a rengeteg jegyzet. A blog javítói állásom annyiból áll, hogy  - mint a nevében is benne van - blogot javítok. A lelkes és tehetséges - jobbik esetben - író elküldi nekem a blogját, amit én átolvasok, véleményezek majd tanácsokat adok. Mondhatjuk azt is, hogy kritikus vagyok, de más internetes kritika íróval ellentétben én pénzt kapok ezért, a 'Blogból könyvet' cégtől. Viszont én nem ezt akarom csinálni.
Igazi könyvekről akarok kritikát írni. Azokról amik már megjelentek, vagy amiknek csupán a kézirata van meg. Ez egy jó kezdés; szerintem.
Felkaptam a piros pöttyös borítójú füzetemet és a kanapéra telepedtem vele. A kezemben remegett a toll, ami általában annak a jele, hogy csak záporozni fognak az ötletek, de nem ez történt. Írásra készen ültem a füzet felett, de az agyam néma maradt. Egy normális ötlet nem jutott eszembe.
- Ez most komoly? - motyogtam az orrom alatt. A füzetet a kanapé másik végébe dobtam és bekapcsoltam a televíziót. Mivel semmi értelmes film, sorozat nem ment, így átvettem egy zenecsatornára. A harmadik kiborító szám alatt erőt vettem magamon, és neki álltam kitakarítani a lakást. Két óra múlva kimerültem rogytam le a kanapéra. Justin Bieber új klipjét egy agyon plasztikázott, szőke maca váltotta le, aki lelekesen beszélt arról, hogy a 'One Direction ismét nagyon alkotott'.
- Ez mennyire elképesztő. - motyogtam gúnyosan, és ezzel a lendülettel oldalra vágtam magam. Nem voltam igazán álmos, sőt még fáradtnak se mondtam volna magam, de elaludtam.
- Lilo! - rázogatta meg valaki a vállam. - Kelj fel, Töki.
- Hö, mi? - nyögtem, a meglepődöttségtől azonnal felültem. Milo állt előttem. - Hát Te, mit keresel itthon?
- Fél hét van.
- Tessék?! - sikítottam döbbenten. - Majdnem kilenc és fél órát aludtam. - mondtam, csak úgy magamnak egy gyors fejben számolás után.
- Eléggé fáradt lehettél, még azt sem vetted észre, hogy ráfeküdtél a távirányítóra és kimerevítetted a képet. - magyarázta kuncogva Milo.
Szó nélkül a készülék felé fordultam, és nevetve kellett megállapítanom, hogy igaza volt. A Best Song Ever seggrázós jeleneténél állítottam meg az adást.
- Túl jó vagyok. - állapítottam meg.
- És, hogy állsz a listával? - kérdezte Milo miközben helyet foglalt mellettem.
- Sehogy, el akartam kezdeni, de elaludtam. - vallottam be.
- Remek. - mondta vidáman.  - Egész nap azon aggódtam, nehogy valami hülyeséget írj fel.
- Haha. - mondtam szarkasztikusan, de sokat rontott a gúnyon a széles vigyorom, ami ellen nem tehettem semmit. - Akkor kezdjük. - kaptam fel a füzetet és a ceruzát, és már záporoztak is az ötletek.

2 megjegyzés:

  1. hamar kövit!:3
    nagyon tetszik!*-*

    VálaszTörlés
  2. nekem azért tetszik mert úgy írsz, hogy egyszerűen megfog. Közvetlen és tetszik a sztori is:) remélem minél hamarabb hozod az új részt :)x

    VálaszTörlés